Gyönyörű tavaszi nap volt a háború napja. Reggel esett az eső és az
iskolában, szünet alatt a fiúk szomorúan néztek ki az ablakon. Azt
hitték, az eső el fogja verni az egész csatát. De dél felé szépen
elállott az eső és kitisztult az ég. Egy órakor már ragyogott az édes
tavaszi napsugár, fölszikkadt a kövezet s mikor a fiúk hazamentek az
iskolából, megint meleg volt és friss illatokat hozott a szellő a budai
hegyekről. Ez volt a legszebb csataidőjárás, amit csak kívánni lehetett.
Az erődökben felhalmozott homok megázott, de meg is száradt egy kicsit
délutánra. A bombák így használhatóbbak voltak.
Nagy volt a szaladás egy órakor. Rohant haza mindenki és már háromnegyed
kettőkor a grundon zsibongott a hadsereg. Némelyiknek még a zsebében
volt az ebédről maradt kenyér, onnan eszegette. De most már nem volt oly
nagy az izgalom, mint tegnap. Tegnap még nem tudták, mi lesz. De a
követek megjelenése eloszlatta az izgatottságot, melynek helyébe a
komoly várakozás lépett. Most már tudták, mikor jönnek és tudták, milyen
lesz a harc. Forrott valamennyiben a harckészség és már szerettek volna
az ütközet hevében lenni. Az utolsó félórában azonban változtatást tett
Boka a haditerven. Mikor a fiúk összegyülekeztek, meglepetve látták,
hogy a 4-ik és 5-ik erőd előtt nagy és mély árok húzódik. Az ijedősebbek
rögtön arra gondoltak, hogy ezt az ellenség csinálta és megrohanták
Bokát:
– Láttad azt az árkot?
– Láttam.
– Ki csinálta?
– Janó csinálta, ma hajnalban, az én megrendelésemre.
– Minek ez?
– Ezzel megváltozik a haditerv egy része.
Megnézte a jegyzeteit és előhívta az A és B zászlóalj parancsnokait:
– Látjátok azt az árkot?
– Látjuk.
– Tudjátok mi a sánc?
Nem nagyon tudták.
– A sánc – mondta Boka – arra való, hogy a sereg meghúzódjék benne, el
legyen rejtve az ellenség elől s csak a kellő pillanatban kezdje el a
harcot. A haditerv megváltozik, mert ti nem a Pál-utcai kapunál fogtok
állani. Rájöttem, hogy ez nem jó. Ti mind a két zászlóaljjal a
sáncárokban fogtok elbújni. Mikor az ellenségnek ez a része bejön a
Pál-utcai kapun, az erődök azonnal megkezdik a bombázást. Az ellenség az
erődök felé megy, mert nem látja a farakás tövében a sáncot. Mikor öt
lépésnyire van a sánctól, ti kidugjátok az árokból a fejeteket és onnan
hirtelen bombázni kezditek őket homokkal. Az erődök közben egyre tovább
tüzelnek. Ekkor ti kirohantok a sáncból és rávetitek magatokat az
ellenségre. Nem kergetitek őket rögtön a kapu felé, hanem megvárjátok,
míg mi végzünk a Mária-utcai résszel és csak mikor én rohamot fuvatok,
akkor kergessétek őket a kapu felé. Mire mi a Mária-utcai részt
beszorítottuk a kunyhóba, az 1-ső és 2-ik erőd legénysége átrohan a
többi erődbe és a mi Mária-utcai seregünk a ti segítségetekre jön. Tehát
ti csak feltartóztatjátok őket. Értitek?
– Hogyne.
– És ekkor fuvatom a rohamot. Ekkor már kétszerannyian leszünk, mint ők,
mert az ő seregük fele akkor már a kunyhóban lesz. És a törvények
szerint csapattámadásnál nem baj, ha többen vagyunk. Csak a személyes
támadásnál nem szabad kettőnek egy ellen menni.
Mikor ezt mondta, Janó odament a sánchoz és megigazgatta néhány
kapavágással. Aztán még egy talicska homokot öntött be.
