nyilt. A bolt ócska, alacsony, sötét volt, a ház pedig négyemeletes…
Mielőtt beléptem, belestem az ablakon, hogy van-e bent valaki?… Látván,
hogy üres, benyitottam; a csengő élesen megszólalt: az ajtót nyitva
hagytam s gyorsan az egyik szögletbe surrantam, egy papirból készült
páncél mögé… Vagy fél percig senki se jött; akkor nehéz lépteket
hallottam a bolt mögötti szobában, melynek küszöbén megjelent a boltos.
… Most már egész határozottan tudtam, hogy mit akarok és mit fogok
cselekedni… Megvárom az alkalmas pillanatot, felöltözöm, szerzek hamis
orrot, álszakállt, parókát, szemüveget s aztán neki indulok a világnak.
Lehet, hogy furcsa lesz az alakom, de semmi, ha elfogadható alak lesz…
Persze, ha lehet, lopni is fogok a házban; például a boltnak minden
pénzét elviszem.
… A kereskedő zömök, pupos emberke volt s ugy látszott, hogy épen evett,
mikor megzavartam. Várakozva nézett szét a boltban, de mikor nem látott
senkit, az arca haragos lett.
– Bitang kölykek! – dörmögte magában.
… Lejött a lépcsőn az utcaajtóig, lábával boszusan berugta az ajtót és
megint vissza cammogott a hátulsó szobába.
… Én lassan utána lopóztam, de lépteim neszére hirtelen fülelve megállt.
Magam is hirtelen megálltam; de a pupos éles hallása nagyon meglepett…
Mire ismét utána akartam menni, már fölment a pár lépcsőn és becsapta az
ajtót az orrom előtt.
… Habozva álltam meg… Egyszerre csak hallom, hogy megint jön… kinyitotta
az ajtót, megállt a küszöbön és vizsgálódva nézett szét a boltban. Aztán
lejött a pár lépcsőn, dörmögve az utca-ajtóhoz ment, kinézett és
kételkedve csóválta a fejét… Mivel pedig a hátulsó szobába vezető ajtót
nyitva hagyta, amig ő az utcára kinézett, én beszöktem.
… Kis, négyszögletes szoba volt, kevés butorral, de a szögletei tömve
voltak mindenféle szinész-kosztümökkel. Az asztalon ott volt az ebédje;
s mondhatom, Kemp, kegyetlenül izgató, boszantó volt, érezni a kávé és
pecsenye illatát… Csakhamar visszajött a kereskedő is és folytatta
megkezdett ebédjét, ami még jobban ingerelt és dühbe hozott…
… A kis szobának három ajtaja volt: az egyik a boltba nyilt, a másik az
emeletre, a harmadik az udvarba, azaz a konyhába. De mind a három ajtó
be volt zárva s amig a boltos ott volt, én se szökhettem meg. De mozogni
se igen mozoghattam, oly éles hallása volt hogy még talán a fü növését
is hallotta volna… Kétszer majd eltüsszentettem magamat s csak nehezen
tudtam a tüsszentést elfojtani.
… Végre megebédelt a pupos; összeszedte edényeit és ment velük a
konyhába. Mivel mind a két keze tele volt, nem csukhatta be maga után az
ajtót s igy én is utána osonhattam… A konyha félig a pincében volt s a
pupos mindjárt kezdte elmosogatni az edényeit. Mivel nem volt mit
keresnem odalent s a tégla különben is hideg volt a lábaimnak, fölmentem
a szobába s leültem a kandalló előtt. A tüz csak pislogva égett, én hát
rátettem néhány darab szenet.
… E kis neszre a pupos rögtön fölszaladt és megállt a küszöbön. Meglátva
a föllobbanó tüzet, oda jött a kandallóhoz s az arca alig volt egy
arasznyira az enyémtől. Vizsgálódva nézett szét a szobában, de látszott
az arcán, hogy nincs megelégedve… Majd kifelé indult; a küszöbön még
egyszer megállt, körülnézett és fejcsóválva lement.
… Megvártam mig visszajött, de ez majd egy századig tartott. Csak
keresztül ment a szobán, egyenesen le a boltba s én utána osontam.
