jus romanum azt mondja ugyan, hogy «szemet szemért», de sehol sem
mondja, hogy «szemet orrért». De ellenben az angol «habeas Corpus»
világosan kimondja, hogy mely esetekben tartozik valaki a testi
sértésért anyagi kárpótlással. Egy olyan testi alkatrész elvesztésénél,
mely a megkárosítottnál a keresetmód eszköze volt. «Lord Lenczi of
Gibernyuz»-nál ez eset nem fordul elő. Mert vagy szükséges az orr a
keresetmódjára, vagy nem szükséges; ha szükséges, akkor a kapott ütés
által kétszer akkorára nőve, még kétszerte alkalmasabb; ellenben lord
Pollysonnál megfordítva áll a dolog. Mert miután a természet azért adott
az embernek két szemet, hogy az egyikkel a maga kártyájába nézzen, a
másikkal pedig a szomszédjáéba, s miután lord Pollysonnak az állandó
keresetmódja a kártyázás, mely számára évi kétezer font sterling
jövedelmet hajtott ez ideig: ettől megfosztatván, kéri megkárosítóját
ezen lucrum cessansnak megfelelő birságban elmarasztaltatni.
Erre Héthy úr kap egy hivatalos meghagyást, hogy azonnal tegyen le a
perbe fogott bassistájáért személyes cautióképen birói kézbe tízezer
font sterlinget.
– Micsodát? száz mázsa sterlinget! kiálta fel ijedten Héthy úr; s úgy
elszelelt ködben éjben Albion fővárosából, hogy még az armalisos
kurtináját is otthagyta. Áteveztek egyenesen Dániába, annak a fővárosába
Koppenhágába.
Az úton a jó tengeri levegőtől, meg a józan élettől szépen helyreállt
Lenczi fráter globusán a hajdani térkép körrajza.
Koppenhágában csakhamar rájöttek Héthy úrék annak a shakespearei
titokteljes mondatnak az értelmére, hogy «valami bűzlik Dániában!» A
kifizetetlen adósság az, oh Hamlet, a mi bűzlik. «Tengerre magyar!» lett
a jelszó. Egy napon összebeszélének, hogy minden búcsú-ünnepély nélkül,
éjben ködben elvitorláznak a ködös skandináv partokról boldogabb
éghajlat alá.
Mint a legsötétebb összeesküvéshez, ki lett adva a jelmondat:
«Hönyebró», az úszó híd: itt fognak találkozni pontban éjfélkor a hívek,
málháikkal, s onnan szállítják őket csónakosok a horgonyon libegő
kétárboczos «Trekronerre».
A ki azt a jelszót elfelejtette, az Lenczi fráter volt. Ő úgy értette,
hogy a Knipplesbrón kell neki beülni egy pálinkás butikba, s a
korcsmáros likörjeit sorba kóstolni, hogy melyik erősebb? Azok csakugyan
erősek voltak. Hősünk ott maradt a csatatéren. Héthy úr leste, várta
éjfél után két óráig a bassistáját, akkor már a hajós patron zugolódott,
neki is sietni kellett, hogy a dugáruját még jó sötétben a hajóra
csempészsze: nem akart várni tovább. «Szükség törvényt ront.» Héthy úr
kénytelen volt sorsára hagyni Lenczi frátert s nála nélkül szállni
hajóra argonautáival. Gondolta, hogy «rosz pénz nem vész el».
Reggel, azaz másnap délben, mikor Lenczi fráter kitörülte a szeméből az
álmot, volt neki valami homályos sejtelme, mintha ő neki éjféli órákban
valami találkozója volna valakivel valahol, de hogy kivel és hol? a
felől nem volt tisztában, csak arról az egyről volt bizonyos, hogy
éjfélben kitámolygott a Knipplesbróo járkájára; nagy köd volt: látta,
hogy valami nagy fehér tányér ott bujdokol az égen a gomolygó légiszap
között. Megszólított egy matrózt, a ki ott hajolt ki a kikötő
mellvédjén, szájában gyüszünyi kurta pipával: «Mi az odafenn, atyafi? a
nap, vagy a hold?»
