izgatottan beszélgetve jöttek ki, csalódva, hogy semmi „iszonyatos
dolgot“ se találtak s egyuttal aggódva is, hogy nem lesz-e valami
következménye a törvény előtt is ennek az erőszakos betörésnek… Mig
elszéledtek, én ismét fölosontam a szobába, kezemben egy egész skatulya
gyujtó… Összekotortam a szalmát és papirost a szoba közepén, oda hordtam
a székeket, az ágyat, az asztalt, a gummicsővel odavezettem a máglyára a
gázt és avval meggyujtottam…
– Micsoda?!… fölgyujtotta a házat? – kiáltott föl Kemp.
– Ugy van, fölgyujtottam! Mert ez volt az egyedüli módja, hogy
elpalástoljam a nyomaimat… A ház különben is biztositva volt. Aztán
nyugodtan lementem a lépcsőn, ki az utcára… Láthatatlan voltam és most
kezdtem meg az uj életet, melynek vad, vakmerő tervei már egymást
kergetve kóvályogtak fejemben…
XIX. FEJEZET. Az Oxford-utcában.
Kemp végigsimitotta homlokát reszkető kezével, mi alatt Griffin tovább
folytatta elbeszélését:
– Mig lementem a lépcsőn, váratlan nehézség lepett meg; kétszer is
elbuktam, mert nem láttam, hogy hová rakom lábaimat a lépcsőn… kiérve az
utcára, olyas valamit éreztem, amit ön érezhetne, ha a véletlen egyszer
oly városba vezetné, ahol csupa vakok laknak… Nagyon ingerelt,
ösztönzött valami, hogy tréfáljam meg az utcán járó-kelőket; gáncsot
vessek ennek… hátba vágjam amazt… leüssem kalapját az egyiknek…
megráncigáljam fülét a másiknak…
… De alig értem a Portland-utca szögletére, ahol a nagy szabóüzlet van,
mindjárt valami csörömpölést hallottam mögöttem és erős lökés érte a
hátamat, hogy majd orromra buktam… Megfordulva egy szolgát láttam, aki
nagy kosár szódásüveget vitt a vállán és meghökkenve nézett terhére…
Ámbár a lökés kegyetlenül sajgott, az ember álmélkodása oly furcsa volt
hogy mégis önkénytelenül elnevettem magamat.
– Az ördög ütött szállást ebben a kosárban! – kiáltottam föl.
… S kikapván a kosarat a bámész ember kezéből, magasra tartottam a
levegőben.
… De egy őrült kocsis, aki épen akkor jött ki a szemközti sörházból,
egyenesen nekem rohant s el akarván kapni a levegőben lógó kosarat,
kinyujtott kezével a képembe vágott, persze akaratlanul és tudtán kivül…
Én hozzávágtam az egész kosarat s a következő pillanatban egész csődület
volt körülöttem, – minden felől összeszaladt a nép s egyik ember jobban
kiabált, mint a másik…
… Csak most kezdtem átlátni, mily ostobaságot cselekedtem s átkozva
őrült hevességemet, egy kirakatnak a mélyedésében huztam meg magamat,
lesve a pillanatot, amelyben észrevétlenül megszökhessem… De nem
habozhattam; a csődület egyre nagyobb lett… Hirtelen elszántam hát
magamat, félre löktem egy bámész mészároslegényt, aki szerencsére nem
nézett utána, hogy ki lökte meg s következő pillanatban már a kocsis
kocsija mögött voltam… Aztán, mit se törődve avval, hogyan intézik el az
összecsődültek az ügyet, gyorsan átszaladtam az uton, mely szerencsére
szabad volt ebben a pillanatban és neki vágtam a Oxford-utcának.
