(1900.)
A szinház külseje.
Még az ötvenes évek elején nem volt az az oszlopos csarnok a szinház
homlokzatán, mely most egy tornáczos erkélyt emel; a vasrács sem volt.
Az utczáról egyenesen benyitottunk az udvari kapun a pénztárhoz, mely
egy oldalczellában volt elhelyezve, a hol a még akkor sem pénztárnoknak,
sem pénztárosnak, hanem kaszirusnak nevezett, rangfokozatra nézve
másodosztályu leggorombább embere a közéletnek, Kolozsi úr regnált
autocrata-módon.
Arra is kevesen emlékeznek már, hogy hajdanában, ha valaki ezt a nevet
kiejtette a száján «Kolozsi», a vele beszélő rögtön utána kiáltotta e
másik nevet «Barkóczi» háromszor. Mivelhogy a Kolozsi név
szerencsétlenséget jelent, a Barkóczi ellenben szerencsét.
De még ismeretesebb volt az a hiányos rím, a mit a szinészek
hangoztattak a hónap első és tizenhatodik napján a kassza fizető ablaka
előtt: «Kolozsi! van-e gázsi?» A mire a hatalmas úr nagy gyakran olyan
feleletet adott, hogy megérdemelte vele titulusát: megmondta, hogy «mi»
van.
Pedig a kassza ablakától a kapuig állt ember hátán ember; szinész,
kórista, a ki a nagy leszámítolást várta. Ne felejtsük ki a pontosan
megjelenők sorából azokat a köztiszteletben álló hölgyeket, a kik a
gázsit felvevő művészektől bizonyos kamatokat felvenni serénykedtek. –
Nem! Nem voltak zsidóasszonyok. Igazhitű keresztények voltak, a kik
negyvennyolcz perczentre dolgoztak.
Egyáltaljában nem volt még akkor a szinháznál zsidó; se szavaló, se
énekes, se tánczos. No de zsidó kritikus sem volt. Drámairó is csak egy
volt, a derék Bernstein. De az is eltagadta a nevét s úgy irta magát,
hogy «Hugo Károly» (Hugo Viktornak az öcscse).
Tehát az olyan gázsinapokon, a mikor a kassza feneke nem volt lyukas,
ott tartotta Kolozsi úr a nagy komputust a nyitott ablak hídpárkányán, a
jól rovancsolt lajstromból kiszámítva, hogy kinek mi lehuzása van
megbüntetett törvényszegés, próbaelmulasztás, elkésés, koránbelépés,
szerepnemtudás czíme alatt. Előleg? Az nem ismertetett.
A szinház udvara még akkor fákkal volt beültetve (morusok és acer
negundók voltak) s csak a fal melléke volt kikövezve. Esős napok után a
szép csiperkegombák hatalmas fejükkel kiemelgették a nagy
gránitkoczkákat a földből, a mire embererő nem lett volna képes. Ezek az
Olympon termelt champignonok a szinház titkárának, Csepregi úrnak a
deputatumát képezték. (A kiről majd később még meg fogok emlékezni.)
A szinház előtt még akkor (1848) nem állt semmi szobor.
Csak később diszítette azt fel az én igen kedves barátom, tehetséges
irótársam s később nagylelkű maecenás, Tomory Anasztáz, ki elébb a
legnagyobb magyar drámairó érczszobrát készíttette el Czüllichchel: a ki
már akkor sok jó mellszobrot csinált, Széchenyiét, Vörösmartyét,
Petőfiét, Jókainéét, a mik nálam még mind ékeskednek; de Katona
szobrával nem volt szerencséje. A drámairót ballettánczos induló
mozdulatában ábrázolta, a ki magasra felemelt kezében egy irótollat tart
az ég felé, mintha a tintáját oda akarná fecskelni a csillagok közé.
Ennek a szobornak nem volt e helytt maradása. Tomory kicseréltette azt
később idősb Lendvay Márton érczszobrával, melyet Dunaiszki szobrász
készített; az már jobban bevált. Sokáig fogadta Lendvay szobra a
szinházba járó közönséget s csak nagy későn helyeztetett nyugalomra a
szinház belsejében.
A muzsák templomának a teteje veresrézből volt jól egymáshoz forrasztott
érczlapokból összekovácsolva. Egy szép estén egy ádáz vihar
aláfurakodott ez ércztetőnek s az egészet szépen felgyöngyölítette, mint
egy ív kartonpapirost s átdobta a szomszédes botanikus kertbe. Soha én
annál rémségesebb mennydörgést nem hallottam. A szinházban épen
Macbethet adták: a közönség azt hitte, hogy az új mennydörgő gép
produkáltatik ily sikeresen, csak akkor bámult el aztán, mikor a
tetőtlen padlásról betörő szél kioltotta a lámpásokat. – Az a jó volt
benne, hogy legalább új tetőt kapott a szinház, a mire nagy szükség
volt, mert már a végin nagyon beesett a szinpadra a záporeső, s hiába!
Coriolánt még sem lehetett eljátszani paraplé alatt. Ámbár én bizony nem
tudom, hogy miért ne lehetett volna, ha a római matronák krinolinban
szerepelhettek.
Az utczáról könnyü volt a nézőtérre betalálni. Ruhatár nem volt. Télen
minden okos ember magával viszi a szinházba a felső kaputrokját: hideg
van ott szörnyen! A zártszékek közötti közlék pádimentomán ugyan vannak
léczekből készült szelelők; de azokból nem meleg jön elő, hanem
pinczelégvonat. A nyughatatlan ujságirók ugyan eleget lamentáltak, hogy
fűtsék már a szinházat, de Komlóssy úr azt felelte rá, hogy «nincs fa.»
– Ő volt a szinház gazdája.
A gáz.
A Nemzeti Szinházat már a negyvenes években gázzal világították. Ez volt
az egyedüli légszeszvilágítás a fővárosban. Saját gázfőzője volt ott
azon a helyen, a hol most a szinpadra bejárnak. Az itt termelt gáznak
egy kicsit áporodott savanyú káposztaszaga volt; de hát eltűrtük azt
nemzeti büszkeségből. Kívül az udvarban állt egy óriási vasmedencze, a
miben víz állt. Ez kellett a gázfőzéshez.
A szabadságharcz alatt Hentzi bombái a Nemzeti Szinházat is fölkeresték.
Egy százötven fontos ott csapott le a szinház udvarán; de a magyarok
Istene úgy intézte, hogy a bomba épen a víztartó medenczébe bukjék bele,
a hol a víz megfojtotta. Ha egy ölnyivel odább esik, az egész szinházat
felgyújtja, porrá égeti.
Aztán következett az osztrák uralom. Az uj gazdák behelyezkedtek a rommá
dúlt két városba. A Nemzeti Szinház volt az egyetlen muzsatemplom, mely
épen maradt. A német szinészeknek pedig hely kellett, a hol
játszhassanak. A budai basa felidézte magához a Nemzeti Szinház
igazgatóját, Simoncsicsot, a ki a kormány által volt kinevezve, s
felszólítá, hogy a Nemzeti Szinházat engedje át a német szinészeknek
minden második napra. Simoncsics nem felelt rá semmit. Ekkor a nagy
potentát el kezdett vele alkudozni, hogy no hát minden harmadnapra
jusson egy német előadás. Simoncsics ezt is hallatlanná tette. Ekkor
aztán keményen rászólt a hatalmas úr, hogy beszéljen hát, hányszor
engedi át a német szinészeknek a Nemzeti Szinházat hetenkint?
Erre a jó öreg zsiros szájú táblabiró a maga budai német accentusával
így válaszolt:
– Wenn i reden musz, so sag i «ámól», wenn i reden darf, so sag i
«kámól».
S maradt a «kámól». A Nemzeti Szinház maradt a magyaroknak.
Hanem a légszeszfőzést a saját konyháján csakhamar betiltották; a mint a
gázgyár elkészült a kerepesi temető átellenében. Attól fogva onnan
kellett a gázt a szinháznak bevásárolni.
Csakhogy a gázgyárból még nem volt a szinházhoz csővezeték. Azt elébb a
belvárosban kellett létrehozni.
Tehát ezen a hiányon akként segítettek, hogy készítettek egy óriási
kaucsuktömlőt, akkorát mint egy czethal. Azt megtöltötték légszeszszel,
s ezt a felfujt szörnyeteget két ember a vállára kapta s végigczepelte a
városon. A gáz könnyű. A szinháznál aztán a tömlőből átpréselték a gázt
a tartályba s onnan bocsátották ki a világító csövekbe.
Egyszer egy drámairó valami rémhosszú tragödiát bocsátott a szinpadra;
históriai darab volt, melynek az ötödik felvonása belenyult a tizenegy
órába. Egyszer rohan nagy rémülten Komlóssy úr, a gazda, a szinfalak
közé: «Urak, végezzék be hamar a darabot, nincs már több, mint két
újjnyi gáz a tartályban, mindjárt sötétben marad a szinpad és a
nézőtér».
Nosza rajta a jó Szentpétery, a ki, mint kegyetlen apa ott várakozott a
kulissza mögött a jelenetére, félretéve elveit és haragját, berohant a
szinpadra, s nagy hirtelen összeadta a szerelmes párt: «Minden el van
felejtve, legyetek boldogok!» S azzal eresztették le a kortinát.
Legjobban bámult ezen maga a szerző, a ki el nem tudta képzelni, hogy
lett az ő tragödiájából vigjáték? holott annak a végén tömeges
gyilkosságoknak és öngyilkosságoknak kellett volna következni. A
közönségnek így tetszett a darab jobban.
Mikor pedig valami háttérből jövő világítást kellett kimesterkélni,
akkor egy kisebb czápanagyságu kaucsuktömlőt hoztak a szinpadra, azt oda
helyezték el a primadonnák öltözője előtti tornáczba: arra a tömlőre egy
szinfaltoló ráült s a saját testének súlyával nyomta ki a napvilágul
szolgáló gázt a csőbe.
Egyszer aztán az történt, hogy a szokottnál súlyosabb legény ült rá a
tömlőre: ezt a kaucsukczápa nem állta ki, szétpukkant, a rajta ülő
tritont bedobta a művésznők szobájába a betört ajtón keresztül, s aztán
keresztül törte a zsinórpadlást, a szinház palafödelét (most már ilyen
volt) s betölté a robbanás hangjával az egész várost.
Én akkor a szinházzal átellenben laktam, iróasztalomnál ültem, a nagy
robbanásra az ablakomhoz ugrottam; s láttam a mint a szinház födeléből
emelkedik ki a fehér füstoszlop. Éppen Shakespeare «Téli regéjét» adták
s abban a feleségem játszotta a szoborrá vált királynét. – Soha ekkora
ijedtséget! –
A Nemzeti Szinház környéke és tűzveszélyei.
A Nemzeti Szinház telke, a melyen fölépült, hajdan a török temető volt.
(Absit omen! ✝✝✝).
Még azután is sok törökvilágbeli állapot maradt körülötte.
