I.

Ismerem a szenvedélyek határtalan csapongásait; láttam sok ifjú életén a

kétségbeesés ördögét rágódni; tudom mit tesz könyelmű léptek után a

lelkiismerettel komoly számvetést tartani; mert évek óta a sors kényétől

ide s tova hányatva, elleshetém kor, és rangkülönbség nélkül egy

lépésnek, egy pillanatnak mennyi befolyása van az életre. És annyi

álmatlan éj, annyi kínos küzdelmeknek egyedüli jutalma keserü

tapasztalásom.

Nem czélom vén csalót festeni, ki bukások, s buktatásokban őszült meg,

még is négyes fogatokban jár; ki csőd alatt van, azért mégis jószágán

nyaral, hol jobbágyainak utósó filléreit elzsarolja, s ha nem fizethet

bőrén veszi meg; nem azt, ki az éhséggel küzdőt, ha egy-két forint

értéküt oroz maga, s szükölködő családja megmentésére – bitófához

kötteti, s ő a százezres tolvaj súlyos itéletet hoz, a szükségből

tévedettre. Nem szólok azokról, kiknek ősz fürtei szenny, és gyalázat

ingatja, lelkeikre pedig vétek, és átok nehezül, ilyeket naponkinti

események állitnak elénk. Ifjuról szólok, kinek ha vezetője akad a

jóban, magát nagygyá képzendhetné; ifjuról, kinek minden hibája csak az:

hogy ifju, és tapasztalatlan.

E rövid előzmény után Tivary Vilmost mutatom be. Ő távol a nagyvilági

zajtól, gazdag nagybátyja Tivary Kálmán mellett, mint ennek kegyencze s

örököse, bőségben növekedett, s tanulmányit végezvén, az alispáni

gyakorlaton, a tánczban, és agarászatban magát kiképezvén, óriási

reményekkel Pestre rándult, táblai jegyzővé leendő.

Pest éber lelke előtt új vala, az élvek önként ajánlkozának, s nem

keresve is gyönyört talált. Ah! minő kedves vala előtte Pest, s ő a deli

egészséges ifju, ép szív, s lángoló kebellel, minő boldog, hogy Pesten

lakhatik. Derült homlokát még nem övedzé a bánat föllege, nem ismeré a

szükséget, s lelkét nem szaggatá a fájdalom soha, ki kétlené tehát

boldogságát. – Ismeretségei nőttön nőttek, a divaturacsok egész serege

hemzsegé körül rövid idő alatt; s ők a járatlan ifjuból derék városi

lovagot törekedtek faragni. Vilmos lelke hajlékony, és tárczája tömött

volt, s igy baráti szerint birta a szép tulajdonokat arszlánná lehetni.

Kálday vidor kedélyével, elmésségével, s megelőző szivességével

leginkább békózta magához Vilmost; ő butorozta ennek szobáit, ő rendezte

a baráti estélyeket, ő szédité egyik élvezet mámorábol a másikba; szóval

az egyszerű Vilmost fényüzésre szoktatá, s meghittje lőn.

A még mindig mocsoktalan jellemű Vilmos végre alig nyerhetett tolakodó

társaitol annyi időt, hogy az előtte oly kedves nemzeti szinházba olykor

olykor eljárhasson, s szinte unni kezdé ismeretségöket; de ha ismét

velök poharazott: önmaga előtt pírult, a rajtok csak gondolatban is

elkövetett méltatlanságért.

Két hónap folyt el, s Vilmos merengni kezdett. Tán pénze fogyott el?…

Merész gondolat! hisz nagybátyja az elégen túl látta el őt. Nem, ő Alfay

Lottit ismerni tanulá, s lelke a – szerinte – szellemdús hölgy tiszta

kebléhez hajolt. Élénk szemei az angyali arcz láthatásáért égtek, ha

ajka nyílt, a szép Lotti szellemét akarta magasztalni, szive érte vert,

s érte lángolt kebele, őt keresé ébren, s álmában, mert lelke minden

tüzével szereté. Észképet teremte magának, harczolt a politicai téren,

szabad szelleme, ékes előadása, s népszeretete Lotti rokonszenvét

fölébreszté; ő tovább küzdött, a hölgy őt kitünő figyelemmel kezdé

kisérni, s ez neki kettős ösztön; ő nem csak szól, hanem cselekszik is;

ajkán igazság lebeg, jelszava: hon, és nép! a hölgy keblében fellángol a

szerelem, szíve sugalja, hogy megérdemli, előlép, és – – – – ajtaján egy

zörgés elbüvöli a menynyet, és nyers robajjal törnek elő az alkalmatlan

pajtások.

– Vilmos! – kezdé Kálday – te unatkozol?

– Nem – viszonzá egykedvüen Vilmos.

– Fiúk! – mond Kálday társaihoz – távozzatok a mellékterembe, Vilmossal

van nehány szóm.

