„Nőül veszem, még ha megcsal is, hisz annyira szeretem,“ dörmögte
magában Rezeda ur ezen az estén.
Bár a nyári éj még nem szivta fel az őszibarackok illatát a pesti
utcákról, a nyitott kávéházakból kiáradó női parfőm és érzéki zenélés
nem győzte le Rezeda urban a szigeti szent érzeményeket, a
mellékutcákban, ahol a földszintes ablakok mögött szerette
polgárcsaládok horkolását hallgatni: valami azt sugta Rezeda urnak, hogy
ne feledkezzen meg negyvenedik évéről, amelyet már betöltött. Mászkált
már ő máskor is ezeken a mellékutcákon (hol nem találkozhatik emberrel),
mióta szive telve volt. Csak emlékezzünk két régi nagy szerelmére, amely
egy-egy évtizednyi pihentetés után úgy rohanta meg, mint a tifusz. Húsz
éves korában ott sirdogált egy nőért, ahol senki sem látta. (Még egyik
pártfogóját, egy okos asszonyságot is megtisztelt azzal, hogy néha
felzokogott arra a bizonyos hütelen nőre gondolva.) Harminc éves korában
majdnem öngyilkos lett ugyancsak egy kacér nőért. Most negyvenedik
évében ugyan mily viszontagságok várnak rá? A névtelen belvárosi utcák
hallgatnak egy darabig. Majd valahol felhangzott egy baktató korhely
öreges, dadogó éneklése, akit tán az imént vetettek ki a korcsmából…
Rezeda ur megborzongott, mintha a saját sorsát hallotta volna a részeg
ember danolásában.
Ment-mendegélt és az éjszakai nyitott ablakok alatt most nem jutottak
eszébe azok a finom, elefántcsont-arcu belvárosi nők, akik
hálószobáikban álmodoznak, akikre mindíg gondolt, ha a régi postautcán
befordult. Az árnyéka csak itt-ott csatlakozott melléje, ahol éjfél után
gázláng libegett az utcasarkon. És az árnyék most nem adott semmi
tanácsot, mintha örökre elhagyni készülne őt, mint a siralomházban
estefelé végbucsut vesznek az atyafiak az elitélttől. Ugy látszik mind
közelebb jön az az óra, a fájdalom órája, amelyet minden embernek
egyedül kell végigküzdeni, legyen bár annyi barátja, ahány füszál a
mezőn. Az árnyék meg-megállott, darabideig ránézett, de többé tanácsot
nem adott, mintha felesleges volna minden beszélnivaló azzal, aki már
lenyelte a halálos mérget.
„Rosszabb már nem következhetik, még ha szemem láttára szeretkezik is
Engelberttel a Borz-utcában, mint eddigi életem,“ – szólongatta Rezeda
ur az árnyékot a Szerb-utca sarkán, ahol egy hosszu kerti kőfal
kezdődik, az árnyék tehát nem vonulhatott el a kapumélyedésbe. Ha
mindennap tizszer is erőtvesz rajta áradó ifjusága, hogy előzetes
bünbánattal, madonnai fájdalommal csalja meg, akkor sem tennék egyebet,
mint eddig: megszámolgattam hány lépésnyire van a Kerepesi-temetőbeli
Saxlehner kripta a lakásomtól. De nélküle már nem élhetek. Inkább legyek
cégéres bolond Antónia mellett, mint magányos csacsi, aki szeles időben
a szélmalom mellől egyedül bőgte be bánatát a városba.
A Borz-utcai ház felé (amely holnap oly nagy dolgoknak lészen tanuja,
hogy Rezeda ur meggyőződése szerint iyesmit még nem is láttak talán
Pesten), nem merészelt ez estén ellátogatni Rezeda ur, Bár megfordult a
fejében, hogy illendő lenne megnézni a karosgyertyatartókat, vajjon
megtudták-e a gyertyaszálak, hogy Antónia és Engelbert utolsó
találkozójához világitanak? De mégsem volt elég ereje elmenni arra a
helyre, ahol holnap tán megcsufolják szerelmében, vagy felmagasztalják.