A hozzá vezető utcza torkolatát Hatvani Kapunak nevezték. Annak a
magyar-utczai keresztezését még ékesítették a régi Pest bástyafalai.
Az utczát záró szögletház neve volt a Zrinyi. Füstös tanyája valamennyi
korhelynek, kártyásnak.
Az országút felől (most Muzeumgyürü) állt a szinház tőszomszédságában
egy régi granárium; olyan magas, mint a szinház maga: patkányok
eldorádója. A másik oldalához a kerepesi út felől támaszkodott hozzá a
Griff: a főváros legrongyosabb, szutykosabb földszintes csárdája;
szekérállással, széna-szalma boglyákkal az udvaron.
Innen feljebb aztán félbeszakadt a gyalogjáró kövezete. A legközelebbi
ház egy urasági kastély; a mult században hatalmas nagyhirű
mágnás-család megszálló-helye: ez idő szerint lakatlan tanya, jó a
fizetéstelen fiskálisnak, meg a házfelügyelőnek. A tulajdonos főúr a
börtönben ül, gyilkosság miatt; a nagy kétszárnyra épített kastély
udvara egy nagy pocsolya s annak a latyakja kiterjed az utczai
gyalogjáróra is; esős időben lépésnyi távolban lerakott téglák teszik
lehetővé az áthatolást. Pedig a szinészek és szinésznők többnyire arra
felé laknak. Egyszer aztán Réti koma (a vén csikós szinész) arra a
tréfás ötletre vetemedett, hogy összeszedett a Rákosparton egy zsák
eleven békát s azokat éjszaka beeregette a kastélyudvar posványába.
Reggelre iszonyú kuruttyolást miveltek az ungok: az emberek
összeszaladtak a csodájára. Erre a szégyenre mégis megemberelte magát a
fiskális és hozatott egynehány szekér kavicsot, azzal feltöltette a
kastély udvarát meg a gyalogjárót. Használhatott volna timárcsert is
hozzá, a hogy az Aldunasor házai előtt szokták trottoárnak, csakhogy az
drágább volt.
Azt a nagy granáriumot kibérelte a szinházigazgatóság a dekorácziók
számára; ott festették az új szinfalakat is. Még akkor Telepy bácsi volt
a mesterük.
Egyszer aztán a gyantafőzésnél kigyulladt az atelié: a laboransok
szétfutottak; a pajta teteje csakhamar tüzet fogott. Még akkor nem volt
begyakorolt tűzoltó-dandár; mire az egyetlen városi fecskendő
megérkezett, akkorra már ropogott füstben lángban az egész tető.
A szinészek és hölgyeik a szinház-udvarról nézték a pompás látványt. A
szinház tőszomszédjában volt. Egyszer valaki elkiáltja magát: «Hát a
vas-ajtó!»
Mivelhogy a magazint egy vas-ajtó zárta el attól a fafolyosótól, mely a
diszletraktárt a szintérrel összeköti.
A vas-ajtót bizony nyitva felejtették a festők.
Nosza hamar a két elsőrendű drámai hős, Szigeti Józsi és Lendvay Marczi,
vizes pokróczokat ragadnak a kezükbe, úgy rohannak a szinpadon át a
folyosóra, a mit már akkor megtöltött a sziporkákkal vegyes füst. A két
dalia keresztül tör a füstfellegen, megtalálja a vas-ajtót, ráfordítja a
becsapó lángra s bezárja vele a nyilást. Ezzel a hőstettel meg lett
mentve a Nemzeti Szinház a porig leégéstől, a mihez ugyan közel volt.
De nem soká kellett várakozni az új veszedelemre. Következő esztendőben
meg a másik szomszéd gyulladt ki. Valami részeg kocsis pipástul feküdt
le a szénába s a Griff-korcsma lángba borult miatta. A Nemzeti Szinház
melléképületei voltak veszélyeztetve. Ekkor megint a fiatal szinészek
mentették meg a szinházat a leégéstől; Lendvay, Szigeti, Hegedüs
felmásztak a szinház-igazgatósági épület tetejére, úgy oltogatták el a
födélre hulló zsarátnokot. Persze csak a drámai szinészek; az operisták
féltek, hogy a torkukra megy a füst.
Egyszer meg én magam mentettem meg a Nemzeti Szinházat a leégéstől.
Macbethet adták, valamennyi szinfaltoló, masiniszta mind el volt
foglalva a kisértet-királyok tologatásával; én a proscenium-szinfal
mögött álltam. Egyszer csak észreveszem, hogy egy szinfali gázlámpa
csövének a csavarja kiesik s arra a tág lyukból karvastagságnyi lánggal
tódul elő a gáz. Csak egy percznyi habozás, tétovázás, s az a gázláng
felcsap a zsinórpadlásig s a szinpad lángba borul. Én azonban nem
vesztettem el a lélekjelenlétemet. 1861 volt az év, magyar ruhát
viseltünk: hirtelen lekaptam a fejemről az asztrakán süvegemet s egy
pillanat alatt elfojtottam vele a kiömlő gázlángot. No hát nekem is van
egy hőstettem, a mivel dicsekedni lehet.
A Nemzeti Szinház látogatói.
A nézőtérnek a közepén volt a bejárata s azt egy nehéz pokróczkárpit
takarta, melyet a belépőnek saját tehetségéből kellett félrehárítani: a
kalucsnikat kinn hagyhatta az ajtóban, az esernyőt azonban jó volt
magánál tartani: a botra pedig épenséggel szükség volt, majd
tetszésnyilvánítás, majd türelemfogyás tudtuladása végett.
A szinház elég sötét: pedig még a mostani erkélysorozat nem létezik: de
a félhomály részint onnan van, hogy a középső csillár égői nem
gyujtatnak meg: az csak magas létráról eszközölhető akrobatai
légtornászat utján: aztán meg attól a casinó-páholy látogatói mind
megvakulnának; másrészt emeli a sötétséget a páholyoknak hajdan
biborvörös, később barnapiros burkolata: (az olajlámpáktól és a hozzá
támaszkodástól barna). Az első emeleten levő két szélső páholyt
állandóan takarja egy shirtingponyva. Azok ott az udvari páholyok: –
azokban nem szokott ülni senki: 48-ig egyért-másért, 49 után pedig
egyért is, másért is. Ahogy a régi magyarok szokták mondani: «tantum ita
saltem sic» (új magyarul: «hát csak így meg amúgy»).
Az udvari páholy alatt azonban kitünt a földszinti sarok páholy az
által, hogy az oldalán egy nagy zöld selyem ellenző volt kifeszítve: ami
a proscenium lámpás-sor szemkápráztató fényének az elhárítására
szolgált. Ezt a kedvezményt meg kellett engedni a páholy tulajdonosának,
aki nem volt csekélyebb személyiség, mint a Honderü szerkesztője
Petrichevich Horváth Lázár.
Az átelleni sarokpáholy törzsbérlője volt egy nagybirtokos öreg úr, aki
csak alunni járt a szinházba. Az egész felvonáson keresztül ott
bóbiskolt szépségesen a karszékében, csak amikor a végjeleneteknél
felhangzott a taps zaja, emelte föl fejét, s akkor aztán ő is tapsolt,
mint aki legjobban élvezte a darabot. Még az sem zavarta meg nyugodt
szendergésében, hogy a szomszéd páholyban az előadás alatt a legélénkebb
társalgás folyt. Az egy előkelő főúr tanyája volt, kinél a magas
aristocratia nő és férfi tagjai szoktak estenkint találkozni, fesztelen
discursust folytatva, úgy hogy a parterre közönség válogathatott benne,
hogy azt hallgassa-e, amit a szinpadon trécselnek, vagy azt, amit a
páholyban parliroznak?
Az ajtó melletti földszinti páholyban ellenkezőleg Van Dyck ecsetére
méltó jelenet volt látható minden este. Előkelő öreg asszonyság ült ott
régi divatu öltözetben, fehér wuklikkal. Rosszúl látott már és nagyot
hallott. A társalkodónője halló tülkön keresztül magyarázta neki, a mit
a szinpadon beszélnek és cselekesznek. De azért soha egy előadást el nem
mulasztott s végig kivárta a darabot.
Az első emeleti nagy páholy volt a casinóé. Nem volt még akkor több
egynél, hát nem kellett neki predikátum. Ott lehetett látni a főváros
úri celebritásait (kettesével, hármasával a drámai előadásokon, teljes
sorral az operában, drei mann hoch a balletben).
A második emeleti sorban voltak a szinésznők páholyai: Hollóssy
Kornéliának, Laborfalvy Rózának külön mindegyiknek, a többieknek
párjával; a jobb oldalon pedig volt a tudósok páholya. Ez mindig tele
volt vén akademikusokkal, de vendégjoggal jelentek meg benne az ifjabb
irók is. Rendesen eljöttek az operai napokon. Nem azért, mintha az
operát jobban szerették volna, mint a drámát, hanem azért, hogy az
operai csinadratta bummaratta alatt kedvére vitatkozhatott a tudós: nem
zavarta vele a közönséget. Egyszer egy ilyen felbuzdult vita alkalmával,
mely a trombiták és dobok működése alatt keletkezett, hirtelen, a
karmesteri pálcza egy intésére elhallgatott minden zeneszerszám s a
rögtöni szünet perczében aláhangzott a tudósok páholyából egy ismeretes
stentori hang: «Juhász kutya!» Ami elég drasticus befejezése egy
irodalmi polémiának.
Mennyi női szépség az úri páholyokban. Az a szőkehajú rózsaarcz a
földszinti páholyban, aki hivatva volt, hogy egykor Andrássy Gyula gróf
neje s az Andrássyak anyja legyen, a Diana-alak, Csekonicsné (még akkor
nem grófnő), az a görög arczélü delnő, kihez Hiador irta ábrándos
költeményeit (a hölgy nem is tudott róla), meg az a feltünő kreol
szépség, kinek kezét Petőfi megkérte a sok milliomos bankár apától. S az
apa nem utasította el: azt mondta neki: nyerje meg a leánya szivét, ő
beleegyezik. Petőfi nem, de egy hires államférfi nyerte azt el. Utódját
mégis csaknem egy napon emlegetik Petőfiével. (Márczius 15–17.) Aztán a
mindig magányosan, mindig gyászruhában látható halavány hölgy: két férje
is volna, még is özvegy, homlokán viseli gyászos végzetét. (Méreg!)
Végül az A B C páholyban virágzó hármas virágszál, kik közül az egyiket,
a legkinyiltabbat Lisznyay Kálmán a palóczköltő nevezi menyasszonyának;
a legifjabb egykor a sportvilágban legjobban emlegetett grófné lesz,
versenyistállók tulajdonosa. Aztán azok a nemzeti viseletben büszkélkedő
matrónák: mintha az ősi termek ódon képrámáiból szálltak volna alá:
közben egy-egy csintalan gyermekfej, göndör fürtökkel (nőegyletek
elnökei manapság). Most is szemem előtt tündöklik ez a kép.
Régi gárda, régi gázsik.
A szabadságharcznak vége volt.
A Nemzeti Szinház tagjai innen-onnan összeverődtek.