… Együtt akartam menni a hömpölygő emberáradattal, de oly nagy volt a
tolongás, hogy lépten-nyomon lökdösték, tiporták a lábamat. Lementem a
kövezetről a lovasoknak föntartott utra, de ott meg a murva és a
kavicsok nagyon bántották a lábamat… Át akartam menni a tulsó oldalra,
de egy kétkerekü kocsi rudja ugy megütötte a lapockámat, hogy a
lélekzetem is elállt. Tántorogva ugrottam félre s kis hijja volt volt,
hogy le nem ütöttem a lábáról egy ladyt… De most a kocsi mögé jutottam…
… Ez volt a megmentőm!… Mindenütt a kocsi mögött mentem s igy
kikerülhettem az összeütközést… Ijedten és remegve ballagtam a kocsi
után, nem hittem, hogy első kirándulásomban is ennyi veszedelem ér!…
Remegtem, de reszkettem, dideregtem is a nagy hideg miatt: januárius
volt s én ruhátlanul bolyongtam London utcáin!… az a sár pedig, mely
ujjnyi vastagon födte az utcát, hideg volt, mint a jég, sőt tán fagyott
is!… Én pedig, ámbár láthatatlan voltam, a hideget csak épen ugy
éreztem, mint az előtt.
… Ekkor egyszerre az jutott eszembe, hogy bele is ülhetnék a kocsiba…
Gyorsan megkerültem, észrevétlenül bele ültem és dideregve bujtam meg a
sarkában… Igy mentem a kocsiban jó darabig, mig aztán valahol a Mudie
táján egy lady megállitotta a kocsit és beleült… Épen csak annyi időm
volt, hogy észrevétlenül kiugorhattam a másik oldalon… de a lóvasuti
kocsi majd hogy el nem tiport!
… Fogvacogva igyekeztem a British Muzeum felé, ahol sohasem szokott sok
nép járni, midőn egyszerre csak egy kis, fehér kutya szaladt ki az egyik
házból és mérgesen csaholva utánam iramodott… Eddig még sohasem törődtem
avval a furcsa igazsággal, hogy a kutyának tulajdonképen a szimatja a
szeme, most azonban magamon tapasztaltam ezt… Az a dög egyre ugatva
hajszolt engem, s bár futottam is, el nem maradt tőlem mindaddig, mig a
Montague-utca sarkán föl nem rugtam, hogy hatot is bukfencezett… Akkor
aztán vonitva elmenekült…
… Alig fordultam be a Montague-utcába, mikor az első kereszt-utcából
hirtelen nagy néptömeg özönlött felém, hangos zeneszó mellett…
Megijedtem, ezen a tömegen nem törhetek keresztül ugy, hogy észre ne
vegyenek… ha pedig visszafordulok, megint csak oly népes utcába jutok,
ahol ezer veszedelem környékez… Fölszaladtam tehát a Muzeum keritésével
szemben álló házak egyikének fehér lépcsőire s ott vártam meg, mig a
menet elhaladt…
… Az „Üdv hadserege“, mert ez volt a menet, fülsiketitő zenével járta be
az utcákat s ép akkor gyujtott rá egy indulóra, mikor szemben
találkoztam vele… Bum-bum-bum!… Csinnadratta-bum!… „_Ha szinről-szinre
látjuk őt_“… Ez volt az induló s a kürtök ugy harsogtak, a nagy dob ugy
zuhogott, hogy egy pillanatra szinte elkábitott s nem is vettem észre
azt a két suhancot, aki megállt annak a lépcsőnek az alján, amelyre én
fölszaladtam.
– Nézd csak, nézd! – szólt az egyik.
– Mit nézzek? – kérdezte a másik.
– Hát ezeket a sáros lábnyomokat…
– Hát aztán!…
– Meztelen lábu ember járt erre…
… A két suhanc szájtátva nézte a sáros lábnyomokat, miket én hagytam
ott, mi alatt a lépcsőkön fölszaladtam… A járó-kelők lökdösték,
taszigálták őket, de a két suhanc nem tágitott… „_Bum-bum-bum… Ha
szinről-szinre… csinadratta… látjuk… bumma-csinnadratta… Őt, az ég urát…
bum-bum-bum_!“ Harsogott a banda, de a két suhanc már nem is törődött
vele!
– Itt egy mezitlábas ember ment föl a lépcsőkön, – mondta az egyik. –
Látod-e?
– Már hogyne látnám!… De hova lehetett?… Mert nem látszik a nyoma, hogy
le is jött onnan felülről…
– És a lába is vérzett! – mondá ismételten az első.
… A nép zöme már elment mellettünk, de a két suhanc csak nem akart
mozdulni!
– Nézd csak, Ted! – kiáltott föl most a második hirtelen.