Elhatározta, hogy reggel minden megjegyzés nélkül, kék pecsét alatt
elküldi a rézkapukulcsot Antóniának; aztán történjen, ami akar.
Az est hátralevő részét a Matskássi-féle pincében töltötte a
Józsefvárosban, mint annyiszor, mikor szerelmes volt.
Ebben a pincében néha a nagyopera zenekara játszott, pálmaerdőként
lengedező, hajladozó külföldi operákat, a nagyralátó és előkelő Rozina
idején Sámson és Delilát, mig a szentimentálas Maci idejében Tosca
bucsujelenetét, máskor csak egy okarina fujdogált keservesen, amint a
nagyhasu bohóc bő ruhájából elővette a hangszert és belisztezett arcán a
csorgó könyek gyalogösvényekként futottak. A Matskássi-féle pincébe járt
átgondolni azokat a szavakat, amelyeket napközben nőkkel váltott. Olyan
volt ez a polgári kedvü, dohos pince a Rezeda ur életében, mint a
gyóntatószék, ahol egymaga volt a barát és a bünbánó. Miközben a feje
felett, a nyitott ablakon át látni lehetett a lábakat (hallani lehetett
a kopogásokat), amelyek itt elmendegéltek, hogy sohatöbbé vissza ne
térjenek. Nyári estéken Rezeda ur jól láthatta a lábakat, amelyek oly
félénken mentek el a pinceablak mellett, mint az erdei őzek járnak az
emberek között a vadaskertekben; de itt tapostak aszfaltot a
medvetáncoltatók nehézkes léptei, erre lengtek a kóklerek hintázó lábai,
szerencsétlenek magukba roskadtak, ténferegtek, vonakodók gyalogoltak
ijesztő sorsuk felé, bünösök futottak, szenteskedők csoszogtak,
ragadozók lopakodtak és bátrak jöttek azzal az elhatározással, hogy
meghóditják a várost. A Matskássi-féle pince ablakán át látni lehetett a
város lábát, amelyek mind különböző, néha alig megérthető célok és
állomások felé mendegéltek, majd céltalanul, vagy megrettenve bokáztak.
Ezen az estén, mig Rezeda ur borospohara felett könyökölt, kétszer is
látott olyan női lábakat, amelyek Antónia lábaihoz voltak hasonlatosak.
Ama tündéri lábakhoz, amelyekről még nem régen azt hitte, hogy
egyedüliek a városban és ha elveszitené őket, hát nagy szerencsétlenség
érné. Az Antónia lábai felett (a Matskássi-féle pince ablakából nézve)
egyszer örömleány tarka-barka szoknyája libegett, mintha jó előre
közelegne a vigasztalódás arra az időre, midőn Rezeda urnak megnyugvást
kell keresni csalódásában; a másodszor látott Antónia-lábak polgári
alsószoknyák vasalt fehérségéből mutatkoztak és szeliden mendegéltek a
Józsefváros ama tája felé, hol esténkint a „bakfis korzó“ felvonul, a
ferencvárosi és józsefvárosi lányok, akik besötétedés után az Űllöi-út
és Baross utca között sétálgattak gondtalan hangos ifjuságukban, örömére
a szegény hadnagynak és jogásznak (e tájon olcsó süteményt és cukrot
árultak és nyári estéken ingyen szólt a muzsika a nyitott kávéházakban).
Rezeda ur a sors jóságos közbelépését látta e lábak megmutatkozásában.
