inná meg a levét, pedig önnel semmi bajom.
Adye ismét megnedvesitette ajkait a nyelvével. Ránézett a revolver
fénylő csövére, majd másfelé tévedt a szeme és látta a távolban kéklő
tengert, a zöldelő rétet, a sárgán hullámzó kalászokat, a domb alján
nyüzsgő várost… és érezte, hogy édes az élet!… Mindez egy másodpercig se
tartott s akkor tekintete ismét ráesett a fénylő fegyverre.
– Hát mit tegyek? – kérdezte halkan.
– Hogy mit tegyen?… Hisz már megmondtam!… Vissza kell mennie a házba…
Nem akarom, hogy nyakamra hozza a rendőreit!
– Jól van, megkisértem. De, ha beeresztenek, megigéri, hogy nem tör be
velem együtt a házba?
– Én semmit se igérek, – felelte a hang nyersen. – Különben is mondtam
már, önnel nincs semmi bajom.
Kemp rögtön fölszaladt a lépcsőkön, mihelyt Adyet kieresztette a házból.
Óvatosan odalopózott az ablakhoz s az üvegtörmelékek mögül leskelődve
lenézett a kertbe… De, mire fölért, a revolver már a láthatatlan
embernél volt s Kemp nem hallhatta a lövést, mert a folyosónak igen
vastag falai voltak.
– Nini! – szólt megdöbbenve, – Adye beszélget valakivel…
Nem látva senkit, megrémülve hökkent vissza:
– A láthatatlan ember!… De hát miért nem lő rá Adye?
Ismét kinézett az ablakon s ekkor látta megvillanni a revolver csövét… A
fegyver a levegőben libegett!
– Elvette Adyetől! – hörögte Kemp eliszonyodva.
Adye épen ezt ismételte:
– Igérje meg, hogy nem tör be velem együtt a házba… Ne kényszeritsen a
végletekre… Ha már elvette a fegyveremet…
– Ne feleseljen! – rivallt rá a hang. – Én nem igérek semmit!… Azt
mondtam, hogy menjen vissza a házba!
Ugy látszott, hogy Adye hirtelen elszánja magát e szavakra. Megfordult,
egyenesen a háznak tartott, a kezeit hátra tette és lassan ment az uton…
Kemp álmélkodva nézte… A revolver hol eltünt, hol fölcsillant ismét s a
megrémült Kemp iszonyodva látta, hogy a levegőben libegve lépésről
lépésre követi Adyet!…
Aztán az események nagyon gyorsan követték egymást. Adye nagyot ugrott
hátra, hirtelen hozzá kapott a revolverhez, de nem tudta megfogni… éles,
rövid dörrenés csattant el, az ezredes föltárta két karját s aztán egész
hosszában arcra vágódott s a levegőben kis, kékes füstfelhő gomolygott…
Kemp szinte nem is hallotta a dörrenést, csak látta, hogy Adye még
föltápászkodik a félkarjára, még egyet vonaglik s aztán mozdulatlanul
nyulik el a füvön.
Kemp kővé meredve nézte egy darabig a mozdulatlan Adyet. Rekkenő hőség
és csöndes idő volt, semmi sem látszott élni köröskörül, a temetői
csöndben egy levél se rezdült, csak két pillangó kergetőzött a kertben…
Adye ott hevert a kertajtó közelében… Valamennyi dombon fekvő villa
ablakai be voltak zárva, csak az egyik, zöldre festett, nyári lakás
verandáján ült valaki fehér ruhában s ugy látszott, hogy alszik…
Kemp szétnézett, nem látja-e valahol a revolvert, de a kis fegyver
eltünt… Szeme ismét rátévedt Adyere… Ah, a játék jól kezdődött!
Most hevesen csöngettek, dörömböltek a kerti kapun, de a cselédség, Kemp
utasitásainak megfelelően, a fülét se mozgatta az éktelen lármára… Aztán
mély csönd következett… Kemp hallgatózott egy darabig, majd óvatosan
kinézegetett a dolgozószoba három ablakán, de mit se látott… Fölvette a
piszkavasat és lassan lement a lépcsőkön, egyre hallgatózva… Végigjárta
az egész házat és valamennyi földszinti ablakot ujra megvizsgált, hogy
jól be vannak-e zárva s elég erős-e a vasrostély… Minden szilárd és
csöndes volt.