– Nem tom, felelt rá a megszólított, én nem idevaló vagyok.
Lenczi fráter aztán elkezdett járkálni a Knipplesbróotól a Hönyebróig: a
míg a friss tengeri szél elfujta az égről is, meg az ő fejéből is a
ködöket, s akkor aztán világos lett előtte, hogy dél van, s hogy a
Trekronerre elvitorlázott, és ő itt maradt egyes-egyedül, a ködös
Dániában, elhagyva galádul honfitársaitól.
Kihez forduljon most? Nincs egy ismerőse sem. Sem egy árva fillér a
zsebében. Más közönséges emberen az a sors teljesült volna, a mi a
mesebelin, a kinek «szakálla volt kender», «közel volt a tenger»,
«beleugrott az ember». De Lenczi frátert még e fatális helyzetben sem
hagyta el a kedélye.
Fogta magát, fölment a királyhoz, a Christiansborg palotába: audienciát
kért és megkapta azt. Bátran, mint magyar nemeshez illik, előadta a
derék VIII. Keresztélynek a nehéz helyzetet, melybe egy nemes nemzetnek
a fia jutott, ki azért jött ide, hogy a nagy Skandinávia egyesüléseért
énekeljen, s ki az európai reactiónak és a szent szövetségnek esett
áldozatul. Szavainak igazolásául mit hozhatott volna fel ékesszólóbb
tanubizonyságul, mint: hogy ott az audientiás teremben elénekelte,
hatalmas harangszó-hangjával a király kedvencz dalát, az «Igdrazill
gyertyánfa» románczát. A dán királyt úgy meghatotta ez előadás, hogy az
udvarmestere által kétszáz Rikszdalert tett folyóvá Lenczi fráternek
útiköltségül.
Azt mondják, hogy ez volt a «megszivattyúzás» tudományának a non plus
ultrája! Pedig dehogy ez volt.
Megadóztatni egy idegen ország királyát. (A kivel monarchiánk a
legmélyebb békében él.)
Lenczi fráter azonnal sietett helyet foglalni a legelső indulásra kész
angol gőzhajón (már akkor az angoloknak voltak ilyen jármüveik), s két
nappal hamarább odaért Hamburgba, mint az előre elindult énekes társaság
a maga vitorlásával, ott beszállásolta magát a legelőkelőbb stintfangi
hotelbe, a honnan a kikötő bejáratára van felséges kilátás; fogadott
magának egy extrainast, még pedig igazi szerecsent; azzal hordatta maga
után a tábori széket, meg a csibukot, hogy a hol elfárad, leülhessen és
pöfékelhessen, s ezzel a parádéval várta be a Treekronerével megérkező
truppot, mely két napos viharban elázva, tengeri nyavalyától elgyalázva,
szállt ki a partra. Héthy úr csak elámult, mikor Lenczi fráter, amerikai
plantageurnek öltözve, havanna szivarral a szájában s a feje fölé
szerecsen rabszolga által tartatva a napernyőt, ezzel az üdvözlettel
fogadta:
– Nos, hát maguk «is» megérkeztek, Héthy barátom?
Még maradt meg nála a dán király munificentiájából annyi, hogy
hazavergődhettek vele csapatostul a szép Pannóniába.
Hanem a mikor Győr városába megérkezének, az egész nemes kompánia
zsebében nem volt összesen annyi mammon, a mely egy fekete kávé szerény
követelményeinek megfelelt volna.
Már pedig pénzt okvetlenül csinálni kell, ha az ember directiót akar
alapítani.