Hisz igy találta már meg életében ama nőknek másolatát Budapesten,
akikért egykor csalódásában meghalni akart. A városban annyi a könnyelmü
sorsu, ledér szép leány, hogy a legtisztességesebb pesti nőnek is akad
olajnyomata (másodpéldánya) az utcákon, mulatóhelyeken, rejtett kis
házakban, akik a férfiakat mindig szerelemmel várják. A szeretett pesti
nők két példányban jönnek a világra. Az egyik napközben templomokba jár,
a másik örömtanyákon található.
Körülbelül éjjel volt már, amikor a szenvedő gondolatokat végre lerázta
válláról Rezeda ur és a pince lépcsőjének vette utját, hogy néhány órára
lenyugodjon. Nehéz napja lesz holnap, szüksége van az idegeire. Vajjon
boldogitók lesznek az álmok, amelyeket a vetőkártyabeli piros ablaku
házikóból, a korcsmából magával elvisz?
* * *
A Borz-utcai ház kulcsát reggel elküldte Antóniának.
Napját azzal töltötte, hogy Kisilonka Jácintot hallgatta az óbudai
parton egy hajóroncson üldögélve. Az orvos sötétkedvü volt, mint a
gubacs, amelyből a tintát főzik. Szemöldökével integetett, amikor Rezeda
ur bevallotta neki szerelme legujabb eseményeit. Bár Rezeda ur nem
tartozott ama gyönge jellemü férfiak közé, akik nyomban eldicsekednek
egy kapott csókkal, vagy egy megtagadott ölelést panaszba öntenek, e
kritikus napon Kisilonkánál keresett vigasztalást.
„Mondj el minden rosszat, amit tudsz a nőkről! – esengett gondolatban
Rezeda ur a doktorhoz.
A doktor méltatlankodott:
„Szégyelhetnéd magad Rezeda bácsi, hogy azt hiszed, veled történik
előszőr a világ fennállása óta, hogy a nők megcsalnak. Csak az ostoba
férfiak fújják fel a dolgot, életkérdést csinálnak belőle, holott az
egész üggyel annyit sem kell törődni, mint a madár-piszokkal, amely egy
nagy fa alatt kalapunkra hullt.
„Ez különben gyakori dolog, hogy a nők épen kedvesüktől kérnek kulcsot
ahoz a szobához, ahol másik kedvesükkel találkozhatnak. Meg kell
köszönni a bizalmat: ennyi az egész. Általában sokat kell járni a napon,
akkor nem történhetik semmi baj. Azok a férfiak, akik korán kelnek,
korán lefeküdnek, alig szenvednek a nők tüszurásaitól. Csak nyisd ki
mind korábban az ablakot, hogy ráeszmélj, mily bolondságokat álmodtál az
éjszaka. Azt álmodod, hogy te vagy az egyetlen férfi aki bizonyos nőknek
bizonyos szavakat tudsz mondani, és ha reggel józanul kitekintesz az
ablakon, láthatod, hogy más férfiak is járnak az utcákon, akik épen úgy
birtokában vannak a cseles szavaknak, a mulattató fordulatoknak, a
hóditó perceknek, mint jómagad. Egy öszvérhajcsár néha jobb helyen
találja el a nőket, mint egy miniszter. A női test és lélek tele van
ellenállhatatlanul gyenge helyekkel, amely helyeket nem mindig a
legokosabb emberek ismerik. Egyik nőnek elegendő bizonyos kézfogás, hogy
szerelemre gyuladjon. A másikat a füle tövén kell megcsókolni, a
harmadik a nyakszirtjét ért lehelettől bódul. A negyediknek a ruhája
alatt van az a hely, amely nem tud védekezni Az ötödiknek bizonyos
szavakat kell mondani, hogy megfeledkezzen magáról, a hatodik a
szagló-szervében hordja az érzékiségét, a hetedik a verést kedveli. És
igy tovább az egész misztériumon át, minden női szentélyhez meg van a
kulcs, amely biztosan nyitja a zárat. A nők legtöbbször maguk vallják
be, hol van gyenge bástyájuk. Én azt hiszem, hogy te még nem ismered az
utat Antónia szivéhez, mint a költők mondanák Az evezős tán jobban
megfejti a rejtélyt. Nem ártana, ha meglesnéd őket, hogy magad is
okulhass. Kérlek, ne dobj a Dunába.