Az opera legjobb erőivel fogyott meg. Schodelné falura ment gazdálkodni,
kivette haszonbérbe Nyáry Pál birtokát az elkobzó kormánytól: a birtok
gazdáját hat évi várfogságra s vagyonvesztésre itélték. Norma sarlója,
ezüstből, drágakövekkel kirakva a muzeumba került. Hollósy Kornélia, a
nemzet csalogánya elszerződött külföldre. Csak a kóristák maradtak meg.
A drámából megmaradt a régi gárda, meg a népszinmű szereplői. A derék
Füredinek egy nap Bandi csikóst kellett játszani, másnap Nabukodonozort
énekelni. A jó öreg Szentpéterit is hallottam operában énekelni, Fra
Diavolóban játszotta az egyik rablót.
A drámai szinésznőkkel az történt, hogy a forradalom melegében
valamennyi mind férjhez ment. Elkezdte Laborfalvy Róza, utána Lendvayné,
nagyhamar Szilágyi Lilla, azután Szathmáryné: mindannyian szegény
ördögöket választottak férjül a Bohéme világból. Becsületes jámbor
asszonyok lettek.
Bajza, a forradalom alatti igazgató örülhetett, hogy élve
elmenekülhetett. Helyette kinevezték igazgatónak az öreg Simoncsics
Jánost. Derék, becsületes, régi módi táblabiró volt: akinek mindenhez
érteni kell: még a szinházigazgatáshoz is.
Dunántuli kiejtése volt, amit megörökített abban a mondásában, melyet
Szigeti Józsefnek adott válaszul, midőn az előterjesztést tett neki a
szinháznál mutatkozó bajok és hiányosságok felől; «jobb is lesz má, ha
főhannak maguk azza a szinészettyee.»
Persze, hogy az lett volna a legradikálisabb megoldása a szinházi
bonyodalmaknak, ha a szinészek felhagytak volna a szinészettel.
Hát addig is be kellett érni a részletes reformmal.
Mi a legelső paragrafusa a szinházi reformoknak?
Hát hisz azt mindenki tudja: a gázsi-leszállítás.
Új szerződési év közeledtével összehivta Simoncsics a személyzetet.
Előtte feküdt az asztalán kiterítve a tagok gázsilisztája. Aztán mondott
nekik a következő szavakon kezdődő nyájas üdvözletet:
«Ki volt az a bolond, aki a maguk fizetéseit ilyen szörnyüséges magasra
fölrugtatta?»
A befejezése pedig eként hangzott: ezennel tudatom magukkal, hogy a jövő
esztendei gázsijukból husz perczent le fog huzattatni, akinek tetszik, a
kontraktust irja alá, a kinek nem tetszik, elmehet.
Voltak pedig e szörnyüséges magas fizetések a következők: Legmagasabb
drámai fizetése volt Jókainé Laborfalvy Rózának 3100 forint, száz
forinttal több (kitüntetésül) mint a másik két primadonnának, Lendvay
Latkóczynénak és Komlóssy Idának. Szathmáryné fizetése volt 2400 forint,
Bulyovszkynéé 1800. De ebbe már a ruhapénz is bele volt számítva. A
férfiaknál legnagyobb fizetése volt idősb Lendvay Mártonnak és Egressy
Gábornak, 2400 forint; de ezeknek az igazgatóság csináltatott jelmezt.
Azután fokozatosan lefelé 2000, 1800, Szigetinek, Fáncsinak s a kisebb
félisteneknek. Az ujabban fölvett tagoknak nem volt rendes fizetésük;
hanem azoknak napidíj adatott, a mi a napi kiadások rovatába iródott, a
szinház macskái után. Szerdahelyi Kálmán sokszor tréfálózott később
Munkácsy Flórával: «mikor mi még a szinház macskáival voltunk egy
gázsiban!»
Az igazgatónak ez a reductiós ajánlata általános elszörnyedéssel
fogadtatott a művésztársaság részéről.
Fizetés reductió!
Mit tesz az ember ilyen esetben?
Elpanaszolja az ember a keserü méltatlanságot az ujságirónak. Az
ujságiró lelkes ember, pártul fogja az üldözött művészetet s ir egy
hatalmas philippicát a gázsi csonkításban sántikáló intendáns ellen.
S mit cselekszik erre az intendáns? Megijed? visszavonja az ukázt? vagy
replikát ír a hirlapi támadásra s megvédelmezi az elfoglalt
álláspontját?
Dehogy cselekszi azt! Simoncsics felhivatta magához az illető hirlap
szerkesztőjét s azt mondta neki: «hallja az úr, én nem disputálok holmi
firkászszal, hanem ha még egyszer ellenem rugódozni fog, én azt a
ficzkót becsukatom.» S ezzel be volt fejezve az ügy.
Szinészek, szinésznők szép engedelmesen aláirták a redukált gázsis
kontraktusokat.
Szinész honvédek, Egressy Gábor.
No de hát legyünk igazságos – prókátorok!
Hát nem elég nagylelküség volt a hatalomra került osztrák kormányzattól,
hogy a Nemzeti Szinházat egyszerüen el nem konfiskálta a magyaroktól?
Hogy beérte a húsz perczent gázsilevonással?
Holott annyi ok és bűntanujel lett volna rá.
A Nemzeti Szinház tagjai legelőször is azon kezdték, hogy mikor a nemzet
pénzgyűjtést indított a honvédsereg felszerelésére s a magyar
bankjegy-alapra, az egész keservesen összegyűjtött szinészi
nyugdíjalapjukat, mintegy húszezer forintot, letették a haza oltárára. A
hány krajczár, annyi falat kenyér!
Azután maguk is fegyvert ragadtak.
Már hallott valaha ember ilyen képtelenséget! Hogy a szinész, a ki hőst
játszik, valósággal beálljon verekedő hősnek? a kinek a szinpadi kardja
se éllel, se hegygyel nem bír, a kinek a szinpadi puskája csak pukkan,
de nem sebesít, a ki maga csak tréfából hal meg, – kirohanjon a
harczmezőre valóságos karddal, puskával hadakozni! Ilyesmi semmi nemzet
krónikáiban nincs feljegyezve. A magyar szinészek megtették ezt. Az
ifjabb Lendvay Marczi vitézül harczolt Klapka seregében, mint kapitány,
Egressy Béni, a zeneszerző, tüzértiszt volt, Egressy Ákos (Gábor fia)
hadnagy, Feleki Miklós százados, Kőrösi Sándor hadbiró, Benkő tüzér,
Gózon Antal tábori biztos, Komáromi hadnagy. És ezek mind szépen
visszatértek a szinpadra, mintha semmi sem történt volna, lemosták a
puskaporfüstöt a képükről, más szemöldököt pingáltak a homlokukra, más
szakállt ragasztottak az állukra s a magas kormány azt sem kérdezte
tőlük, hogy «hol voltál, mikor az ég zörgött?»
Hány jeles hazafi kiegyezett volna Bachchal és Haynauval, húsz perczent
levonásra, ha lehetett volna!
Örüljünk, hogy élünk!
Hanem egy szinésznek még sem lehetett csak ugy simán kitörülközni. Ez
volt Egressy Gábor: a Coriolán, a Bánk bán, III-ik Rikhárd, a Gritti
személyesítője.
Ezt is rávitte a hazaszeretet büne, hogy ott hagyja a szinpadot, s
elmenjen igazi háboruban szerepelni.
Ott is a hős szerepét töltötte be. Kormánybiztos volt, szabad csapat
vezére; lelkesítő szónoka a harczi lángra fogékony népgyülekezetnek.
– Nézze csak komám, mondá a szegedi polgár, mikor a hős szónok lelkesítő
beszéde vége felé hangját erőteljesen kifejtette: – várjon csak: most
mingyárt meg fog halni! ismerem már a szokását. Mikor így felcsapja a
mondókáját, akkor nemsokára meg szokott halni. – Ez a mondás örök időkre
fenmaradt minden későbbi szónokok számára: «most mingyárt meg fog
halni!»
A fegyverletétel után Egressy Gábor is kimenekült a magyar hadsereg
maradványával Törökországba. Az ottani élményeit leirta, ki is adta egy
kötetben. Hanem aztán őt is megszállta a honvágy: hazatérési engedélyért
folyamodott. Kérvényét a banáti osztrák hadtest főparancsnokához Hauslab
tábornokhoz kellett intéznie. Annak a beleegyezése elég volt, hogy
Törökországba kimenekült magyar harczosoknak a hazatérés megengedtessék.
Csakhogy idebenn az a kitüntetés várt reájuk, hogy az osztrák hadseregbe
közkatonáknak besoroztattak. Igy lett Podmaniczky Frigyes báróból és
Nedeczky Istvánból is közvitéz. (A magyar hadseregben századosok
voltak.)
Ettől a sorstól Egressy Gábort meg kellett menteni.
A derék Szentpéteri (Petur bán és kedélyes táblabirák személyesítője)
sógora volt Egressynek: ő ment fel Budára személyesen előterjeszteni a
kormányzónak Egressy ügyét. Az öreg úr nem volt nagyon otthonos a német
nyelvben, még is csak előadta valahogy a kérelmét, támogatva azt azzal a
tényállással, miszerint Egressy Gábor fia, Ákos, már úgy is szolgál,
mint besorozott honvédtiszt, az osztrák hadseregben, s az még sem
illenék, hogy a fiú, mint káplár, abriktolja az apját, mint közkatonát.
A teljhatalmu úr kegyesen válaszolt rá: «Jól van, meglesz; haza jöhet,
nem bántják: csak arra az egyre intem önt, hogy Hauslab tábornokot ne
nevezgesse folyvást Haasenfusz»-nak. (Szentpéteri azt hitte, hogy ha már
minden magyar szót németre kell fordítani, hát legyen a «láb»-ból is
«fusz».)
No hát hazajöhetett Egressy Gábor bántatlanul.
Csakhogy itthon nem volt számára hely. A Nemzeti Szinház költségvetése
már be volt fejezve, felsőbb helyen jóváhagyva, abba egy szeget nem
lehetett többé beverni. És így az első drámai hősszinésznek le kellett
maradni a szinpadról.
Ekkor aztán én elővettem egy ív papirost: magam megkezdtem az aláirást
25 forinttal, sorba jártam vele az ismerőseimet, felhívtam az egész
országban létező művészetkedvelő honleányokat és honfiakat az
adakozásra, s rövid időn összegyült annyi pénz, a mennyi a magyar dráma
legkiválóbb alakjának visszatérését az egyetlen Nemzeti Szinház
deszkáira lehetővé tette.
Mulatságos állapotok voltak ezek nagyon!
Elfelejtett nevek.
Szegény szinészek! Elfelejtett énekes madarai az erdőnek!