Volt azon időkben Győr városában két hirhedett uzsorás, az egyiknek a
neve volt «Mucskó», a másiké «Nucskó». Csak egy betű volt közöttük a
külömbség, nemis egy egész betű, csak egy betűnek a lába. S ez annyiban
volt jó rájuk nézve, hogy mikor egyszer-egyszer arra került a sor, hogy
vagy az egyiket, vagy a másikat meg akarta döngetni egy-egy elkeseredett
apa, a kinek a tékozló fia a kezükbe került, azzal vághatta ki magát,
hogy «kérem szépen, én nem a Mucskó vagyok, hanem a Nucskó!»
A praxisuk különösen abban kulminált, hogy a hamis váltókra
kölcsönöztek. Ha jött hozzájuk holmi jó családból való gavallér,
megszorult nemes úr, pénzt kérni, azt mondták neki: «hja, az úr neve
nekem nem jó firma, hanem írja alá ennek vagy annak az uraságnak a
nevét, arra adok pénzt». Az ilyen váltót azután lepecsételte az adós
saját nemes czímeres gyürűjével, hogy senki meg ne lássa. Lejárat
napján, ha elhozta a pénzt, visszakapta a váltóját, elégethette; soha
sem tudta meg még a légy sem, hogy hamisítást követett el. De ha nem
hozta el a pénzt, akkor azzal fenyegették, hogy presentálják a váltóját
az aláírt nevű firmánál, az hamisnak nyilatkoztatja, s akkor az urat,
úrfit becsukják, mint hamisítót. Ezen az úton növekedtek aztán fel száz
valóságos kölcsön adott forintok tízezer forintokká.
Ezt a két derék embert szemelte ki Lenczi fráter mindkettőjük közös
jóltevőjének. Mikor már Héthy úr leszaladgálta a két lábát a
pénzkeresésben, eredménytelenül, azt mondá neki Lenczi fráter:
– Itt van Mucskó és Nucskó.
– Itt ám! sohajtja fel Héthy úr, a tarkóját vakarva, de ezek nem adnak,
csak hamis váltóra.
– Hát hisz az a jó.
S közölte vele az egész tervét.
Héthy úr nagyon kivitelre érdemesnek találta ezt az ötletet, mely
valóban érdemes a feljegyeztetésre, hogy majd ha egyszer az egyetemen
külön cathedra lesz felállítva a «megszivattyúzás» hasznos szaktudománya
számára: ez a paragraphus ki ne maradjon belőle.
Tehát «egy» napon Héthy úr bekoczogtatott Mucskó úrhoz, előadva neki,
hogy bizonyos számú száz forintokra volna szüksége, melyek nélkül a
társaságát együtt nem tarthatja. Az összeget azonban, a mint a bérletet
beszedheti a publikumtól, azonnal vissza fogja fizetni.
– S kinek a nevét fogja az úr a váltóra aláírni? kérdezé Mucskó úr;
nemis reflectálva arra az eshetőségre, hogy tisztességes ember a saját
nevét kuspitolja holmi adóslevél beszennyezésére.
– Van nekem egy elsőrendű művészem, tetszik az uraatyját ismerni:
Gibernyúz földesura.
– Elég. Hozom a pénzt.
S átadta a stipulált összeget; természetesen nem mind kivert
bankóczédulában, hanem nagyobb részt paraplékban, tölténytartó-szíjakban
és köszörűkövekben, a miket igen könnyű értékesíteni, vagy akár a
szinpadon elhasználni.
Ugyanabban az órában Lenczi fráter is hasonló üzletnek fekteté le az
alapját Nucskó uramnál. Tőle nem is kérdezték, hogy kinek a nevét
választja a hamis aláírásra, úgy diktálták neki Héthy direktor úr nevét
a tolla alá. Semmi kétség, hogy Lenczi úrfi ura atyja nem fogja engedni,
hogy a fiacskájának a neve a Sedria elé kerüljön s utczát söpörtessenek
vele a győri piaczon. Ő is kapott a kölcsön fejében elégséges mennyiségű
gubicsot és egy egész katonacsákó-raktárt.