… De ekkor majdnem baj történt. A lépcsőn ugyanis oly hirtelen állt meg,
hogy majdnem beleütköztem. Gyorsan megfordult és szemtől szembe állt
velem, de persze nem látott. Hallgatózott egy darabig, előre nyujtotta a
nyakát, majd boszusan dörmögte:
– Pedig esküdni mertem volna rá, hogy…
… Lassan ment le a két-három lépcsőn. Keze már rajt’ volt a kilincsen,
akkor ismét megállt és megfordult s az arca ujra elárulta mérges
szorongását. Ugy látszik, hihetetlenül éles hallása volt s megint
meghallotta lépteim zaját a háta mögött. Most éktelen dühbe jött és
hangoson fölorditott:
– Hát van itt valaki…
… Nem szólt többet csak a zsebébe nyult, kotorászott benne s nem
találván meg, amit keresett, vissza rohant a szobába s alig hogy félre
tudtam előle ugrani. Kis vártatva visszajött, leszaladt a lépcsőn és –
becsapta az ajtót az orrom előtt. Ugy látszik, mániája volt, bezárni,
becsapni az ajtókat.
… Magam maradván, elhatároztam, hogy kikutatom a házat. Vén rozzant
épület volt, csupa omladék, a falak nedvesek, hogy a papirkárpit sok
helyütt rongyokban lógott le róluk. Az ajtók vasrudakkal voltak elzárva
belülről s ezek oly rozsdásak voltak, hogy nem mertem hozzájuk nyulni,
mert féltem, hogy a pupos meghallja csikorgásukat. A szobákban mindenütt
szinházi butorok, lim-lom ruhák, palástok hevertek rakásban. A pupos
szobája mellett volt egy raktár-féle, benne egész halom ócska, viseltes
ruha…
… Mindjárt neki estem ennek a lim-lomnak s elkezdtem keresgélni benne a
nekem való holmit. Közben elfelejtettem a pupos éles hallásáról…
Egyszerre csak arra rezzentem össze, hogy halk lépteket hallok… Ép
idején fordultam meg s láttam, hogy a félig nyilt ajtón bekukkant,
kezében a régi, rozsdás revolver… Meg sem mozdultam. Pár pillanatig
halálos csönd volt, de a pupost ez már nem csalta meg…
– Itt kell lennie! – dörmögte félhalkan. – De várj csak!…
… Óvatosan becsukta az ajtót s rögtön ráforditotta a kulcsot. Aztán
hallottam, hogy elmegy. Vagy egy percig nem tudtam, hogy mit tegyek. Az
ajtóhoz, majd az ablakhoz futottam, hogy folytatni fogom a
ruhaválogatást. Ám amint hozzányultam a nagy halomhoz, egyszerre
összedült. Ennek zajára ismét visszajött a pupos és most már egyenesen
nekem tartott. Nem birván kitérni előle, belém ütközött…
Ijedten, hörögve ugrott vissza s jó időbe került, amig kissé
lecsillapodott… Ugy állt ott, mint a kőszobor, ujja az ajkán és
hallgatózott. Óvatosan a háta mögé akartam lopózni, hogy majd kiszököm
az ajtón, de az egyik deszka megrecscsent a lábaim alatt. Erre ismét
nagyot ugrott, de mindjárt aztán kiszaladt a szobából, egyik ajtót a
másik után bezárta s a kulcsot a zsebébe tette.
… Ez végkép kihozott a sodromból. Most már rabja voltam és nem
menekülhettem. Elfutott a méreg s mivel tudtam, hogy teljesen egyedül
van az egész házban, nem sokáig haboztam, hanem leütöttem.
– Micsoda! – kiáltott föl Kemp elszörnyedve. – Hát leütötte azt a
szegény embert?…
– Le… Fejbe vágtam az öklömmel, mikor a lépcsőkön lefelé ment. Épen csak
hogy elájult… ugy gurult le, mint a krumplis zsák…
– De ugyan Griffin!… Az emberség, a becsület törvényei!…
– Ezek csak a közönséges polgárokra nézve kötelezők. De nekem minden
áron ki kellett jutnom abból a házból, Kemp; még pedig ugy kellett
kijutnom, hogy emberek közé mehessek, tehát felöltözve… Ennek pedig csak
ugy ejthettem módját, ha megszabadulok ettől az éles hallásu hörcsögös
természetü szörnyetegtől…
– De mégis…
– Ej, ha mondom, hogy nem volt rá más mód!… Aztán guzsba kötöttem
kezét-lábát…
– Guzsba kötötte?!…
– Guzsba… sőt betömtem a száját is, őt magát pedig egy lepedőbe
csavartam s ugy ahogy volt, háromszor-négyszer is keresztül kötöztem,
hogy ki ne bujhasson… Ej ne mereszsze ugy rám a szemeit, Kemp! annak a
puposnak revolvere volt s bizonyára lelőtt volna, ha lát. Aztán meg nem
kockáztathatom, hogy rám ismerjen később, vagy elmondhassa, milyen
ruhákat loptam tőle s hogyan voltam öltözve, mikor a boltjából távoztam!
