– Bécsi levél. –
… Még egy feladatot nem engedhettem el magamnak. A trónörököst láthatni
és vele beszélhetni. Tudom jól, hogy a beteget, a lábbadozót, minden
szokatlan látogatás irritálni szokta; olyankor a fejedelem is csak
gyönge ember. Azért előbb Weilent kértem fel, kinek az nap hivatása volt
a főherczeghez, tudakolja meg a fenséges úrtól, hogy nem lennék-e
terhére? nincs semmi izgalmas közleni valóm, csak éppen látni és
hódolatosan üdvözölni szeretném.
Már korábban írtam egy levelet Weilennek, (a mire ő a hirlapokban azt a
közzétett választ küldte), ebben elmondtam, hogy milyen aggodalmat költ
Magyarországon a trónörökös betegsége. Nagyon óhajtanók, ha jobban
vigyázna egészségére, a mely két országnak az egészsége. A
legirgalmatlanabb hózivatarban vadászott mindenféle sasokra, a Wiener
Waldban, ott hűtötte keresztül magát. Erre czélozva, a levelem végén azt
írtam: ha II. József császár jelszava volt: «aquila non captat muscas»
legyen Rudolf trónörökösé inkább: «delphinus non captat aquilas.» Ezt a
levelemet Weilen barátom megmutatta ő fenségének, a ki azt végig olvasta
s kegyesen fogadta. Ezt akartam neki élő szóval is megmondani.
A fenséges úr másnap délután fél háromra engedett megjelennem;
megizenve, hogy csak uti öltönyömben menjek, miután tudta, hogy a négy
órai vonattal haza akarok utazni.
A fenséges úr már fenn jár, de még mindig botra támaszkodva s
meghalványult arczán meglátszik a kiállt betegség nyoma. A már egyszer
látott koczkás otthonka volt rajta. A fenséges asszony zongorázó
szobájában fogadott; a hol ő maga egy gömbölyü kerevetre ült le, melyhez
támasztva áll a főherczegnő hárfája. Nekem magával szemben mutatott
helyet.
Elmondtam, hogy csak az a vágy hozott ide, hogy ő fenségét lássam és
azután, hogy mindazoknak a híveinek az óhajtását tolmácsoljam, a kik
szerencsés felgyógyulásáért imádkoznak, de jövőre nézve nagyon
megnyugtatónak találnák, ha ő fensége oly drága egészségét jobban
megőrizné.
– De mikor én soha életemben nem voltam beteg, mondá a trónörökös. Nem
tudtam, mit tesz az, hogy az embernek valamije fájhat. Ez nekem egészen
uj dolog.
Kérdeztem, hogy hol érezte a fájdalmat a főherczeg?
– Hát a fejem tetejétől a lábam hegyéig mindenütt.
S aztán elmondá, hogy néhány napig komolyan rosszul volt, hanem aztán
látva az arczomon az elképedést, hirtelen mosolyogva mondá: «de azért
nem lesz semmi baj; én megint olyan erős leszek, mint ez előtt voltam.»
Adja a jó Isten!
Azután tudatta velem, hogy a márczius hónapot Lacroma szigetén fogja
tölteni, a hol a szabadban sétálhat; ez helyre fogja hozni; áprilban már
közöttünk óhajt lenni Budapesten, a midőn ő felsége a király egész
udvarával együtt lejön s itt több udvari bált is fog adni.
Ezzel én távozni akartam; de ő fensége még a kedvencz eszmetárgyáról, a
népismei munkáról akart tudakozódni s értesíttette magát az eddigi
mindennemü munkálatok felől. Egynémely hiba is csuszott be az eddigi
füzetekbe (hiába: emberek vagyunk). Azokat észrevette. Mondám, hogy már
második kiadást rendezünk (az első 16 ezer példány már elfogyott), abban
ki lesznek igazítva. A második, Magyarországról szóló füzetet már
megküldte ő fenségének a – német kiadó, a magyart szeretné látni.
De egészen belemelegedett volna a trónörökös ebbe a tárgyba, holott
minden szellemi munka orvosi tilalom alá van vetve s én magam is
megfeledkeztem az óvatosságról. E perczben azonban megnyilt az oldalajtó
s megjelent a trónörökösnő fenséges, oltárképi alakja, komoly,
figyelemteljes tekintettel. Ezuttal a kitiltó árkangyal volt.
Elértettem a figyelmeztetést, siettem bucsut venni. A trónörökös e
szókkal bocsátott el:
– A viszontlátásig, Budapesten. Üdvözölje a munkatársakat otthon.