… A mig szinházi emlékeimet irogatnám, gyakran szükségem volna egy-egy
adatra: nem a megtörtént dologra, mert arra jól emlékezem, hanem az
évszámra meg a személyekre. Nem találom sehol. A világirodalom
legnagyobb conversations-lexiconaiban nem található a nevük. Minden
füzfapoéta, a ki egy ritmust itt felejtett, minden ponyvairó, a kinek a
poémája a kalács sütő tepsi fenekéhez odaragadt, megtalálja a helyét a
hirhedett alakok milliós lajstromában, csak a szinpad kisértetei nem
járnak fel a feledékenység sírjából többé.
Hiába keresek olyan neveket, mint Hasselt-Barth, Lagrange. Nem tud róluk
senki. Arról meg már kutatni is nevetség, hogy ezeknek mi dolguk volt a
pesti nemzeti szinpadon? Pedig még nincs annak ötven esztendeje.
A Nemzeti Szinház új igazgatót kapott. A hatalom kezelői mégis csak
átlátták, hogy nem özönvíz előtti táblabirók valók művészi intézetek
igazgatására: Simoncsicsot felmentették a «szinészettyee» küzködéstől (a
minek bizonyosan ő maga örült legjobban), s helyette kinevezték
teljhatalmu igazgatónak Tolnai Festetich Leo grófot.
Ennek a nevét már feltaláljuk a conversations-lexiconban. Röviden bánnak
el vele. Hogy nagy zenekedvelő volt s igazgató korában az operát
protezsálta a dráma rovására.
Az egykorú világ igazságtalan volt iránta. Én igazságosabb akarok lenni.
Festetich Leo jó igazgató volt, s a drámát nem sülyesztette alá az opera
kedvéért.
A megelőző igazgatóságot terheli inkább ez a vád: – ha ugyan vád.
Hisz az első feladat az volt a letört szabadságharcz után, hogy a
közönséget beédesgessék a Nemzeti Szinházba. A páholyok tátongtak az
ürességtől, a zártszékeket belepte a por.
Az operával kellett a lelkesedést felidézni. Az be is következett. Ez
volt a «Próféta» korszaka.
Itt nem kimélte az igazgatóság a költséget.
Láttunk olyan pazar kiállítást, a minőt még Budapest nem ismert: fényes
csarnokokat, korhű fegyverzetet, korcsolyázó vitézeket és hölgyeket,
koronázási díszmenetet; végül romokba dülő királyi palotát.
Aztán micsoda darab volt az! A próféta. Szövegét Scribe irta, zenejét
Meyerbeer; amaz a költészetben, ez a zenében lángész.
Micsoda zene volt az! Mikor a próféta álomlátását kisérik a sourdinával
tompított hegedük, cellók, violin d’amourok, egyesülve az oboék,
fuvolák, klarinétok bűbájos pianó ensembléival s aztán egyszerre az
anya, Fides közbekiáltásánál: «légy átkozott!» beleordítanak a
trombiták, dobok, gordonkák, kürtök, réztányérok, hogy az álkirály
trónját hallotta az ember recsegni, összeomlani!
Hanem aztán kellett is Meyerbeer csodás zeneművéhez két olyan
szerepvivő, a minő Lagrange asszony volt, mint Fides, és Stéger, mint
Leydeni János a próféta. Egy tökéletes művésznő énekben és játékban és
egy fenomenális hangerejű, nagy temperamentumu tenorista.
Valljuk meg az igazat, hogy ezek hódították meg a közönséget a Nemzeti
Szinháznak. A mig Lagrange itt vendégszerepelt, mindig telt szinház
volt, felemelt árak mellett. S az idegen művésznő magyarul énekelte a
szöveget szép kiejtéssel. Sőt még azzal is kedveskedett a magyar
közönségnek, hogy az Erkel operájában Hunyady Lászlóban betanulta s
eljátszotta Szilágyi Erzsébet szerepét; az igazgatóság készíttette
számára a pompás magyar jelmezt és azt emlékül neki ajándékozta.
Hanem erről mind nincs szó a krónikában.
A Lagrange-kultusz után következett egy még nagyobb szenzáczió, mely
paroxizmusba ejtette a közönséget, a Pepita-őrjöngés.
Spanyol tánczosnő volt a bálványozott művésznő, Pepita da Olivának
hitták. Csak egy tánczot produkált az «El olét» (spanyolul olajcsepp). A
hölgy keresi ruhája fodrai között a ráesett olajcseppet, s aztán mikor
megtalálja a közönségnek is megmutatja. De odáig a delirium minden
dæmonainak szökelléseit, mozdulatait elköveti, sarkig érő leeresztett
fekete hajsátora lebeg termete körül, a tánczot kisérő szilaj zene
mellett, míg végül a zene buja, csábító melódiává fajul, a mikor a
művésznő már csak féllábon áll, derekát hátrahajtva, s engedve fején
túlemelt lenge öltönyeit megszámláltatni, nagy tűzszemeivel szórva a
villámokat! – Azt a tapsvihart kellett aztán hallani! A közönség
férfirésze őrülten ment haza. – De hát erre van szüksége a szinháznak.
Pepitáról sem beszél már senki, nevét csak egy koczkás kelmeszövet őrzi:
viselik a bakfischek szoknyának s a diákok mellénynek.
Drámai szinészetünk kitünő volt a régi időkben. Olyan Shakespeare
előadásokat nem látunk többet se most, se valaha. De biz azok nem
kellettek a közönségnek, kivált az aristokratiának.
Egyszer egy Romeo és Julia előadás után egy nagyon magas állású úr a
mágnási kaszinóban ráförmedt az igazgatóra:
– Wie heiszt der langweilige Kerl, der aus der Oper Montecchi e
Capuletti das Schauspiel Romeo und Julia gemacht hat?
– Shakespeare.
– No, von diesem verfluchten Kerl sollt’s mir kein Stück mehr aufführen.
Hát bizony volt nagy művészet, de üres kassza. Minden pénteki napon: ez
volt a dráma napja.
Volt azonban mégis egy vonzereje a Nemzeti Szinháznak, melyet a magunk
emberségéből tudtunk életben tartani: a népszinmű.
Valódi gondviselésszerű ötlete volt a muzsának, hogy Szigligetinek ez új
szinműfaj megteremtését sugalmazta.
Soha magyar író nagyobb hatással nem volt a nemzetre, mint Szigligeti a
népszinműveivel. Ő egymaga többet tett a magyarság terjesztésére
Budapesten és az egész országban, mint az összes irók és tanintézetek.
Különben is nagy tehetségű költő volt; de a kinek sikerült a magyar
népéletben feltalálni a költői arany tel-ér Californiáját, korábban,
mint Petőfinek és társainak. Mi még diákok voltunk, mikor már: «Az
alföldön halászlegény vagyok én!» nótáját énekeltük, s Petőfi mint
fiatal szinész még debütált Szigligeti népszinművében, mint vőfély, a
nemzeti szinpadon, megörökítve fellépését azzal, hogy a vőlegénytől azt
kérdezte: «uraságod a menyasszony?»
S a szerencsés összetalálkozása a szellemszikrának olyan tüzijátékot
idézett elő, hogy az fénynyel árasztotta el egyszerre a nemzeti Olympot;
még pedig trikolor fénynyel: népélet, költészet, művészet ragyogott
benne.
Egy régi német irótól ezt a mondást jegyeztem fel emlékemben: «a magyar
huszár úgy terem, hogy a mint egy fiú megszületik, ugyanakkor egy csikó
is születik s ezek azontúl együtt nőnek fel, a fiú a csikó hátán, míg
huszár lesz belőlük.»
No hát ez éppen így történt. A mint Szigligeti szárnyas pegazusa
létrehozta a népszinmű szárnyas csikóját, rögtön ott termett rajta a
Csikós, a Szökött katona, a Sobri Jóska: egy személyben Füredi Mihály.
Kovácsműhelyből ugrott fel a szinpadra s nem kellett neki se
conservatorium, se szini akadémia: kész művész volt, hangjegyet soha sem
látott; de kész énekes volt. Úgy kellett azokban a szerepekben járni,
beszélni, mozogni, éppen a hogy ő tette.
Az összes szinházi személyzet közül egyedül Füredinek volt privilegiuma
hegyesre kifent bajuszt viselni, de büszke is volt rá. Különben pedig
kedves jó czimbora volt, a ki értette a tréfát.
(… Mielőtt tovább hajtatnék a fakó szekeremmel, elébb álljunk meg egy
itatásra az útszéli csárdánál. Úgy illik, hogy annak a borát is
megkóstoljuk. Szigligeti előtt is voltak már népies szindarabok, Gaal
József Peleskei nótáriusa, Nagy Ignácz Tisztujítása, Balogh Mátyás
diákja; meg a Tündérlak Magyarországon (nem tudom kitől), de már azoknak
a szereplőire gyöngén emlékezem; Megyerit láttam, mint nótáriust,
Szentpéterit mint falusi birót, Hubenayt mint vad Marczit, Komlóssyt
mint becsületes kortes korcsmárost. Kettőt a darabok közül még most is
hébe-hóba felelevenítenek. Hát hiszen én is szeretem a karczost, de
óbornak mégis csak jobb a bakator.)
Gyerünk tovább.
Füredi Miska mellett még ott voltak specziális népszinműi alakokul Réthi
koma, az univerzális paraszt, a ki oly naturalisztikusan tudta adni a
számadó csikóst, hogy mikor a bojtárjára megharagszik a csárdában,
elkeseredésében két üveg vörös bort hajt fel egymás után a nélkül, hogy
az ádámalmacsutkája egyet mozdulna. Volt erre taps elég. «Ezt csinálja
utánunk a német!» – Azután Telepi és Szerdahelyi (Hugli és Stuczli), a
derék Szentpétery (táblabirák és falusi birák typusa), meg a jó öreg
Udvarhelyi: kántorok, iskolamesterek, kegyes atyák mintaképe. (A ki
egyébiránt a legnagyobb szinpadi hatását Lear királyban érte el,
Glostert személyesítve. Gyöngült már az öregnek a memoriája, még a
szinfalak közt a jelenésére várva is folyvást a szerepét magolta; mikor
aztán ki kellett lépnie, közderültséget keltett a megjelenésével: lévén
már akkor Glosternek a két szeme kiszúrva s a szemkötelék fölé egy nagy
zöld pápaszem feltolva.)
Aztán itt volt a derék vén Kovácsné, a milyen komikát sohasem fog a
szinpadi aszaló produkálni: csúnya volt, de tele édes humorral. Csúnya
volt, de abban tökéletes.
Beszéljünk inkább a népszinmű primadonnáiról.
A legelső volt Lászlóné (és egyúttal a leghiresebb).
Én még mint De Caux Mimit láttam kecskeméti diák koromban. Akkor még
drámai szinésznő volt, szomorú és vígjátékokban szerepelt.
Soha tökéletesebb női alakot nem lehetett képzelni. Olyan volt, mint
Thorwaldsen Eufrozinéje: az arcza örök mosolygásra gömbölyült; termete
magas, ruganyos, karcsu, telt idomokkal. Hangja csengő, nagy regiszterű.