Erre ismét fölment az emeletre, a dolgozószobába és kitekintett. Adye
még mindig mozdulatlanul hevert ott, ahol elbukott… Lent a dombra vezető
uton két rendőr jött sietve a villa felé.
A halálos csöndet nem törte meg semmiféle nesz… Kempnek ugy tetszett,
hogy a két rendőr csiga-lomhasággal közeledik… S mialatt őket nézte,
azon tünődött, hogy hová lehetett halálos üldözője…
A feleletet csaknem rögtön megkapta rá. A földszinten nagy zuhogás
hallatszott s az egész ház visszhangzott a nehéz csapásoktól s az
összetöredező fa recsegésétől… Kemp ijedten rezzent össze, habozva
hallgatózott pár pillanatig s aztán óvatosan lefelé indult a lépcsőn… A
zuhogás egyre tartott s most már tisztán hallotta a vas éles csengését
is…
Megforditotta a kulcsot a konyha-ajtóban és benézett… Majd összerogyott
ijedtében… Az ablak-ráma még ép volt ugyan, de már ingott eresztékeiben,
a vasrács pedig félelmetesen rendült meg minden ujabb ütésre… Kivülről
pedig egy fejsze suhogva, nagy erővel sujtott le ujra meg ujra a
megrongált ablakra, hogy a vakolat, a téglák csak ugy hulltak a
konyhában… Egyszerre aztán eltünt a fejsze, a rombolás munkája
szünetelt…
Kemp látta, hogy a revolver kint fekszik az ablak alatt a gyepen, de
most hirtelen fölugrik… Kemp ijedten ugrott ki a konyhából s alig hogy
becsapta az ajtót, eldördült a fegyver, a golyó süvöltve furta át a
konyha-ajtót s a folyosó falán eltompulva a földre hullott… Kint a
kertben Griffin ujjongva kacagott s a következő pillanatban ismét
visszhangzott a ház szilaj fejsze-csapásaitól.
Kemp lélektelenül állt a folyosón és gondolkozni igyekezett. A
láthatatlan ember minden percben betörhetett a konyhába. Ha szétverte az
ablakot, ezt az ajtót egy csapásra bedöntheti és akkor…
Most ismét csöngettek a kerti ajtón… Ezek bizonyára rendőrök lesznek…
Kemp gyorsan oda szaladt, kiszólt az ajtón, hogy ki az s mikor
megbizonyosodott, hogy csakugyan a rendőrök, kinyitotta nekik. A két
ember egyugrással bent termett s aztán megint bezárták az ajtót.
– A láthatatlan ember! – szólt Kemp rekedten. – Van revolvere is… még
két golyó van benne… Adyet agyonlőtte… Vagy legalább sulyosan
megsebesitette… Nem látták a gyöpön?… Ott fekszik!
– Kicsoda? – kérdezte az egyik rendőr.
– Adye! – felelte Kemp.
– Mi nem a főajtón jöttünk, – mondta a másik rendőr.
– Micsoda zuhogás ez? – kérdezte most az első rendőr.
– A láthatatlan ember! – felelte Kemp. – Most veri be a konyha ablakát…
Mindjárt itt lesz… Egy fejszét talált valahol.
Hirtelen az egész ház megrendült; a láthatatlan ember már a konyhában
volt s a folyosón nyiló ajtót döngette… A szobaleány sikoltva ugrott ki
a mellékszobából és egyenesen az ebédlőbe menekült. Kemp gyorsan,
szakgatottan beszélt és igyekezett fölvilágositani a két rendőrt a
helyzetről… A konyhaajtó recsegve-ropogva engedni kezdett…
– Erre, erre! – kiáltott föl Kemp az élet-ösztön lázas hevével és
betolta a két rendőrt az ebédlőbe.
– Itt a piszkavas!…
Azt amit magával hozott oda adta az egyik rendőrnek, a másiknak pedig
kezébe nyomta az ebédlő kandallójának piszkavasát… Ő maga pedig beugrott
az ebédlőbe, előre tolva a két rendőrt a küszöbre.
Épen idején… A konyha ajtaja nagy robajjal kicsapódott…
– Vupp! – kiáltott föl az egyik rendőr s a piszkavassal a fejszére
ütött…
A revolver eldördült, de a Kempnek szánt golyó elkésve érkezett s egy
becses olajfestményt likasztott át… A másik rendőr rácsapott
piszkavasával a kis fegyverre, mely nagyot koppanva esett le a földre:
ugy, mint mikor a darazsat, vagy méhet leütik a földre.