Mikor aztán eljött a lejárat napja, magától értetődik, hogy se Héthy úr,
se Lenczi fráter nem jelentette magát a két (kicsi hiján) névrokon
Dioscuroknál. Minélfogva azok jelentették magukat ő náluk. De egyik sem
akart semmit se tudni a fizetésről. Azok fenyegetőztek, hogy presentálni
fogják a docéikat az «illetőknél». «Tessék!»
Ekkor derült aztán ki a pokoli cselszövény.
Mikor Héthy úrnak bemutatta Nucskó úr a Lenczi fráter által az ő nevére
hamisított váltót, Héthy úr, nem hogy a suffitákig ugrott volna
haragjában, nevének hamis aláirását meglátva, hanem a leghidegebb
flegmával mondá: «valóban, ez az én aláírásom».
– Az úr aláírása! förmedt rá Nucskó uram.
– Igen is, az enyim! folytatá Héthy úr. Hiszen csak tetszik rá
emlékezni.
Sohase látták egymást.
– Hát az úr elismeri, hogy ez a saját keze irása?
– Nem volnék becsületes ember…
– Gézenguz az úr! Bocsánatot kérek! Az az úr, a ki ezt aláirta az úr
helyett! De hát akkor fizet helyette az úr.
– Tessék az executióhoz látni. Itt van tizenkét faggyúgyertya-tartó
pléhből, két cachirozott torta, egy partitura a «Garaboncziás diák»-ból,
egy eleven mókus kalitkástul. A többi a feleségem nevére van irva.
Csekély változatokkal épen így végezte a dolgát Nucskó úr Lenczi
fráternél. Ez is elismerte valódinak a hamis aláirást, s aztán liquidált
lefoglalási objectumul egy pár himzett papucsot, meg két fehér egeret.
Volt egy gitárja is; hanem azt a törvény, mint az iparüzletéhez
szükséges szerszámot az adós számára szent és lefoglalhatatlan tárgynak
nyilvánítja.
A közönséges ethika szabályai szerint az ilyen gonosztettnek
megérdemlett büntetést kell vala maga után vonni, hanem Lenczi fráter
számára extra törvények voltak szentesítve. Ezzel a nevezetes
csalafintasággal egyszerre kedvenczévé lett az arany-fiatalságnak, mind
a két nemet ide értve. Nem győzte a meghivásokban való válogatást, s az
édes levelekkel vánkost tölthetett volna meg, minden föllépését a
szinpadon koszorú- és bukét-hullás jutalmazta. Azok között
legállhatatosabban visszatérő volt egy rózsaszín szalaggal átkötött
dahlia koszorú, melybe nem ritkán egy összehajtogatott czédulka volt
eldugva: Juliska aláírással.
Ez a Juliska egy gazdag buzakereskedőnek volt az egyetlen szülöttje;
halavány arczú teremtés, égbenéző szemekkel, repülni készülő termettel,
mindig ott ült az első zártszéksorban középen, világoskék
merinó-ruhában, à la giraffe fésüre tüzött lenszőke hajjal, az ujjai
tele gyürűkkel (ekkoriban újjnélküli keztyű volt a divat). Az egész
város tudta már, hogy halálosan szerelmes a Lenczi fráterbe. Csak az apa
nem tudta még, a derék Pánczélos Pál uram. Természetesen, neki hol a
Bánátban, hol Mosonyban, hol Bécsben volt dolga. Ha rájön, hogy Lenczi
fráter elbolondította az ő leányát, bizony agyoncsapja mind a kettőt.
Nagyon dühös ember. Még a Lenczi frátert nem látta, mert nem szokott
komédiába járni soha.