– De hisz ez szörnyüség! – kiáltott föl Kemp – Angliában, a XIX.
században!… S a pupos ráadásul otthon volt, a maga házában; ön tehát…
nos, igen… ön tehát kirabolta.
– Kiraboltam!… Vigye el az ördög azt a pupost!… Ön utóbb még azt is
kisüti, hogy tolvaj vagyok!… Ej, Kemp, azt hittem, ön már sokkal
fölvilágosultabb, semhogy ilyen ócska hurokat pöngessen!… Hát nem érti a
helyzetemet?… Nem volt a kés a torkomon?…
– S ön az ő torkára tette a kést!…
A láthatatlan ember hirtelen fölugrott és mérgesen kérdezte:
– Mi az?… Mit csináltam?…
Kemp arca hirtelen elsápadt. A doktor hevesen akart válaszolni, de
hirtelen nagyot nyelt és fékezte magát.
– Azt hiszem, – szólt aztán, egészen megváltozva, – hogy nem
cselekedhetett másként. Ön zsákutcába került s nem volt csak ez az egy
menekvése… Mind amellett…
– Ugy van, zsákutcába kerültem, pokoli zsákutcába… Az a pupos pedig
éktelen dühbe hozott, felhuzott revolverrel hajszolt, üldözött és rám
zárt minden ajtót… Ön se tett volna másként… Vagy szóljon: kárhoztat-e?…
Mondja hát: kárhoztat-e?
– Én sohasem kárhoztatok senkit, – felelte Mr Kemp nyugodtan. – Ez már
rég kiment a divatból… De beszéljen tovább: mit cselekedett azután?
– Éhes voltam. A konyhában találtam egy cipót, meg sajtot, amivel
elvertem az éhségemet. Találtam szódás brandyt is, aztán pedig megint
fölmentem a ruha-raktárba s először is kinéztem az utcára az
ablakfüggönyök mögül… Kivül nagy sürgés-forgás volt. Egymást érték a
kocsik, az emberek… Sietnem kellett hát, nehogy valaki betérjen a boltba
és tetten érjen.
… Mindent összeszedtem, amiről azt gondoltam, hogy hasznát vehetem s
aztán elkezdtem válogatni. Eleinte az volt a szándékom, hogy szint
festek az arcomra, de mindjárt meggondoltam, hogy ez kellemetlen lenne,
mert ha el akarok tünni, ismét le kell mosni a festéket, ami időbe
kerül. Azt határoztam tehát, hogy álszakállt, bajuszt ragasztok föl,
parókát viselek, az orromra pedig egy tisztességes, bár jó nagy szinházi
orrot raktam föl… Aztán felöltöztem, össze-vissza kötöztem a fejemet,
mintha baleset ért vagy operáltak volna, végre fölhuztam a pupos ünneplő
cipőit, melyek jó nagyok voltak, fölvettem egy ócska, széles karimáju
kalapot…
… Készen voltam tehát, de ekkor különös aggodalom szállt meg. Vajon
természetes volt-e a külsőm, az ábrázatom?… Megnéztem magamat a
tükörben, elülről, hátulról, minden oldalról… A külsőm bizony nagyon
furcsa volt; de azért eléggé ember-formáju voltam és senkinek se
juthatott eszébe, hogy kisértet vagyok. Most még keztyüt huztam,
feltörtem a pupos kasszáját a belső szobában, ahol nyolc font sterlinget
találtam aranyban s elvettem azt a pár shillinget is, ami a boltjában
volt.
… Most óvatosan kilopóztam az udvarba, a kapun kinéztem az utcára s
mikor láttam, hogy nem sokan járnak arra, két kézre fogtam bátorságomat,
hirtelen félre rántottam a vasrudat, kinyitottam a kaput és kint voltam
az utcán…
A láthatatlan ember nagyot lélekzett és megállt.