A szobalány, mikor a lövést meghallotta őrülten fölsikoltott és
egyenesen az ebédlő ablakának rohant, mintha arra akarna menekülni… Ez
az ablak oldalt volt, oly helyen, hogy csak az ajtóból lehetett oda
látni, de a folyosóról nem…
Kint a folyosón ott állt a láthatatlan ember, a fejszét lábához
eresztve, ugy látszott, hogy neki támaszkodik a konyha ajtófélfájának… A
két rendőr jól hallotta, hogy fáradtan liheg.
– Menjenek innen önök ketten! – szólt a láthatatlan ember. Nekem csak
avval a Kemppel van dolgom.
– Nekünk pedig önnel! – felelt a rendőr.
S hirtelen előre lépve, odasuhintott a piszkavassal, amerről a hangot
hallotta. A láthatatlan ember valószinüleg visszaugrott, mert a
piszkavas a puszta levegőt érte s a két rendőr, akit a hirtelen mozdulat
előre rántott, neki esett az esernyőtartónak…
Ekkor fölemelkedett a fejsze, suhogva szelte át a levegőt, lecsapott a
megtántorodó rendőrre, akinek sisakja hitvány papirosként horpadozott
össze s a szegény ember kettőt is fordulva eszméletlenül roskadt le a
földre.
De a másik rendőr, a fejsze mögé suhintva a piszkavassal, valami lágy
testet ért, mely nagyot koppant… A láthatatlan ember fájdalmasan
fölkiáltott s elejtette a fejszéjét… A rendőr ismét feléje sujtott, de
csak a levegőt érte… Aztán megállt s előre tartva a piszkavasat,
figyelt, hallgatózott a legcsekélyebb neszre is…
Hallotta, hogy az ebédlő ablaka kinyilik s kivül a kertben gyorsan fut
valaki… Most a társa is föleszmélt kábultságából és felült a földön;
arcából csurgott a vér…
– Hol van? – kérdezte bágyadtan.
– Nem tudom, – felelte a másik. – Én eltaláltam és megsebesitettem. Itt
kell állnia valahol a folyosón, ha csak el nem surrant a hátad mögött,
pajtás… Dr Kemp!… Hej, uram!… Dr Kemp!…
Semmi felelet.
– Dr Kemp! – kiabált a rendőr.
A másik rendőr nagynehezen föltápászkodott a földről és bágyadtan neki
dőlt a falnak. E percben hallani lehetett, hogy valaki mezitláb fut
lefelé a konyha lépcsőin…
– Itt van! – kiáltott az első rendőr.
És hirtelen utána hajitotta a piszkavasat. De a fegyver csak egy kis
gázcsillárt zuzott darabokra.
A rendőr utána akart eredni a láthatatlan embernek, de aztán meggondolta
a dolgot… Fontosabb volt, hogy Kemp doktort megoltalmazza s ezért bement
az ebédlőbe.
– Dr Kemp! – kezdte harmadszor is, de aztán hirtelen elhallgatott; még a
szája is tátva maradt bámultában.
– Ez a dr Kemp igazi hős! – szólt pajtásához, aki lassan utána jött.
– Az ám!… anyámasszony katonája! – felelte a második rendőr,
zsebkendőjével törülgetve a vért, mely lassan csurgott végig az arcán.
A rendőrnek igaza volt; az ebédlő ablaka tárvanyitva volt és sem a
szobalánynak, sem doktor Kempnek nyoma se volt a szobában!
XXVI. FEJEZET. A hajtóvadászat.
Mr Heclas, aki legközelebbi szomszédja volt Kemp doktornak, édesdeden
aludt zöldre festett villájának verandáján, mikor Kemp házának ostroma
megkezdődött. Mr Heclas amaz „elenyésző kisebbséggel“ tartott, amely
nevetséges ostobaságnak jelentette ki a láthatatlan ember meséjét. A
felesége ellenben teljesen elhitte az egész dolgot s végkép oda volt,
mikor látta, hogy a férje ép oly nyugodtan sétálgat a kertben most is,
mint az előtt s egy csöppet sem törődik avval, hogy a szomszédok mind
légmentesen bezárkóznak.