A czimborák szemhunyoritva, titkos mosollyal engedelmeskedtek.

– Vilmos! – kezdé ismét Kálday, midőn egyedül valának! – ugy hiszem

megérdemlem hogy nyilt légy, mi bajod?

– Csekélység.

– Ne légy tartózkodó. Nincs pénzed? egy óra alatt lesz – a mennyi kell.

– Köszönöm, nincs szükségem.

– Mi lehetne más?

– Te ugy látszik becsületes ifju vagy.

– Igy érzem.

– Tudd meg hát: szerelmes vagyok. Imádottam Alfay Lotti.

E névre Kálday kissé illetődve látszott, de rögtön vissza nyervén

szokott modorát felkaczagott.

– Bohóság; – – s ez sülyesztett gondolatokba? Istenemre az unalom

szüleménye! néked szórakozásra van szükséged. – Hé fiúk!

– Mit? mit? – kérdék a mellékteremből kirontva.

– Vilmost vidítsuk föl.

– De mivel? az idő oly esős – ásítozá az egyik vendég.

– Mivel? tanakodék Kálday – kártyázzunk.

– Kártyázzunk – viszhangozá valamennyi torok.

– Nos Vilmos?

– Kedvetekért ám legyen.

Nehány percz mulva kártya-lap, és pénz özönlé el az asztalt.

Első fokozata a sülyedésnek a játék, s jaj azon háznak, hol a küszöbön a

pokol ecsetével remekelt ezen csábfestvény átvitetik, mert az ördög

kiséretében jő, s dúló vészt hagy maga után, vagy kiirthatlan.

Im egy kétségbeesett férj, zokogó nő, elpusztult vagyon, éhező gyermekek

és felbomlott házi boldogság: kártya szüleménye; ez kitagadott, az

földönfutó, harmadik tolvaj, negyedik rablánczokat visel, az ötödik

öngyilkos, s mi tette azzá? – a kártya. És kit a kártya egyszer ez

örvény szélére édesget, besodorja a mélységbe, ha angyalok őrködnek is

fölötte, mert oly ördög ez, mely reményt mosolyogva közelít az emberhez;

a szilárd ellentáll, a gyönge meggörnyed előtte, s jaj! kinek csak egy

hajszálát is megragadja, ő közel van a sülyedéshez, s csak isteni kéz

mentheti meg. Ocsmány találmány! milliók átka, s könye ég rajtad; ördög

vagy, kit sem a vadkor féktelensége, sem a műveltebb század törvénye

vagy szelleme ki nem irthatott. Meddig fogsz még gyilkolni emberi

lelkeket?!

A játék hevesen folyt, s Vilmosnak izzadságot sajtolt homlokára. – Egy

óra mulva a zöldasztal hősei tárczába tömvén a nyereséget, oszlani

akartak. – – Nem ugy uraim! – kezdé Vilmos – ti az én vendégeim lesztek

estvére is, azért vigadni fogunk, mert nehány száz pengő forint

veszteség engem le nem sujt. Ma nekem, holnap neked.

– Persze – igazolák valamennyien, holnap vagy máskor egy percz alatt

visszanyerheted.

– Eh! szót se erről többet – mond Vilmos; de arczán mégis kiüté magát

neme a komolyságnak, mit az erőltetett vigság biborába nem rejthetett.

Ennyi veszteség kissé megzavará.

Egy urasági inas kopogtatott be, s Tivary Vilmos után kérdezősködék.

– Mi jóért? – kérdé Vilmos.

Az inas Alfayékhoz másnap adandó barátságos estélyre hivá meg. Vilmos

lángpiros lőn, szomszédjának valamit súgott, s e pillanatban a kedves

hírt hozó szolga markát egy arany nyomta.

– Ördög és pokol! egy fillérig elvesztém pénzemet. Kálday!?

– Mennyit parancsolsz.

– A mint gondolod. És most legvigabban kedves vendégeim!

Kálday távozék, s egy óra mulva másodmagával tért vissza; társa, kinek

villogó apró szemeiből ocsmányság rítt ki, szederjes keskeny ajkai alól

a fekete fogromokon át mérgezett lég rohanta meg az embert, kinek

csontjára kérgezett sárga bőrén az irigység és gúny fészkelt, s szikár

termetére hányt hitvány öltözetén a fukarság szennye ünnepelt: a

szabadalmazott tolvaj Nadályi az uzsorás volt.

– Itt hozom – kiálta Kálday – a derék polgárt, édes mindnyájunk hű

barátját.

– Örvendünk, örvendünk.

– Valóban nagy szerencse – kezdé a fonnyadt kigyó sziszegő hangon – ily

tekintetes uraktól szerettetni, de Istenemre! iparkodtam is

megérdemleni.

– Ön derék jeles férfi – mond Kálday.