Az erődök legénysége ezalatt serényen munkálkodott, sürgött-forgott a
farakások tetején. Az erődök úgy voltak csinálva, hogy a fahasábok közül
csak a fejük látszott ki a fiúknak. Le-lehajoltak, eltüntek, majd újra
felbukkantak. Csinálták a homokbombákat. Minden erőd fokán kicsiny
piros-zöld zászlót lengetett a szél, csak a sarkon levő, harmadik számú
erődről hiányzott a zászló. Ez a hiányzó zászló volt az, amit Áts Feri
annak idején elvitt. Ennek a helyébe nem tűztek másikat, mert ezt a
csatában akarták visszafoglalni.
Igen ám, de még emlékezhetünk rá, hogy ez a sok viszontagságon átment
zászló legutóbb Gerébnél volt. Először Áts Feri vitte el s a
vörösingesek elrejtették a füvészkerti romban. Onnan elvitte Nemecsek,
akinek az apró lábnyomait a porban fölfedezték. Amaz emlékezetes estén,
amikor egyszerre csak a vörösingesek közé pottyant a kis szőke a fáról,
a Pásztorok kicsavarták a kezéből és ismét visszakerült a tomahawkok
közé, a vörösingesek titkos fegyvertárába. Onnan legutóbb Geréb hozta
el, hogy kedveskedjék vele a Pál-utcaiaknak. De már akkor megmondta
Boka, hogy nekik visszalopott zászló nem kell. Ők becsülettel akarják
visszaszerezni a zászlót.
Tehát tegnap, alig hogy eltávozott birodalmukból a vörösinges
küldöttség, egy Pál-utcai küldöttség kelt útra a zászlóval a füvészkert
felé.
A füvészkertben épp nagy haditanács volt, mikor odaértek. Csele vezette
a követeket, akik ketten voltak: Weisz és Csónakos. Cselénél fehér
zászló volt s a piros-zöld zászlót újságpapirosba göngyölve vitte Weisz.
Az őrök elibük álltak a fahídon:
– Állj, ki vagy?
Csele kihúzta a kabátja alól a fehér zászlót és magasra emelte. De
szólni – egy szót se szólt. Az őrök nem tudták, ilyenkor mi a szokás.
Hát bekiáltottak a szigetre:
– Huja! Hopp! Idegenek vannak itt!
Erre Áts Feri ment ki a hídra. Ő már tudta, mit jelent a fehér zászló.
Beeresztette a követeket a szigetre.
– Követségbe jöttetek?
– Igen.
– Mit akartok?
Csele előlépett:
– Visszahoztuk ezt a zászlót, amit elvettetek tőlünk. Már nálunk volt,
de nekünk így nem kell. Hozzátok magatokkal holnap a csatába és ha el
tudjuk venni tőletek, akkor elvesszük. Ha nem, akkor a tiétek marad. Ezt
üzeni a tábornokom!
Intett Weisznek, aki nagy komolyan csomagolta ki a papirból a zászlót s
mielőtt átadta volna, megcsókolta.
– Szebenics fegyvertáros! – kiáltott Áts.
– Nincs itt! – hangzott a sűrűből.
Csele megszólalt:
– Épp most volt nálunk követségben.
– Igaz, – mondta Áts Feri, – ezt elfelejtettem. Hát jőjjön elő a
helyettes-fegyvertáros.
Egy bokor ágai széthajoltak és a kis fürge Wendauer jelent meg a vezér
előtt.
– Vedd át a követektől a zászlót – mondta – és tedd el a fegyvertárba.
Azzal a követekhez fordult:
– A zászlót a csatában Szebenics fegyvertáros fogja vinni. Ez a
válaszom.
Csele ismét fel akarta emelni a fehér zászlót annak jeléül, hogy
elmennek, mikor megint megszólalt a vörösinges vezér:
– A zászlót – mondta – valószínűleg Geréb vitte vissza hozzátok.
