„Szeretlek, mondta Antónia egy napon Rezeda urnak, és szeretnélek
meggyőzni hüségemről, hogy elváljanak fejedről azok a kigyók, amelyek a
megcsattanásig szorongatják homlokodat. Szeretném, ha végre hinnél
nekem, megbiznál bennem. Ugyanezért engedd meg, hogy ma délután
elmehessek a Borz-utcai házba, ahol Engelberttel óhajtanék találkozni.
Meg akarom mondani ennek a fiatalembernek, hogy reménysége hiu. És senki
mást nem szeretek, csak téged, Rezeda ur. Kérlek, add át a ház kulcsait.
Antónia e napon barna volt, hogy Rezeda Kázmér önkéntelenül egy granadai
légtornásznőre gondolt, akit személyesen látott, vagy csak festményen
találkozott vele.
Vannak fiatak nők, akik tetszelegnek maguknak, azzal, hogy változik a
szemük szine. Gyakran nézegetnek férfiak szemébe, az ősi tükörbe és
láthatják szemüket olykor sötétnek, máskor világosnak. Az álmatag szemek
nem mindig valódi virrasztás kifejezői és a könnyes szemekben annyit
csalódtak már a férfiak, ahány könnyes szemet láttak. Antónia barnasága
azon örök törvény által jött létre, amelynél fogva a nők annyiféle
alakban tudnak mutatkozni a szeretett férfiunak, amint az megkivánja.
Nem hallottátok még, hogy operaházi ballettelőadások után, lefekvés
előtt tánclépéseket próbálgatnak a komoly családanyák hálókamrájukban?
Nem láttátok még a szigoru erkölcsü nőket a szeretett férfiu
kedvtelésére kurtizánná változni? Nincs értesüléstek arról, hogy a
férfiak petyhüdt érdeklődését oly szavakkal izgatják fel nemesen ivelt
ajku asszonyságok, amely szavakat utcákon csatangoló nőktől hallhatni? A
körültekintő asszonyok megelőzik a férfiak rejtett kivánságát és ha
kell, felveszik az apácák szigoru öltönyét, vagy a táncosnő rövid
pendelyét, minden esetre ügyelnek, hogy melyik kosztüm illik jobban
nekik!
Antónia barnasága megzavarta szerelmes Rezeda urat a regattán, ahol ez a
beszélgetés folyt. A Duna két partját ellepte az a pesti előkelő nép,
amely érdeklődni szokott az evezős versenyek iránt. Különösen sok volt a
pupos férfi a közönség sorában, de a sánták sem maradtak otthon. A
divatlap szerkesztők tudatták jó előre olvasóikkal, hogy az urinők a
regattán mutatják be azt a toalettjüket, amelyben a nyári fürdőzés
idején hóditani akarnak. A margitszigeti töltésen felvonultak a legujabb
cipők és harisnyák, néhány előkelő asszonyság mögött csaknem ott
lépkedett a hirnök, aki mindenkivel tudatta, hogy a feltünő ruha melyik
divatterem izlését dicséri. Minden férfi humoristának képzeli magát,
amikor kiöltözködött nők társaságába pottyan. A legtöbb férfinek nincs
érzéke a női szabászat remekmüvei iránt, hiszen a nők egymás kedvéért
öltözködnek, ám ez nem zárja ki, hogy a nők öltözködésének nem volnának
férfi szakértői. A gunyolódók, epések, rágalmazók nagy csoportjában
meghuzódik egy kisded férfitársaság, amely époly beavatott a női
ruházkodás titkaiban, mint akár a parfömök és cukrászsütemények
változatosságaiban. Nem csak a rendjel adja meg a férfiak tekintélyét,
hanem a ruha is, amelyben feleségük nyilvános helyen megjelenik, mondták
ők, e gáláns ifjak és öregek. A pesti regatta az előkelő világ utolsó
találkozása volt a fövárosban, nyár elején. Külföldi fürdőhelyek neveit
ropogtatták, vagy selypitették a női ajkak; amely fürdőhelyeken már
várja őket a nagyszakállu doktor. Mások azzal hütötték le barátnőik