Egy reggel aztán, úgy tíz óra felé, mikor Lenczi fráter épen azon
alkudozott magával, hogy vajjon fölkeljen-e az ágyból, s e közben a két
lábát föltette a falra, s a hosszú pipát a szájából alálóggatva,
gitározott: benyitja rá valaki az ajtót, minden koczogtatás nélkül.
A reggeli látogató öles magas férfi, széles zsákhordó vállakkal, nagy
simléderes sipkával a fején, egyébként magyarosan öltözve, öreg
ezüstgombos dolmányban, sarkantyús csizmákkal; a kezében egy rezes végű
vadkörtefa pálcza, csontfogantyúval, mely gólyafejet ábrázol, minden
újján egy pecsétnyomó gyűrű. Kemény, mély ránczokba osztott ábrázat,
borostás tokával, kétfelé vágott kegyetlen állal; vastag két nagy
szemöldök árnyékozza vérben forgó szemeit, ellenben a nyirott bajusza
keskeny vonalat képez az ajkai fölött, úgy, hogy az első tekintetre az
ember azt hiszi, hogy nini, ez az úr tévedésből a bajuszát tette fel
szemöldöknek, s a szemöldökét bajusznak!
– Ismer az úr engem? No hát én vagyok az a Pánczélos Pál. Az a bizonyos.
– Nagyon örülök. Tessék leülni, kérem.
Egy szék sem volt, a mire leülhetett volna.
– Köszönöm, majd inkább csak tánczolok. Az úr majd muzsikálhat hozzá.
– Mivel szolgálhatok a nemzetes úrnak?
– De majd inkább én szolgálok. Csak tessék fekve maradni ott azon a
deresen.
– Halljuk.
– Fujom. Hát azt akarom én az úrnak röviden megmondani, hogy én ismertem
az úrnak az uraatyját, aztán meg a nagyatyját, sokszor volt velük
dolgom, azok derék becsületes úri emberek voltak; hanem az úr nagyobb
imposztor és országos csaló, mint az apja, meg a nagyapja együtt!
Ez a minden logicai rendet nélkülöző mondat (már csak a hibás
constructiójánál fogva is) ellenmondást keltett volna fel akárkinél is,
de Lenczi fráter nem volt az az «akárki».
E szavakra nyájas örömmel nyujtá oda a kezét a goromba látogatónak.
– Köszönöm, Pánczélos Pál úr! Még így meg nem dicsértek életemben soha,
mint a nemzetes úr.
– Micsoda? Hát elértette az úr, hogy én most dicséretére szóltam? Akkor
az én emberem az úr. Akkor beszéljünk egymással szépen, barátságosan.
Azzal letette az asztalra a sipkáját és a pálczáját s oda ült Lenczi
fráter mellé, az ágya szélére s diskursus közben hol ő pengette a
gitárt, hol a másik.
– Ilyen embert keresek én régen, mint az úr. Mert hát az embereket
rászedni, megcsalni, lefőzni, megmeszelni, a bolondoknak a szeme szőrét
kiszedni: nagyon szép virtus. Magam is szivesen élnék vele, ha értenék
hozzá; de hát engem azzal vert meg a sors, hogy nem tudok más lenni,
mint becsületes ember; ha mást akarok; mindjárt rajta kapnak. Hazudnám
én szivesen, de olyan vörös lesz egyszere a pofám, a mint hozzákezdek,
mint a kanpulykáé. Pedig ehhez a mi hivatalunkhoz ez nagyon
megkivántatik. Már a Celláriusból azt tanultuk, hogy «imposuit nobis
Sempronius mercator», «beadott nekünk Sempronius kalmár». Tehát a
kereskedőnek ehhez kell érteni. Az urat a gondviselés ilyen talentummal
ruházta fel. Hagyja el a komédiát. Legyen kompanistám. Az úrnak adom a
leányomat.
Erre a váratlan fordulatra csakugyan kiesett a hosszúszárú pipa Lenczi
fráter szájából.