… És meglepetve mutatott oda, ahol a lábam volt… Letekintettem és
meghökkenve láttam, hogy a lábamra tapadt vékony sárréteg egész jól
megmutatja a talpam és a sarkam körvonalait… Szinte megdermedtem az első
pillanatban.
– No már ez furcsa! – szólt az öregebbik. – Átkozottul furcsa!… Akár
csak valami kisértetnek a lába volna!…
… Habozva közelébb lépett s lehajolva a lábam felé nyult. Egy ember meg
egy leány, akik épen arra mentek, megálltak s kiváncsian nézték, mit
akar fölvenni a suhanc… Ez pedig már majdnem megfogta a lábamat… Most
megjött a hidegvérem és az eszem… Hirtelen előre léptem, a suhanc nagyot
kiáltva hátra hőkölt, én pedig egy ugrással bent termettem a szomszédház
kapujában. De a fiatalabbik suhancnak fölötte éles szeme volt, meglátta
a gyors ugrást s még mielőtt bent voltam a házban, már kiabálta, hogy
merre szöktem.
… Mind oda szaladtak, meglátták sáros lábaim nyomait a fehér márványon
és meghökkenve tanakodtak.
– Mi történt? – kérdezte valaki.
– Egy láb… egy gazdátlan láb!… Erre szaladt! – kiáltoztak össze-vissza.
… Három üldözőm kivételével a tömeg mind az Üdv Hadserege után tódult,
de e kiabálásra többen megálltak. Éreztem, hogy nincs vesztegetni való
időm; gyorsan fölrugtam hát az „éles szemü fickót“ s a következő percben
már nyakló nélkül rohantam a Russel-uton lefelé… Nyomomban hét-nyolc
üldöző vágtatott s mivel sáros lábaim nyomát elég jól láthatták a fehér
és tiszta kövezeten, könnyü volt követniök.
… Négyszer futottam körül a nagy oszlopos palotát, ujra meg ujra
keresztezve előbbi nyomaimat s midőn gyors futástól fölmelegedett
lábaimon megszáradt a sár s mi nyoma sem maradt a kövezeten, hirtelen
neki vágtam a Tavistock-utnak s ott hagytam üldözőimet tanácstalanul a
keresztül-kasul futó lábnyomok tömkelege előtt…
… Ebben a futásban kissé kimelegedtem s most már nyugodtabban, bátrabban
jártam a kevésbbé népes utcákon. De azért el voltam keseredve, mert ez a
kirándulás keserves tapasztalatokkal végződött. A torkom és a fejem fájt
a kocsis durva öklétől, vállapockám sajgott a kocsirud lökésétől, egyik
lábamra kissé sántitottam, mert hüvelykujjamat valami cserép elvágta…
közben még kétszer-háromszor beleütköztem a járó-kelőkbe, akik ugyancsak
álmélkodva kapkodták a fejüket, mikor meghallották káromkodásomat, de
engem nem láthattak…
… Közben hatalmasan meghültem s bárhogy erőlködtem is elfojtani,
minduntalan elővett a tüsszentés. Ha pedig kutyát pillantottam meg,
siettem mindjárt messzire kitérni, mert ezek az átkozott dögök mind
szörnyen szimatolták a nyomomat.
… Aztán nagy kiabálást, zürzavart hallottam messziről. Majd
utca-gyerekek, nők és férfiak vegyest, rohantak az uton lefelé,
kiabálva, hogy tüz van… Rögtön agyamba szökkent a vér és öröm
megdobogtatta szivemet: bizonyos voltam benne, hogy az a ház ég,
amelyben laktam… a ruháim, gépeim, egész laboratóriumom: egy szóval
mindenem… kivéve három könyvemet, ami a portland-utcai postahivatalban
volt… Fölégettem tehát hajóimat magam után s mikor az utca sarkára
értem, láttam, hogy a ház lobogva ég… Többre nem nem is voltam kiváncsi!
A láthatatlan ember elhallgatott és gondolkozni látszott. Kemp idegesen
nézett ki az ablakon és izgatottan mondta:
– Jól tette… hanem, folytassa, kérem.
XX. FEJEZET. A nagy áruházban.
… Igy tehát, január végével, épen mikor heves hózivatar volt kitörőben,
fáradtan, éhesen, átázva-fázva, csüggedten, testben összetörve, lélekben
megtörve, megkezdtem uj életemet, amelynek kinszenvedéseire magam
itéltem önmagamat.