Csönd volt. Nem felelt senki.
Áts megkérdezte:
– Geréb volt?
Csele haptákba vágta magát:
– Erre nincs megbízásom! – mondta katonásan, aztán rákiáltott a
legényeire: – Vigyázz! In–dúlj!
És otthagyta a vezért. Nem hiába mondták Cseléről, hogy gigerli, nem
hiába volt elegáns fiú Csele, meg kell neki adni, hogy ezt katonásan
csinálta. Nem volt hajlandó elárulni az ellenségnek senkit, még az
árulót sem.
És Áts Feri e pillanatban egy kicsit le volt főzve. Wendauer ott állott
a zászlóval és bámult. Aztán dühösen kiáltott rá a vezér:
– Mit bámészkodol itten!? Vidd a zászlót a helyére!
Wendauer elkullogott és közben azt gondolta: «Mégis csak nagyszerű fiúk
ezek a Pál-utcai fiúk! Ime, ez már a második közülük, aki lefőzte a
rettenetes Áts Ferit!»
Így került vissza hozzájok a zászló. És ezért nem volt zászló a harmadik
számú erődön.
Az őrszemek már fenn ültek a palánkon. Az egyik a Mária-utcai palánk
tetején lovagolt, a másik a Pál-utcain. A farakások közül, a siető,
sürgő-forgó, rendezkedő csoportból elősietett Geréb. Boka elé állt és
összecsapta a sarkát:
– Tábornok úrnak alásan jelentem, egy kérésem volna.
– Mi az?
– Tábornok úr ma azt parancsolta nekem, hogy a 3-ik erődbe menjek
vártüzérnek, mert az a sarkon van és a legveszélyesebb. Meg azért is,
mert arról hiányzik a zászló, amit én már egyszer elhoztam ide.
– Igen. És mit akarsz?
– Azt akarom kérni, hogy még ennél is veszedelmesebb helyre jussak. Már
cseréltem is Barabással, aki a sáncba van rendelve. Ő jó dobó, neki
hasznát lehet venni az erődben. Én meg nyiltan akarok harcolni, a
sáncból, az első sorban. Tessék ezt megengedni.
Boka végignézett rajta:
– Mégis derék fiú vagy, Geréb.
– Megengedi?
– Meg.
Geréb szalutált, de ott maradt a tábornok előtt.
– No, mit akarsz még? – kérdezte ez tőle.
– Csak azt akarom mondani, – válaszolt kissé zavartan a vártüzér, – hogy
örültem, amiért azt mondtad: «derék fiú vagy, Geréb». De nagyon fájt,
hogy így mondtad: «_mégis_ derék fiú vagy, Geréb.»
Boka mosolygott:
– Erről nem tehetek. Ennek te vagy az oka. De most ne érzékenykedjél.
Hátra arc, indúlj. Eredj a helyedre.
És Geréb elmasirozott. Örömmel bújt be a sáncba és rögtön hozzá kezdett
a nedves homokból való bombagyártáshoz. A sáncból pedig egy maszatos
alak mászott ki. Barabás volt. Odakiáltott Bokának:
– Megengedted?
– Meg! – kiáltott vissza a tábornok.
Szóval még nem nagyon hittek ennek a Gerébnek. Így jár az, aki hűtlen
volt. Ellenőrzik még akkor is, amikor igazat mond. De a tábornok szava
ezt a kétséget is eloszlatta. Barabás felmászott a sarok-erődre s
lehetett látni alúlról, amint az erőd parancsnokánál szalutálva
jelentkezett. De a következő pillanatban már mind a kettő lekapta buksi
fejét a bástya mögé. Dolgoztak ők is. Gúlákba rakták a bombákat.
Így telt néhány perc. A fiúk szemében néhány óra volt ez a néhány perc
és a türelmetlenség annyira fokozódott, hogy ilyen kiáltások
hallatszottak:
– Talán meggondolták?
– Megijedtek!
– Cselt főztek ki!
– Nem jönnek!