– Tudok ám én mindent. Régóta látom már, hogy az én georgináimat, a
miket magam hoztam Bécsből, hogy pusztítják a legszebb virágjukban. Hát
nem ott áll most is egy bukét georgina az úrnak az ablakhídján
köcsögben? olyan büdőskőszinű georginája ebben a városban senkinek
sincs; mert azt én hoztam Bécsből. No hát! A tagadás nem használ semmit.
Dictum factum. Az úr elveszi a leányomat. – Különben leütöm a derekát.
Tisztességes ember nem bolondít egy leányt, ha el nem akarja venni. A
mióta a Zsani az urat meglátta, az óta egészen el ment az esze. Hát nem
bánom, vegye el. Hanem ettől a mostani mesterségétől váljék meg. Mert én
nem arra neveltem a leányomat, hogy a mikor a férje bukfenczeket hány,
az alatt ő meg tányérozni járjon. Nem! Van más fajtája is a
világbolondításnak: az úrnak van talentuma hozzá, válogathat benne.
Legyen az úr kereskedő.
Lenczi fráternek nagyon megtetszett ez az eszme.
– Az volna az én legforróbb kivánságom.
– Micsoda? Volna az úrnak valami dunstja a buzakereskedésről? Meg tudja
az úr különböztetni a banátusi búzát a székesfehérváritól?
– Nagyobb eszmém van nekem annál. Ha én kereskedő volnék, azon lennék,
hogy én lennék az első a hajómmal a bécsi vásáron.
– Hát aztán hogy csinálná el ezt az úr? Több furmányost fogadna fel?
– Egy sem kellene ahhoz. Csinálnék a hajómból gőzhajót.
– Micsodát?
– Olyan hajót, a mit nem lóval vontatnak víz ellenében, hanem gőz hajt.
– Hallottam én már ilyennek hírét, sőt láttam is egyet lepingálva.
Eleget is töröm rajta a fejemet, hogyan húzzák fel azt a masinát belül,
hogy az, mint a pecsenyeforgató, folyvást forog magától.
– Hát én már olyanon utaztam.
– Igazán?
– Még pedig a tengeren.
– Az antlantikum tengeren? Hát látta a masináját belül?
– Hogy ne láttam volna? Nagyon egyszerű praktika az. A hajó közepén van
egy nagy gőzkazán. No tudja az úr, olyan, mint a milyenen pálinkát
főznek. Csak látott olyat?
– Hogy ne láttam volna? A feleségemnek is van; azon szokott rózsavizet
főzni.
– Hát mikor abban a vizet felforralják, a sebes gőz kifujtat egy hosszu
csövön.
– Értem.
– Átellemben meg van egy szélmalom. Olyanforma, mint a kerepelőnek a
kelepelője. Csak látott olyat?
– Hogy ne láttam volna? Magam is csináltam gyerekkoromban eleget.
– No hát! a kazánból kilövellő gőz folyvást fújtatja a szelet a
keleplőre, az mozgásba hoz egy korongot, az bele kap két fogaskerekűbe,
azok elkezdenek forogni, kívül a tengelyen meg ott van a két lapátos
kerék, azok belekapaszkodnak a vízbe s tolják előre a hajót.
– Tökéletesen értem. Hát meg tudná az úr nekem egy hajómat ilyen gőzzel
járóvá csinálni?
– Nem kell más hozzá, mint egy kolompáros, egy lakatos, meg egy molnár.
Ha én lerajzolom nekik a masinát, stante pede utána csinálhatják.
– Ezt meg kell még gondolni. Mert hátha a kazán szétpattan, a hajó az
ördögé lesz. No hát csapjon ide a tenyerembe az úr. Lesz vőm és
kompanistám. Átadok az úrnak egy hajót, a mi Szentágota névre van
keresztelve. Hatezer mérő tiszta búza van rajta: Bécsnek indúl; az lesz
a leányomnak a móringja. Az úrra bizom az eladását. Majd meglátom az
első próbából, hogy milyen kereskedő lesz a fiam uramból. Később majd
azután beszéljünk a gőzös hajóról is. Ma pedig eljöjjön hozzánk
vacsorára. Ebédre nem hivhatom, mert egész nap schiftöltetek s annál
magamnak ott kell lennem. Az úr is ott legyen mindig, a mikor
schiftöltet.
