Fenyő Miksának.
Lehunytam a szemem s jaj, az ő arcát láttam,
Jaj, az ő testét láttam szűz ágya tiszta vásznán
S csodáltam mélyen és szeliden és paráznán
S úgy jajdult el szívemben vérző, ledöfött vágyam
Oly búsan s elvetetten, mint harc után a tarlón
Az átszúrt katona, ki zsibbadó fejét
A hűvös földbe gyúrja s szegény, pihenne még
Távol babája mellett s csókolná vállát forrón.
S egyszerre felzokogtam és lüktető fejem
Betegen s árván bújt meg ijedt tenyereimben
S ők, mint gondos nővérek puhán s nagyon szelíden
Simogattak sokáig s remegtek csöndesen…
Hiába… s elzuhantak hosszan bús kezeim
Az asztalon s átfonták egymást kétségbeesve
S imádkoztak… s szemem tétován, tágan leste,
Mint csavarja szép ujjuk torzzá a szörnyü kín…
Éjfél lett lassan… s lomhán nyúltam egy szivarért én
S furcsa csodának tetszett, hogy elhagyottan nyúló
Ujjaim közt víg fénnyel föllobogott a gyujtó
S hogy törődött ajkamról illatos füst szállt békén.
S aludni készülődtem s úgy nyujtózott karom,
Mint ólom-Krisztus karja elvadult út keresztjén
És elgyötört orcámat lassan aláeresztém
S az „elvégeztetett“ vonaglott ajkamon…