Két óra után néhány perccel a hadsegéd benyargalta az összes
hadállásokat azzal a paranccsal, hogy minden piszmogásnak vége legyen,
mindenki vágja magát «Vigyázz»-ba, mert a tábornok megtartja az utolsó
szemlét. És mikor a hadsegéd az utolsó hadállásnál jelentette ezt, az
elsőnél már megjelent Boka, némán, szigorúan. Előbb a Mária-utcai
sereget nézte meg. Ott minden rendben volt. A két zászlóalj mereven állt
a nagy kaputól jobbra-balra. A parancsnokok előléptek.
– Rendben van, – mondta Boka. – Tudjátok a kötelességteket?
– Tudjuk. Futást színlelünk.
– Aztán… hátba!
– Igenis, tábornok úr.
Majd a kunyhót vizsgálta meg. Az ajtót kinyitotta és a nagy rozsdás
kulcsot kivülről dugta be a zárba. Meg is forgatta benne, hogy jár-e.
Aztán az első három erődöt nézte meg. Két-két legény állt minden
erődben. A homokbombák készen, gúlába rakva. A hármas számú erődben
háromszor annyi bomba volt, mint a többiben. Ez volt a fő-erősség. Itt
három tüzér vágta magát haptákba, mikor a tábornok megjelent. A 4., 5.,
6. erődökben tartalékbombák voltak.
– Ezekhez ne nyúljatok, – szólt Boka, – mert a tartalékhomok arra való,
hogy legyen mivel tüzelni, ha a többi erődökből átparancsolom ide a
tüzéreket.
– Igenis, tábornok úr.
Az ötös erődben oly nagy volt a «drukk», hogy mikor a tábornok
odaérkezett, a túlbuzgó tüzér ráordított:
– Állj, ki vagy?!
A másik oldalba lökte. Boka pedig rákiáltott:
– A tábornokodat se ismered meg? Te szamár!
Aztán hozzátette:
– Az ilyet legjobb volna mindjárt főbelövetni!
Az izgatott tüzér halálra ijedt. Eszébe se jutott hamarjában, hogy nem
nagyon valószínű, hogy őt itt főbelőjjék. Sőt Boka sem törődött azzal,
hogy ezúttal – ami csak nagy ritkán esett meg vele – bolondot mondott.
Tovább ment és a sánchoz ért. A mély árokban két zászlóalj guggolt.
Köztük kuporgott Geréb, boldog mosollyal az arcán. Boka felállt a sánc
dombjára.
– Fiúk, – kiáltott lelkesen, – tőletek függ a csata sorsa! Ha ti fel
tudjátok tartóztatni az ellenséget, amíg a Mária-utcai sereg végez,
megnyertük a csatát! Ezt jól jegyezzétek meg!
Harsány ordítás felelt erre az árokból. A guggoló alakok tűzbe jöttek.
Mulatságos kis figurák voltak, amint a sáncárokban ordítoztak és
lengették a sapkájukat, anélkül, hogy felállottak volna.
– Csönd! – kiáltott a tábornok.
És kiment a grund közepére. Ott már várta Kolnay a trombitával.
– Hadsegéd!
– Parancs!
– Nekünk valami olyan helyre kell mennünk, ahonnan az egész harcteret
láthatjuk. A hadvezérek a csatát rendszerint dombtetőről szokták nézni.
Hát mi fel fogunk mászni a kunyhó tetejére.
A következő percben már a kunyhó tetején állottak. A nap megcsillant
Kolnay trombitáján és ez roppant harcias külsőt adott a hadsegédnek. A
tüzérek az erődökből mutogatták egymásnak:
– Nézd…
S ekkor előkerült Boka zsebéből a színházi gukker, mely már szerepelt
egyszer, a füvészkertben. A vállára akasztotta a szíjját, s e percben
alig hogy némi csekély külsőségekben különbözött a nagy Napoleontól.
Hadvezér volt, annyi szent. És vártak.
