szerviánok országából, a kutyafejű tatárok szomszédságából: a mi olyan
közel van már a naphoz, hogy az emberek, ha folyvást jeget nem ennének,
mind megsülnének tőle.
A rektor azt szerette volna tudni, hogy honnan veszik a jeget, ha olyan
közel vannak a naphoz?
Kalákás úr azt is kérdésbe tette.
– Pehlivan gházi offerum defterdár ilhámi izoglán keremet vakúf nakara
nargileh muezzim?
A dervis e szókra a két tenyerét a térdeihez csapta, a mi a törököknél a
csodálkozás kifejezése.
– Allah akbár! gyaúr köpek domusz hedzsira alkorán alsiráth iráde
thuhared abdeszstan hattiseriff dzsindzsi.
Kalákás uram sokáig nevetett, a míg ezt lefordította magyarra:
– A dervis azt mondta, hogy ha a nap közel van, hát a hold is közel van,
s azt már csak minden ember tudja, hogy a jégeső a holdból szakad alá.
E közben a nagy csodára még többen érkezének; a patikárus, a borbély, a
materialista, a nótárius, a lódoktor s mindnyájan intézének kérdéseket a
tolmács által a jámbor török zarándokhoz.
Az egyik arra volt kiváncsi, hogy szabad-e már a törököknek a borfélét
meginni? a mi török nyelven eképen hangzott:
– Afferum fermán alkorán szúra ozmanli tepelenti sorbet?
Mire a dervis a szája elé tartva a markát, a mi a törököknél az ivást
jelenté, e szókkal ada választ:
– Derebég szadakát offát millei szaffai, Allah buffai chrestinái padisáh
csok jah sa:
– Igenis szabad, de csak úgy, ha a kérdező is iszik vele együtt, még
pedig a szultán egészségére.
Erre azután Kalákás uram megbizatott, hogy az áldomásváltást teljesítse,
a hozzávaló fáin idei karczossal.
– Pejnir! – Teszkere! Hodzsa. Bülbül! – Bogcsa tütün! (Mondogaták
egymásnak felváltva pohárkoczintásnál.)
Hát ez mi volt?
Ezt csak mi ketten értjük.
Biróné asszonyom azonban azt szerette volna megtudni, hogy vannak-e a
dervisnek feleségei otthon és hányan? A válasz elől azonban kiküldte a
leányait, hogy azok ne hallják, csak a kulcslyukon át hallgassák.
Kalákás uram tehát csak úgy a tenyere mögül suttogva kérdezé:
– Bairám odaliszk hárem feredzse kadina aszszeki valide szerály?
A dervis megcsóválta a fejét, a mi törökül igenlést jelent, s komoran
mormogá a diskrét választ:
– Sekerbuli, Sekerpára, Zoraide, Leila, Zuleika, Fatime, Atahualpa.
– Van neki hét!
– Ohó! kiáltá közbe a rektor. Svihákság van a dologban. Az az Atahualpa
egy mexikói császárnak a neve.
Erre aztán Kalákás uram megharagudott.
– No ha jobban tudja rektram, hát beszéljen vele maga törökül.
– Beszélek is! Azzal kivett a zsebéből egy krajczárt s odatartá a
zarándok elé: «mi ez?»
– Oszpora.
– No ez az. – Hát ez micsoda? mutatott neki egy piczulát.
– Piaszter.
– Igazán az.
– Hát ezt hogy hivják törökül? (mutatván egy papiros florest.)
– Kajmesz. (Richtig!)
– Oda kell neki adni! oda kell neki adni! kiabálta az egész társaság.
– Hát ezt hogy hívják? kérdezé a materialista, egy tízforintos bankót
tartva az orra elé.
– «Bim!» felelt rá a dervis.
– Isten ucscse igaz! hüledezett a szatócs. Ezer krajczár!
– Oda kell neki adni, rivalltak rá valamennyien, s kifacsarták a kezéből
a kegyes adományt a szegény török számára.
– Hát magam mi vagyok? volt kiváncsi megtudni a szatócs.
– Mameluk.
Ez meg annyira igaz volt, hogy senkinek semmi kétsége se lehetett többé
az iránt, hogy a legvalódibb tőrülmetszett dervissel van szerencséje
együtt mártogatni a tálba. Végül nemzeti collectát szedtek össze neki, s
biró uram kisérő levelet irt a számára, pecsétet is ütött arra, melyben
a hazai helységek becsületes előljáróinak lelkesen pártfogásukba ajánlja
a derék Ali Csavaroglu Mehemeth bey hodzsát, a sztambuli Sheik ul Izlám
küldöttjét, a kinek fogadása tartja: gyalog a szent Gül Baba sírjához
elzarándokolni.
