Térj meg ma halk hajós tünt éveid vizére
S hunyt szemmel olykor tétlen fúrd légbe eveződ!
Szél száll a mult parkjából s kik már görnyedezők
Az elfáradtak arcát lágyan biccenti mélyre.
Most, szívedben, kopár s tág útjaitól félre
Keresd, hol fejfák dőlnek, a fűves, bús mezőt:
Figyeld setét legét, a multról neszezőt
S hervadt kis holtjaid szivéhez csókkal érj te.
Gondolj a szem nyilára, mely élted általfúrta
S az órákra, melyekre, mint mélyen zengő húrra
Szerelmed arany körme simúlt s vont halk vonót…
Ó köznap esték csöndes s bús ötvöse, hasítsd ma
Emlékid ékkövekké és finoman csiszold
S belőlük antik gyűrűt formálj szép ujjaidra…