Az ördög _közbevág_. De egy árva mozdulattal. Fölkelt, megnézte az
óráját és idegesen ment az ajtó felé. Félt szegény.
János. Ugyan mitől?
Az ördög _Jolánhoz_. Hogy az ura aközben talál jönni, miközben ön
öltözik. És okosan félt.
Jolán. Már megint… ⎫
⎬ _Egyszerre_.
János. Micsoda… ⎭
Az ördög. Kérem, kérem, kérem. Hadd mondom meg. Mi történik? Bejön az
ura. Azt mondja: «Na, itt vagyok, hadd látom a megkezdett képet!» Kép –
az nincs. – Ugy-e? János nem is nyúlt az ecsethez. Az ura elcsodálkozik.
– Hallgat. – Megdöbben. – Valami furcsa szorongást érez a torkában.
Nehezen jön belőle a szó és azt mondja: «Hát igen, de ha nem volt
festés… semmi… – hát akkor _miért öltözik?_» Képzelje el ezt a
pillanatot. Hárman kínosan bámulnak egymásra. János mond valamit, de
akkor ez már semmi. Nem történt semmi rossz és mégis baj van. Tudják, mi
ez? Ez a látszat. Gazságból kivágja magát az ember, de a látszat, az
ragad, mint az enyv. Akármit mondasz, rossz. Akármerre mozdulsz, jobban
beleragadsz. És egy ilyen pillanat örökre beleül a férj szívébe.
_Jolánhoz_. Hadd váljak barátjává ennek a furcsa helyzetnek a révén,
amibe kerültem. Hazamennek együtt és az ura egy szót se szól az úton. És
ha maga azt kérdi: «Miért hallgatsz?» – akkor már vér csöpög a szívéről.
Még ha annyit mond is: «Menjünk kocsin!» – ez is rossz, ez is átkos,
gyanus, kínzó, e mögött is keres valamit.
János. De még ha így is volna… nem vagyunk ketten? Itt vagy te!
Az ördög _gonosz hidegséggel_. Úgy van. Itt vagyok én, aki egy szóval ki
tudom magukat húzni a látszatból. De én egy furcsa, bolond, szinte
ijesztő természet vagyok, s ahogy magamat ismerem, képes vagyok arra,
hogy egy árva szót sem szólok. Kínos csönd. Aztán ezt mondom: «Pardon.
Sajnálom, hogy én is rosszkor jöttem.» Veszem a kalapomat és –
diszkréten el. Sőt még dadogok is, ha kell.
Jolán. Micsoda tréfa ez? De hiszen ez gyalázat, amit beszél!
Az ördög. Feltétlenül az. De ez még nem minden. Vagyok olyan korrekt
úriember, hogy ha most az ura bejön, előbb konstatálom, hogy nincs egy
ecsetvonás sem, aztán – bocsánatot kérek tőle.
Jolán. Miért?
Az ördög. Amért végignéztem, látatlanul, akaratlanul az ön vetkőzését.
Jolán _rémülten_. Kicsoda maga?
Az ördög. Valaki vagyok, aki a kellő pillanatban jött. Sehonnan se
jöttem és sehova se megyek. _Nagyon nyomatékosan._ Itt vagyok! _Az
asztalra üt._
Jolán. Mit jelent ez a csapda? Mit akar tőlem? Belekapaszkodik egy
gonosz látszatba… öt perce ismerem… és a torkomra teszi a kezét.
Az ördög. Ez csak a tisztelet jele. Más szép asszonynál, öt perc multán,
nem oda teszem.
János _felpattan_. Nem fogom tűrni! _Az ördög felé megy, aki
mozdulatlanul, emelt fővel áll._
_Ebben a pillanatban csöndesen bejön András a bejáratajtón és rögtön meg
is szólal._
András _megáll az ajtóban_. Frakkot hoztak a szabótól. De nem a
nagyságos úr frakkja.