– Hát aztán? – kérdezte Kemp izgatottan.
– Aztán?… Aztán gyorsan előre siettem… Tiz-tizenöt lépéssel odább
emberekkel találkoztam és fürkészve, szivdobogva néztem őket, hogy nem
állnak-e meg, nem fordulnak-e meg utánam… De oly közömbösen mentek el
mellettem, mintha észre se vettek volna… Az első nehézségen tehát
szerencsésen tulestem.
– Hát a pupos? – kérdezte Kemp. – Mi lett a pupossal?…
– Mit tudom én! – felelte Griffin vállat vonva – Nem hallottam róla
semmit, de nem is törődtem vele… Azt hiszem, hogy elvágta a kötelet,
amivel megkötöttem, vagy pedig a szomszédjai oldozták ki. De én nem igen
kérdezősködtem felőle…
Megint elhallgatott, odament az ablakhoz és kibámult rajta. Kemp
azonban, bizonyos okokból, minden áron távol akarta őt tartani az
ablaktól és ezért hirtelen azt kérdezte:
– Hát aztán?… Mi történt önnel tovább… az utcán?
– Oh, megint egymást érte a sok csalódás!… Azt hittem, hogy most már
szabadon járhatok-kelhetek s azt tehetem, ami nekem tetszik… Akármit
teszek, büntetlen tehetem. Elég ha lehányom magamról a ruhát s aztán
eltünök, mintha a föld nyelt volna el… Senki se foghat meg, senki se
üldözhet… Onnan vehetek pénzt ahonnan nekem tetszik… Elhatároztam, hogy
mindenek előtt pompás lakomával ünneplem meg a mai napot, aztán pedig
lakást veszek valami előkelő fogadóban és megkezdem a portyázást… De
aztán, mikor beléptem egy fényes ebédlőbe s épen meg akartam rendelni az
ebédet, hirtelen eszembe jutott, hogy ha eszem, mindenki látni fogja…
azaz senki se fogja látni… láthatatlan arcomat s evvel elárulom féltve
őrzött titkomat. Azt mondtam tehát a pincérnek, hogy tiz perc mulva
visszajövök és dühösen, fogcsikorgatva mentem ki a teremből… Alig
hiszem, hogy ön érzett valaha az enyémhez hasonló tantalusi kint!
– Ily furcsán semmi esetre se jártam, – felelte Kemp, – de azért érzem
csalódásának a keserüségét.
– Majd a guta ütött meg mérgemben s vagy két óra hosszat céltalanul
bolyongtam a városban… Végre oly éhes lettem, hogy szinte szédültem…
Elszántan bementem hát egy másik étterembe és kértem, hogy külön
szobában teritsenek számomra. – „Az arcom nagyon el van éktelenitve, –
mondtam magyarázatképen – és nem szeretném, hogy mindenki rám bámuljon“;
– kiváncsian néztek rám, de beérték evvel a magyarázattal s igy végre
kaptam ebédet. Nem volt valami jó ebéd, de nekem elég volt… Mikor jó
laktam, szivarra gyujtottam és tervelgetni kezdtem, mialatt kint erős
hózivatar volt készülőben…
… Minél tovább gondolkoztam a dolgon, Kemp, annál jobban átláttam, hogy
a láthatatlanság nagyon is kétes értékü, sőt határozottan veszedelmes
„kincs“ az oly hideg országban, mint Anglia s az oly népes városban,
mint London… Mielőtt elszántam magamat erre az őrült vállalkozásra, ezer
meg ezer előnyét láttam a dolognak; ez a mai nap azonban a csalódások
szakadatlan láncolata volt. Kétségtelen, hogy a láthatatlan ember
könnyen és veszély nélkül hozzáférhet mindenhez, amire ember csak
vágyhatik, könnyen el is veheti, meg is szerezheti… de ha megvan, nem
veheti hasznát, nem élvezheti!… Világ-életemben sem szerettem semmiféle
emberi hivalkodást; utáltam a politikát, gyülöltem a népszerüséget, nem
vágytam dicsőségre… még a szerelem se izgatott; mire való volt hát nekem
a láthatatlanság? Csupa ostoba szeszélyből eldobtam magamtól a reális
élet örömeit és most ott voltam London közepén, össze-visszakötözött
ábrázattal, egyedül, mindenkitől elhagyatva, örökké aggódva, hogy
meglepik a titkomat…
Elhallgatott és megint az ablakhoz lépett… de Kemp hirtelen odament
hozzá és visszavezette a székbe s ezt kérdezte tőle:
– De hogy került hát Ipingbe?