Egyszer a kecskeméti szintársulat előadta Lear királyt, De Caux Miminek
osztották Gonerilt, de ő Cordéliát követelte, a kinek a szerepe
háladatosabb. Lear király (Deési) protestált ellene. Learnek Cordéliát
halottan kell az ölében kihozni. «Én azt a termetet el nem birom az
ölemben.»
Volt egy híres gavallér a városban, a ki minden primadonnának udvarolt.
A szép Mimi azonban visszautasította a nyájaskodását; mire a szeladon
azzal fenyegette meg, hogy legközelebbi föllépténél ki fogja fütyülni:
«De akkor aztán pusztuljon is az úr Kecskemétről, mert én megbotozom az
utczán!» – De futott is a gavallér! Megtette volna, voltak hozzá
képességei.
Szigligeti népszinművei aztán a Nemzeti Szinházhoz hívták De Caux Mimit,
a hol egyszerre kedvencze lett a közönségnek. Gyönyörűn énekelt. A
játékában ugyan a magyar paraszt leányruhából kiragyogott a párisi
lorette (franczia vér volt benne, az apja zongoramester), de ez a
pikantéria még új zamatot kölcsönzött a játéknak; olyan volt az, mint az
őszi baraczk ananászlébe mártva.
Szépségével ép úgy feltünt, mint a hangjával.
Élt akkor az országban egy derék magyar mágnás, a ki nagy kedvelője volt
a szinészetnek: maga is híres zeneszerző. A mellett nagybirtokú
földesúr. Nőtlen volt. De azért nem nőgyülölő. Sőt ellenkezőleg.
A főúr rögtön fölfedezte az új művésznőben a nagybecsű artistai kincset
s határozott a sorsa iránt. Ily kiváló tehetségnek nem szabad a
kerepesi-úti muzsabarlangban elparlagosodni paraszt szinművek mezején,
azt ki kell képeztetni a magasabb művészet szferái számára. Közbenjárók
által sikerült a művésznővel megértetni a nemes meczenás ajánlatát, ki
neki egy tízezer forintos kötelezvényt küldött (kellően betáblázva)
abból a czélból, hogy elutazzék Olaszországba, magát a legelső világhirű
mesterek által az éneklésben kimíveltetni. A bőkezű főúr még arra is
ajánlkozott, hogy ő maga is elkiséri pártfogoltját Milanóig. S ha kell,
odább is, mindenütt atyai gondviselését éreztetve vele.
A művésznő azonban, a mint a kötelezvény a kezében volt, el is ment, de
nem Itáliába Solfeggiót tanulni, hanem a szent házasság kikötőjébe,
férjhez ment hirtelen a Nemzeti Szinház kedvencz bonvivántjához, László
Józsefhez.
Nagy processus lett ebből!
A főúri meczénásnak a fiskálisa azt a boldogtalan tanácsot adta, hogy
indítson pert a művésznő ellen kötelezvénye visszaadása végett. A pör
végigjárta az appellátákat. A művésznő ügyvédje volt Várady Antal,
Petőfinek legbensőbb barátja, nekem is kedves czimborám. Ez azzal védte
a kliensét, hogy annak előbb meg kell kapni a stipulált tízezer
forintot, csak azután kezdhet hozzá a felsőbb énekiskola kitanulásához,
hogy pedig az alatt férjhez ne mehessen, az sehol sincs az irásban, nem
is lehet.
A főúri meczénás gavallér ember volt. Nem magának akarta ő a tízezer
forintot visszaszerezni: az egész összeget (odaitélés esetére) adományul
ajánlotta fel a vakok intézetének, mely a nádor kegyurasága alatt állt,
s ez által a legmagasabb körök beavatkozását is kiérdemelte a híres
perben.
De biz azt minden forumon elveszté. A hét személyesek is elmarasztalták
a főurat a tízezer forint kifizetésében, s a művésznő építtetett belőle
egy szép házat a stáczió-utczában.
És azután még sokáig ragyogtatta a művészetét a nemzeti szinpadon,
népszinművekben és vaudevillekben: a közönség osztatlan tetszése
mellett.
Csak később lépett azután át az operai énekes pályára, kiment külföldre,
kiképezte magát, kinn is maradt, hires operai primadonna lett belőle a
német fővárosok első szinpadain.
Én tizenöt évvel ezelőtt láttam utoljára: már akkor a nyugdijából élt.
Még akkor is szép asszony volt, még akkor is olyan csengő hangon tudott
kaczagni, s olyan szépen beszélt magyarul.
Hanem az ő neve sem fordul elő semmiféle lexikonban.
Csillag volt, elmerült.
Festetich Leó gróf jó igazgató volt. Nem igaz, a mit a Lexikon följegyez
róla, hogy az operát protezsálta volna a dráma rovására. A drámát is
igyekezett feleleveníteni, Szigligeti, Hegedüs, Dobsa eredeti színműveit
ő hozta szinpadra, az én Dalmámat is, a miben magyar dolgok vannak
előadva avar czím alatt (azt csak egy olyan «grata personának» lehetett
merni, a milyen ő volt). Még kőrajzban is megörökítette Dalma
esküjelenetét, s azt az általa alapított és szerkesztett «Délibáb» czímű
szinházi lap mellett küldötte szét. Azon a képen látjuk már ifjabb
Lendvay Mártont és Hegedüst is, sőt Tóth Józsefet mint a Festetich által
szerződtetett új tagokat. S az a kép arról is tanuskodik, hogy a
kiállítás olyan fényes és korhű volt, a milyennel csak magyar dráma
valaha elláttatott.
Az operához is alaposan értett: nagy zeneismerő volt s mindenben magas
ízlésű. Így szerződtette az Operához drámai primadonnának Hasselt-Barth
asszonyt, a ki a külföld legképzettebb mezzosopran énekesnője volt. De
az a hátránya volt, hogy német volt, és nagyon régóta volt már fiatal.
Nem kellett a magyar közönségnek. Altistánénak pedig szerződtette
Csillag Rózát, a kinek csodaszép mély hangja és deli termete volt. Ennek
meg az volt a hibája, hogy nagyon fiatal volt és – zsidó volt. Nagyhamar
elűzték Bécsbe, a hol aztán világhírű primadonna lett belőle, elsőrendű
«star».
A balletnál is a legelső rangú művészetet válogatta ki Festetich Leó
gróf. Elhozta Berlinből Taglioni kisasszonyt, a kinél ideálisabb
ballerinát soha sem láttunk. A koreografia tökélyét kiegészítette azzal,
hogy igazi spanyol nemzeti tánczokat mutatott be. Ez aztán a valódi! A
seguidilla nem az El ole. De mind nem ért az semmit; mikor a szép
alménak még a térdeit sem lehetett meglátni a csipke fodrai között,
mikor tánczolt.
És aztán Festetich Leó grófnak a dicséretére szolgál még az is, hogy nem
voltak szívbeli vonzódásai.
Min bukott meg hát mégis?
Azon, hogy nem tudott számítani. A szinháznál is úgy gazdálkodott, mint
a saját nagy úri birtokán, a mit elvesztett, nem úri passziók, nem
hazárd játékok útján, hanem csupa gazdászati kisérletezéssel. Már pedig
a gazdászati experimentáczió németnek orvosság, magyarnak halál. Míg más
gazda buzát vetett, ő krappot ültetett. Persze, hogy belevesztett. Nem
viselt akkor senki veres nadrágot. Ha várt volna a krapptermeléssel, a
míg a honvédsereg felállíttatik.
A szinháznál megint az ellenkező methodusba esett. Ott meg a veres szín
nem tetszett neki. Miért veresek a páholyok meg a zártszékek? Ő
letépette a nézőtér minden diszítéseit s a szurtos bibort felváltatta
égszínkékkel. Igaz, hogy így sokkal barátságosabb képet nyert a szinház.
Azonkívül, minthogy a szinház nézőterét kifelé nem lehetett tágítani,
hát befelé tágította meg. Ő építtette azt a kirugó erkélysort az első
emeleti páholyok elé, mely ha megtelik, a szinháznak ötszáz koronával
szaporítja a napi bevételét.
De ezeknek a beruházásoknak az lett a vége, hogy egy esztendő alatt a
Nemzeti Szinház számadása ötvenezer forint deficzittel záródott le.
(Igaz, hogy az erkélysor tízszer kifizette az árát, a mibe került).
Festetich Leónak csak az volt a baja, hogy negyvenhét esztendővel
előbbre képzelte a korszakot s azt suggerálta magának, hogy a szinházi
deficzitet egyszerüen oda lehet szervirozni a magyar belügyminiszter
villásreggelijéhez, mint a mustárt a roastbœfhez. Egy kicsit csíp, egy
kicsit savanyú, de együtt jó az.
Csakhogy akkor nem Széll Kálmán ült ám a budai palotában, hanem Augusz
Antal báró.
Egy reggel sápadtan jön hozzám Festetich Leó s elmondja, hogy ő most jön
a helytartótól. Ő kegyelmessége föl akarja őt menteni a szinházigazgatás
alól. Menjek fel hozzá: az Augusz-család nagyon szeret engem, mint
poétát s beszéljek a lelkére.
Siettem föl Budára. A hatalmas ember, ki Magyarország ügyeit vezette,
éppen az ebédnél ült. Miattam félbehagyta az étkezést s átjött a dolgozó
szobájába, ott fogadott. Nagyon barátságos volt: az iróasztalához
ültetett maga mellett, s aztán kihúzott egy paksamétát a fiókjából. A
Nemzeti Szinház számadása volt az.
– Tudom, hogy a Nemzeti Szinház ügyében jött ön hozzám s teljes
felvilágosítással fogok önnek szolgálni. A Nemzeti Szinház fentartására
a pozsonyi országgyülés négyszázezer forintot szavazott meg. Több
vármegye adós maradt a ráeső részlet befizetésével, úgy hogy a befolyt
tőke kamataiból a szinház csak évi 16 ezer forint szubvencziót
kaphatott. Most Festetich Leó csinál egy ötvenezer forintos túlkiadást:
ezt az alaptőkéből kell megtéríteni, s ezzel az alap jövedelme ismét
2500 forinttal kevesbedik. De én még a támadt hiányt is vissza akarom
pótoltatni, s a szubvencziót 12,000 forintra redukálom s a levont
összeget vas kézzel fogom behajtani, míg a hiány ki lesz pótolva.
Festetichet pedig eltávolítom a szinház igazgatástól. Hiszen ha ő ott
marad, az egész országos alapja a Nemzeti Szinháznak odavész nehány év
alatt.
Ez ellen nem tudtam replikázni. Haza ballagtam azzal a szomorú hírrel,
hogy ezentúl a Nemzeti Szinház országos segélye négyezer forinttal
kevesebb lesz. Ezt megint a művészek sinylik meg.
Hová appelláljunk.