… Nem volt a világon senki, akibe bizhattam volna; nem volt senki,
akinek elmondhattam volna nagyszerü és rettenetes titkomat… mert tudtam,
éreztem, hogy ha elmondom, egyszerre végem lesz s legfölebb csak mint
ritkaságot mutogatnának…
… Egynéhányszor mégis ugy elővett a magam inségének és nyomoruságának az
érzése, hogy szinte-szinte megszólitottam egy-két jóságosabb arcu
járó-kelőt: – „könyörülj rajtam!“ – De még idején megembereltem magamat
és elszántan ugyan, de már fásultan kóboroltam tovább…
… Mivel a hózivatar, ha kitör, okvetlenül elárul, mert a testemre hulló,
rátapadó hó egész alakomat rögtön láthatóvá tenné, első ösztönöm az
volt, hogy födél alá meneküljek a hózivatar elől, már csak azért is,
mert kegyetlenül fáztam… Később majd ráérek a jövőről tervezni…
… Egyelőre azonban, bár láthatatlan voltam, keservesen tapasztaltam,
hogy a londoni házak kapui nem nyilnak meg nekem; a zárakat, lakatokat
és vasrudakat nem birtam leverni a kapukról s most már aggódni kezdtem,
hogy a hózivatar a nyakamba szakad s előbb-utóbb vagy megfagyok, vagy
éhen pusztulok el.
… Ekkor azonban fényes ötletem támadt. Kóborlásaim közben elértem a
Tottenham-Court-Roadig, amelynek sarkán a nagy áruház van; tudja, az a
roppant raktár: „_Omnium_“ a neve, ahol mindent lehet venni: lisztet,
kenyeret, hust, butorokat, ruhákat, cipőt, sőt még olajfestményeket,
gépeket is, egy szóval mindent, ami csak szükséges az életben.
… Azt gondoltam, hogy ha bejutok ide, elláthatom magamat mindennel,
amire csak szükségem lesz. Az ajtó azonban be volt csukva és várnom
kellett, mig jön valaki… Az első vevőnek nyomában én is besurrantam a
nagy áruházba s épen abba az osztályba jutottam, ahol keztyüket,
szalagokat, harisnyákat s más eféle szövött holmit árultak. Óvatosan
tovább mentem a nagy áru-hegyek közt s igy értem oda, ahol a kosarak és
fonott butorok raktára volt.
… De itt sem lehettem biztonságban, mert a nép egyre hullámzott föl s
alá s minden pillanatban válságos helyzetbe jutottam, hogy megszorulok a
vevők között s aztán láthatatlanságom dacára is megragadnak…
Fölsurrantam tehát a lépcsőkön az emeletre, ahol meghuztam magamat és
kényelmesen végig nyujtóztam.
… Itt már kellemes meleg volt s el is határoztam, hogy itt maradok. Az
idő lassankint későre járt és kezdték becsukni a raktárt. Én csak erre
vártam. Ugy okoskodtam, hogy éjszaka, ha majd egészen magam leszek,
lopok eleséget, ruhát, kikutatom az egész raktárt, alszom reggelig s ha
megint kinyitják a boltot, szépen megszököm.
… Tervnek jó volt a terv, de a megvalósitása nem ment oly könnyen, mint
hittem. Ruhát akartam szerezni; beburkolni magamat ugy, hogy elfogadható
emberi formám legyen s lopni egy kis pénzt is, hogy kiválthassam
könyveimet a portland-utcai postahivatalból. Aztán majd lakást fogadok
valahol s terveket eszelek ki, amelyek segitségével teljesen
kiaknázhatom azokat az előnyöket, – mert azt hittem akkor, hogy vannak
ily előnyök! – amelyekkel láthatatlanságom kinálkozik.
… Nemsokára aztán be is csukták az üzletet. Alig hevertem egy óráig a
derékaljak tetején, mikor kezdték lehuzni a külső ablakok vas-redőnyeit,
a vevők pedig mind kitódultak az ajtókon. A segédek és hivatalnokok
pedig bámulatos gyorsan visszarakták helyére az el nem kelt árut, ugy,
hogy rövid fél óra alatt tiszta volt az egész roppant raktár s amit el
nem adtak, mind be volt rakva a szekrényekbe, vagy szép rendben ott állt
a polcokon.