Mikor Lenczi fráter kívül volt a kapun, utána loholt Kalákás honpolgár s
megfogta a kaftánja lebernyegét.
– Ugyan te édes öcsém, honnan a pokolból szedted össze azt a sok bolond
török szót?
Lenczi fráter e szóra kiesett a szerepéből.
– Hát csak onnan, a hol urambátyám szedte.
– Nem osztanád meg velem a kapott baksist?
Erre ismét bele talált a szerepébe.
– La illah, il Allah, Mohamed razul Allah.
S rögtön nem értett többé magyarul.
De egész odyszszeát lehetne össze irni Lenczi fráter életének
lefolyásából, ha valaki nyomról-nyomra utána járna, minden helyet
fölkeresve, a hol ez az eltévedt lángész megfordult.
A szabadságharcz alatt guerillavezér volt, végefelé felavandzsirozott
szalmakomiszárusnak.
Aztán beállt emigránsnak, bejárta Törökországot, Angliát, volt tábori
markotányos, törzsorvos és nyelvmester. – Járt egyszer négy lovas
hintón, másszor felemás rongyos csizmában.
Megint hazakerült politikai emigránsnak, kétszer elfogták, kétszer megis
szökött; s e jogon megállapítá a sorsát mint martyr, a kinek minden
hazafi adósa ebéddel, vacsorával és fekhelylyel, a kihez beállít.
Üldözött hazafi volt egész az új szabadság kiütéseig.
Ez azonban egészen semmivé tette a hivatalát. Más életmód után kellett
látni. Divatba jött a «hazafiság és nemzetiség». – Most virágzott a
buzája a «nemzet napszámosainak». – Szinésztruppot toborzott össze; maga
írt hazafias szellemtől ragyogó darabokat, a mikben Bem, Klapka, Petőfi
declamáltak és ágyukat sütögettek. Óriási lelkesedést költött
országszerte. Mindenütt tárt karokkal fogadták. Ez volt életének
legfényesebb korszaka. A mit fel is használt arra, hogy háromszor vagy
négyszer megházasodjék. Az sem tarthat örökké. Mikor aztán bekövetkezett
a provisorium, egyszerre vége lett az aranjueczi szép napoknak. A
császári komiszárusok nem ismertek irgalmat a Thália papjai iránt.
Censura alá vették a darabjaikat. Lenczi fráter hősdrámái be lettek
tiltva. Ő azért azokat mégis csak adatta. Egyszer aztán a komiszárus
nyakon fogta, becsukatta. Azzal fenyegette, hogy elküldi Josefstadtba.
Azonban mikor megtudta, hogy Lenczi fráter előkelő származású nemes
család ivadéka, más húrokat kezdett el pengetni. Megkinálta
szolgabirósággal. Akkoriban úgy fogták azt kötéllel. Nem lesz egyéb
dolga, mint adót exequálni katonai karhatalommal. Hisz ez nagyon
kellemes hivatal! Lenczi fráter felcsapott és elfogadta a kineveztetést.
Aztán elment adót exequálni a cserepárokkal. S olyan ügyesen vitte a
dolgát, hogy a saját viczispánját is megadóexequálta; bekvártélyozva
magát a falusi kastélyába hatvanad magával. Ezért a félreértésért aztán
menten el is csapták a hivatalából.
Ezzel a diversióval azonban alaposan elrontotta a renomméeját. A régi jó
ismerősök, a kemény hazafiak bezárták előtte az ajtajukat; ha valahol
bevetődött egy vendéglőbe, nem úgy, mint hajdan: «gyere ide Lenczi
fráter! szorítunk számodra helyet!» – s aztán «igyál bort, nem vizet!
lesz a ki megfizet!» de bizony, ha leült egy asztalhoz, minden vendég
felkelt onnan, s otthagyták magára – az apostatát!
Nem maradt más hátra, mint ismét nyakába venni a gitárt és sorba járni
falut, várost, a hol még senki sem ismeri. – De ezért nem látta őt
búsulni senki.
Egy magában járt; soha sem volt szerződtetve, csak vendégszerepelt. Ha
megszorult, a szemfényvesztés mesterségét is elővette. Egy párszor megis
halt, collectát csináltatva a temetési költségeire a mindig kész adakozó
szinészek közt.
Legutoljára itt találkoztam vele a fővárosban.
Magyar nemzeti ruhában járt, sarkantyús csizmában, darutollas süveg a
fején. Épen olyan délczeg magatartása volt, mint ezelőtt, ne is mondjuk
hány esztendővel.
– Hol jársz itten Lenczi, a hol a madár se jár?
– Segítek a francziáknak győzedelmeskedni.