Egyetlen foruma volt még a magyar közéletnek, a hol ha beszélni nem volt
is szabad: de tenni lehetett. Ez volt a Nemzeti Kaszinó. Egy kitünő jó
hazafi, derék főúr, Károlyi György felkarolta a pusztulásnak indúlt
Nemzeti Szinház ügyét, felszólította az ország birtokos főurait egy új
szinházi segélyalap előteremtésére. Indítványát siker koronázta: rövid
időn összegyült kétszáznyolczvanezer forint; (még a döblingi
szanatoriumba zárkózott nagy magyar, gróf Széchenyi István is tetemes
összeget áldozott) s ennek az összegnek a kamatai külön bizottság által
kezeltettek s a Károlyi-alap még hosszú évsoron át tette lehetővé a
Nemzeti Szinház művészi színvonalának fentartását. Pest kicsiny volt még
akkor arra, hogy «egy» szinházat eltartson, a hol a primadonnáknak
háromezer forintos fizetéseik vannak.
Hát az a Nemzeti Kaszinó volt a mi egyetlen várunk.
De abba is beférkőzött az ellenség.
Nem lehetett megóvni, hogy az új rendszer előkelőségei (a legkerültebb
alakok) tagokul fölvétessék magukat. Azok között voltak katonatisztek
is.
Szomorú korszak volt. Folyvást hazafiak elfogatásáról, üldözéséről,
vagyon elkobzásról szállongtak a hírek, a mik még az ó-konzervativeket
is felháborították s e miatt örökös surlódások voltak a kaszinó magyar
érzelmű tagjai és a hivatalosak között. – Egyszer egy liberális gavallér
azt mondá a kaszinóban: «es wäre schon an der Zeit, dass diese
Rájberájen aufhören.» Besugták a policzájnak a perduellist, megidézték,
vallatóra fogták. Ő aztán kivágta magát: hiszen nem «äu»-val értette ő a
Rájberájt, hanem «ei»-vel. Amugy rablást jelent, emigy csak surlódást.
Az ilyen surlódások keresve keresése pedig akkoriban virtus számba ment.
A legjobban kipéczézett alakok egyike volt Augusz Antal báró, a
helytartóság elnöke. Az osztrákot, a csehet nem gyűlölték annyira, mint
a magyar celebritást, a ki a Bach-rendszer alatt hivatalt vállalt.
Ezeket úgy hitták, hogy «kajtárok».
Még egy olyan komoly főúr és nagybirtokos, mint Ürményi József is, ki
akkor örökölt dúsgazdag nagybátyja, a koronaőr után budapesti palotákat,
s nyilt házban fogadta a forradalom ismert alakjait, Kazinczy Gábort,
Pázmándy Dénest, engem is; és ezekkel együtt új irodalmi vállalatot
indított meg «a történelmi könyvtárt», s a ki a mellett a Bécsben
legjobban rettegett ó-konzervativ pártnak a vezére volt: mondom, még ez
a kiváló személyiség is czélpontúl tűzte ki báró Auguszt mindenféle
raffinált bosszantásoknak: úgy, hogy utoljára a minisztérium kényszeríté
Augusz bárót, hogy Ürményitől fegyveres elégtételt kérjen. A párbaj
végbe is ment, pisztolyra, sebesülés nélkül, az ellenfelek
kibékületlenül váltak el.
Egyébiránt Augusz Antalnak a legváltozatosabb életlefolyása volt, kivel
a Nemezis ellentétes játékokat űzött. Elébb a magyarok gyűlölték osztrák
érzelmei miatt, akkor az osztrákok német bárósággal jutalmazták s első
hivatalos polczra emelték. Nehány év mulva aztán rájöttek, hogy ez a
magyaroknak segít, honfitársainak ügyét pártolgatja, akkor elcsapták a
magyar érzelmeiért. Végre aztán a magyarok jutalmazták meg magyar
bárósággal hazafiúi érdemeiért. Halálával minden vagyonát, közel
félmilliót, egy szeretetház örökölte. Ekkor aztán megtudták, hogy derék
jó ember volt. De már akkor az egész családja együtt volt a sírboltban:
az Augusz-czimer megfordítva az ajtó fölött.
Hazafias párbajok.
Arról a Festetich Leo-féle erkély-zártszéksorról még kell valami emléket
feljegyeznem. Politikai okok is tanácsolták ennek a létrejöttét.
Az ideig volt egy nagy kaszinó-páholy az első emeleti sorban, szemben a
szinpaddal, mely huszonnégy ülőhelylyel kinálkozott. A székek nem voltak
számozva; a ki elébb jött, odaült, a hova akart, a kinek nem jutott
szék, az állhatott. Ha aztán valaki előadás közben fölállt a helyéről,
annak a karszékét bizony rögtön elfoglalta más valaki az állva maradtak
közül. Ebből támadtak a kanapéprocessusok. A katonatiszt kaszinó-tagok
azzal vélték az első foglalási jogot fentarthatónak, ha helyükről
fölkelve, a kardjukat a székhez támasztva hátrahagyták. Csakhogy akadtak
megint olyan ifjú urak, a kik a jelképező kardot szépen odatámasztották
a szegletbe s elfoglalták a széket.
Hejh, még akkor forró vér pezsgett a magyar főuri fiatalság ereiben.
Ilyenforma rencontre-ok következménye lett az első hazafias párbaj
Beniczky Feri (most pestmegyei főispán) akkor még tizenhét esztendős
fiú, meg egy osztrák ezredes között. S a magyar fiú bizony
keresztüllőtte az osztrák főtisztet, hogy az esztendeig feküdt a
sebében. A mi nagy boszuságot okozott a katonai körökben.
Ezt a surlódási alkalmat szüntette meg a Festetich Leo-féle erkély.
Annak az egyik felét adták bérletbe a nemzeti kaszinónak; a székek
számozva lettek s kiki csak arra a székre ülhetett, a melyiknek a számát
a komornyiknál kiváltotta.
Hanem ez azért nem szüntette meg a magyar ifjú gavallérok kihivó
viselkedését a köreikbe igyekvő osztrák katonatisztekkel szemben.
Egyike az akkori magyar ifjaknak (Tisza Kálmán) egy kaszinói elite-bál
alkalmával azt tette, hogy egy kurizáló osztrák kapitánynak ráütött a
tenyerével a csákójára, a mi nagy felháborodást idézett elő az egész
fővárosi tisztikarban. Ennek a következménye lett az a bizonyos hármas
párbaj, melyből a közvélemény egész legendát alkotott.
Az elterjedt legenda szerint az osztrák tisztikar provokálta a nemzeti
kaszinót testületileg, oly mód szerint, hogy sorshuzás útján állítson ki
a nemzeti kaszinó is három bajnokot a tagjai közül, a kik a hasonló
módon kiválasztott három osztrák viadorral a zászló becsületéért
megverekedjenek.
A kaszinó részéről sors utján választott három ifjú volt Tisza Kálmán,
gróf Szapáry Gyula és gróf Keglevich Béla.
A hármas párbaj valósággal végre is hajtatott; a viadalban két osztrák
tiszt megsebesült, de a harmadik Tisza Kálmánt sebesíté meg veszélyesen.
Ez a hir így tartotta fenn magát mind a mai napig: az uj Horatiusok és
Curiatiusok hősballadája. Három magyar három osztrák ellen! (Hirlapokba
természetesen nem került ez esemény; a czenzornak volt annyi esze!)
Pedig hát nem így történt a dolog. Hanem még ennél is
hőskölteményesebben: ahogy azt most leghitelesebb kutforrás után
elmondhatom.
A magát megsértettnek tartó osztrák tiszt (Trattner-Károlyi) fegyveres
elégtételre szólította fel szekundánsaival Tisza Kálmánt. Tisza a maga
részéről Szapáry Gyula és Keglevich Béla grófokat nevezte meg segédeiül.
Ekkor aztán a négy segéd különbözött össze egymással s a szemben álló
felekkel. A kölcsönös nyájasságváltásnak az lett az eredménye, hogy a
becsületbiróság azt határozta, hogy mind a három ifjú gavallérnak meg
kell verekedni mind a három katonatiszttel; még pedig első sorban Tisza
Kálmánnak, sorshuzás szerint.
Így került szembe Tisza Kálmán Gyürky Ábris lovastiszttel (a ki maga is
derék magyar fiu volt s Tiszának jó barátja, sőt rokona). Az első
összecsapásnál Gyürky kardjának a hegye mély sebet ejtett Tiszának az
arczán: majd hogy a nyelvét is el nem vágta. (De kár lett volna érte.)
Akkor aztán következett a sor Szapáryra és Keglevichre, a kik viszont a
maguk ellenfeleit tették harczképtelenekké.
Történt pedig ez a legsötétebb abszolutizmus korszakában, a mikor a
magyar aristokratia felülről melegített alá a mi elkocsonyásodott
közszellemünkre.
Ilyenek voltak a régi arany fiatalok!
Nagy emberekké nőttek fel; hej de magasan is kezdték: a hazaszeretet
magas oltárkövénél. Régen volt az!
«Pannonia! Hej mikor kendet még
Pannikámnak, hugomnak nevezték!»
A népszinmű.
Lászlóné eltávozása után a népszinmű új énekesnőt nyert: Hegedüsnét
(Bodenburg Lina). Két esztendőn át kedvencze volt a fővárosi
közönségnek. Az az előkelő báj, a mivel ő a népies alakokat fel tudta
ékesíteni, valami új vonzerőt kölcsönzött e drámai válfajnak. Hegedüsné
nem csak játszani, de érezni is tudott.
A férje is szinész volt és költő. Mint szinész, tragikai hős, mint
költő, komoly drámák irója. Életirásában négy tragédiáját találom
följegyezve; de az ötödik hiányzik s a czimére én sem emlékezem; pedig
nagy hatásu volt. Egy vakonszületett leány játszsza benne a főszerepet,
a kinek a szemeit megoperálják s a ki látását visszanyeri a nyilt
szinpadon. A szerepet Komlóssy Ida adta, a ki még akkor naiv kellemmel
játszott. (Később a francziáktól tanult hamis szavalást és
természetellenes gesztusokat). Hegedüs Lajos a társaságban is kedvelt
alak volt, vidám társalgó, jó czimbora. Csak egy hibája volt (de öreg!):
az, hogy neki szólt az adomában fenmaradt párbeszéd a professzor és a
diák között: «azt hallom, hogy kend iszik.» – «Ha szomjazom.» – «De bort
iszik.» – «Ha bort szomjazom.» – «De sokat iszik.» – «Ha sokat
szomjazom.»
Ez volt az oka, hogy a bájos Hegedüsné csak két évig lehetett a pesti
közönség kedvencze. Meghalt.
S egy év alatt utána halt a férje is és a kedves kis fiacskájuk.
Leirtam én ezt a történetet «Egy család tragédiája» czím alatt akkor
mingyárt. Még ma is megtelt a két szemem könynyel, mikor ezt újra
elolvastam.
Pedig csak azt irom le abban, a mi megtörtént, a mi valóság: nem tettem
hozzá semmit.
De egyet kifelejtettem a vázlatból. Talán nem is felejtettem: nagyon
közel volt még az esemény, hegedetlen a seb.
A kedves művésznő temetése napján ott láttunk sirni a koporsója fejénél
egy daliás ifjú alakot; a hazafias arany fiatalság egyik ünnepelt
vezérét. A virágkoszorura hulló könyei bizonyiták, hogy neki is halottja
ez! Most már nem titkolá.