Mr Heclas évek hosszu során át megszokta már, hogy délutánonkint szundit
egyet villája verandáján: s ugy tett ezen a nevezetes napon is. Átaludta
a Kemp-féle villa ostromának első jeleneteit, értjük az ablakok
bezuzását, de mikor fölébredt, ugy rémlett neki, hogy valami nincs
rendben a környéken… Oda tekintett Kemp házára; megdörzsölte a szemeit
és megint oda tekintett… Aztán fölállt és hallgatózott… Egyre mondogatta
magában, hogy álmodik; de azért folyton csak a házat nézte, amely olyan
volt, mintha legalább is két hete ott hagyták volna, miután teljesen
kirabolták és kifosztották: – egyetlen egy ép ablaka se volt!
Mr Heclas elővette az óráját, megnézte s aztán fejcsóválva dörmögte:
– Meg mernék rá esküdni, hogy fél órával ezelőtt minden ablaka ép volt!
Mialatt a házat s a körülötte heverő üvegcserepeket nézte, olyasvalami
történt, aminek láttára meghült benne a vér. Kemp ebédlőjének ablaka
hirtelen kitárult s a szobaleány őrült sietséggel kapaszkodott föl az
ablakra… Mögötte pedig dr Kemp állt, aki tőle telhetőleg tolta, emelte,
segitette a leányt kifelé.
A szobaleány kiugrott s mindjárt eltünt a a bokrok közt. Most Kemp
doktor kapaszkodott föl az ablak párkányára, aztán ő is kiugrott s mi
alatt mr Heclas álmélkodva kiáltott föl, lopva, bujkálva osont tova a
bokrok közt, mintha félne, hogy meglátják… Igy ért a keritéshez; egy
ugrással átvetette magát rajta s aztán őrülten vágtatva nyargalt
egyenesen mr Heclas villája felé.
– Irgalmas Isten! – kiáltott föl mr Heclas és egyszerre világosság
támadt az agyában. – A láthatatlan ember!… Hát mégse mese?…
Gondolni és cselekedni egy volt mr Heclasnál; a következő percben
berohant a szobába csöngetett, kiabált, parancsokat osztogatott s ugy
bömbölt, mintha a föld kifordult volna a sarkaiból:
– Be kell zárni az ajtókat… Be kell zárni az ablakokat!… Be kell zárni
mindent!… Jön a láthatatlan ember!…
A házban egyszeriben nagy lárma, fölfordulás támadt! mindenki tett-vett,
kiabált, menekült… Mr Heclas visszafutott a verandára, hogy bezárja a
nagy, szárnyas üveg-ajtót s épen, mikor hozzáfogott, megpillantotta Kemp
doktort, aki akkor mászott át a keritésen s beugorva a kertbe, szilajon
vágtatott a ház felé a spárga-veteményeken keresztül.
– Ide nem jöhet be! – orditott rá mr Heclas tele tüdőből. – Sajnálom,
hogy kergeti önt… de ide nem jöhet be!
Kemp arca eltorzult a rémülettől; de mire a házhoz ért, már minden ajtó,
ablak be volt zárva. Kétszer is körülszaladta a villát, megpróbálva
minden ajtót, ablakot s mikor látta, hogy hiába, egyenesen a kertajtónak
tartott, kiugrott rajta és fokozott sebességgel indult neki a városnak,
a domboldalon lefelé.
Ugyane e pillanatban mr Heclas iszonyodva látta, hogy a
spárga-veteményeket ismét letapodja valaki… ah, a lábát s őt magát se
lehetett látni!… s e szörnyüségtől ugy megrémült mr Heclas, hogy ijedten
beugrott a verandáról és többé mit sem látott, csak azt hallotta, hogy
ugyanaz a kertajtó, amelyen az imént Kemp menekült, ismét kinyilt és
nagy zajjal becsapódott…
Kijutván a kertből Kemp ugyanazt az utat választotta, amelyen két nappal
előbb mr Marvel menekült. Ámbár Kemp már régóta elszokott az eféle
sportoktól, a bőréről lévén szó, ugy futott, mint a parancsolat, bár az
arca halálsápadt volt, homlokáról pedig csurgott a veriték.