(Ez történt 1870-ben, a nagy franczia-német háború idején.)
– Talán bizony szabad csapatot toborzasz össze?
– «Höher Péter!» A Marseillaiset énekelem az orpheumban. Öt forintot
kapok érte minden este. Meg egy portio «Gollascht mit Gurkensalat». – A
publikum lelkesül, én pedig testesülök tőle. Gyere el egy este, hallgasd
meg. Meglátod, hogy verjük szét sörös üvegekkel az egész német ármádiát,
mikor én nekieresztem, hogy «Allons enfants de la patrie! Le jour de
gloire est arrivé!»
Megigértem neki, hogy majd valamelyik nap hozzájárulok magam is a
kiadáshoz. Még ugy sem voltam az orpheumban eddig.
Ez a valamelyik nap azonban nem következett el.
Nem csak azért, hogy Napoleont elfogták, hanem egészen más sajátságos
körülmény miatt.
Lenczi fráter Marseillaise-e szokott az orpheumban a pièce de resistance
lenni, a mit legutoljára hagynak. Már pedig azt kivánni egy művésztől,
hogy étlen-szomjan végig várja, míg a többi kollégái és kolléganői
virginálnak, kankánolnak, levegőben bukfenczeznek, tudós malaczokat
abriktolnak, határos volna a lehetetlenséggel. «Csak egy halbszájtli» ez
volt a jelszó. A programm végeig természetesen megtelt az asztal
félmesszelyesekkel, üvegekkel.
De azért nem volt semmi baj.
A szinpad közepén volt egy nagy szálfa felállítva, «a szabadság fája».
(Az akrobaták előadásánál ugyanaz a mászókaró.) Lenczi fráter, mikor
rákerült a sor, ehhez a fához támasztotta a hátát, s e biztos positióból
harsogtatta el azt a hatalmas nagyszerű csatadalt, a mi valóban képes
még annak a vérét is felforralni, a ki egy szót sem ért a szövegéből. A
közönség háromszor szokta azt elénekeltetni, s utoljára minden vendég
együtt énekli a nótát.
Esős idő volt, a szokottnál is nagyobb hőség a teremben. Az esti lapok
kebellázító hireket közöltek. A publikum türelmetlen volt már s alig
akarta végig nézni a kaucsukember nyavalygásait: «a Marseillaiseit! a
Marseillaiset!» kiabálta a tűzvérű fiatalság.
Lenczi fráter odaállt a fához s neki veté a hátát. Belekapott gitárja
húrjaiba s elverte az első akkordokat.
Akkor aztán rázendíté azzal a hatalmas mély hangjával, mely még most sem
vesztett el semmit a csengéséből.
«Allons enfants de la patrie! Le jour de gloire est arrivé!»
Itt egyszerre félbeszakadt a dal.
Lenczi fráter kezei nem verték az akkordokat többé.
A szája nyitva volt, de hangot nem adott; az a két tündöklő fehér fogsor
hiánytalanul ragyogott elő, karikára felnyilt szemei a csillárba
bámultak. Nevetni látszott, de ez a nevetés valami kisértetes volt.
A szinfalak közül sugták neki a következő sort; azt hitték, hogy
elfeledte. Nem hallá azt. A türelmetlen közönségből felkiáltottak hozzá:
«Ne vigyorogj Lenczi fráter, hanem fujadd tovább: «l’ètandard sanglant
de tyran…» De biz azt csak nem mondta tovább Lenczi fráter; csak állt
ott felnyitott szájjal, bámuló szemekkel, és nevetett.
Végre oda lépett hozzá a rendező, hogy kivezesse. A mint megfogta a
karját, Lenczi fráter egyszerre végig esett a szinpadon, homlokával
megütve a padlót, az összetört lant húrjai utolsót zendültek. Meg volt
halva.
Így tréfálta meg a világot, még akkor is, a mikor végkép megvált tőle.
A szinházak tagjai ezúttal utoljára csináltak a temetési költségeire
collectát, s most már valósággal eltemették.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Kár volt érte, szegény Lenczi fráterért! Az idén milyen jó
képviselőjelölt vált volna belőle!
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: Ma is őrzöm azt a saját utlevelemet, melyben a kiállító
rendőrhivatalnok a bediktált polgári állásomat «Schriftsteller» ezzel a
szóval jegyzé be: «Schäfställer» (Juhaklos). Komáromig utazhattam vele.]
[Footnote 2: Hol «bárónő», hol «grófnő». Megszólítva mindig azon
rangfokot adják a családanyának, a mely őt születésénél fogva megilleti;
de irva a férje rangja szerint czimezik. És így czimezve «báróné»,
szólítva «grófnő».