– Az nem – szabadkozék Nadályi, – csak olyan mindennapi, de becsületes

ember. Minő nagyszerűn élnek a tens urak! pezsgő és más válogatott borok

– mond ügyesen uj fordulatot adva a beszédnek – bizony csak boldogok. –

Engedelmükből egy pohárral.

– Tessék. No de ön is jól él.

– Igen roszul; sokszor egész nap nem eszem, csakhogy nehány fillért

kaparíthassak agg napjaimra.

Vilmos elrémült e nyilatkozatra, s Káldayt karjánál félre vonva mondá,

honnan kölcsönözend e nyomorult, kinek még élelme sincs?

– Kell százezer pengő – ellenveté Kálday – csak vagyonod, s teljes korod

legyen, pengőben vágja le asztalodra egy kis hitvány iratért. Ismerem. –

Azután Nadályinak egyet intett szemével, Vilmost pedig karon ölté s

mindhárman a mellékterembe lépvén, az ajtót magukra zárták.

– Elég lesz nagyságodnak 1500 pengő forint? kérdé az uzsorás alázatos

pofával.

– Mindenesetre – felelé Vilmos.

– A fizetési határidő?

– Három hónap.

– Sok – erősíté Nadályi – ily hosszu időre nem adhatok.

– Kevesebbre meg én nem vehetek.

– Sajnálom – mond az uzsorás – igy vége az alkunak.

– Nem tudtok segítni? – vág közbe Kálday – irj egy hónapot, ha nem

fizethetsz meghosszabítod csekély kamattal stb.

– Tetszik? kínálá az uzsorás.

– Hát lehet így? – hol a váltó, s rövid szóvita után 2000 pengő forint

kiállitatik.

Vilmos keze reszketett, midőn a váltót aláirá, de rögtön társai közé

rohant, s jó kedve szélsőségekig tört ki.

– Nadályi és Kálday kissé hátramaradtak.

– Nos – kezdé az utóbbi – nemde fölséges hálózás?

– Ön valóban sokat érdemel – viszonzá az utóbbi, nehány bankjegyet

csusztatva a dicsekvő markába – de meg is halálom…

– Majd ha jobban befontuk – – he? nem kerüli ki! No de most váljunk.

– Magam is azt vélem – fejezé be Nadályi a rövidke párbeszédet, és

szolgai bókok közt távozék.

Vilmos időnkint elkomorodék, de a gondolat, hogy a jövő estet Lotti

körében töltendi, minden föllegét eloszlatá, s derűlt hangulatba hozá

őt, és e kedély pezsgőzés közben kitörő vígságba ment át.

Kálday kileste az alkalmát, s midőn látta, hogy Vilmos az egész világot

keblére ölelné, félrevonta, s csak 200 pengő forint kölcsönt kért tőle.

Vilmos olvasatlanul adá a legnagyobb szívesség mellett.

A mulatságot kártya fejezé be.

Másnap délelőtti órákban Kálday egy piperkőcczel meghitten tanakodék,

kit beszéde, Vilmos közel rokonának gyanittat.

– Mondom Endre – erősíté Kálday már folyamatban levő beszédében – Vilmos

bukása oly igaz, mint jövendő fölemelkedésed. Ő ügyes kezek közt van, s

én utójára ugy behálózom, hogy kivergődnie képtelenség leend. Úgy hiszem

elég bizonyitvány erre, miszerint tegnap 1500 pengő forintot vett fel, s

ma korán ismét pénzért hajhászott engem. Gondoskodtam oly társaságba

keverni, hol a kártyalapokat elég ügyesen forgatják, a ez biztosít, hogy

naponkint mindinkább elsülyed, mig te tervedhez egy-egy óriási lépéssel

közelítesz.

– Derék! becsületemre mindig ügyes ficzkónak tartálak, de ily életbevágó

dolgot alig mertem rád bizni.

– Istenemre – másnak is születtem én; érzem, tudom, hogy jobb sorsot

érdemeltem volna, de –

– Csak azt kivivjuk, hogy nagybátyám őt kirekessze az örökségből – urrá

teszlek, – ezt fogadom, – mond Tivary Endre – mert akkor a vagyon enyém

leend, s a vén bolond kegyét megnyernem gyermekjáték, csak kedvenczét

tegyük gyülöletessé.

– Minden meglesz, hanem fösvénykedned nem szabad.

– Erszényem, s ha ez sem elég, hitelem legyen a czélnak áldozva. Hanem

engem a játékból egészen ki kell hagynod, mert én egészen más leszek

ezentul, az emberek részvétét akarom megnyerni.

– Álarczot ölts, melyen még Robin de Bois szemei se hassanak át.

– Szerepemet bizd rám, csak te jól vidd a magadét.

– Szerencse velünk, – bucsúzék Kálday – estére látni fogod Vilmost

Alfayéknál. – Lottiba már szerelmes.