Józanságát és lélekjelenlétét azonban még ebben az őrült hajszában sem
vesztette el, mindig kereste a legrögösebb, kövesebb utat s ahol
messziről meglátta az uton keresztben elhintett üveg-cserepeket, mindig
arra fordult, mit sem törődve üldözőjével, hogy jön-e utána mezitelen
lábaival, vagy pedig kerülőt csinál.
Kemp doktor most tapasztalta először életében, hogy mily roppant hosszu
is az ut az ő villájától a városig s keservesen tapasztalta azt is, hogy
jobbra-balra oly kihalt és elhagyatott az országut, mint a temető…
minden ház be volt zárva s a szomoru az volt ebben, hogy épen az ő, Kemp
parancsára zárták be!… Persze, hagyhattak volna nyitva egy-egy
egérlikat, az ily eshetőségekre számitva!…
Most már előtte állt a város és elfödte a tengert, melyet eddig jól
látott a dombról lefelé futtában. Lent, az utcákon sürgött-forgott a
nép, a lóvasuti állomásra, ép most érkezett egy kocsi a domb aljában…
Azon tul volt a rendőrkapitányság…
– Ha!… mi az?… Nem léptek zaja ez a háta mögött?…
Rajta!… Hajrá!…
Lent az utcán néhány ember szájtátva állt meg és rábámult Kemp doktorra,
aki lélekszakadva közeledett. Már-már fulladozott, de nem hagyta magát…
A lóvonat alig pár lépésnyire volt tőle s a kis csapszék, ahová mr
Marvel menekült, ijedten csapta be az ajtót, mikor meglátta a rohanó
embert… Kemp doktornak az jutott eszébe, hogy fölugrik a lóvonatra s
becsapja maga után az ajtót, de aztán mégis azt határozta, hogy tovább
fut a rendőrségig…
A következő pillanatban elrohant a csapszék előtt s most már emberek
közé jutott… A lóvasut kocsisa és a kalauz abba hagyták a lovak
kifogását s ugy bámultak a vadul rohanó Kempre, hogy a pipa is kieset a
szájukból… Amodább egész csomó matróz fordult meg s kiváncsian
kiabálták, hogy mi az?… Mi történt?…
Kemp meglassitotta futását, mert már kifogyott a lélekzete, de ekkor
mindjárt hallotta üldözője lépteit s megint szilaj ugrással rugaszkodott
neki a futásnak.
– A láthatatlan ember! – kiabált torkaszakadtából a matrózoknak.
És, valami ihlet folytán, átugrott az árkon ugy, hogy a matrózok
csoportja közéje és üldözője közé került. Aztán, lemondván arról a
gondolatról, hogy a rendőrségre menekül, befordult egy kis
mellék-utcába, elrohant, be a pékhez, aztán neki vágott egy fasornak,
mely ismét a főutcára vezetett, ahonnan jött.
Két-három kis gyerek játszott a porban ottan, de láttára ijedten
sikoltva rebbent szét, az anyák pedig rémülten kiabáltak, hivták
gyerekeiket… Kemp pedig ismét kibukkant a főutra, vagy háromszáz
lépésnyire a lóvasut állomásától s mindjárt látta, hogy egész csomó
ember szalad, kiabál és rohan utána…
Kemp hátra nézett. Alig tizenöt lépésnyire mögötte jött egy bivaly-erejü
haditengerész katona, aki káromkodva csapdosott jobbra-balra a kardjával
s mindjárt nyomában rohant a lóvasuti kalauz, mellére szoritva csontos
ökleit. Amodább pedig tizen-tizenöten is futottak e kettő után… Előtte
meg szintén megelevenedett az utca; öt, hat, tiz, husz ember rohant vele
szemben s jól látta, hogy majd mindegyiknek van valami fegyvere.
– Meg kell fogni!… Elébe!… Rajta! – kiabáltak össze-vissza.