„Szörnyeteg! – lihegte Rezeda ur. Azt hiszed, tudnék tovább élni
becstelenül, meggyalázva, egyetlen igaz érzelmemben megmérgezetten.
Tudnám azután szeretni Antóniát, ha másnak a karjai között látnám?
„Hevesebben, sokkal tüzesebben.“ – felelt Kisilonka Jácint.
„Utolsó szerelmem is aljas legyen?“
„Regény, dohogott az orvos. A férfiak örökké csak gordonkáznának, ha
komolyan vennék mindazt, ami velük szerelem idején történt. Megengedem,
hogy vannak férfiak, akik lehajtott fejjel járkálnak, szivük búval teli,
gondolkozásuk szélütött, lelküket kerüli a vidámság isteni sugara, a bor
az országuk, az éjszaka a tanácsadójuk, de nem ezekről a tehetetlenekről
kell példát venni, nem a mártirok életét kell utánozni, a regényhősök
nyomdokaiba se kell lépni. Nézz körül, hogy milyen sokan vannak a
jókedvűek, a boldogok, a mélyalvók, a jóétvágyúak, akik épen olyan
sebeket kaptak, de nem törödnek vele.“
„Többen vannak a szomorúak, mint a vigak.“
„Azt senki sem tudja, miután a férfiak hallgatagok. A börtönök, az
őrültek házai, az öngyilkosok temetői nem bizonyitanak többet, mint azt,
hogy vannak gyönge, nem életrevaló emberek. Mig maga a nagy élet
szakadatlanul szünet nélkül pezseg, bármit tesznek a nők a férfiakkal.
Napsütésben kell felülni a háztetőre, Rezeda bácsi és onnan nyitott
szemmel körülnézni, nem pedig éjszaka, a hold és álmok csalékony
világánál.“
„Ó, engem ne tanits az életre, barátom. Én minden esztendőben vetettem
és arattam, néha sárkányfogat és boldogtalanságot termettek mezőim, néha
azonban olyan füveket gyüjtöttem össze, amelyeknek teájától egészséget
nyertem, – felelt Rezeda ur. Soha sem következtek rám egyforma
esztendők. Tavaly például csak negédes úriember voltam, aki a negyedik
emeleten lakik és kacérkodik a boldogtalansággal, betegséggel. Mig ez
évben valóban úgy érzem, hogy valami baj fenyeget. Nem tudok örülni
szerelmemnek, amelyet olyanformán találtam, mint a bolond a drágakövet.
Nem tudok örvendezni, hogy megifjodtam, száraz fává lett szivem hangot
ád, mert a közelgő vihar szele az, amely megrázza a galyakat. Szomorú,
vagyok én, mint ahogy ez illik is egy negyvenéves férfihoz. Ne gondold,
hogy végleg megvakultam és nem látom a tükörben ősz hajaimat, hervadó
szemeimet, fogyatékos kedveimet. Jól látom, hogy utolsó szerelmem olyan
tragikus, mint a cirkuszi bohócok hülye játéka, amelynél búsabb emberi
tragédiákat nem találtak ki a szinpadon. És nem tudok többé fölényes,
megvető, bölcs lenni az eseményekkel szemben, amelyek körülvesznek.
Többé nem néző vagyok mint negyvenesztendős koromig voltam, hanem ott
ugrálok magam is a porondon és seprő van a kezemben, amellyel magamat és
másokat ütlegelek. Elgyengültem, pajtás. Nem tudok többé a
hamisjátékosok és bölcsek nyugalmával bólongatni a kutyaugatásos
szenvedélyeknek, amelyek megrohannak. Nem tudok többé legyürt kalap
alól, közömbös kedvvel nézegetni, mikor a legnagyobb tétem van
elveszendőben, nem értek már a kártyakeveréshez, okos emberek
gondolkozásához, úgy lengek érzelmeimben, mint az akasztott költő a
szegen.
