Kovács Józsefnek.
Mint nyugvó úrnőt piperéz remegve
A néger rabnő lágy s illatos ujja
Úgy szépíti a lankadt tájat ujra
A setét ujjú alázatos este.
Bús rableány! ki kékszinűre fested
A fák kontyát s a holdnak hervadt arcát
Ezüstösre kendőzöd, csúnya hajszák
Miatt gyűrött orcám úgy símogasd meg,
Mint régen egy lány, ki mióta elment
Oly fáradt illatú nekem az élet
Mint most a mély és elsötétült kertek,
S kiért, míg csüggedt fővel várlak téged,
Oly forró s oly könnyes a szívem vágya
Mint jöttödkor, est, az özvegyek ágya.