Kemp gyorsan megértette, hogy a helyzet változott. Megállt és lihegve,
hörögve kiáltott föl:
– Ide emberek!… Itt van a sarkamban!… Fogjatok körül két oldalról!…
E pillanatban a láthatatlan ember ugy fültövön csapta, hogy elbukott. De
Kemp nem hagyta magát, fölugrott, szembe fordult ellenfelével s nagyot
ütött öklével az üres levegőn… Ekkor az arcába kapott egy rettenetes
ökölcsapást, szédülve rogyott le… megérezte, hogy valaki a mellére
térdel, megragadja a torkát, de az egyik kéz szoritása már gyöngébb
volt, mint a másiké… Végső erejével ő is megkapta gyilkos támadójának a
kezeit… hallotta, amint fájdalmasan fölsikoltott… aztán a tengerész
katona kardja suhintva szelte át a levegőt Kemp feje fölött s tompa
zuhanással akadt meg valamiben…
Kemp érezte, hogy valami meleg csordul az arcán s a láthatatlan ember
hirtelen elereszti a torkát… Végső erőfeszitéssel lerázta melléről
támadóját, megragadta a vállát… ez kicsuszott a kezéből… majd elkapta a
könyökét, egész közel a földön…
– Megfogtam! – kiáltott föl rekedten. – Segitség!… tartsátok erősen!…
Itt fekszik a földön!… Fogjátok meg a lábát!…
Valamennyien rárohantak a láthatatlan ellenfélre, s ha valaki, mit se
tudva, hogy mi történik, meglátja e szilajon küzködő, kavargó
ember-gomolyagot, bizonyára azt hiszi, hogy szenvedélyes labdarugók
küzdenek a goalért… És Kemp kiáltása után nem hallatszott egyéb, mint
lábdobogás, dulakodás, döngő ökölcsapások és ziháló lihegés…
Aztán a láthatatlan ember, még egy óriási erőfeszitéssel talpra állt… De
Kemp ugy belecsimpeszkedett, mint a jó vizsla a szarvasba s az övén
kivül egész tucat kéz fogta, markolta, rángatta a láthatatlan embert. A
lóvasuti kalauz megragadta hátul a nyakát és ismét lerántotta a földre.
Lent tovább folyt a vad dulakodás, melyből csak a tompa, sulyos ütések
zaja és a fogak csikorgatása hallatszott ki. Aztán a láthatatlan ember
vadul fölorditott:
– Irgalom!… Elég!…
De a fájdalmas kiáltás csakhamar hörgő nyögésben halt el.
– Vissza, őrültek! – szólt most Kemp rekedten, lihegve; – halálos sebet
kapott… Vissza, ha mondom.
Az összegabalyodott tömeg lassan szétvált és némi helyet csinált
Kempnek, aki letérdelt a földre s amint látszott, vagy tizenöt
hüvelyknyire a földről, ráhajtá a fülét valamire és hallgatózott… Egyik
kezében pedig mintha láthatatlan kart fogott volna.
– El ne ereszsze! – kiabált a markos tengerész-katona, megsuhogtatva
véres kardját a levegőben. – Mondom, hogy rászed bennünket! Csak tetteti
magát!…
– Nem tetteti magát, – felelte dr Kemp; – s különben is fogom.
Kemp arca biborvörös volt s halántékain lüktettek a kiduzzadt erek,
zihálva, szinte dadogva beszélt, mert ajka egészen földagadt a
láthatatlan ember öklétől… Eleresztette a kezében tartott kart és
tapogatózni látszott a föld fölött…
– Az ajka csupa tajték, – szólt aztán. – Isten legyen neki irgalmas!
Hirtelen fölkelt, majd átment a másik oldalra és ismét letérdelt a
földre… közben egyre érkeztek uj kiváncsiak; a csapszék ajtaja most már
tárva-nyitva volt s a többi házakból is tódult a nép… De szólni alig
szólt valaki… Kemp végigtapogatta a láthatatlan testet s igy szólt:
– Már nem lélegzik… S nem hallom a szive dobogását sem… Irtózatos sebet
kapott az oldalán!
Egy vén asszony, aki a hórihorgas tengerész-katona hóna alatt dugta
körösztül a fejét, hirtelen fölkiáltott:
– Oda nézzetek!…
Mindnyájan oda néztek, ahová a vén asszony ráncos ujja mutatott – s
mindnyájan látták egy átlátszó kéz bizonytalan körvonalait, amely mintha
üvegből lett volna, ugy, hogy minden ér, csont és ideg jól meglátszott
rajta… És ez a kéz egyre sötétebb, tömörebb lett, amint nézték…
– Halló! – kiáltott föl egy rendőr, – itt meg már a lába is látszik.