„Idáig álarcoskodás, szinészkedés kedvéért zajongtam a multszázadbeli
érzelmes életekért, manirokért, szerelmekért, bohóságokért, kék frakkért
és krinolinokért. Magamban mindig tudtam, hogy a régi vizivárosi
temetőben fekvő öngyilkos-szerelmesek egy elhibázott korszak
szentimentális és képzelgő hatása alatt végezték ki magukat. Komédiás
kedvem okozta, hogy azt prédikáltam: legjobb megszökni otthonukból a
fiatal nőknek az éneklő lovaggal és padlás szobában tengetni életüket a
szerelem mindenhatóságából. Bennem rejtőzött gonoszság vezette a
szavakat, amelyeket hiszékeny, beteges hajlamú nők fülébe eregettem,
hogy válasszanak titkos szeretőt, mert ugyanigy tettek már a nagyanyáik.
Utánoztam multszázadbeli érzelmes férfiakat azoknak szive nélkül. Az
állatszeliditő tekintetével mutogattam véres húst az állatoknak, amikor
bünös gondolatokra és kivánságokra tanitgattam a nőket. Mindig tudtam,
hogy hazudok, szinészkedtem még akkor is, midőn szerelmi szenvedést
játszottam. És most végre itt állok festék és paróka nélkül, megvetett
helyzetben, mint azok a férfiak, akiket mindig kinevettem: szerelmes
vagyok egy érdemtelen nőbe. A ravaszág hidja, amelyen az élet
meredélyeit eddig jártam, hirtelen véget ért és lehet, hogy lezuhanok.
Úgy ugatnak a bensőmben szenvedélyem ebei, hogy sikolt megrémült szivem,
mint a koldusgyermek. Mit tegyek, hogy visszanyerjem régi jóeszemet,
kényelmes, hüvös önzésemet, hogy megtaláljam álruhámat, amelyben eddig
az emberek között jártam?
„Olyan ez a szerelem az én életemben, mint az utolsó postakocsi, amely
egykor elindúlt megrakodva múlt századbeli utasokkal a fogadó udvarából.
Holdvilágképű nők, beesett, arcú férfiak, érzelmes szivek, régimódi
szerelmek sirigtartó hűségek foglaltak helyet a postakocsin, amely
utoljára hagyta el a várost. Elment a póstakocsival a múlt század minden
regényessége. A kocsis fején az utolsó postillionkalap. A kocsi tetején
az utolsó táska, amelyet ripszből, virágos szövetből varrtak
nagyanyáink. A kocsi belsejében az utasok, az utolsó érzelmes, rajongó
férfiak és nők, akik elmenekülnek a városból a közelgő modern élet elől.
Erre az utolsó kocsira pakkoltak fel mindent Pesten, ami szentimentális
gyöngédség, finom érzelmesség, bölcsődal enyheségű álomszerűség,
önfeláldozó hűség volt a városban. Ez a kocsi vitte el a városból azokat
a nőket, akik utóljára szerettek…“
Kisilonka Jácint csendesen füttyentett:
„Fogj be, János. A gyógyulás utján vagy. Menj a Borz-utcába és nézd meg
mit csinál ott szerelmed.“
* * *
A kapu kéznyomásra engedett. Rezeda ur dobogó szivvel, macska-léptekkel
haladt végig a szőnyegeken, mert eszébe jutottak azok a nők, akik itt
évtizedek alatt megfordultak. Hogy csuklottak az ijedezéstől, hogy
repültek a félelemtől, hogy dugdosták a fátyoluk alatt kétségbeesett
zokogásukat azután úgy elfelejtettek mindent, mint egy régen hallott
valcert. De most nem tudott e régi szépekre gondolni, se mosolyogva, se
megbocsátással. Friss parfőmjük, hófehér ingük, választékos szavuk,
ünnepélyes harisnyakötőjük, titokzatos fátyolkájuk gyülöletes volt
előtte, mert ugy érezte, hogy ő az a férfi, akit ezek a régi nők odakünn
hagytak a Dunaparton ácsorogni, amint „szabónőjükhöz“ egy percre
felsiettek, ő az a férfi, aki Nagy-Kristóf-szobránál türelmetlenül,
nézegeti az órát, vagy a suszterszagu párisi-utca kirakatait
szórakozottan szemlélgeti kedvesére várván… Ő volt most mindazon férfiak
eggye, akiket ebben a házban megcsaltak.
