Öt évvel később Tivaron roppant ünnepélyre tétettek előkészületek, a
szomszéd uraságok és megyei tisztviselők serege özönlé el az uri lakot.
Az uradalmi ügyviselő háza előtt kényelmesen pipázgatott a kisbiró, s
egykedvűen tűré, hogy még ma borravaló nem üté markát. – De már lesz
kinézés, gondolá, midőn egy négyes előfogatu kocsit láta sebesen feléje
közeledni. Benne egy fehér köpenyegbe burkolt férfi ült. A kocsi
megállapodék.
– Itt lakik Szekfű ur?
– Csak be kell járni, viszonzá a kisbiró egyet emelintve kalapján, s
megindult kaput nyitni.
Szekfű elragadtatva rohant, mint látszik, régvárt vendége elfogadására,
mellette a gyönyörü teremtéssé fejlődött Etelka lejtett.
A rendkivüli fogadásból itélve, az érkezettben kedves rokont, vagy
mélyen szerető barátot üdvözlének. Hagyjuk őket azonban a viszonlátás
örömeivel eltelni, s térjünk Tivary Endre lakába.
– A törvényes bizonyság jelenlétében nyilvánitatott, miszerint Tivary
Kálmán végrendelete folytában, mely következőleg hangzik (kihagyván a
kihagyandókat):
„2-or. Ha azonban Vilmos öcsém megjavul, s hajdani lépéseit nem
roszaságból, hanem tévedésből származottaknak bizonyitandó – a
végrendelet felnyitásától négy év alatt tisztes állásra emelkedik,
összes javaimban örökösödjék. Ellenkező esetben pedig, – ugy szinte, ha
négy év alatt holléte fel nem födöztethetnék, mint a 2-ik pontban,
Endrét nevezem örökösömül.“
– Minthogy a négy év épen ma tölt el, szóla folytatólag egy nagy hasu
tisztviselő tekintéllyel – a jószág törvényes átadása következik.
– Kevés türelemért esedezem – kezdé Szekfű – a boldogult ur halála ágyán
valamit bizott rám; – azzal gyakornokának valamit fülébe sugott, ki
rögtön távozék.
Időtöltésből a gazda örökös nehány rekedt éljent kapott.
Az ajtó hirtelen felnyilt, egy napbarnitotta csinos huszártiszt jött be.
Szekfű eléje sietett, s Vilmost a törvényes örököst mutatá be, ki
ekkorig Olaszországban katonáskodott.
Vilmos megszólalt:
– Hogy becstelen nem vagyok, arról kezeskedik rojtom, hogy hajdan
roszaságból sülyedtem-e vagy tévedésből? itéljen maga Endre. Itt egy
nyilatkozat Nadályitól, ki börtönbe jutott; itt van Káldayé, kit Pestről
elűztek; itt van Lottié, kit halottnak véltem, s Páduában találtam, hol
az, mi volt… Ily csordával szövetkezett Endre, hogy engem megbuktasson.
Szégyen, gyalázat reája!
Endre ezek hallatára megsemmisült.
– És most – mond Vilmos a társasághoz – uraim! legyen szerencsém, önöket
mint vendégeimet Szekfű barátom, s mentőm szálásán tisztelhetnem.
– Lassan uracskám! – orditá düh, és kétségbeesés hangján Endre – azt
tehette ön, hogy mint követelő föllépjen, eziránt még perelni fogunk, de
hogy ön vendégeimet merészli – –
– Sajnálnám – esék szavába Vilmos – hogy ennyi becsületes ur önnel csak
egy födél alatt is egyék.
Menjünk uraim ha tetszik.
– Éljen az igazi örökös!
Endre negyven egyénre terített asztala mellett egyedül maradt. Még az
nap epeláz dönté ágyába.
* * *
Kevés mondani valóm van még: Vilmos elhagyá az ezredet, s közjóért
munkáló hű polgár lőn. Házi életét egy kecses nő bájolá menyeivé, mert
Etelka imádta férjét, és a derék Szekfű a házasság által Vilmossal
közelebbi viszonyba jutván, az emberek legboldogabbika volt.
Endre utóbb Vilmos kegyéből élősködött.
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: Hogy ily jelenetnek fül- és szemtanuja valék A...n, állok
érte.]