Történetíróhoz pontos időszámítás illik, tehát pontosan jegyezzük föl,
hogy hat perccel ezután a Pál-utca felől trombitaszó hangzott. Idegen
trombita volt. És erre a hangra fészkelődni kezdtek a zászlóaljak.
[Illustration: «Fiúk, tőletek függ a csata sorsa!»]
– Jönnek! – adták szájról-szájra.
Boka egy kicsit elsáppadt.
– Most! – mondta Kolnaynak. – Most dől el a birodalmunk sorsa.
Néhány pillanattal ezután mind a két őrszem leugrott a palánk tetejéről
és futva igyekezett a kunyhó felé, melynek tetején a tábornok állott. A
kunyhó előtt megálltak és szalutáltak.
– Jön az ellenség!
– Helyre! – kiáltott Boka és a két őrszem rohant a helyére. Az egyik a
sáncba, a másik a Mária-utcai sereghez. Boka a szeméhez emelte a
látcsövet és halkan mondta Kolnaynak:
– Vedd a szádhoz a trombitát.
Ez is megtörtént. Aztán hirtelen levette szeme elől Boka a gukkert,
pirosság ömlött el az arcán és lelkes hangon mondta:
– Fújd!
És felharsant a trombitajel. A birodalom mindkét kapuja előtt megálltak
a vörösingesek. Ezüstvégű lándzsáikon szikrázott a napfény, vörös
ingükben, vörös sapkájukban olyanok voltak, mint a vörös ördögök. Az ő
trombitáik is rohamot fújtak és most tele volt a levegő izgató
trombitaharsogással. Kolnay egyre fújta, egy pillanatra sem hagyta abba.
– Tata… tra… trara… – hangzott egyre a kunyhó tetejéről.
[Illustration: «Boka szeméhez emelte távcsövét.»]
Boka most Áts Ferit kereste a távcsővel. Felkiáltott:
– Ott van… Áts Feri a Pál-utcaiakkal jött… Szebenics is vele van… ott
viszi a mi zászlónkat… kemény dolga lesz a Pál-utcai seregnek!
A Mária-utca felől jövőket az idősebbik Pásztor vezette. Vörös zászlót
lengettek. És harsogott a három trombita, szünet nélkül. A vörösingesek
pedig csak álltak a kapukban, zárt csatasorban.
– Valamit terveznek, – mondta Boka.
– Mindegy! – kiáltott a hadsegéd, egy pillanatra abbahagyva a
trombitálást. De a következő pillanatban már tovább fújta, teli tüdőből:
– Tata… tra… trara…
Aztán hirtelen elhallgattak a vörösingesek trombitái. A Mária-utca felől
jövők hatalmas csataordításban törtek ki:
– Huja hopp! Huja hopp!
És berohantak a kapun. A mieink egy pillanatra elibük álltak, mintha fel
akarnák venni a harcot, de a következő pillanatban már vad futással
rohantak, ahogy a haditerv parancsolta.
– Bravó! – kiáltott Boka. Aztán hirtelen a Pál-utca felé nézett. Az Áts
Feri serege – nem jött be a kapun. Állott a sereg, mint a cövek, a
nyitott kapu előtt, az utcán.
Boka megijedt:
– Mi ez?
– Valami csel, – mondta reszketve Kolnay. Majd megint balra néztek. A
mieink futottak s a vörösingesek ordítva vetették magukat utánuk.
Most Boka, aki eddig komolyan, majdnem megszeppenve nézte az Áts Feri
hadosztályának tétlenségét, egyszerre olyat csinált, amire az ő életében
eddig még nem volt példa. Feldobta magasra a sapkáját, ordított egy
nagyot, táncolni kezdett a kunyhó tetején, mintha megbolondúlt volna,
úgy, hogy a korhadt alkotmány majdnem beszakadt alatta.
– Meg vagyunk mentve! – kiáltotta.
Rárohant Kolnayra, megölelte és megcsókolta. Aztán táncolni kezdett
vele. A hadsegéd ebből egy szót sem értett. Meglepetve kérdezte:
– Mi ez? Mi ez?