– Igen? s szereti Lottit? ha ha ha! majd meg látjuk gazdag örökös, majd

meglátjuk, kié a szerencse? Számodra a háló ki van vetve, ám kisértsd a

szabadulást, – ha ha ha! – s kaczajában az elfojtott düh hangzék, – Én

is ott leszek – folytatá kis szünet után – ott, még pedig – – a többit

fogai közt sziszegé.

Kálday jó mulatást ohajtva távozék, Tivary Endrét pokoli eszmékkel

hagyván tépelődni.

* * *

Tivary Vilmos türelmetlenül várta a bekövetkező estét, gondolatai költői

lelkességgel szárnyalák körül a kedves Lottit, édes ábrándai a jövő

kéjeiben merengtek, mert szerette a hölgyet egy forró kebel minden

tüzével.

Ajtaján egy ifju nyított be, szenvedő alakja nyájas kifejezést ölte,

midőn Tivary Vilmost üdvözlé, kitől szivesen fogadtaték.

– Uram! – kezdé az idegen – ön a minap történetesen meghallá, midőn

szerencsétlenségemet kétségbeesetten panaszlám egy tehetetlen

barátomnak.

– Felügyelése alá bízott pénzeket veszte el, nemde?

– Igen, s ön a nélkül hogy ismerne, hogy nevemet tudná, megmentett a

legborzasztóbbtól. Oh uram! ön nem tudja nem tudhatja, mit cselekvék,

egy egész családot mente meg a nyomor és gyalázattól.

– S ön – csodálkozék Vilmos – már családos?

– Anyám, öcsém, és alig tíz éves nővérem élnek kis keresményemből, kik

naponkint nemes szabadítónkért imádkoznak.

– Köszönöm. Mindenesetre én vagyok a szerencsés, hogy ily derék munkás

ifjún segítheték.

– Most – mond az idegen – rajtam a sor. Önt fosztogatók környezik,

társai megbélyegezett csalók, kik mindenéből kivetköztetik. Kálday

kigyó, ki képes saját jótevőjét szíven marni, ha haszon néz ki belőle.

Ovakodjék kérem, üzze el e csoportot magától, hisz az emberek előre

szánakoznak ön jövendőjén. – Nem folytathatá tovább, mert az ajtó ismét

nyílt, s Kálday Nadályival lépett be.

Rövid idő mulva az idegen búcsút vőn.

– Hol tettél ismeretséget Szekfű ügyvéddel? – kérdé gúnyhangon Kálday –

s mit keres itt?

– Minap 300 pengő forintot kölcsönöztem neki, azt hozá meg, – viszonzá

Vilmos.

– Nem inyem szerinti emberke, – jegyzé meg gőgösen Kálday.

– De becsületes.

– Talán mivel azt a nehány garast meghozta? csak azért tette, hogy

máskor jobban behúzzon. Hagyj fel, kérlek, ismeretségével, koldus az.

– Nem szeretem az ily megjegyzéseket – mond neheztelőleg Vilmos.

Kálday kémlő tekintetet vetett rá, s teendőikre inté, mi egy uj váltó

aláirásából állott.

Alfayék termeiben vígan zajlott a kis vendégsereg, midőn Vilmos dobogó

szívvel a mulatók közé vegyült. Rövid kémlődés után Lottit egy ifju

karján megpillantá, oda sietett s édes hangon üdvözlé a szép teremtést;

az ifjuval pedig hidegen kezet szoríta.

– Rokon! – kezdé Vilmos – ön a legboldogabb.

– Remélem, nem irigyli.

– Megvallom, igen.

Endre gúnyosan mosolygott.

Lotti és Vilmos közt élénk társalgás kezdődék, mi Endrének nem igen

látszott terhére, alkalmat lesvén őket egyedül hagyhatni.

Vilmos elhatározá minden áron tudatni Lottival szívharczát, és rövid

előzmény után teljesíté is.

Lotti szemeit a sokaságra veté, Vilmos kezét gyöngén megszorítá, és

eltünt. Vilmos utána indult, de egy férfikéz karján ragadá, hátra

tekinte, s Endre állott előtte, őt különszobába szólító. Mindketten

távoztak.

– Vilmos! – kezdé Endre keserű hangon, midőn egyedül valának – mit

vétettem én önnek, hogy minden boldogságom előtt ön, s mindig csak ön az

akadály. Ha indulatos vagy gyülölő volnék, azt mondanám: egyikünknek

halni kell, de én szeretni tudok, ön örömein örvendek, s ha fájdalmai

volnának önnel sírnék.

– Bátyám! – esék szavába Vilmos – miért itt e szemrehányás?

– Anyagi jólétem nincs, és miért? mert ön érdemeket tett az általános

örökségre, nem átkozám önt, nem zúgolódtam soha, sőt barátságát

kerestem, és most ismét ön áll elő, engem szellemi kincsemtől

megfosztani, vagy nem tudja, hogy üdvöm, boldogságom és mindenem Lotti

szerelme?