A szerelmesek teljes biztonságban érezték magukat. Sokáig nem vették
észre, hogy Rezeda ur a lakásban tartózkodik. Átadták magukat annak a
mohó szerelemnek, amelynek emlékeit Pompei és Herkulánum házaiban is
feltárták már az ásók, találván a romok alatt összeölelkezett párokat,
akik nem vették észre büvöletükben, hogy a Vezuv lávája szakad be a
háztetőn.
A fali szőnyegeken a vadászok és kutyák tovább üzték a szarvast.
Alvinczi Eduárd olajban megfestett képe keleti büszkeséggel állott. A
karosszékek, asztalok a legnagyobb közönnyel maradtak helyükön, a szőke
osztrák ezredes arcképe mindig a távolba nézett, a fehér
cserépkályha-szobor nyugalommal hallgatott arról, hogy előtte téli
délutánokon borongó férfiu üldögélt, a régi metszetek el voltak foglalva
a maguk korával, a maguk korabéli emberekkel, akiknek hajlamait és
szenvedéseit ki kellett szolgálniok mindaddig, amig élnek, Gavrani
rajzain mindvégig sétálgatnak az ópestiek, lengő szoknyákban a nők és
kürtőkalapban a férfiak a Muzeum előtt, vagy a borus Dunaparton, és a
kutyák is gondtalanul szaladnak a járókelők lábai között… Állt itt a
világ kereke e csendes házban és ügyet sem vetett a csend arra a
jelenetre, amely isten tudja hányadszor játszódik le a falak között,
siket volt itt a pamlag a szerelmes szavak, kacajok, édeskedések iránt,
mint egy régiségtől megfeketedett gyóntatószék a mindennapi bünök iránt.
A szétvetett lábu fotelek nem csodálkoztak az észbontó csókokon, a
szőnyegek szürkén nyultak el, mint a sivatag, amelyen épen az imént
vitték át teveháton a földkerekség legszebb nőjét. A versenyparipák és
zsokék képmásai a levegőbe bámultak, megszünt részükre az élet, mióta
utolsó versenyüket nyerték. Az asztalfiókban heverő halott levelek nem
zizegtek, hisz tudták ők azt régi időből, hogy mily bolondok a férfiak,
mily önfeledtek a nők.
Rezeda ur, aki a spanyolfal megett üldögélt, oly mozdulatlan volt, mint
egy indiai bálvány.
Végre eltávozott Engelbert, fütyörészve, bucsu nélkül, a folyosóról
behallatszott köhögése, a kapu zárult.
Antónia kerekre nyitott szemmel bámulta a spanyolfal megül előlépő
Rezeda urat. Nem ijedt meg, nem takarta el az arcát, sem mezitelen
keblét, csak piros papucsát kapta le lábáról védekezően.
Rezeda ur hosszu léptekkel ment végig a szobán. Nem mert a leányra
nézni, nem merte felvetni a fejét, lélekzetét visszafojtotta, öklét
szorongatta, a szive ugy nyilallott, mint a gyönyör szenvedése, amelyet
a vértanuk érezhettek, az ajka csaknem kirepedt a szomjuságtól.