… A segédek és hivatalnokok, köztük igen sok fiatal leány is, mihelyt
elvégezték dolgukat, rögtön siettek haza; aztán jött egy csapat
háziszolga és kisöpörte az egész raktárt, összeszedte a szemetet,
kihordta az utcára, mialatt én még mindig fönn kuporogtam a derékaljak
tetején. Végre körülbelül egy órára rá, hogy bezárták a raktár külső
ajtait, kezdték bezárogatni az udvarra nyiló ajtókat is… majd eloltották
a gázt és végre halálos csönd lett… Még vagy félóráig vártam a helyemen
s mikor semmi neszt se hallottam, szép lassan lemásztam rejtekhelyemről.
… Koromsötét volt és tapogatózva indultam arra felé, ahol bejöttem, mert
ott árulták a harisnyákat és szövött alsó ruhát. Mindenek előtt gyujtót
kellett keritenem és sok keresgélés után találtam is az egyik pénztáros
fiókjában, melyet feltörtem; ugyanott találtam gyertyát is. Ezt most
meggyujtottam és hozzá láttam az öltözködéshez.
… Nem sokáig kellett keresgélnem; kéznél volt ott minden. Jó meleg alsó
ruhát választottam ki, fölhuztam egy pár gyapju-harisnyát s aztán
átmentem a szabó-osztályba. Találtam ott is, ami kellett: nadrágot,
mellényt, kabátot, téli bundát és cipőt, meg egy széles karimáju
jezsuita-kalapot, amely fél-arcomat eltakarta. Most már, hogy
félig-meddig ember voltam, enni szerettem volna.
… Fönt az emeleten volt a buffet; odamentem hát. Itt már nem kellett
félnem, hogy meglátják a világosságot kivülről; meggyujtottam hát a
gázt, jól laktam hideg sülttel és a gázon még kávét is melegitettem.
Erre tovább indultam kutatni; eljutottam a füszeres-osztályba, majd a
cukros boltba, ahol kitünő süteményeket találtam s mikor itt másodszor
is jól laktam, megittam rá egy üveg fehér burgundit.
… A cukros-bolt mellett volt a játékszerek osztálya s ekkor pompás
gondolatom támadt. Találtam néhány álarcos orrot, persze csuf, nagy
orrokat, de evvel nem igen törődtem, hanem szemüvegeket is kerestem,
hogy elfödjem láthatatlan szemeimet. De a raktárban nem voltak
szemüvegek. Ez bosszantott ugyan, de nem segithettem rajta. Egyelőre
tehát beértem a mesterséges orral, meg az álszakállal és bajuszszal,
aminek segitségével ugy, ahogy mégis emberi külseje lett láthatatlan
ábrázatomnak.
… Erre aludni mentem s mondhatom, hogy nagyon jó kedvem volt. Azt
gondoltam, hogy reggel majd észrevétlenül kiszököm a raktárból, az
arcomat bekötözöm, mintha valami baleset ért volna, szemüveget veszek a
pénztáros fiókjából ellopott pénzen s igy aztán teljesen
fölismerhetetlen leszek… Elaludtam, látni véltem a csuf kis lengyel
zsidót, két bámész fiát, amint üres szobámba léptek, meg azt a vén
banyát, aki a macskáját kereste rajtam… Majd hirtelen ugy rémlett, hogy
kint vagyok a temetőben és látom apám koporsóját a megásott sir szélén…
– Te is menj le vele a föld alá! – rivalt rám egy dörgő hang s én hiába
igyekeztem szabadulni… Láthatatlan kezek megragadtak és lökdöstek,
vonszoltak a sir felé… Fölorditottam, de a temető-szolgák nem hallották
hangomat, nem látták küzködésemet; hisz láthatatlan voltam!… A koporsót
lebocsátották, a tilos erő nagyot lökött rajtam… és én is lebuktam a
nyitott sirba, a koporsóra, a sirásók pedig rám lapátolták a földet…
… Irtózatos erőlködéssel sikoltottam még egyet és fölébredtem… A szürke
londoni hajnal már virradt s a roppant raktárban kétes, fantasztikus
félhomály derengett. Fölültem a derékaljon s az első pillanatban valóban
nem tudtam, hogy hol vagyok; néma csönd, a boltozatos roppant terem, az
egymásra halmozott áruk oszlopai megrémitettek… De lassankint visszatért
öntudatom s ekkor mindjárt beszélgetést hallottam…
… Lent a földszinten, ahol már fölhuzták egy pár ablaknak a
vasredőnyeit, két embert pillantottam meg. Ijedtemben hirtelen
fölugrottam, de erre a neszre mind a ketten hirtelen oda néztek s
valószinüleg meglátták az alakomat, mely lopva osont le a
derékalj-hegyről…
– Ki az ott? – kiáltott föl az egyik.