hencegését, hogy az idei nyarat falusi birtokukon töltik. A Balatont és
a Tátrát még kevésbbé emlegették; Füredre legfeljebb azok az agglegények
igérkeztek, akik vidéki kisasszonyt szemeltek ki élettársuknak; mig
Siófokra a könnyed kalandocskák barátjai készülődtek. Ez elegáns és
előkelősdi tömegben járván a parti töltéseken, az ember azt gondolhatta
magában, hogy Pesten csupa milliomosok laknak, akiknek legfőbb gondjuk a
maitre d’hotel-ek és szakácsok ismeretsége külföldön, mint a
Rudasfürdőben a tyukszemvágó és masszőr barátsága. Azok a régebbi
emberek, akik azzal dicsekedhettek, hogy a füredi Eszterházyban, vagy a
parádi vendégfogadóban husz esztendeje huzza le lábukról a csizmát
ugyanazon bérszolga, azok a régi törzsvendégek, akik személyes
ismeretségben voltak a poprádfelkai vasuti portással, vagy a palicsi
omnibuszkondoktorral, mint akár a Vadászkürt, vagy az Aranysas
kapusával, a regényes magyarok, aki legfeljebb akkor utaztak
Marienbadba, ha egy dalmos menyecske hivta őket maga után; akik Bécsbe a
Matschakerhofba akkor tették be a lábukat, ha nagytitokban egy Pestről
elszerződött táncosnét kisértek odáig; akik egyszer etették meg a Szent
Márkus galambjait, mikor első feleségükkel nászuton voltak; akik
ebédutáni álmukból felébredve, azért nyitották ki a császárfürdői
fogadón a zsalugátert, hogy onnan kidugják a pipájukat: azok a régebbi
emberek már eltünedezőben voltak a pesti társaságokból, grófok és zsidók
ünnepeltették magukat a Cook-iroda jegyfüzeteivel és a polgári
kisasszonyok, akik a tisztviselőtelep besötétitett házaiban mezitláb
töltötték a forró nyári napokat, ősszel Franzensbadot emlegették.
Rezeda ur, aki természeténel fogva nem nagy kedvelője volt a modern,
szerinte elaljasodott, hazug emberi életnek, sietve vitte Antóniát
karjánál fogva a fecsegő tömegből… Őreg Don Kihóte módjára öklelő
pillantást vetett azokra, akik Antóniáját megbámulták és magában
megismételte a fogadalmat, hogy egykor, ha Antóniát magáénak mondhatja,
bezárt ajtó mellett tartogatja a zugligeti villában, ahová télen tán a
farkasok ugatása is elhangzik a hegyekből. Hordó bort gurittat a
pincébe, disznót ölet, karácsonyra legfeljebb öreg pártfogóját és
barátját. Alvinczi Eduárd urat látja vendégül. Forró volt neki ez a
levegő, ahol nem gondolkozhatott kedvére szokásos bolondságairól.
„Nem értettem, mit mondott az imént Engelbertről, Antónia?“ – kérdezte
naiv hevülékenységgel Rezeda ur, midőn a parti töltés olyan helyére
jutottak, ahol egyedül állottak a derékig érő vad növények között.
„El kell bucsuzni Engelberttől, mert később terhemre lehetne ez a
fiatalember, felelt nyugodtan Antónia. Ez a maga érdeke, jövendő
boldogságunk egyik megalapozása. Nem szabad megtagadnia kérésemet.
Holnap ide adja a kulcsokat, a tőbbit bizza rám.“
A sziget csúcsáról éles sipszó hangzott, zászló lebbent, a versengő
evezősök a pesti part mentén suhantak tova a Duna tükrén, ahol mélyebb a
folyam medre. Péter és Pál napja volt. A napsugár ragyogott a vizen és
az evezősök tarka ruháján. A csónakok végén ülő kormányosok élénken,
szakadatlanul vezényeltek a teljes erejükből dolgozó evezősöknek.
„Hoopp!… Hoopp!“… kiáltotta a szélső csónakon egy éles tenorhang.
„Hallja Engelbertet?“ – szólt Antónia és közelebb simult Rezeda urhoz.