– Nem – rebegé Vilmos halványultan.

– Ön tehát vissza fog lépni, igérje ezt nekem.

– Máskor kérem, most ez igen-igen meglepett… kérem, hagyjon kissé

magamra.

Vilmos távozék, s az ajtóban győzelmes mosollyal inté magához Káldayt.

– Nézd, le van szédítve.

– Hol a hölgy, e pillanat igen kedvezőnek látszik.

– Ügyes légy azt mondom – figyelmezteté Endre – mert a legkisebb

körülmény elárulhatna, pedig közel ötezer frtban van e játék. Csak ez a

ház mennyit emészt, Lotti piperéje, stb. Azonfölül mindig attól tartok,

hogy ez fölösleg költség leend, valaki rájok ismer. –

– Kezeskedem hogy nem, hisz a nő alsó, a leány pedig felső

Magyarországbóli, s egyszerre ily urhölgyek, ki is gyanithatná?

– Most menj, s küld hozzá Lottit.

– Jó; – ezzel mindketten eltüntek.

Vilmost alélt helyzetéből mennyei édes hang verte föl, s ámulva pillantá

meg maga előtt az aggódó leánykát.

– Mi lelte önt? – kérdé a hölgy, s hangjában kellem, szeretet, és

félelem olvadt össze.

– Oh! ha tudná, ha sejtené, minő vipera fonódék e perczben szívem körül,

részvétét bizonnyára megnyerném.

– Szóljon, az egekért szóljon.

Vilmos fájdalmasan tekinte a leányra, s huzamos szünet után szaggatott

kebellel mondá: bár kegyedet sohasem láttam volna, bár e ház küszöbe

előttem örökre elcsukódott volna. –

– Oh! Lotti! bocsánat e nyilatkozatért.

A hölgy szemébe könycsepp nyomult, arcza elsötétült, s éles fájdalommal

látszék küzdeni.

– Kegyed – folytatá Vilmos – szerencsétlenségem!

– Honnan érdemlem e gyilkoló szavakat? kérdé a hölgy neheztelőleg – ön

igaztalan.

– Ne vádoljon, ne halgasson rám, mert szavaimat kétségbe-esésem erölteti

ajkimra. Hisz ha kegyedet nem imádnám – –

– És ha én önt nem szeretném, sohajtá közbe a hölgy.

– Mit, kegyed szeret? – mond Vilmos fölpattanva üléséből – ugy omoljon

rám a világ, ha ezen üdvöt másnak engedem. Vigyék el javaimat, vesszen

el mindenem, s én boldog vagyok kegyed szerelmével. – Lotti kezét

ajkihoz voná, azt a szerelem meleg csókjaival elhalmozandó. Sokat akart

még elbeszélni, de az érzés nyelvét leköté.

Vilmos még menthető vala, de őszinte baráti kéz nem hajólt felé, s

Szekfűt egyedüli emberét, a fondorkodó czimborák tőle elzárni

czélszerünek tartották. Vagy mozgott volna más körben is, hol alávaló

társait saját valóságukban megismertetik vala; de ezek minden történhető

fölfedezéstől rettegvén, távoltarták őt, minden müvelt, s becsületes

körtől, s ő, ki feledé már, hogy egy ember törekedett szeme elől a

fátyolt elvonni, meg nem látta az ármány körmei által ásott mélységet,

melynek annyira szélén állott, hogy csak egy moczanás hiányzott még, s ő

örökre elvész.

Egy hó folyt el, s ő imádottjánál rendes látogatásait megtevé naponta, s

honn a megkezdett pálya, és társak nem vőnek más irányt.

Arczán a rendetlen élet, szenvedély, és álmatlan éjek beteges szinben

mutatkoztak. Már hitelezői szoritani kezdték, a kiállitott váltók

határideje lejárt, s ő hosszabitást kért, másodannyival többet irván, –

csakhogy nyugalmat vásároljon. Hitele csökkenni kezdett, adóságai

óránkint szaporodtak, és csak most kezdett világosabban látni.

Leült, irandó levelében bátyját izzasztó körülményeivel nyiltan

megismertetni; de fájt neki a gondolat: a derék ősz nyugodt lelkét

megzavarni. Ezt többször ismétlé, de a levelet mindannyiszor ízekre

tépte.

– Kártya vont veszélybe, kártya szabadítson meg! s mit eddig

időtöltésből, és udvariasságból tőn, most szükségkép cselekvé.

Feledni kezdvén szerelmét, feledni ifju szép álmait, virágzó napjait a

kártyabarlangok füstös falai közé temeté. A reggel mindenkor ujabb, s

ujabb veszteséggel nyomta ágyába, hol fáradt lelke borzasztó képeket

állita eléje.