– Dolgozni jöttem ide… Még volt egy reménységem… Félig megérlelődött
eszme volt akkor; megerősödött bennem e mai napig… Az volt a tervem,
hogy kitaláljam a módját, hogy lehessek ismét láthatóvá… Persze, akkor,
amikor nekem tetszik. Amikor láthatatlanul elvégeztem mindent, amit csak
akartam s élvezni óhajtom a szerzetteket… És főleg erről akartam önnel
beszélni…
– Egyenesen Ipingbe ment Londonból?
– Egyenesen. Csak kiváltottam három könyvemet, vettem alsó-ruhákat,
vegyszereket, lombikokat, görebeket, egy szóval mindent, ami a
tudományos vizsgálathoz szükséges és aztán legott hozzá fogtam a
számitáshoz, a kisérletezéshez… Majd megmutatom, mihelyt a könyveimet
megkaptam… Roppant sok van abban a három könyvben… Érdekes fölfedezések,
titkok… oh, majd meglátja; nem is hinné, mennyi fontos és hasznos
fölfedezéssel gazdagithatom az emberiséget!…
– Ez mind nagyon szép, – felelte Kemp, – csakhogy tegnap, mikor el
akarták önt fogni… ha ugyan igaz, amit az ujságok irtak…
– Igaz… ez egyszer az ujságok se hazudtak… Tudom, mire céloz… a
dulakodásra, ugy-e?
– Ugy van, arra.
– Talán megöltem azt a durva, konok pandurt?
– Nem, – felelte Kemp. – Jó helyben hagyta ugyan, de remélik, hogy
meggyógyul.
– Ez hát szerencséje!… Akkor igazán oly dühös voltam, hogy majd
megőrültem… A hitványok!… Miért bántottak?… Miért törtek rám?… Hát az a
nyomorult felcser?
– Annak sincs baja… egy-két zuzódáson kivül.
– Ugy kell neki! – dörmögte Griffin boszusan – Minek avatkozik a más
dolgába!
– De hát az a szegény csavargó? – kérdezte Kemp. – Az nem avatkozott az
ön dolgába, csak véletlenül került az utjába és mégis…
– Nyomorult gazember! – csattant föl a láthatatlan ember dühösen. – Meg
akart lopni… Még most is bánom, hogy meg nem fojtottam!
Kemp hallgatott; Griffin pedig keserüen folytatta.
– Higyje el, Kemp, ön nem tudhatja, mi a düh, a kétségbeesés!… Dolgozott
volna csak évek hosszu során át, mint én s aztán került volna össze oly
hitvány, ostoba, hülye gazemberekkel, mint ezek, akik csupa
kiváncsiságból, rosszakaratból keresztül huzzák minden számitását és
zavarják becsületes munkájában!… Mind, mind ellenem voltak, holott én
sohasem bántottam egyiküket sem!… De ha még ez után se hagynak békémet,
esküszöm, hogy ugy tiprom el őket, mint a leghitványabb férgeket!…
XXII. FEJEZET. A meghiusult terv.
Kemp összerezzent, kissé elsápadt és nyugtalanul tekintgetett az ablak
felé; majd habozva, tétován kérdezte:
– No és most… mi szándéka van?…
Ezt mondván, hirtelen fölkelt, bizalmasan oda ment Griffinhez és elébe
állt, hogy ne láthasson ki az ablakon a dombra, ahol három férfi jött
fölfelé, még pedig, ahogy az izgatott Kempnek tetszett, igazi
csiga-lassusággal.
– Mi volt a célja, mikor ide jött Port-Burdockba?… És miért jött épen
ide?
– Eredetileg itt akartam hagyni Angliát… fölosonni valami hajóra és
külföldre szökni, – felelte Griffin. – De amióta önnel találkoztam,
megváltoztattam ezt a tervemet… Egyelőre elég meleg van itt is és nem
kell félnem, hogy megárt, ha meztelenül járok-kelek a szabadban… Most
különben nehéz is lenne észrevétlenül megszöknöm. Mindenki tudja a
titkomat s ha felöltözve, bekötözött fejjel járnék, bizonyára rögtön
gyanakodnának rám.