– Megállj! – orditott a másik.
… Én pedig lélekszakadva menekültem a keskeny folyosón s amint a
szegleten befordultam, kalap nélkül, tehát látható fej nélkül, egy
tizenöt éves suhanc jött velem szemközt… Mikor meglátott ugy,
fejetlenül, iszonyodva fölsikoltott, én leütöttem és rohantam tovább, de
a következő szögletnél hirtelen meglapultam a fal mögött s hallottam,
hogy rohannak el mellettem az üldözőim.
– Be kell csukni az ajtókat! – kiabálták többen, mig mások meghökkenve
kérdezősködtek:
– Mi az?… mi történt?
… A lélekzetemet is visszafojtva lapultam a falhoz s annyira meg voltam
rémülve, hogy eszembe se jutott a menekülés egyetlen, biztos módja,
pedig csak a ruhámat kellett volna levetni!
… Ám ez nem jutott eszembe; azt hiszem azért, mert ruhástól akartam
kiszökni a raktárból s ez volt a baj. Az egyik segéd megpillantott a
földszintről s elorditotta magát:
– Ott van ni!
… Egyenesen felém rohant a lépcsőkön, én pedig fölkaptam egy széket,
hozzá vágtam s aztán futottam előre… A fickó megtántorodott, még
hangosabban kiabált, de nem maradt el: folyton a nyomomban járt. Ekkor,
a fordulónál, fölszaladtam a lépcsőkön. A második emeleten roppant
hegyekbe rakva álltak a festett vázák és edények, amelyekkel a lakásokat
szokták disziteni… Fölkaptam egyet és fejbe hajitottam vele üldözőmet…
Még most is hallom rémes sikoltását, amint elterült a földön… Aztán
megrugtam az egész hegyet s a cserép-edények óriási robajjal zuhantak
alá a lépcsőn, szinte eltemetve az ájult embert.
… De ekkor már minden oldalról futó lépésben közeledtek felém az
üldözők. Kétségbeesve szaladtam föl a buffetbe, ott azonban egy fehér
ruhába öltözött ember – azt hiszem, a szakács – állta utamat. Félre
löktem: még egy emelettel följebb rohantam, ahol lámpásokat és
bronz-tárgyakat árultak; s midőn a szakács utánam szaladt, fölkaptam egy
nehéz csillárt és hozzá vágtam… Ugy terült el, mint a bika, ha homlokán
éri a tagló; én pedig menekültem tovább.
… Most már megjött a mentő gondolat… Kezdtem vetkőzni; a kabát, a
mellény, a nadrág le is jött valahogy: de a gyapju alsóruha ugy rám
tapadt, mintha második bőröm lett volna… Mögöttem egyre közelebb jöttek
az üldözők: a szakács ájultan hevert a lépcsőkön s nekem megint
menekülnöm kellett… szerencsére az üldözők megálltak egy percre a
szakácsnál s ez elég volt, hogy közben kibujhassak az alsó ruhából is…
– Rendőr!… rendőr!… csak erre! – kiabált valaki ebben a pillanatban.
… Végső erőfeszitéssel rántottam le magamról a gyapju alsó-inget is és
ujra szabad voltam… ugyanabban a pillanatban, amikor a rendőr és három
segéd a szögleten befordultak. Mint a hiénák rohantak rá elhányt
ruháimra melyeket diadalmasan kapkodtak föl a földről.
– Elhányta, amit lopott! – kiáltott föl az egyik.
– Ide bujhatott valahová! – kiabálta a másik.