– Mindig ott leszek atyámuram.
S ezzel mint apa és fiu váltak el egymástól.
A többit aztán magától is kitalálhatja a tisztelt olvasó. Lenczi fráter
a lakodalom estélyén megszökött a menyasszonyától, felvágtatott Bécsbe
gyors parasztokkal, ott eladta a moringul kapott tölgyfahajót búzástól
együtt, a hogy vették s addig ki sem mozdult Bécsből, a míg a pénzt mind
el nem verte. Akkor aztán csakugyan komolyan kellett arról gondolkoznia,
hogy életpályát válaszszon magának. Meg is találta, a mi legjobban
illett a természetéhez, Skalápcza úr szárnyai alatt.
Ez a Skalápcza úr vidéki szinigazgató volt, abból a fajtából, a melyet
falusinak neveznek. Mindig falun, városban soha sem. Mentül rongyosabb a
gárderób, annál nagyobb a művészet. Orchestrum a guitár. Mikor a
Csikósban előjön Bandi a hős bojtár, árvaleányhaj a kalapja mellett,
czifra szűr a vállán, ott van a guitár a nyakában, úgy énekli: «ezt a
kerek erdőt járom én!»
Ezzel a móddal elbujdokolhatott Lenczi fráter szerteszét az országban,
hogy a haragos apósa rá ne találhasson. Hiába currentáltatta a
búzakereskedő; minden vármegyében más neve volt annak.
Végre azonban Skalápcza director uron is megesett a fátum. Megbukott,
kridába került. Ez nem lett volna baj, csak olyan faluban ne tette
volna, a hol épen friss szolgabiró székelt, a ki tapasztalatlan fiatal
ember létére azt a tévhitet ápolta, hogy ő neki a keze ügyébe került
pert azonnal el kell intézni. A boldogtalan! rövid kézből összehivta a
hitelezőket, se tömeggondnokot, se perügyelőt nem nevezett ki, se
terminust nem tüzőtt ki, se Közlönybe nem hirdetményezett, se nem
fasciculált, hanem lefoglalta a csődtömeget s szétosztotta a hitelezők
között; a korcsmáros kapta a decoratiókat (ez jó lesz annak az
ivószobáját feldiszíteni), a szinészeknek pedig átszolgáltatta a
garderobot, ki nem fizetett gázsik fejében. – Lenczi fráternek jutott a
zsarnoki kegyetlenségű Abdurrahman pasának a kaftánja, turbánja és
salavárija, a ki Szapáry Pétert eke elé szokta fogatni.
Most ő ezzel mit csináljon? – Keresetmódot csinál belőle. Uj, még eddig
fel nem fedezett életmódot; legalább itt Magyarországon még eddig nem
ismertet. Felvette magára a török pasai jelmezt s kiegészítve egy hosszú
vándorbottal, meg egy ivó kobakkal, neki indult vele az országútnak.
Beállt török dervisnek, a ki távol Mesopotámiából jön fel Budára, az ott
porladozó török szent «Gül Baba» sírjához elzarándokolni.
Tudva van, hogy a törökkel a magyarok nagyon szimpathiáznak, s a
zarándok előtt minden ház ajtaja vendégszeretetre nyílik meg.
«La illah, il allah! Mohamed rázul Allah! Gül Baba szelámlik, Cselebim
baksis!»
Ezzel a szép üdvözlettel köszönté a házi gazdát. Gül Babát pedig
mindenki ismeri. Egyszerre megérték, hogy ez egy török dervis, a ki a
Gül Baba sírjához zarándokol, leültették az asztalhoz, s jóltartották.