Sőt karját lassan Rezeda ur dereka köré csusztatta és gyönyörüséges
arcát Rezeda ur vállához simitotta.“ Azt akarom, hogy lásson… hogy
torkán akadjon a hang. Hogy elveszitse a versenyt, pedig a Poseidon
egyletnek vannak a legjobb junior evezősei. Csupa budai fiuk.“
Három négyevezős futott a Duna sárguló sikján, mint sirályok, amelyek
versenyre kelnek a széllel és messzire elhagyják a lusta habokat. A
szines evezők oly erővel merültek a vizbe, mintha nőrabló vikingeket
kellene utolérni. Acélsodronyos, megmunkált karok és hátak vágták a
tempót. Az alkonyodó nap megaranyozta a fiuk fedetlen fejét, megbarnult
arcát. Mintha egy álomvilágból rohantak volna elő a sok felöltözött
urinép közé szárnyaló csónakjaikon, fehér ingeikben. A csonakok hegyes
orra szinte kinyulni látszott a viz tükörén, mint versenyparipák nyaka a
zöld mezőn. Az ifjuság hevületében kinyujtott lábak a világot
megrengettek volna, oly erővel feszültek az evezőpadoknak. Regatta!
Álom, amely késő öregségig elkiséri a férfiakat a füstös irodákba, a
zsákokkal teli raktárakba, az emlékezés óráiba. S a pesti nők szeme, bár
ezidőtájt már meglehetősen romlott volt, azoktól a látványoktól,
amelyeket a világváros mutogatott a huszadik században, e férfias
versenyeknél kitágult, csodálkozással megtelt, mint a sziklapartokon
tunyán heverésző hableányoké, akikért vakmerő csónakosok jöttek el
egykor északról.
És nem vonta olyan kar a lapátot a Duna sikján, amely ne érezte volna,
hogy egy bizonyos női szem rátapad a partokról, aggodalommal vagy
büszkeséggel, amilyen helye a csónak orrának van a versenyzésben.
Engelbert, ha ugyan ő volt, lekapta fejéről piros és kék csikos
kormányosi sapkáját és meglobogtatta Szent Margit kápolnája felé, ahol
Antóniát megpillantotta.
„Most meg fogom csókolni, Rezeda ur, itt, nyilvánosan. Akarom, hogy a
fiu kiábránduljon, mondta nyugodtan Antónia és már át is ölelte két
karjával Rezeda ur nyakát, lábujhegyre emelkedett, és kétszer háromszor
ajkon és arcon csókolta Rezeda urat, miközben hátát forditotta a
versenyzők felé.
Rezeda ur ugy látta, hogy a Poseidon egylet eddig veretlen négyevezőse
megingott verseny közben és mintha egy csónakhosszal elmaradt volna a
többitől. Ám ez lehetett optikai csalódás is. A csónakok tovább futottak
a Margithid felé, kisérve a parton álló biztatók kiáltásaitól: „Neptun!“
„Sirály!“ – kiáltottak a lelkesek, „Poseidon!“ – harsant fel Rezeda ur
hálatelt szivvel.
Szent Margit kápolnája mellett voltak, ahol rengeteg kőbekarcolt
fábavésett felirás, jel, monogramm beszélt arról az időről, amikor a
pesti nőknek még jámbor tekintetük volt és óraszámra elnézegették,
hogyan karcolja szerelmesük a bazaltba a kezdőbetüket. A csónakosok,
akik ifju nőket vittek álmodozó nyári alkonyon a Dunán, itt kötöttek ki,
miután a nők virágos, szalagos kalapjukat karjukra akasztották és
elénekelték a víznek, amit róla tudtak; nem sértődött meg senkisem, ha a
folyamot néha Rajnának nevezték azok a nők, akiknek német müveltségük
volt. Ugyancsak ide igyekeztek a sziget minden tája felől a férfiak,
akik egy délutánon rájöttek, hogy nagyapjuk, vagy valamely egyéb ősük
vándormuzsikus volt és hirtelen megszólaltak a szivükben az örökségbe
kapott melódiák. És a kápolna táján a nők is megenyhültek, engedtek a
férfiak esengéseinek. Ez a hely a pesti Velence, ahol a legridegebb
szivnek is illik néhány negyedórára szerelembe esni. Előkelő hölgyek
gondosan felemelték a finom ruhájukat, mielőtt leguggoltak volna a
földre, hogy az egykori apácák kincsei után kutassanak a pincefalak
között. Esti időben igen kellett vigyázni, ezen a helyen, hogy bele ne
botoljon a lábuk valamely szerelmes párba, amely a besötétedést
illedelmesen várta meg egy padon. Ha valakinek megadatna, hogy megfejtse
az itt emlékbe hagyott monogrammokat, sziv közepibe rajzolt betüket,
semmitmondónak látszó évszámokat és napokat: többet tudhatna meg Pest
történetéből, mint bármely tudós könyvből.
