Schöpflin Aladárnak.
Szürcsölte a teát s át gyermeteg szemén
Tréfás árnyat vetett a fordult talpu csésze,
S az italemelő, lustácska, könnyü kézre
Az éji csendben árván s szeliden néztem én.
S néztem a törpe lámpa kerek olajtavát
Amint nyirkos, sekély, setétlő mélyiből
Áttetsző, gyenge vállát szomorún szegi föl
A lenge éji fény, a lágy olajvirág…
S busongva eltünődtem: egy-két perc, s csendesen
Majd útra készülök, kabát, kalap, bot… s vége.
Lassan leballagok a hűs feketeségbe,
Sírásra ferdült szájjal, át siket tereken.
S olykor majd gyujtót gyujtok: melyik utca ez itten?
Mi dolgom itt? És árnyam, az éji útra kentet
Elnézem majd merőn, míg fáradtan pihen meg
Torz válla egy kövön s nagy karja sárba fittyen…
Tünődtem s fent az inga halkan suhant az árnyban,
Sebten felém osont s tréfásan hőkölt hátra,
S a halálra gondoltam s áldott, szelid anyámra,
S ki emlőit ölelve szunnyad a csendes ágyban:
Szép kis öcsémre… s főm búsan hajolt előre,
S a vidám színeket a vén szőnyegen, lábtul,
Úgy néztem, mint aki nagy mélységekbe bámul,
S ő, szürcsölte a teát, kecsesen, hátradőlve…