_András bemegy a műterembe._
Cinka _búsan_. Alászolgája. _Visszafordul_. És holnap?
János. Holnap se.
Cinka. Alászolgája. _A szemét törli._ Te már nem szeretsz engem, te már
nem szeretsz engem.
János. Kezdődik megint.
Cinka. Már ősz óta nem szeretsz. Én ezt mindjárt láttam, mikor
tájképeket kezdtél festeni. Mikor szeretsz, mindig az aktomat fested.
Tudom én, mit jelent az, mikor a tájképek gyönnek.
János. Buta vagy, Cinka.
Cinka. Tudom. Felöltözve minden modell buta.
János. Eridj szépen haza.
Cinka. Csak küldj, csak küldj. Menjek szépen haza. Már egy hét óta
mindig úgy megyek el innen, hogy le sem vetkőztem. Hát mi vagyok én?
_Sírva fakadt de rögtön abbahagyta._ Én ám tudok mindent.
János. Igen?
Cinka. Nézz rám. Nézz csak rám. Te megnősülsz. Merd a szemembe mondani,
hogy nem.
János. Nem.
Cinka. Na ja, majd te nem mered a szemembe mondani. Egy Tóth Elza nevű
lányt veszel el. A barátod felesége, a Lászlóné hozta össze a dolgot.
Merd a szemembe… különben, hiszen hiába, mert te belemondasz a szemembe
akármit.
János. Honnan veszed mindezt, angyal?
Cinka. Egy ilyen szép fiatal asszony, mint ez a Lászlóné! Ahelyett, hogy
ő maga barátkoznék veled, hát megházasít. Tudod, mert azt nem bántam
volna. Engem úgyse szeretsz. Mindig tájképeket festesz.
János. Hát most mit akarsz tőlem?
Cinka _átfogja a nyakát_. Semmit. Az ilyen szegény akt, mint én, nem
akarhat semmit. Ha ti meg akartok nősülni, mink aktok csinálhatunk
akármit, mégis elveszitek a privátot. Mondd legalább, hogy szeretsz.
János. Ühüm.
Cinka. Hümmög. A régi szeretőm, a Náray, szebben hümmögött.
János. Mindenki úgy hümmög, ahogy tud.
Cinka. Ezt is csak akttal lehet csinálni. Ismerem én már a festők
szerelmét. Előbb: «édesem, drágám, Fornarinám, Fornarinám, micsoda háta,
micsoda keble, micsoda vonala!» Aztán később: «sárga a bőröd, sárga a
bőröd.» – Aztán még később: «ma nem érek rá.» Aztán a tájkép és püff,
vége. Szeretsz?
János _mosolyogva_. Igen.
Cinka. Ha úriember volnál, most megigérnéd nekem, hogy feleségül veszel.
Látod a Náray úriember volt, az mindig megigérte. Az nem volt smucig.
Még ez se legyen nekünk? Unsz, unsz?
János. Hiszen, ha nem unnálak, már rég szakítottam volna veled. Gyere,
édes kis unalmam. _Megcsókolja_. Menj angyalom, menj haza, menj, menj!
Cinka. Holnap se jőjjek? Holnapután se?
János. Nem.
Cinka. Hát már soha nem fogod festeni az aktomat?
János. Majd este elmegyek hozzád, Lászlóékhoz az estélyre úgyis csak
tizenegykor megyek.
Cinka. De hát hogy fogsz festeni nálunk? Nem is látsz. Még a gáz sincs
bevezetve. Csak petróleum-lámpa ég.
János _az ajtónál_. Hát majd elfújjuk. Szervusz.
_András belép és átmegy a műterembe. Cinka elmegy. János meggyujtja
elaludt szivarját, a pamlaghoz megy, előveszi az ujságot és lefekszik.
Éles csöngetés. Hirtelen felugrik. Kissé izgatottan szól._
János. András!
András. Nyitom!
_Átszalad a színen András, ki a bejáratajtón, melyet nyitva hagy. János
a nyakkendőjét gyorsan megigazítja. Az ujságot leteszi. A szivart
belenyomja a hamutartóba. Haját elrendezi. A belépők elé megy. András
künn marad._