(1887.)
A magyar színtársaság Budán játszott. Pesten volt a pompás német
színház. Egy napján a hétnek szabad volt a magyaroknak «is» a német
szinházban előadást tartani. Péntek napon. – Megfoghatatlan, hogy miért
tartották – sok ideig – még a szini világban is a pénteket «bőjtös»
napnak? Annyi bizonyos, hogy operát nem adtak pénteki napon soha. Ez a
nap volt a harminczas években a magyar művészeké.
És ezen a napon megtelt a német szinház vármegyeurakkal, diákokkal és
iparosokkal. Ebből állt a magyarság Pesten.
A szinház évadja a tél, olyankor a hajóhidat már kiszedték: a lánczhíd
még meg sincs álmodva, a magyar szinészeknek a befagyott Duna jegén kell
átjárni a várból a pesti szinházba s előadás után megint vissza. A jég
hátán szalmával van behintve a járható út, a melyen hatósági
engedelemmel közlekedni lehet. Ezen sétál keresztül «éjféleken s éjfélek
után» a trupp. Persze, hogy «sétál», az omnibuszt még nem találták fel s
a fiakerről álmodó szinésznek: «Szállj le Balázs a hintóból!» Egyszer az
is megesik, hogy éppen a magyar előadás alatt dördül meg az ágyu a budai
várfokon. Ez azt jelenti, hogy megindult a jég. Ez is a pénteket
választotta ki! Ekkor aztán vissza Budára a mozgó jég hátán, egyik
tábláról a másikra ugrálva, kiki a színpadi jelmezében. – Tréfa volt az.
Akkoriban lett hirhedetté «_Tudor Mária_» nagy szomorújátéka.
Kolosszális szerep! A németek itt Pesten megpróbálkoztak vele, de
beletörött a késük. Nem volt ahhoz való drámai hősnőjük. A magyaroknak
volt. Kántorné. Meghozatták a darabot s betanulták.
Eddig meg lett volna minden; de hát a jelmezek? Tudor Máriának királynői
palást is kell s Kántornénak a birodalma ezt meg nem győzi. – Segítettek
magukon. – Bevásároltak egy vég fényes «damiszt». Mi volt az a «damisz»?
A mai világ nem is tudja már azt. Valami középlény a selyem és a papiros
között: szőve gyapotból, az egyik oldala tükörfényes. Rőfe tíz krajczár.
A hermelint hozzá kiadja a duplán összehajtott vatta, fekete
bajuszkákkal tarkázva. De hát a himzés?, a széles arany bordure? (A
királynők ilyent is használnak.) Ez is kikerült. _Telepi_ (a hajdani)
rajztudós volt, szépen kiszabta aranyos papirosból a drága hímzeteket. A
két fiatal actrix: Lendvayné és Laborfalvy Róza felvarrták azokat arany
és ezüst «flinczedlik»-kel (magyarul «pillangó») a királynői palástra.
Éppen elkészültek vele az előadás napjára.
De abból a péntekből «virágvasárnapja» lett. Kántorné fölségesen
játszotta Tudor Máriát ideát a német szinházban. Még azok is el voltak
tőle ragadtatva, a kik egy szót sem értettek magyarul. És aztán még
sokszor játszotta azt a szerepet, mindig nagy diadallal. Olyan híre
támadt, hogy egyszer maga a világhírű Rettich asszony is lejött Bécsből
Pestre, hogy magyar pályatársnőjét megnézze ebben a szerepben s előadás
után megölelte, megcsókolta; pedig akkor még nem volt olyan olcsó se a
bécsi út, se az ölelkezés, mint most.
Ekkor aztán a magyar urak is elpudeálták magukat, mikor látták, hogy még
a német is dicsőíti az ő művésznőjüket s csináltattak neki egy olyan
Tudor Máriai palástot, hogy olyan még az igazi Tudor Máriának sem volt
soha. Belekerült nyolczszáz forintba. Az egész fizetése nem ment fel
annyira.
Ezt a történetkét tavaly ilyenkor hallottam, a királynői palást egyik
varrónőjétől. Akkor megigérte, hogy majd a szinház ötvenéves
jubileumának a díszlakomáján el fogja mondani ezt az új nemzedéknek. –
De hát nem lehet ott. – Hívják, de nem hallja.