Boka arrafelé mutatott, ahol Áts Feri állott a seregével, mozdulatlanul:
– Látod azt?
– Látom.
– No, hát nem érted?
– Nem én.
– Ó, te buta… mi meg vagyunk mentve. Győztünk! És te nem érted?!
– Nem én!
– Látod, hogy mozdulatlanul állnak?
– Hogyne látnám!
– Nem jönnek be… várnak.
– Látom.
– Hát miért várnak? Mire várnak? Arra várnak hogy a Pásztor hadosztálya
végezzen a Mária-utcában. És ők csak akkor fognak támadni? Én ezt rögtön
megláttam, mikor látható volt, hogy nem egyszerre támadnak! Az a
szerencsénk, hogy ők ugyanolyan haditervet csináltak, mint mi. Azt
akarták, hogy Pásztor kergesse ki seregünk felét a Mária-utcába és akkor
a másik felét egyszerre támadják meg: Pásztor hátulról, Áts Feri
előlről. De ebből nem esznek! Gyere!
És már mászni kezdett lefelé.
– Hova?
– Csak gyere velem. Itt nincs mit néznünk, mert ezek ugyan meg nem
moccannak. Gyerünk segíteni a Mária-utcai seregünknek!
A Mária-utcai sereg gyönyörűen csinálta a dolgát. Össze-vissza futkosott
a gépház előtt, az eperfák körül. Ravaszúl csinálták, mert még ilyeneket
is kiabáltak:
– Jaj! jaj!
– Végünk van!
– El vagyunk veszve!
A vörösingesek ordítva üldözték őket. Boka most már csak azt figyelte,
hogy bele fognak-e menni a csapdába. A mieink ugyanis hirtelen eltüntek
a gépház mellett. A sereg fele a kocsiszínbe, a másik fele a kunyhóba
menekült.
Pásztor kiadta a jelszót:
– Utánuk! Fogjátok el őket!
És a vörösök utánuk rohantak, a gépház mögé.
– Fújd! – kiáltott Boka.
És a kis trombita megharsant, jelezve, hogy az erődök kezdjék a
bombázást. És vékony gyerekhangok diadalordítása jött az első három erőd
felől. Tompa puffogás hallatszott. A homokbombák repülni kezdtek. Boka
piros volt és egész testében reszketett.
– Hadsegéd! – kiáltott.
– Jelen!
– Rohanj a sáncba és mondd meg, hogy várjanak. Ők csak várjanak. Majd ha
rohamot fuvatok, akkor kezdjék. És a Pál-utcai erődök is várjanak!
A hadsegéd már rohant is. A kunyhónál azonban hasra feküdt és a sánc
földhányása mögött hason csúszva ment előre a sáncig, hogy a kapuban még
mindig mozdulatlanul álló ellenség meg ne lássa. Suttogva adta le a
parancsot a legszélsőnek s aztán úgy, ahogy jött, hason csúszva ment
vissza a tábornokhoz.
– Rendben van, – jelentette.
A gépház mögött tele volt ordítással a levegő. A vörösingesek azt
hitték, hogy győztek. A három erőd derekasan tüzelt és ez megakadályozta
őket abban, hogy felrohanjanak a farakásokra. A szélső erődben, a
nevezetes harmadik erődben Barabás ingujjra vetkőzve úgy harcolt, mint
egy oroszlán. Egyebet se csinált, csak az öregebb Pásztort vette célba.
Egymás után puffantak a puha homokbombák Pásztor fekete fején. És minden
bombával kiáltott egyet Barabás:
– Nesze, öcsém!
A puha homok szemét-száját teleszórta Pásztornak, aki dühösen prüszkölt.
– Megállj, jövök! – ordította haragosan.
[Illustration: «Nesze öcsém!»]
– Csak gyere! – kiáltott Barabás, célzott és dobott. Most megint tele
lett a szája homokkal a vörösingesnek. Óriási éljenzés tört ki az
erődökön.