Már minden forrás kiapadt, ékszereit, ruhatárát butorait, szóval mindent

elemésztett szerencsétlen lépése, és nem volt ki őt megmentse.

Ismét Káldayhoz fordult, őt pénzért zaklatá, és a hajhász uracs minden

lehetőséget megigért.

* * *

Három férfi elrejtve titkosan tanakodék együtt: Tivary Endre, Nadályi,

és Kálday. Huzamos okoskodás után Tivary Endre tárczájából kétezer pengő

forintot olvasa Nadályi asztalára, s szorosan szivére köté a

bitófáravalónak, hogy csak azon egyetlen feltétel alatt adja ki ezen

pénzét a szóban levő egyénnek, ha ez az ő nevére irt váltót adand.

Nadályi sokat tudó arczot torzíta, s mig jobbjával fültövét vakará,

baljával azt intette: hogy tökéletesen érti gonosz czimborája kivánatát,

s mint kik lényeges tervnek hágtak nyakára, bizalmas kézszoritás közt

büszke öntudattal váltak szét.

Egy órával később Tivary Vilmost zilált hajjal, kétségbeesett

arczkifejezéssel, ugyanazon teremben Nadályival szemközt látjuk.

– Hm, hm, – dümmögé a fonnyadt uzsorás – más föltétel alatt nem adhatok

önnek pénzt, ugy is Isten tudja mi történik az önnek kölcsönzött

tőkével; egy gondolat, s ön visszavonja adóságait, vagy nagybátyja

megházasodhatik, vagy önt kitagadhatja, s én földönfutó leszek. Nem

tudom, hol volt az eszem.

– Ön csaknem rendkivüliekre eszmél.

– Rendkivüliekre? ezer példa van rá naponkint.

– De gondolja meg –

– Egy szó mint száz – vága közbe Nadályi – ha Tivary Endre önért

elfogadja a váltót, kétezer forint szolgálatára áll, különben nem

segíthetek önön.

– Ám legyen – határozá Vilmos – én megkisértem, s egy betöltött váltót

magával vitt.

Nadályi győzelmesen vigyorgott utána.

Vilmos őrülten rohant szobájába, s iróasztala előtt térdre omolva

zokogott, azután fölemelkedék, irószert vőn, s reszkető kézzel a váltóra

Tivary Endre aláirását utánzá. Elismerte tettének alávalóságát, önmaga

előtt remegett büne iszonyu sulyától; – de más részről az ösztön: nyerni

fogsz! e vétek telyesitésére készteté. „Igen nyerni fogok, nyernem kell,

s holnap mindjárt kiváltandom e bünös lapot“ – igy biztatá önmagát, s

terhelt lelkiismerettel tért Nadályihoz, ki az aláirás szorosb

vizsgálása nélkül átadá a mondott öszveget.

Még éjfél nem hangzék el, s Vilmos a szokott helyen már tetemes öszveget

vesztett, utósó ezer forintját tevé most föl, és nem gondolta meg, hogy

jövendője, boldogsága, s becsülete ettől függ. A kártya hullott, az

osztó nyert, s Vilmos aléltan rogyott össze.

Mellette vad kaczaj hangzék. Tivary Endre ütött diadalt a megtört kebel

romjai fölött.

Tivary Kálmánnak egy levél által értésére adaték, mikép ha a család

névtisztasága, saját becsületében fekszik, rögtön Pestre siessen.

Endre jól számolt; csak azt várta, hogy Vilmos tökéletesen elmerüljön, s

azonnal terve végbeviteléhez látott. Megadta neki az utósó döfést, mely

alatt a tapasztalatlan ingadozó léleknek dőlni kellett.

A fönnebbi levél tartalma folytában az öreg ur megérkeztét Endre jobban

leste, mint ujoncz orvos első betegének üdülését. És számitása nem

csalt, mert az öreg ur a várt napon megérkezék.

A hir őt igen lesujtá, Vilmost egyetlen örömét, reményét, s boldogságát

a romlottság főfokán lenni értvén. Agyát ezer eszme, s szivét ugyanannyi

fájdalom hasogatá.

Alig váltá fel útköntösét, s szállása már hitelezőktől vala ellepve. Az

ősz nem hitte, hogy Vilmos nehány hó alatt annyi ezer forintnyi adóságot

csinálni képes lett volna; csalást vélt benne rejleni, s e hitegetés

szivének jól esett. Elküldött érte; öröm, s fájdalom között várta,

elképzelvén: mi szerencsésnek érzendné magát, ha szerette öcscse e vádak

irányában férfiasan lépne fel, megczáfolná a hírt, az adóságokat csak rá

költötteknek ismerné. Kétannyit szivesen fizetett volna, csak őt a

kedves Vilmost mocsoktalannak találandná. Ellenben meggondolá, mit

teend, ha csakugyan tévedett, ha e nagy öszveget czél nélkül fecsérelte

el, ha tartozásait igaznak ismeri?… „akkor jobbulást várva kifizetem“,

hogy Vilmos gonoszságra is vetemedhessék, arról nem is álmodott. Szivét

különféle érzés szállá meg, s keblében fájdalmas indulat viharzott.