Hiába beszéltek hozzá, mert ő csak a hosszú nagy olvasó szemeit
morzsolgatta egymás után, áhitatosan emlegetve Alláht és Mohammedet.
Ezzel a furfanggal szerencsésen keresztül imádkozta magát a bánságon meg
a kunságon, hanem mikor Akasztóra ért (még a neve is ominósus!), ott
majd hogy bele nem törött a kése. Biró úram házánál ugyan jól fogadták,
megmarasztották török szokás szerint, még lábvizet is hoztak neki, hanem
az oda érkező rektor hitetlen Tamás volt; ez azt állította, hogy ha
török volna, hosszabb szakállának kellene lenni. Az persze nem nőhetett
meg olyan hirtelen. Hátha valami muszka kém. – Végére kell ennek járni!
Lakik itt a helységben egy igazi valóságos negyvennyolczas honvédtiszt,
a ki odakint járt Törökországban; meglakta Kiutahiát is: azt kell
idehívni; majd kikérdezi az; mert az tud törökül.
Előkeresték valahonnan vitézlő Kalákás Sámuel úramat, a ki eleinte
nagyon vonakodott e vállalattól, mert ő már igen régen volt
Törökországban, nem is igen emlékezik már minden szóra, de csak addig
biztatták, míg egy kis jó bor, meg a dohányzacskójának degezzé töltése
igérete mellett ráállt, hogy kivallatja a zarándok dervist. Ő is
remélte, hogy muszka kémet fog el benne.
A mint azonban meglátta Lenczi frátert, ki az ő «szelim aleikum»
üdvözlésére a bal tenyerét a homlokára, a jobbat a mellére tevé,
mindjárt kimondta rá, hogy bizony igazi török dervis ez; mert valósággal
így köszönnek a törökök.
– Hát kérdezze meg a jámbortól, hogy honnan jön mostanság? kivánta
megtudni a biró uram.
A tamáskodó rektor a fél lábát feltéve a székre, kritikusi szemmel őrzé
a zarándok arczmozdulatait, míg a háziasszony a két hajadon leányával
együtt az ablakmélyedésből figyelt reája, a legkisebb magzat pedig
bátran a térdére könyökölt s a kulacsának a dugóját próbálta
kisrófolgatni.
Kalákás Sámuel elébb rágyujtott a pipára az asztalon égő gyertyánál,
mert össze kell az embernek elébb szedni a fejében a szavakat, aztán így
szólt, méltóságos hangon:
– Hát, effendim, dzsehangir isfahan dolma bagdzse, mohabbétir?
Lenczi fráter hasonló komoly ábrázattal felelt rá, kevés vártatással:
– Kandahár bujukdére atmeidán kazanlik bokhara Sahara Mekka.
Kalákás uram magyarázá a mondatot.
– Ugyan helyesen ejti ki, hogy most jön a Sahara pusztán keresztül,
Mekkából, a nagy karavánnal: három hétig utaztak, majd meghaltak
szomjan, a tevéiket mind levágták, azokat «itták» meg.
– Ejnye; de rövid szavakkal mondá el. S valyontén hol vagyon az ő
hazája?
Kalákás uram megkérdezé azt szépen.
– Topinambúr csiflik Kapudán basa topcsider kaikdzsi bosztandzsi ulema?
Az ájtatos dervis felvette a földről a levetett papucsát s megcsókolta a
talpát. Így tesz az igazi ozmanli, mikor a hazájáról kérdezősködnek, s
aztán beszélt mély torokhangon.
– Jildiz kioszk medresz kadunkiet khuda karagüz nizám iftikhár baltadzsi
muezzim gökksü csirágán kizláraga joldás.
Kalákás uram nagy füstfelleget fújt a makrapipából s onnan tolmácsolá
rendén.