És hogy mennyire ideális lehetett e szivviszony, a rokonlelkek égi
találkozása, azt bizonyítja egy olajfestmény, melyen Hegedüsné arczképe
Telepi Károly művészecsetje által megörökítve az akkori év magyar
divatjának jelmezében, a rokonszenvező fiatal főúr szobáját ékesíté. És
mikor már hosszu évsorok után ez a daliás alak a magyar államférfiak
által elérhető legmagasabb polczra küzdötte fel magát, mikor már előkelő
hitvese, viruló családja volt, mikor termeiben a világ celebritásait
fogadta, még akkor is ott volt e festmény az iróasztala fölött. Az
arczképnek szabad volt mosolyogni, s nem kellett pirulni.
Hát ezt a legendát is csak az hiszi el, a ki valósággal látta.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A népszinműre ez nagy csapás volt.
A nemzet csalogánya még akkor tiz éves kis leány volt; Kölesi Luizának
hitták: s csak tizenhat évvel később ismerte meg a Nemzeti Szinház, mint
Blahánét.
Régi dolog, hogy a baj soha sem jár egyedül.
A hatalmon levő urak, kik a vármegyéknek új főispánokat adtak, a Nemzeti
Szinházat is ellátták új alkalmatos vezetővel. Nem épen a muzeumból
választották a mumiák közül; hanem a helytartótanácsból. (A mi különben
mindegy.)
Az új igazgató határozott ellensége volt a népszinműnek, az ő elnevezése
szerint a «gatyás» daraboknak.
Hogy lehet elegáns közönség előtt egy szál gatyában megjelenni nyilt
szinpadon?
Mit szólnának hozzá a comteszek és baroneszek, ha az ő theaestélyeiken
valaki egy gatyában toppanna be a szalonjukba?
De talán nem is tudják ez előkelő hölgyek, hogy mi az?
Hiszen csak nem olvashatták a comteszek és baroneszek valamennyien
Tissot úrnak az elbeszélését, melyben leirja egy magyar betyárnak a
viselt dolgait, a ki végül a vetélytársával (egy gulyással) lóháton
folytatott párbajban azt cselekszi, hogy «il plongea dans la poitrine de
son adversaire son gatya etincelant.» (az ellenfele mellébe döfte
szikrázó gatyáját.)
Hát ezért bizony ki kellett küszöbölni a népszinművet a Nemzeti
Szinházból. A kinek nincs becsületes öltözete, ne menjen uri társaságba!
Idegen szó a Nemzeti Szinházban.
Ira Aldridge.
A legelső idegen szó, mely a Nemzeti Szinházban elhangzott, angol volt,
az is egy szerecsen szájából jött ki.
Akkoriban volt ez, a mikor a hires északamerikai irónő, Beecher Stowe
asszony regénye izgalomba hozta az egész mivelt világot: «A Tamás bátya
gunyhója.» Ez a regény volt a melegágya a nagy világháborunak, mely a
szabadállamok északi és déli része között lefolyt, s a néger rabszolgák
felszabadításával végződött. Népszerü volt ez időben a feketeképű Cham
ivadék.
S ebből a fajból támadt a leghiresebb szinész, a Shakespeare darabok
személyesítője: Ira Aldridge.
A hire rég megelőzte jöttét: a néger Roscius-nak nevezték.
Természetesen a legelső szerep, melyben föllépett, Othello volt. Ezt az
ő számára teremté a nagy brit költő.
Csunya volt! A pofája olyan rút mint az oroszláné. De hát az oroszlánnak
is olyan csufnak kell lenni, hogy felséges legyen. Tehát a szerecsennek
is, hogy szerecsennek ideális legyen.
Nagy feje volt, kiülő magas homlokkal, duzzadt ajkai, széles válla, nagy
mellkasa, herkulesi termete.
És aztán a hangja! Gyöngéd suttogásában az oroszlán mormogása,
kitöréseiben az oroszlán ordítása: de egész szavalásában a magyarázó
értelmiség. – Én abból, a mit az angolok beszélnek, egy szót meg nem
tudok érteni; míg Aldridgenek minden elmondott sorát úgy értettem,
mintha olvasnám. Tőle tudtam meg, hogy milyen szép az az angol nyelv:
mennyi erő, mennyi változatosság van annak a szavalatában! Talán csak a
magyar vetekedik vele.
Az ő Othellója ismertette meg igazán Shakespeare remek alakját.
Azóta is láttam több Othellót, nagy művészektől: magyaroktól,
olaszoktól, németektől, kik szintén remekeltek benne. De azok
mindannyian mégis csak feketére festett Jáfet ivadék voltak: ez volt az
igazi Cham-unoka: az afrikai nap alatt növekedett bisbariba néger.
Most is emlékemben cseng minden szava attól a gyöngéd szerelmes
hivogatástól kezdve «Come Desdemona», egész addig a vérittas hördülésig:
«I have no wife!»
A többi játszótársak mind magyarul beszéltek, csak ő maga beszélt
angolul. S a közönség ezt nem találta nevetségesnek.
Azután több mesterszerepében láttuk: Lear királyban, Macbethben,
Shylockban: ezekben már kendőzött arczszinnel. Itt már a Jáfet és Semi
faj sajátságait vette fel, s az is sikerült neki.
Aztán mikor a nagy klasszikus tragédiák előadásának vége volt, akkor még
megszerezte a közönség kedvéért a műélvezetet egy ráadással. Előjött,
mint Mungó, a néger rabszolga, csikos mellényben, pantallonban, kezében
pálinkás palaczkkal; danolt néger dalokat: «opossum of the gum three,»
tánczolt néger tánczot: ivott (igazi gint), veszekedővé lett: «I will
fight» utoljára szerelmes nótát énekelt a «rózsájához». Olyan
szeretetreméltó volt ebben az öngunyoló valódi szerecsen alakban.
Az italt egyébiránt nagyon szerette. Öltöző asztalán ott állt mindig a
palaczk tele erős vörös borral. (Játék végén már üres palaczk.) S az
ivás hatása meglátszott a játékán. A műértő szem megkülönböztethette,
hogy ez egy palaczkos előadás volt, ez meg két palaczkos.
Láttam tőle Macbethet kétszer egymás után eljátszani.
Az első előadása csupa tanulmány volt. Egy szörnyalak lelki küzdelmeinek
emberi magyarázása. Mikor kijön a meggyilkolt király hálószobájából: a
feleségének mutatva a véres kezeit: «That is a surry sight!» – Aztán az
a megrettenés, mikor a díszlakomán a pohárköszöntő alatt meglátja Banquo
szellemét, s kiejti kezéből a serleget. – Végül a Macduffal kezdett
párviadala, melynél megbénítja a karjai erejét ellenfelének az a
mondása, hogy őt nem szülte anya; ügyetlenül védi magát, halálos sebet
kap, akkor kiejti kezéből a kardot; dákosát rántja elő, de már csak
vaktában hadonász, nem is látja az ellenfelét, kétségbeesetten szurkál a
levegőbe, végre összeomlik; ennél természetesebben egy koronás rémalak
összetörését nem lehetett visszaadni.
Ez volt az egy palaczkos előadás.
A második Macbeth alakításnál már észre lehetett venni a különböző
művészi felfogást. Itt a művész egy bőszült fenevadat játszott, a ki a
bűnével dicsekszik, s a pokoltul sem ijed meg. A szegény Banquo ugyan
sietett vissza a föld alá, mert a fejéhez akarta vágni a billikomot. A
végjelenetnél pedig, a helyett, hogy a szerepbeli instructiója szerint
szépen halálra engedje magát sebesíteni, nekirohant Macduffnak s birokra
kelt vele, s még megtörtént volna, hogy ezuttal Macbeth gyűri le az
ellenfelét. De szerencsére Macduffet Szigeti Józsi személyesíté, a ki
nem engedi csuffá tenni a magyart: «de biz engem csak nem gyürsz le,
adta szerecsenje!» S azzal ő is nyalábra kapta s úgy teremtette a
földhöz a Macbethjét, hogy az csak ott maradt elterülve. Ugy vitte el
négy ember két kezénél, két lábánál fogva az öltözőbe. Ez volt a két
palaczkos előadás.
Rachel Felix, Tostée, Ristori, Lőwe.
Rachel kisasszony (családi nevén Félix) Francziaország legelső tragődája
volt: sovány termet, hosszú arcz, fekete szemekkel. Játéka, szavalása
klasszikus volt: hangja mély, csengő, nagy terjedelmű, minden
modulatióra idomult; egyszerűség, igazság volt a művészetében. Nem
láttunk nála betanult pózokat, nem hallottunk hatásra számított
hangkitöréseket: minden olyan természetes volt az előadásában, de nem
naturalisztikus.[1]
A franczia klasszikus darabokban játszott. Láttuk tőle Horatiusokat,
melyben hirhedett szerepe volt, a kedvesét megölő bátya megátkozásával,
a modern szerepek közül Lecouvreur Adriennet, melyben (még emlékezem rá)
úgy hal meg a végjelenetben, hogy a halála után nyitva maradnak azok a
nagy szemei s kőmereven néznek maguk elé. (Ez az egy volt realisztikus
fogás.)
Rachel már teljes jól szervezett társaságot hozott magával, művészei
elsőrendü tehetségek voltak; köztük a nővére, Felix Rebeka, a ki szebb
volt a nénjénél s igen szépen játszott és szavalt. Ezeknél is jól meg
lehetett érteni az egész franczia szöveget.
Rachel egész élete végéig napja volt a Comédie Françaisenek:
monografiáját a francziák legelső esztetikusa Jules Janin írta meg, szép
fényképekkel illusztrálva, egy vastag kötetben. Udvarlói közé királyi
herczegeket számított.
A Nemzeti Szinház előkelő művésznői és művészei testületileg tettek
látogatást a világhírű franczia dívánál, ki magyar pályatársait a
legszivesebben fogadta. Azok mind tudtak francziául, a társalgás
fesztelenül folyt. Ekkor bejött a szobába Rachel huga Rebeka kisasszony
nagy sietve, s arra a két művésznő elkezdett egymás közt németül
beszélni: még pedig azzal a jól ismert keleties akczentussal. Hogy ezt
nem a tisztelgő magyar pályatársak kedvéért tették, azt bizonyítá az
értekezés tárgya: a tegnapi pénztári kimutatásról volt szó, melyben
lényeges differentia mutatkozott: «fünef Gulden.» – Francziaország első
művésznője, a tragédia királynője a Sulamithok nemzetéből való volt.
Rachel azzal viszonozta a magyar művésztársak hódolatát, hogy felkérte a
Nemzeti Szinház igazgatóságát, játszassa el Lecouvreur Adriennet még az
ő ittléte alatt a magyar művészekkel.
És harmadnapra a franczia előadás után előadták ugyanazt a Lecouvreur
Adriennet ugyanazon a szinpadon magyarul, Jókainéval a czimszerepben.
