Ekkor támadt végre az igazgatói koponyákban egy mentő eszme! Egy
korszakalkotó gondolat! Az ember alig hinné, ha meg nem érte volna.
Behozatott a Nemzeti Színházba az «operette».
Valami összeolvasztott korinthi ércz a vigjátékból, operából,
bohózatból.
Eleinte nagyon szerény volt a fellépése: «Eljegyzés lámpafénynél» –
«Férj az ajtó előtt.» – Ezek olyan illedelmes darabok voltak, hogy
azokat még a mamák is végig nézhették. Minthogy pedig
operette-társulatunk nem volt, kisajátítottunk egy-két tagot a drámától
és az operától, a kiknek ott kevesebb dolguk volt s csináltunk belőlük
operette-énekeseket. Szerdahelyi Kálmán, ki az én történelmi drámáimban
hős vezért, szavaló költőt személyesített, énekelte a szép couplet: «Mit
mond majd Márton nagybátya, kisírt szemed ha meglátja?» – Aztán meg azt,
hogy: «Duçroquet Flórián nevem, nem kell nekem magam dicsérni.» És a
többi.
És ezzel ime vissza lett hódítva a magasabb régiók érdeklődése az
egyetlen magyar színház iránt. Az operette telt házakat csinált: a
nemzeti kaszinóban ez volt a röpke mondás, ha két úr összejött: «Mit
mond majd Márton nagybátya».
Hanem hát ilyen háládatlan a világ! Ilyen igazságtalan a sors! Mikor már
ilyen szépen megvetettük az alapját a Nemzeti Színháznál az operettenek,
akkor egyszerre nyakunkra jött a konkurrenczia. Most már nem is a német,
hanem a magyar. A saját vérünkből való vér! Tulliczitáltak bennünket.
Előbb a budai alagut szájánál ütötte föl a sátorát «Hazafiság a
Nemzetiségnek» felirattal a versenyző Terpsychore, vagy Erato, (vagy
kinek hijják a sok közűl?) egy nagy bolond pajtában, a hol a nagy
tragikai művész, Molnár György vezérlete alatt csőditette át a
lánczhidon a pesti publikumot a «Dunanan apó és fia» minden este. Nem! a
mi művésznőink nem tudták ilyen magasra felemelni a – tehetségüket, mint
ezek itt a «moulin rouget» is megpiritó kánkánban!
Mikor aztán a hazafiságot nemzetiségestől együtt elvitte a nyakunkról az
– angyal (igazán angyal volt), akkor meg ide épített az Istvántér
közepére egy vidéki színigazgató (Miklósi) egy fa amfitheatrumot s onnan
operettezett bennünket agyon.
Háládatlan volnék, ha meg nem vallanám, hogy magam is nagyon jól
mulattam a «Háromcsőrű kacsáján.» Biz ezzel a mi «Zöld ördögünk» nem
versenyezhetett.
Utoljára mégis csak az olympi gondviselés vezetett bennünket vissza az
igazi útra. Előtámadt Blaháné.
… De már itt be kell rekesztenem a «régiekről» irott emlékeimet; mert
Blaháné az örökké újnak és fiatalnak a képviselője.
… Még csak egy befejező czikket fogok ide sorozni, de abban már több
lesz a politika, mint a művészet.
Főuri előadások.
– Tüneményes idők járnak! – Azt mondja egy poéta a versében.
A magyar nemzet egyszerre csak felvette az ősi ruházatot. Frakk,
czilinder, bugyogó a lomtárba kerűlt: dolmány, mente, kaczagány,
boglárral, zsinórral, paszománynyal ékes diszíté az uri népet, hozzá
darutollas süveg, kócsagos kucsma, sarkantyús csizma, a kézben fokos,
vagy csáti bot. A hölgyek fején tarajos, rezgős főkötő, a hajadonokén
pántlikás párta. Jaj de szépek voltunk benne.
Csak egy kiegészítő része hiányzott az ősi viseletnek: a «kard». – Hát
bizony kardot viselni nem volt szabad a magyarnak – a czivilnek.
A Pesten lakó főurak, Károlyi, Zichy, Csekonics grófok megnyitották a
szezonban fényes termeiket, s azokban össze gyüjték a születési és
szellemi előkelőségeket, mágnásokat, irókat és művészeket: katonatiszt,
hivatalnok nem vegyült közéjük.
Egy ilyen összejövetel alkalmával pattant ki egy nagyhatású eszme, mint
a villanyszikra: egy főuri előadás terve. A magyar előkelő társaság a
színpadon bemutatva.
Meg volt hozzá az ethikai alap, a mit még a politika sem ingathatott
meg.
A múlt év mostohán folyt le Horvátországra nézve. Nem volt termés, a
köznépet éhinség fenyegette.
A nemes magyar szívhez méltó volt a felbuzdulás: «Segitsünk szűkölködő
horvát testvéreinken!»
Ennek a legsikeresebb módja egy színpadi előadás, főuri szereplőkkel.
A hatalomnak nem lehetett ehez az engedélyt megtagadni.
Egész színdarabot tanultak be előkelő mágnás hölgyek és ifjú lovagok.
Mások magyar népdalok éneklésére vállalkoztak. Balladákat szavaltunk
horvát hősök dicsőitésével. De a fő vonzó erejét a szinpadi előadásnak a
végső jelenetre tartott élőkép-csoportozat képezte. Ez azt a históriai
jelenetet mutatta be, a midőn Zrinyi Miklós Szigetvár ostroma előtt
megesküdteti a várvédő hősöket, hölgyeik jelenlétében, hogy a várat
végső csepp vérükig védelmezni fogják.
Az egész tabló művészien volt rendezve. Két oldalt a hölgyek: a
Csekonics, Károlyi, Korniss, Batthyányi, Orczy, Zichy, Odescalchy
családok szépségei, büszke matrónák és bájos hajadonok pompás magyar
díszjelmezekben, középen a halálesküt tevő férfiak csoportja: legelől
gróf Zichy Manó és báró Podmaniczky Frigyes: körülöttük, mögöttük egész
falanksza a magyar főuri új nemzedéknek. Mind ott voltak. Egy sem maradt
el. Valamennyi viselte a korhű öltözetet, melyen ragyogott a dicsekedő
ősi pompa. És valamennyinek a kezében ragyogott a kihúzott kard.
Oh be rettenetes szép látvány az a kihuzott kard!
A magyar közönség már több, mint tíz esztendő óta nem látott magyar
férfi kezében kihuzott kardot! Kardot, mely az égre emelkedik, s
hegyéből a hazaszeretet szikráit látja pattogni, a ki látni tud! Néma
volt ez a kép, de mégis mindent elmondott.
Mennyi mindent elmondott! Hogy a magyar főuri rend nem a hatalom
baldachinja alatt, hanem a haza oltára körül csoportosul! Nagy
nemzetének élén törekszik előre! Hogy azt a magasra emelt zászlót minden
erejével kész megvédelmezni!
Ezt a képet soha el nem fogják felejteni, a kik élő szemmel látták.
A főuri előadást több estén meg kellett ismételni, magasra fölemelt árak
mellett. Szűkölködő horvát testvéreink javára rengeteg pénz összegyült
belőle.
De a magyaroknak még több maradt. Egy nagy kivívott politikai siker.
A beszéd el volt tiltva: – de a tett sikerült.
A Budán székelő hatalmas úr azt mondá erre:
– Das war eine feingesponnene Intrigue.
Talán igaza volt.
Magyarországnak szüksége volt Horvátország rokonszenvére, s ezt a főuri
előadások a Nemzeti Szinházban megszerezték.