– Tehát el akart menni Angliából? – kérdezte Kemp, fölötte nagy
érdeklődést szinlelve.
– El. Tudtam, hogy innen, Port-Burdockból, rendes hajójáratok indulnak
Franciaországba. Meg akartam kisérteni az átkelést… Onnan aztán tovább
mentem volna vasuton… talán Spanyolországba vagy Olaszországba… sőt
meglehet, hogy Algériába… Ez nem is lett volna nehéz… Ezekben az
országokban meleg van s nem kellett volna félnem az időjárás
viszontagságaitól… Tehát láthatatlan lehettem és dolgozhattam volna… Azt
a csavargót használtam hordárnak és – pénzes erszényemnek, de később, ha
már nem lett volna rá szükségem, futni hagytam volna.
– Ezt értem.
– Jól tartottam, etettem-itattam s a gazember mégis meglopott és
megszökött tőlem!… Elvitte a könyveimet, Kemp!… A könyveimet, egész
életem munkájának a gyümölcseit!
– Igazán gazfickó! – hagyta helyben Kemp.
– De jaj neki, ha nyakon csiphetem!
– Legelőször is a könyveket kellene visszaszerezni tőle.
– De hol van a gazember?… Ön tudja, Kemp?
– A rendőrségen van; bezárták saját kérelmére, a legszigorubb sötét
cellába.
– Gazember! – kiáltott föl a láthatatlan ember, a fogait csikorgatva.
– Ez minden esetre akadálya az ön terveinek.
– Meg kell szereznünk azokat a könyveket… Most ez a legfontosabb, oly
fontos, mint maga az élet!
– Minden esetre, – felelte Kemp idegesen és szorongva hallgatódzott, nem
hall-e kivül lépteket…
De minden csöndes volt és Kemp sietett hozzá tenni:
– Ez talán nem is lesz nehéz dolog… Hisz az a csavargó nem tudja, mi van
a könyvekben s ha például én kérem tőle, hogy megveszem drága pénzen…
talán csak ide adja?
– Minden esetre, – felelte Griffin és ugy látszott, hogy elmerül
gondolataiba…
* * *
Kemp megijedt. Minden áron folytatni akarta a beszélgetést, hogy
elterelje a láthatatlan ember figyelmét a külső világról, de hamarjában
semmi okos dolog se jutott az eszébe… Szerencsére Griffin maga szólalt
meg.
– Az a véletlen, mely az ön házába vezetett, Kemp minden tervemet
megmásitotta… Ön az az ember, akit kerestem, az a szövetséges, akire
szükségem van. Bár a titkom nem titok immár, noha a könyveim elvesztek,
noha sokat szenvedtem: azért mégis az vagyok, aki vagyok… és sokat
tehetek…
– Mindenesetre…
– Nem mondta meg senkinek, hogy itt vagyok? – kérdezte Griffin hirtelen
gyanakodva.
Kemp meghökkent, de szinlelt nyugalommal felelt:
– Azt hiszem, szavamat adtam önnek…
– Senkinek? – ismétlé Griffin.
– Senkinek… egy léleknek sem.
A láthatatlan ember nagy lélekzetet vett, hátra tette két kezét s föl
alá kezdett járni a szobában.
– Nagy hiba volt, Kemp, mondta gondolkozva, – nagy hiba volt, hogy
magamban vállalkoztam erre a dologra. Elfecséreltem az erőmet, időmet s
elszalasztottam a kezdet kedvező pillanatait… Egyedül!… egymagam!…
Csodálatos, mily keveset tehet az ember egymagában!… Ugyszólván semmit!…
Lophat,… talán gyilkolhat is… de avval vége.
– Ugy van, – hagyta helyben Kemp.
– Nekem orgazdára van szükségem, Kemp, segitő cimborára, ahol
elrejtőzhetem. Oly helyre, ahol békén alhatom, ehetem-ihatom, ahol senki
sem gyanit, senki sem keres… Szövetségesre van szükségem; ha ez megvan,
nagy dolgokat mivelhetek!
Kemp alig észrevétlenül összerezzent, de nem felelt.