A kápolna erős faajtaját csak ritkán nyitotta fel az óbudai plébános,
hogy az egyház törvényei szerint is megeskesse azokat, akik itt szerelmi
hevülékenységükben örök hüséget fogadtak egymásnak a küszöbön. „Halálom
napjáig“, „Mindörökké“, „Még a másvilágon is“, és hasonló fogadalmaktól
süketültek meg itt a kövek, a tanulékony sárgarigók napközben mindig ezt
fujták, mig a cincogó denevér az esti homályban megelégedetten
cikkázott, midőn fáradt léptekkel, imbolyogva távoztak innen a párok,
hogy a hidnál már unottan elbocsássák egymás kezét. Ismétlem, a
főtisztelendő ur Óbudán alig egyszer egy évben kéretett fel arra, hogy
Szent Margit kápolnáját esküvőhöz megnyissa.
„De mi itt esküszünk,“ – rebegte Rezeda ur és szinte könybeborult
szemmel nézett Antóniára, mint a férfiak szokták ezt sok száz esztendő
óta.
Antóniát előre engedte a romok között, a leány megemelintette szoknyáját
és Rezeda urnak alkalma nyilt gyönyörködni Antónia remek lábában. Karcsú
alabástrom oszlopok voltak ezek a lábak, amelyeket a vak Sámson döntött
tán össze a bibliában, de másolatai megmaradtak minden szeretett nő
alakján. A cipőcskék oly finomak voltak, mint a rugékony szöcskék,
amelyek csupán azért érintkeznek a földdel, hogy a fü növését
hallgassák. Ezen lábak láttára Rezeda ur bizvást elhihette a régi költő
azon mondását, hogy vannak lábak, amelyek soha sem érintkeznek a föld
sarával, máshová lépnek ők, mint az emberek… Valamely alig látható köd
ül a füvek felett, a férfiak égő szivének a füstje, amelyben ezek a
lábak könnyedén tovább mennek. Boldogság, vidámság, gondtalanság és
álmok apró manói ugrándoznak az Antónia lába körül, amely bizonyosan
megtalálja a szerencse ösvényét is. És tisztességes volt ez a láb
formájával, mint a szőlőtaposó szűzeké, amely mustból az a bor erjed,
amely bor késő öregségükre is felvidámitja a férfiakat. Nem, ez a tiszta
láb soha sem vetemedhetik annyira, hogy férfiak pipaszagú szájába
nyomuljon. Ez mindig csak azokat az utakat járja, ahol a nevető és
jámbor emberek járnak. Bizonyos, hogy a cipőcske ujkorában először egy
templom kövezetén ment végig, amelyre az imént hullott a szenteltviz.
Antónia bokája oly enyhén domborodott, mint a megadó szerelem. Ezek a
bokák nem látszanak tudni arról, hogy csalékonyan összeperdülnének, mint
a táncosnőké. Valamint nem gondolnak arra sem, hogy kacéran
megzavarjanak öregurakat a sétatéren, akik ott estilapjukat olvasgatják.