Végre Vilmos előtte álla, halványan, mintha gyászpadról kelt volna föl;

szemeit nem merészlé a nyilt-tekintetü nagybátyára emelni. Keble

szorult, lábai reszkettek, arczán a lelki küzdés ugy működött, mint

itélőszék elé állitott nagy bünösnél.

Az ősz szemében könycsepp ragyogott.

– Fiam! – kezdé dorgáló szeretettel – hát csak ugyan igaz, hogy annyi

pénzt szedtél föl?

– Fájdalom – sohajta Vilmos – igaz.

– Ismered-e ez embereket? – kérdé Tivary Kálmán a követelőkre mutatva.

Vilmos zavart tekintetét körüljártatá, s elhaló hangon mondá:

– Mind.

Nagybátyja, homlokára nyomván tenyerét, kissé hallgatott.

– Nézd át a váltókat, – talán van közte nem általad kibocsátott, tán nem

ismered mind magadénak.

Vilmos rettegve áttekinté: – Egytől egyig enyém – sohajta, s lelke uj

erőt nyert, a hamisat nem találván köztük.

Tivary Kálmán szó nélkül elégíté ki a követelőket, s midőn eltávoztak, a

tévedettnek hatályos erkölcsi beszédet tarta. –

Vilmosnak minden idegeit átfutá a tiszteletben megőszült öreg beszéde, s

már nyelvén volt őszinte nyílatkozatot tenni, midőn az ajtó fölpattan, s

Alfayné kétségbeesetten rohant be.

– Ah itt van ön gyalázatos! – ordítá villogó szemeit Vilmosra feszítve.

Tivary Kálmán összeborzadt, a nő dühét, s öcscse ijedtségét látván, és a

tán kiütendő botrány kikerülése végett, az ingerült nőhez nehány szelid

szót intéze.

A nő kissé csillapulni látszék, s Vilmos öntudat nélkül támaszkodék a

falhoz.

– Fejtse meg asszonyom – tudakozódék az öreg – mi ad okot e

megtámadásra, ezen előttem rejtélyes viseletre? – szóljon.

– Igen uram, szólni fogok, de szedje ön össze férfierejét, mert szavam

önt lesujtandja. És mégis mi lesz ön fájdalma az enyémhez mérve? ön

szíve vérzeni fog uram, s még sincs mód benne, hogy az anyai szívembe

mártott gyiloknak csak egy századrészét is érezze.

– Mit fogok hallani?

– Retteneteseket uram! – orditá a nő. –

– Rajta asszonyom én el vagyok készülve. –

– Leányom szép volt, mint a tavasz első viránya, lelke müvelt és jó,

mint leghivebb angyalé. Tivary Endre mátkája volt. És eljöve ezen

pazarló divaturacs, az ifju leánykát elszédité, édes szavakkal halmozá,

és leányom, egyetlen gyermekem hitt a csábítónak; de ez miután az

ártatlannak megnyeré szerelmét, kerülé házamat, megcsalta gyermekemet.

– Igaz-e az? – kérdé a megszomorított öreg.

Vilmos lelkébe egy kinos visszaemlékezés merült fel, s szivén erős

szurást érze.

– Hallottad a vádat, szólj igaz-e?

– Igaz – fuldoklá Vilmos, s erejét vesztve rogyott egy székre.

– Boldogtalan! – kiálta nagybátyja.

– Oh még ez nem minden – folytatá a nő – leányom szerelmét s reményét

vesztve látván az éjjel eltünt, s tán hullámok közé temeté magát. Itt

ezennel követelem leányomat! – Most Tivary Endre bánatos arczczal lépett

be, Kálday kiséretében. Endre szomoruan fordult társához, s kérte, hogy

a szerencsétlen nőt vezesse szállására, s iparkodjék fájdalmin

enyhiteni, mert ő erre képtelen, miután nehéz volna meghatározni: ha e

nő fájdalma sulyosb-e a veszteség fölött, vagy az övé.

Kálday teljesité.

Endre levert hangon üdvözlé az édes reményeiben keserűn csalódott

rokont.

Röviden szükség megemlitenem, hogy Tivary Kálmán ily rögtöni, s

egymásutáni megrohanását korántsem a véletlen okozá, mert Endre, és

Kálday pokoli műhelyéből került ez ily jól kidolgozottan elő! Alfayné,

mint az olvasó már észreveheté, szinte szövetséges, és Lotti Endre által

megbérlett eszköz volt a csel végrehajtásához.

Endre áhítatos bánattal görnyedt meg rokonai előtt.

– Miért ez iszonyu leverttség? – kérdé az öreg.