– Mind idáig, – folytatta a láthatatlan ember – nem is igen volt
határozott, bizonyos célom. A láthatatlanság, önmagában véve, nagyon
becses dolog; de csak ugy, ha tudjuk hasznát is venni… Tulajdonképen nem
arra való, hogy tolvaj legyen, aki láthatatlan; mert, teszem azt, ha
tetten érnek és megragadnak, én se menekülhetek… Viszont igaz, hogy
megfogni engemet, nehéz dolog… s ez az, amit hasznomra fordithatok. Két
esetben becses a láthatatlanság: az első az, ha szökni, menekülni kell;
a második az, ha orozva kell megközeliteni valakit… És ez az igazi, az
orgyilkosság! Hozzá férhetek bárkihez, akármilyen fegyvere van, arról az
oldalról támadhatom meg, amerről nekem tetszik, leüthetem, megölhetem,
aztán… köd előttem, köd utánam, kedvem szerint szökhetek, amerre a
szemem lát!
Kemp idegesen pödörgette a bajuszát… Nem lépéseket hallott a lépcsőkön?…
– Tehát gyilkolni fogunk, Kemp! – mondta a láthatatlan ember
ünnepélyesen.
– Gyilkolni fogunk, – ismételte Kemp gépiesen. – Hallom a terveit,
Griffin, de nem igen értek velük egyet… Miért kell épen gyilkolnunk?
– Nem vakon, hebe-hurgya módra kell gyilkolnunk, hanem okosan,
tervszerüen. Ez a dolog nyitja… Most már mindenki tudja, hogy van egy
láthatatlan ember s ez a láthatatlan ember megteremtheti a Rémuralmat…
Ugy van, Kemp, a Rémuralmat!… Nos, miért hökkent meg?… A láthatatlan
ember fölüti valahol a székhelyét, például épen itt, Burdockban és
terrorizálja a várost. Rendeleteket bocsát ki, parancsokat osztogat… Ezt
ezer módon megteheti… Papirosra irja, amit akar s a papirost behajitja
az ablakon, bedugja az ajtó alatt… S aki nem engedelmeskedik
parancsainak, azt megöli… valamint azokat is megöli, akik segiteni
mernek a halálraitélten.
– Hm! – felelte Kemp, kételkedve s most már nem a Griffin szavaira
figyelt, hanem arra a halk csattanásra, mit háza kapujának a kinyitása
okozott.
Majd, hogy tovább foglalkoztassa a láthatatlan embert, igy folytatta:
– Lássa, Griffin, én azt hiszem, hogy az ön szövetségesének igen hamar
meggyülnék a baja a büntető törvénykönyvvel.
– Senki se tudná, hogy az én szövetségesem, – felelte a láthatatlan
ember komolyan. – Senki se tudná, hogy…
Hirtelen elhallgatott és fojtott hangon kérdezte:
– Csitt!… mi az?… Mintha a lépcsőkön jönnének…
– Ej dehogy! – felelte Kemp s most gyorsan és hangosan kezdett beszélni:
– Lássa, Griffin, én nem egyezhetem bele ebbe. Értsen meg, igazán nem
egyezhetem bele… De miért is törne az emberi nem megrontására?… Hogy is
remélheti, hogy jó vége lesz az ily őrült, késhegyre menő küzdelemnek?
Minek akar farkas lenni?… mikor hasznos tagja is lehetne a
társadalomnak?… Tegye közzé kutatása eredményét, vagy legalább nemzetét
ne zárja ki a haszonból, amit ez a roppant fontosságu fölfedezés
biztosithat… Gondolja meg, mi mindent tehetne, ha egy millió, tiz
millió, harminc millió szövetségese lesz!… Gondolja meg ezt, Griffin – –
–
A láthatatlan ember félbeszakitotta Kempet… két karját kitárta, a
derekát előre hajtotta és fojtott hangon mondta:
– Lépteket hallok a lépcsőn…
– Ej dehogy! – felelte Kemp.
– Hadd lássam! – kiáltott föl Griffin és az ajtó felé sietett.
Ettől fogva az események gyorsan követték egymást. Kemp habozott egy
pillanatig s aztán előre ugrott, hogy elállja Griffin utját… A
láthatatlan ember visszahökkent és fölorditott:
– Áruló!…
A következő percben kigombolta vörös szegélyü kaftánját, leült egy
székre és kezdte lehányni magáról a ruhát… Kemp három ugrással az
ajtónál termett… de erre Griffin is fölugrott, bár a lábai már
láthatatlanok voltak s nagyot kiáltva szaladt Kemp után… Ez már
kinyitotta az ajtót és kiugrott rajta…