Karcsúk és mégis teltek voltak ezek a bokák, mint azoké a lányoké, akik
régi lépcsőkön felfelé mendegélve, amelyen már anyjuk és nagyanyjuk
járt, nem libbentik meg a szoknyát, hogy a lépcső aljáról szemügyre
vegye őket valaki. Ilyenek azok a bokák, amelyek sohasem sóhajtanak
azért, hogy elfelejtettek kellő időben táncolni, férfiak kezébe
nyomakodni, legfeljebb azért sóhajtanak elhervadásuk idején, hogy nem
adatott meg nekik az alkalom, hogy éjszaka az ágyból siró gyermekük
mellé igyekezzenek. E bokáknak már korán kezdik kötögetni a fehér
harisnyát az öregasszonyok, hogy férjhezmenésük után örökre
láthatatlanokká váljanak a szoknyák sövénye mögött. A házi gond, az ebéd
körüli topogás, az aggodalom a hozzátartozók egészsége miatt: korán
megduzzasztják a bokákat és férjhezmenésük után az ily asszonyok
szeliden néznek bokáikra, mint révbe ért vándorokra: nem, ők többé
sohasem jöhetnek abba a helyzetbe, hogy bortól felhevült férfiak
kérésére kinyuljanak az ablakon. A táncosnők bokája gépecske, amely
mindenki szemeláttára motolál, mig a tisztességes nők bokája épen olyan
háziáldás, mint az imakönyvbe rejtett szentkép, amelyet a szent
névnapján megcsókolnak. Bármint változik a világ: ez aprószentek, e
láthatatlan bokák soha se mennek ki a divatból és a kesernyés kedvü
férfiakat megnyugtatják.
Hát még a liliomszál, amely Antónia csipkés szoknyája alól kivillant,
midőn az egykori apáca börtön falára fellépett, majd leugrott. A
him-madarak mind megszólaltak a bokrokban és fákon, verset mondtak mint
az árva költők, vagy rabok, akik évek óta epednek egy női térd látása
után. Halkan domborodott felfelé ez a lábszár, mint akár a rokka nyele,
amelyet ősanyák hajtottak lábuk közé szoritva. Ez az a lábszár, amelyet
haldokló férfiak látni kivánnak utoljára, mielőtt bucsut vennének a
világtól. Férfiak, akik megcsömörlöttek a kéjjel eltelt női
meztelenségektől, akiknél lejáratták magukat a szemérmetes nők: ilyen
rejtett, egy másodpercig látható lábszárak láttára eszmélnek arra, hogy
még van keresnivalójuk a megunt női bájak körül. Ezek a titokzatos
csipkék és barchentek mögé bujtatott lábszárak adják vissza a férfiak
jókedvét és önbizalmát, amit a szemérmetlen nők már elvettek tőlük.
A barna Antónia ezen a napon meggyőzte Rezeda urat arról, hogy még
vannak tisztességes nők, akikre nyugodtan rábizhatjuk az életünket, nem
csak a kapukulcsunkat.
„Oly nagylelkü vagy, mint egy király,“ szólt Antónia a régi laknál,
midőn Rezeda ur átadta a borzutcai ház kulcsait. Hosszan és hálásan
mosolygott a zöld zsalugáterek mögül, mig Damasztiné vidám szakácsné
hangja hallatszott az emeletről:
„Lányok vacsorázni.“
A lugasokban, bokrokban, a gyalogutakon e harsány hangra felrebbentek
Damasztiné kisasszonyai, mintha a zárda esti harangját hallották volna.
Az ábrándozásnak vége szakadt. Erzsébet és társnői bucsut vettek azoktól
a férfiaktól, akikkel gondolatban eddig együtt voltak. A lovagok az
óbudai tornyok felett feltünedező félhold felé igyekeztek, köddé, párává
lettek a Duna felett. Az esti széllel csörögtek tova a bokrok alján.
Belebujtak a trombitás csizmájába, aki esténkint a Säckingeni trombitás
dalát fujta a kikötőnél. Felmásztak a régi házat körülvevő nagy fákra,
hogy a sürü lombok közül integessenek a lányoknak, ha azok éjszaka
álmukból felébrednek. Elszaladtak a városba ruhát váltani, hogy
tetszetős külsővel jelenhessenek meg éjfél után, midőn lemenőben van a
hold.
Az élő lovagok közül csak Rezeda Kázmér állott sokáig az ablak alatt és
hálásan emlegette mindazon szenteket, akiknek neve eszébe jutott.
Különösen Szent Margitnak tett örök fogadalmat, hogy tiszteli.