… És keresni kezdtek, mint a tüt; én pedig lihegve, fáradtan néztem őket
egy darabig az oszlop mögül, átkozván a balszerencsét, mely ismét
megfosztott a ruháimtól. Aztán fölosontam a buffetbe, ittam egy kis
tejet, amit ott találtam és leültem a tüz mellé, elmélkedve helyzetemről
és a jövőről.
… Nem sokára két segéd jött be és fölötte izgatottan beszélgettek az
esetről. Azt beszélték, hogy a tolvajok több száz font ára holmit loptak
az éjjel, s az egyik véletlenül itt rekedt a raktárban de estig
okvetlenül megcsipik, mert a rendőrség már elállt minden kijárást…
Megvetően mentem ki a buffetből, lelopóztam a raktárba s azon tünődtem,
hogyan csinálhatnék egy csomagot mind abból, amire szükségem van s
hogyan küldethetném el a raktárból valami postahivatalba…
… De nem tudtam a szállitás módját, s mivel nem mutathattam volna
magamat a postahivatalnál sem, abba hagytam ezt a tervet, s átláttam,
hogy nincs mit keresnem a raktárban tovább. Tizenegy óra tájban tehát,
mivel a hó már csak szállingózva esett s hulltában mindjárt el is
olvadt, elhatároztam, hogy ismét neki vágok Londonnak és másutt próbálok
szerencsét.
XXI. FEJEZET. A Drury Lane-en.
– Most már talán ön is kezdi átlátni, mily szörnyü nehézségekkel járt az
uj állapotom, – folytatta a láthatatlan ember. – Nem volt lakásom, nem
volt ruhám, nem volt mit ennem: valósággal olyan voltam, mint a
bélpoklosok az ókorban, akiket a társadalom kiközösitett a kebeléből… És
még ha lett volna is mit ennem: akkor se ehettem volna, mert a meg nem
emésztett eledel látható lett volna bennem!
– Erre nem is gondoltam! – szólt közbe Kemp.
– Én magam se, – felelte Griffin. – A hó pedig uj veszedelmekre
figyelmeztetett. Hóeséskor nem járhattam az utcán, mert a hó rám
rakódhatott s akkor a körvonalaim láthatókká lettek volna. Az eső
szintén megmutatta volna testem alakját: mint a buborék, olyan lettem
volna az esőben – s a ködben szintugy megláthatták volna testem
páraszerü formáit… Továbbá a por, a sár, amit utjártamban nem
kerülhettem ki, előbb-utóbb vékony réteggel vonhatta volna be testemet,
amely ily módon szintén látható lett volna.
– Ebben igaza van, – hagyta helyben Kemp.
– E gondolatokkal tépelődve, – folytatta a láthatatlan ember, –
lassankint ismét oda kerültem, ahol azelőtt laktam. Az utcasarkon
azonban megálltam, mert a nép még sürü tömegben állt a ház előtt, melyet
fölgyujtottam… A ház egyre füstölgött s ugy látszott, hogy gázrobbanás
is történt, mert az utca tele volt mindenféle törmelékkel.
… Legelső gondom most az volt, hogy ruhát szerezzek. Az egyik
zug-boltban, amely mindenféle ócska holmit árult, a játékszerek közt
egész csomó álarcot, szakállt pillantottam meg s ekkor rögtön eszembe
jutott, amit a nagy áruházban akartam megcselekedni… Nekem mindenek
előtt ruha kellett: ruha s más egyéb, olyan holmi, amivel az arcomat is
elfogadható ember-ábrázattá tehetem.
… Óvatosan odamentem tehát ehez a bolthoz, amelyről később megtudtam,
hogy szinészeknek való ócskaságokkal kereskedik; de mialatt az uton
átmentem, majd elgázolt egy kocsi.
Ugy történt a dolog, hogy egy duhaj mészároslegény, aki utánam jött,
gyorsabban menvén mint én, elért és ugy félre taszitott, hogy majdnem
elbuktam az utca közepén; ugyanekkor egy kétlovas kocsi fordult be a
sarkon és egyenesen nekem hajtott, kis hijja volt, hogy le nem ütött a
lábamról… Mérgemben jó nagyot vágtam öklömmel a kocsis hátára s aztán
fáradtan, lihegve ültem le egy padra, az omnibusz-megálló mellett; de
ott sem maradhattam sokáig, mert nagyon csiklandozott a tüsszentés és
féltem, hogy elárulom magamat, ha tüsszentek.