– Két okom van: kit az életben legjobban szereték, mátkám elveszítém. –

–

Nagybátyja hirtelen oly mozdulatot tőn, mindha Vilmost akarná

megrohanni. Endre őt visszatartá.

– Higyje, e gyászhirt ön sohasem tudandja vala meg, ha ezen

szerencsétlen nő, kit a fájdalom őrültté tőn –

– Átok reád Vilmos! tört ki a hang az öreg reszkető ajkán.

– Mérsékelje magát, én neki megbocsátok.

– Öcsém! – mond az öreg – te félisten vagy.

– Oh bátyám! csak kevesebb volnék, ugy nem kellene önt még mélyebben

szomoritanom.

– Nincs még vége? –

– Egyébiránt ezen föl se akadjon, egy kis könnyelműség, mely ugyan

veszélyt és gyalázatot vont volna maga után, ha meg nem előzöm.

– Szavaid uj rettegést öntnek tagjaimba.

– Higyje, hacsak kétannyit bírnék is, mint a mim van, hallgatnék, de

ötezer forint, csaknem fél tőkém.

– És, és? – sürgeté az öreg.

– És Vilmos öcsém; egy ennyiről szóló váltón aláirá nevemet. Szót sem

érdemel, önök gazdagok, a baj el van hárítva, mert a váltót én

kifizetém.

– Tehát váltóhamisitás! – jajdula föl az öreg szívmetsző fájdalommal –

és te cselekvéd ezt Vilmos?…

– Kegyelem! – rebegé a megkövesült Vilmos, bátyja térdeit átölelve.

Hosszu szünet lőn, az ősz szemeit eltakará, Vilmos megtörve lankasztá

fejét mellére; Endre pedig jól titkolt örömmel vete egyikre, és másikra

is diadalpillantást.

Tivary Kálmán hirtelen összeszedé magát, s Endrét szeretettel keblére

ölelve – mondá – te lész örökösöm, s ama hálátlan fattyu, ki

szeretetemért epével fizetett, ki nevünkre, s ősz fejemre gyalázatot

hozott, – küzdjön meg a nyomorral, én róla végkép levonom kezeimet, az

örökségből kizárom.

Vilmos fájdalmas sohajjal fölemelkedék, tenyerét égő homlokára nyomta, s

mintha nehéz álombul ébredne, oly bizonytalanul tekinte körül mondván:

sorsomat megérdemlém, tiszteld jobban mint én e derék ősz férfit. –

Ezzel kirohant.

Még ez nap alkonyatkor, meleg részvéttel környezé Vilmost egy derék

család. A hajnali harmatnál ártatlanabb szép kis Etelka egy zsámolyon

ülve sirt; Szekfű Vilmos kezét jobbjába zárva, szilárd, és férfias

cselekvésre inté egykori mentőjét, s a jámbor anya áhitatos beszéddel

halmozá el a csüggedettet.

Vilmos az első fájdalom iszonyait leküzdvén, nemével a vidultságnak

mondá mosolyogva:

– Ti nem utáltok hibámért? oh! én még sem vagyok oly szerencsétlen, mint

hivém. Birom ezen erényes család szeretetét, én nem vagyok egészen

boldogtalan. Bár ily hajlékba kopogtattam volna be először, most nem

volnék kitaszítva a becsületesek sorából.

– Ön még vidám napokat fog élni.

– Soha. Lelkemet örökké nyomni fogja az önvád súlya.

– Hamisság, árulás és fondorkodás sodorta önt be, majd ha távolabbról

nézendi lefolyt napjait, lassankint ki fog bontakozni ön előtt egykori

környezőinek nyájasságba burkolt alávalósága. – Most csak türelmet

ajánlok.

– Mind lehetséges, de Lottit én taszítám sírba, ez lelkemet nyomja.

– Fogadni mernék, hogy itt is gazság rejlik, de én kifürkészendem.

– Hiszi ön? nem, nem, lehetlen – érzem itt – mond, szivére mutatva. Késő

bánat! – folytatá – előbb kelle vala meggondolnom.

– Minden jobban lesz – bíztatá Szekfű, maga sem adván hitelt szavainak.

Vilmos keserűn mosolygott. Rövid szünet után igéretet tőn Szekfűnek,

hogy bárhová vezesse is őt sorsa, mint egyetlen barátját hollétéről, s

körülményeiről időnkint értesítendi; azután testvérileg szoritá keblére.

Etelka sírva kérte, ne hagyná el őket; Vilmos homlokon csókolá.

Egy vég Isten veletek! – s elhagyá a szerény lakot.

Szekfű e naptól fogva Tivary Kálmán, és Endre kegyét vadászá, s nem

sikeretlenül, mert félév alatt a tivari uradalom ügyvivője lőn.

* * *

Vilmos a fönnebbi búcsu után örökre eltünt, s egy év mulva az öreg ur

végrendeletet hagyva, jobb létre szenderült.