Ugyan merné-e ezt produkálni egy mai világbeli direktor?
… Azután láttunk egy másik franczia szintársulatot, madame Tostéeval. Ez
már vígjátékokat adott, a miknek énekkel ellátott faját «vaudeville»-nek
hítták. Kiváló volt közöttük a «Szamártej.» Igen decens, könnyüvérü, de
illedelmes darabok voltak. Szépen játszottak. Egy szót sem értettem
belőle.
Ezek már káros nyomokat hagytak maguk után. Egy fiatal drámai
szinésznőnk, elsőrendű tehetség, a ki ez ideig semmi más kifogást nem
engedett tenni a művészetében, mint hogy egy kicsit énekelt, (de hát
melyik naiva nem énekel?), a Tostée-benyomás alatt azt vette a fejébe,
hogy ő ezentul nem fog énekelni, hanem hadarni, sebesen, egyhangulag, a
hogy a francziák koziroznak, bavardiroznak, hangsulyozás, accentuálás
nélkül, a mondat végét meghuzva, sebes mozdulatokkal megelőzve a
szöveget. Ez valami új methodus volt. Közönség és szinészek soha sem
tudták megszokni; hanem a hirlapiró egekig magasztalta érte.
Azután láttunk még olaszokat is a Nemzeti Szinházban, Ristori
társaságát. Azok is kitünő művészek voltak: különösen világhírű
primadonnájuk, kinek arczképét itt Pesten meg is örökítették kőrajzban,
mint «Mirrhát». (Ki a mythos szerint Afrodite istennő ellen fellázadva,
ettől azzal büntetteték meg, hogy a saját apjába lett szerelmes).
A magyar drámai művészgárda azonban kiállhatta az olaszszal az
összehasonlítást.
Mindenféle nemzet művészének szabad volt a magyar nemzeti szinpadon a
hangját zengedeztetni, csak a németnek nem. Pedig a bécsi
Burg-szinháznak akkor ragyogtak a legfényesebb művészcsillagai, a kiket
a pestiek is nagyrabecsültek. De hát «tiltják törvényeink.» A nemzeti
szinpadon német szónak nem lehet elhangzani.
Egyszer aztán azt fundálták ki, hogy irtak egy darabot, melynek a hőse
elejétől végig néma: Csak az utolsó jelenetben, mely drasztikus hatásban
minden lehetőt felülmul, a rettegés, az indulatroham csodatétele alatt
nyeri vissza a szavát egyetlen kitörő kiáltásra. Ezt a szerepet
játszotta Lőwe: a Burgszinház elsőrendű hőstragikusa.
No hát ebben a néma szerepben szabad volt a német muzsa felkentjének is
a magyar nemzeti szinpadon megjelenni. Meghatóan játszott. Ha az ajka
nem beszélt, mégis mindent elmondott az arczával, a szemeivel, minden
mozdulatával. A közönség ihlettel hallgatta a néma beszédét. S mikor
végül visszatér ajkaira a beszédhang ez egyetlen szóban «Vater!» akkor
olyan tapsvihar tört ki erre az egyetlen német szóra, a minő
declamatorius előadást nem követett soha.
Előadás után a magyar szinészek díszlakomát rendeztek a bécsi kolléga
tiszteletére, s a felköszöntővel Szerdahelyit bizták meg (az idősebbet),
a ki a feladatnak tökéletesen megfelelt; toasztja e két mondatból állt:
Herr von Lőwe, én meg vagyok lőve!»
Művészetpótlók.
A dráma elég magas színvonalon állt a Nemzeti Színháznál a régi időben;
de biz az előadásokat nem igen látogatták. Miért is lett volna a pesti
közönség buzgóbb, mint a párisi? Ott is üres padok előtt adták a Comédie
Française klasszikus darabjait. A kiállítás is szegényes volt: kevés új
darab; új tag még kevesebb. Olyan fiatal tehetségnek, mint Bulyovszkyné,
idegen nemzet szinpadjára kellett vándorolnia; itthon nem játszhatott
egyebet, mint Eszter és Dávidban, Jól őrzött leányban
soubrette-szerepeket. Ambicziója menti, sikere igazolja eltávozását.
Hanem akkor nagyon keseregtünk miatta.
Az operánál volt néhány tehetséges tag, leginkább az olasz énekesek:
Mazzi, Ceresa s az óriáshangú Reina. (Ez magyarul énekelt: hatalmas
hangerőt fejtett ki Nabuccóban, Dom Sebastianban. Egyszer azonban
olaszul is hallottam énekelni: Albonival adták a Sevillai borbélyt.
Reina volt Figaró. Ez volt aztán az igazi!)
Ballet is volt. De milyen? A prima ballerina, Kurz kisasszony, tökéletes
halálfejű hölgy volt. Csak a «szerelmes ördög»-ben remekelt, annak elég
szép volt. A balletkar pedig nyugodjék békével. Mi volt az a mostani
pesti szinházak szépségkiállításához képest! Nem volt ám még akkor annyi
bankár Pesten, mint most.
Hát csak hozzá kellett folyamodni mindenféle pótművészethez, a mivel a
közönséget becsalogassuk.
Elhozattuk Tom Poucet (Hüvelyk Tamás), a világ legkisebb törpéjét; én
magam verseket is írtam hozzá. Az is dicsőség: legkisebb művésznek
lenni.
Bemutattuk a közönségnek a féllábu tánczost, Dantonellót. Az egyik lába
czombtőben amputálva volt s a megmaradt lábával olyan ballettet
tánczolt, mint egy Vestris. Tánczával még iskolát is csinált. A bécsi
udvari bálban egy főtiszt (magyar mágnás) féllábát felkötve, utánozta az
olasz művész egylábú tánczát a legmagasabb uraságok gyönyörködtetésére.
Láttunk ellenben kéznélküli piktort, kinek két karja hiányzott s a
lábával festett gyorsművészettel arczképeket a szinpadon.
Sőt igen jól emlékszem a majomszínészre: Klischniggre, ki «Jokó a
szentdomingói majom»-ban remekűl játszotta a hű orangutángot. Úgy
megvakarni a lába öreg újjával a füle tövét, a hogy ő tudta, ezt nem
csinálhatnák utána a mi művészeink.
Túltett még ezen is a kautsuk-ember: a kit a színpadon összevissza
kötöztek egy karszékhez s valamennyi kötelékből ki tudott bujni. Ennek a
számára nem értünk rá darabot írni.
Annál inkább megénekeltük a szép Nadejdát, az orosz groteszk tánczosnőt,
a ki azt igazán megérdemelte.
Felvonásközökben előugrattuk a karzati közönség kedvenczeit, Tóth Somát
és Ötvös Borcsát, a kik kedélyes tót tánczot lejtettek el,
megujráztatva: bocskorban. Az szalonképes volt.
Ellenben kitartó művészi élvezetet nyujtottunk a közönségnek a székely
művész, Nagy Jakab tilinkóversenyében, a ki egy pirinyó kis hangszeren,
mely nem nagyobb egy szivarnál, a legcsodálatosabb nótákat tudta
elfütyörészni. Ennek az arczképét is kiadtuk az ujságban.
Aztán Reményi Edét is meghegedültettük: a «repülj fecském» meg a
«velenczei karnevál» sok komor drámai estét megaranyozott. A
ködfátyolképek is helyet foglaltak a heti rendben, a miket vonósnégyes
igyekezett magyarázni.
Különös ünnepnapjai voltak végre a Nemzeti Színháznak, a melyeken
hirhedett szemfényvesztők ragyogtatták mutatványaikat. Azok között
leghíresebb volt Bosko, törzsnélküli kisasszonyával, sokáig fenmaradt
utána a repülő szó: «Spiriti miei ubbedite!» Herrman bűvész hagyta itt a
«noch ein Sträusschen» emlékét, Kratki Baschik, a persa sah bűvésze
ellenben hajmeresztő mutatványokat követett el éles késekkel és maga
ellen elsütögetett pisztolyokkal. De mindannyinak a hírét elhomályosítá
a franczia Levieux Galuchet, a maga hypnotizált alvabeszélő
kisasszonyával, a ki kitalálta, hogy a páholyban ülő urak és urhölgyek
mit rejtegetnek a markukban; a művész az orchestrumot áthidaló dobogón
át lejárt a közönség közé, csodákat mutogatni, úgy hogy a művész és a
nézők között a legkedélyesebb összjáték fejlődött ki, elmés párbeszéddel
fűszerezve.
Ilyenformán a Nemzeti Színház csaknem megközelítette már azt a hivatása
szerinti végczélt, a miért azt a haza bölcsei létrehozták: úgy, hogy az
igazgatónak az a fenomenális ötlete is megvalósítható volt, hogy egy
estére az egész színházat, a szinpadot és nézőtért egy podiummal
egyenlősítve, párisi mintára nagyszerű álarczos operabált rendezhetett
benne. A lapok égig dicsérték érte.
Versenytársak.
A magyar művészetnek hajdanában sok mindenfélével kellett megküzdenie:
igazgatói elmék fogyatékossága, közönség langyossága mellett még a
versenytársakkal is.
Ezek között a legvaskosabb ellenfél volt eleinte a pesti német színház,
a hol kitünő művésztársaság működött, mely drámai szakmában is első
rendű tehetségekkel kérkedett, aztán volt neki egy specziálitása, a
német bohózat. Ezt nem lehetett tőle elsajátítani. Nestroy Lumpáczi
Vagabundusa, Tyll Eulenspiegele dominált a pesti publikum ízlése felett
s el kell ismerni, hogy az előbbi bohózatnak tökéletes is volt: örökké
fenmarad belőle a három jó madár egyikének az a mondása: «nem érti azt
kend: a kocsma csak kocsma.»
A Nemzeti Színház művészi értékében egy évtízed alatt utolérte, sőt
túlhaladta a német színházat.
A mi színészeink nemes vetélkedést tanusítottak a német pályatársakkal
szemben. Így például, mikor egy hirhedett franczia népdráma Párisban a
deszkákra kerűlt: «Mari egy anya a népből» volt a czíme: azt a pesti
magyar színpadon már egy hét mulva előadták; a színészek két nap alatt
betanulták. Laborfalvy Rózával, Egressy Gáborral a főszerepekben: s
ezzel messze megelőzték a német színházat.
Azután felvirradt a népszínmű hajnala, a mi győzelmet jelentett a német
«posse» fölött. Szigligeti elfeledteté Nestroyt. Mikor aztán a német
színház monumentális épülete egy éjjel leégett: a német muzsa végképen
elzüllött, nem is tudott többé összeszedkőzni, minden magasabb
protekczió daczára. Sem az úgynevezett «Árnyékszínházban» (a nagy
piaczon: most Erzsébettér), sem a gyapjú-utczai színházban nem tudta a
közönséget visszahódítani középszerű művészi erőivel.
Mikor aztán mindenféle fátum, haláleset, igazgatói korlátolt ész a
Nemzeti Színházat megkönnyebbítette a népszínműtől, akkor már nem volt
«kivel» versenyezni; de nem volt «kinek.»