J. M.]
[Footnote 3: Ő magát nem tartotta idegennek, hanem a csehet igen.
J. M.]
[Footnote 4: Oláh táncznóta.]
[Footnote 5: Coup de Jarnac-nak nevezik azt a vágást, mikor a bajvivó az
ellenfelének a lábaszárát vágja meg, a hogy Jarnac lovag cselekedett.]
[Footnote 6: Hotelier.]
[Footnote 7: Chartreuse.]
[Footnote 8: Affaire.]
[Footnote 9: Nevezetes, hogy a három magyar nemes ifjú közül, a kire a
sors esett, kettőből magyar miniszterelnök lett az újabb korszakban.]
[Footnote 10: «Cognac» – és nem lovak.]
[Footnote 11: Lesznek, a kik a poétai fantázia képtelenségei közé fogják
számítani azt a tényt, hogy egy világhirü művész hazajőjjön
czigányprimásnak a szülőföldére. – Hát ennek a szülőföld iránti
ragaszkodásnak egy megható példájául följegyzem a mi hirhedett I. Rácz
Palinknak az élettörténetét. Ez is honvéd volt 1849-ben. Kimenekült a
külföldre. Olaszországban nagy feltünést gerjesztett a hegedüjátékával.
Virtuóz volt. Városról-városra hordták; ünnepelték. Egy előkelő hölgy,
olasz grófnő, belészeretett, megajándékozta a kezével. Házasságuk egy
fiuval és egy leánykával lett megáldva. Egyszer aztán a művésznek nem
hagyott békét a szive, hogy ő hazajön a hazájába. A neje hiven követte a
gyermekeivel együtt. Itthon a magyar hazában azonban az olasz grófi
család sarja nagyhamar rájött, hogy a hirhedett művészt itt senki sem
tekinti másnak, mint hires czigányprimásnak. Ez sértette a büszkeségét.
Visszakivánkozott ősei palotájába. S minthogy a czigány művész a maga
szalmafödelü házát nem akarta azzal elcserélni, elváltak, szépen
egyetértve, törvényes úton. Rácz Pali maga kikisérte az elvált feleségét
a vasutra, a két kis gyermekével, a kiket a grófnő szintén magának
tartott meg. S mikor már a vonat indult: az apa még egy búcsúcsókot
adott a waggonablakból kihajló kis fiának s ekközben a fiu ott maradt az
apa ölelő karjai között. A vonat tovarobogott az anya és leányával. –
Rácz Pali azután újból megnősült: lett huszonkét fia! Mind valamennyit
fölnevelte úri embereknek. De a hegedüjét és a zsenijét II-ik Rácz Pali
örökölte; az olasz grófnő fia. – Ilyenek a magyar czigányok.]
[Footnote 12: Régi módi vasállvány a tűzhelyen.]
[Footnote 13: Gyermekjáték. A legnagyobb a gunár, abba kapaszkodnak a
kisebbek, az védi valamennyit a róka ellen.]
[Footnote 14: Gyerekek közt szokásos szójárás.]
[Footnote 15: Vasut még nem volt, de villanytáviró már volt.]
TARTALOM.
I. Fejezet. A fekete asszony 3
II. « Az aranymosó kunyhója 10
III. « A «Vatermörder» 20
IV. « A megyefőnök 38
V. « Bárdy Zoltán 42
VI. « Aranka 51
VII. « Estély a kegyelmes úrnál 67
VIII. « A méreg-vetés 99
XI. « A fényes elégtétel 109
X. « Jótékony művészet 120
XI. « A rákfordító nap 147
XII. « A művész gunyhója 153
XIII. « A kettős árnyék 157
XIV. « A hét szem paszuly 161
Lenczi Fráter 187
FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.
[Transcriber's Note:
Javítások.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
22 |Méltságos báró úr |Méltóságos báró úr
25 |melyen annyisszor |melyen annyiszor
31 |Barkó Palí arcza |Barkó Pali arcza
32 |vem vájja ki |nem vájja ki
45 |O is |Ő is
87 |O az! Ő! |Ő az! Ő!
110 |mosolylya nézett |mosolylyal nézett
144 |On nem |Ön nem
154 |muszikus otthona |muzsikus otthona
155 |a te kidedóvód |a te kisdedóvód
163 |Arulják azt |Árulják azt
167 |carniolgombos budában |carniolgombos bundában
182 |azczvonásai elárulták |arczvonásai elárulták
185 |«Hahahaha!« |«Hahahaha!»
222 |elégge soha |eléggé soha
222 |mikor parirosra |mikor papirosra
225 |En most |Én most]
End of Project Gutenberg's A fekete vér; Lenczi fráter, by Mór Jókai