Szótlanul odavetette magát Antónia lábaihoz, hevesen, őrjöngve hörögve
kapta el a leány mezitelen lábait, nem lehetett tudni, megöli vagy
megőleli a leányt… Antónia mindenesetre a fejére ütött a papucsával.
„Te átok! – üvöltött Rezeda ur. Te átok gyermeke.“
A leány zokogva, kétségbeesetten védekezett Rezeda ur ellen.
„Nem bántalak,“ – szólt Rezeda ur oly hizelkedve, mintha megverték
volna. „Törjön le a kezem, ha egy ujjal is nyulok hozzád. Pusztuljak el,
ha kivánom halálodat. Szeretlek, mert megtébolyitottál.“
Antónia e napon szőke volt és ugy világitott kék szemével, hattyu
vállával, mint a drágakő, amelyet hosszu rabság után elővesznek a láda
sötétjéből. Fényesség áradt az ujja hegyéből, a kebléből rubint villant
elő, üvegharang csengett a feltörő zokogásából, paradicsomi bün párázott
a térdén, Venus-konytyából füstölgött a bün, a lábhajtásán vékony
selyemszálak voltak, amelyekre szakállas férfiak felakasszák magukat. Nő
volt, vampir-élességgel nyilott fel a szája, midőn Rezeda ur félőrülten
zokogni kezdett a térdei között.
„Ne sirj, nem történt semmi, hisz téged szeretlek egyedül az egész
világon,“ – huzta a gyönyörü hegedühangot Rezeda ur fülébe.
Rezeda ur elhomályosult tekintetét felvetette. Az ujját a leány
kinyitott tenyerébe tette, végigsimogatta az ujjait és zokogva mondta:
„Ez elment vadászni,“ mondta az Antónia nagyujjának.
„Ez meglőtte,“ szólt a mutatóujjhoz. „Ez megsütötte,“ folytatta tovább a
gyürüs ujjhoz intézve szavát.
„Emez pedig megette,“ nevetett közbe Antónia, mint a csengetyü. „Te nagy
kópé!“
Rezeda ur elhallgatott, mintha nem jutott volna eszébe a játék további
folytatása.
Antónia segitett neki, figyelmesen a Rezeda ur szájába tette a kezét
mint egy jó tanitónő.
„Kerekecske, dombocska…“
Rezeda ur alig hallhatóan ismételte:
„Kerekecske, dombocska…“
„Tovább, te nagy kópé! – folytatta pajzán kedvvel Antónia.
„Nem tudom.“
„Figyelj, majd megtanitlak.“
Szótagolva folytatta Antónia. „Kere-kecske, dombocska, merre szaladt a
nyulacska?“
Rezeda ur felnevetett és ismételte Antónia szavait.
Aztán elnémult és Antónia bámulatába fogott. Mintha ez az egy női lény
egyesitette volna magában mindazokat a nőket, akik Rezeda urat szerették
és megcsalták, mindazokat a nőket, akiket Rezeda ur szeretett és soha el
nem felejtett, az érzelmes barnákat, könnyed szőkéket, kékszemü
vöröseket. Kerekre nyitott szemmel nézte a leányt, mint a női szentképet
nézegetik elhagyott kolostorokban világtól elvonult szerzetesek.
Rámeredt, mintha e naptól kezdve élete végéig többé nem láthatna
szemeivel más nőt, mindig csak ez egyetlent, e gyönyörüt, e tragikust,
napsütésben és éj setétjében, a sárga őszi fák alatt és hulldogáló
hópelyhekben, az utazás elsuhanó tájain, valamint az elmebetegek csendes
házában.
Vége.
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: Lásd: az Őszi utazások a vörös postakocsin cimű regényt.]
[Footnote 2: Lásd: A vörös postakocsi cimű regényt.]