És igy, lassankint, a kezén és lábán kezdve, a combjain és karjain
fölfelé, folytatódott a testnek ez a fokozatos elsötétedése, melyben
egymás után lettek láthatóvá előbb az erek, az idegek és csontok, majd a
hus s végre a betört mell és a vállak, meg az arc eltorzult vonásai…
És, amint Kemp fölállt, mindnyájan látták az egész hosszában
kinyujtózkodott „láthatatlan embert“ a földön; vagy harminc esztendős
fiatalember lehetett, egész teste össze-vissza törve, a haja és
szemöldöke hófehér, de nem a kor miatt, hanem mert albino volt; a szemei
pedig vörösek voltak, mint a gránát. A kezét ökölbe szoritotta, arca
csupa fájdalom és gyötrelmes keserüség volt.
– Takarják el az arcát! – kiáltott föl valaki. – Az Isten szerelmére,
takarják el az arcát!
Hamarosan leteritették egész testét egy lepedővel és bevitték a
csapszékbe. És ott feküdt a boldogtalan, kiváncsiaktól, részvétlen, sőt
kárörvendő emberektől körülvéve, holtan összetörve, senkitől nem
siratva, nem méltányolva; ott feküdt Griffin, a legelső láthatatlan
ember… a világ legtehetségesebb fizikusa és vegyésze…
* * *
Igy végződött a láthatatlan ember csodás, hihetetlen kisérlete. Aki
többet akar tudni felőle, menjen el abba a kis kurta-korcsmába, amely a
Port-stowei országut mentén van és kérdezősködjék a csaplárostól. A
korcsmát a ciméről lehet megismerni: egy üres dolmány, fölötte kalap,
alatta egy pár csizma: „_A Láthatatlan Ember_“, ahogy a történetünket is
elneveztük. A csapláros pedig maga mr Marvel… Az olyan vendégnek, aki
jól tud inni, mr Marvel bőbeszédüen elmond mindent a láthatatlan
emberről; sőt még azt is, hogyan akarták a prókátorok kitudni őt abból a
kis vagyonkájából, ami nála volt, mikor Burdockba menekült a láthatatlan
ember elől.
– Mikor látták, hogy nem tudják bebizonyitani, kié is az a pénz, – igy
beszéli mr Marvel, – rám fogták, hogy kincset találtam, a pénz tehát az
államé… De hát evvel se mentek semmire!… Aztán jött egy _gentleman_,
akiről azt beszélték, hogy tintanyaló… Ez minden este adott egy guineát,
hogy beszéljek el neki mindent szegről-végre s amit mondtam, mind
pontosan fölirta, utóbb pedig le is nyomtatta az egészet…
Aki pedig azt akarja, hogy mr Marvel elhallgasson, csak azt kérdezze
tőle: hogy hová lett az a három könyv, amelyet a láthatatlan ember irt?…
Mr Marvel elismeri, hogy látta ezt a három könyvet, de nem tudja, hová
lett. Sokan azt mondják, hogy ő dugta el; de hát nem igaz…
– Maga a láthatatlan ember vette el tőlem a könyveket, mielőtt
megszöktem tőle Port-Stoweban… Csak mr Kemp hiresztelte el, hogy én
rejtettem el a könyveket.
Ezt mondván, mindjárt talál magának dolgot és faképnél hagyja a kiváncsi
kérdezősködőt…
Egyébként agglegény, igen komoly, tekintélyes ember, mély filozófus;
nagy hire van a faluban és a környéken… tanácsért járnak hozzá a
parasztok, ha ügyes-bajos dolguk akad.
Vasárnap reggel, minden vasárnap reggel és esténkint, tiz óra után,
mikor a csapszék zárva van, mr Marvel behuzódik kis „szalónjába“, tölt
magának egy pohár „legfinomabb“ gint, gondosan megnéz ajtót, ablakot,
hogy bevan-e zárva s nem lesnek-e rá kivülről… s ha látja, hogy nincs
veszedelem, óvatosan kinyitja kulcscsal bezárt szekrényét, kivesz három,
barna bőrbe kötött vastag könyvet s ünnepélyesen leteszi őket az asztal
közepére… A könyvek táblája kissé zöldes, penészes, mert valamikor egy
nedves árok fenekén pihentek s egynehány lapjukról az irást is lemosta a
szennyes viz… Mr Marvel pipára gyujt, kinyitja a könyveket egymás után
és gondolkozva figyelmesen lapozgat bennük…