– Egyél homokot! – kiáltott nekihevülten Barabás és két kezével szórta a
bombát, valamennyit Pásztor felé. És a másik kettő se volt rest. A
sarokerőd úgy dolgozott, hogy öröm volt nézni. A gyalogos sereg pedig
némán kucorgott a kocsiszínben meg a kunyhóban, várta a parancsot, hogy
előrohanjon. A vörösingesek most már az erődök tövében voltak és a
legkeményebb harcot vívták. Pásztor újra parancsot adott:
– Fel a farakásokra!
– Puff! – kiáltott Barabás és orron dobta a vezért.
– Puff! – vették át a jelszót a többi erődök is és a felkapaszkodni
készülők fejére valóságos homokzáport zúdítottak.
Boka megfogta Kolnay karját.
– Fogytán van a homok, – mondta, – innen látom. Már Barabás is csak egy
kézzel dobál, pedig a sarokerődben háromszor annyi volt…
Valóban, most mintha gyöngült volna a tüzelés.
– Mi lesz? – kérdezte Kolnay.
Boka most már nyugodt volt:
– Győzni fogunk!
E pillanatban a második számú erőd megszüntette a tüzelést. Nyilván
elfogyott a homok.
– Itt a pillanat! – kiáltott Boka. – Rohanj a kocsiszínbe. Támadjanak!
Ő maga a kunyhóhoz ugrott. Felrántotta az ajtót és bekiáltott:
– Roham!
És ugyanegy pillanatban rohant elő a két zászlóalj, az egyik a
kocsiszínből, a másik a kunyhóból. Épp jókor érkeztek. Pásztor már
féllábbal fenn volt a második erődön. Belekapaszkodtak és lehúzták. A
vörösingesek most megzavarodtak. Ők azt hitték, hogy a futó sereg a
farakások közé menekült s hogy az erődök arra valók, hogy ne eresszék be
az ellenséget a farakások közé. És íme, egyszerre hátba támadták őket
azok, akik az imént még _előlük_ futottak…
Komoly haditudósítók, akik igazi háborúkban vettek részt, azt mondják,
hogy a háború legnagyobb veszedelme a zavar. A hadvezérek az ágyúk
százaitól sem félnek úgy, mint egy parányi kis zavartól, mely pillanatok
alatt általános kavarodássá szokott növekedni. És ha az igazi, ágyús,
puskás hadsereget meggyöngíti a zavar, ugyan hogy vágta volna ki magát
ebből a bajból néhány vörös tornaingbe öltözött kis gyalogos katona?
Nem értették a dolgot. Az első pillanatban még azt se tudták, hogy ezek
ugyanazok, akik az imént eltűntek előlük. Azt hitték, ez új hadsereg.
Csak mikor ráismertek egyesekre, látták, hogy megint azokkal kerültek
össze.
– Honnan a föld alól kerültek ezek elő? – kiáltott Pásztor, miközben két
erős kar belekapaszkodott a lábába és lehúzta az erődről.
Most Boka is harcolt. Kinézett magának egy vörösingest és birkózni
kezdett vele. Birkózás közben lassan és ügyesen a kunyhó felé
szorította. A vörösinges e pillanatban látta, hogy nem boldogul Bokával.
Kapta magát tehát és gáncsot vetett neki. Az erődökről, ahonnan
figyelemmel kísérték ezt a párharcot, felhangzott a tiltakozás:
– Gyalázat!
– Gáncsot vetett!
Boka a gáncs következtében elesett. De ugyanabban a pillanatban már
talpon is volt. Rákiáltott a vörösre:
– Gáncsot vetettél! Ez törvényt bont!
Intett Kolnaynak s egy szempillantás alatt a kunyhóba vitték a kapálózó
vörösingest. Boka rázárta az ajtót. Lihegve mondta:
– Ostoba volt. Ha rendesen birkózott volna, nem birtam volna vele. Így
azonban jogunk volt kettőnknek ellene menni…
És újból a csatasorba rohant, ahol már párokra oszolva birkóztak a
legények. Ami kevés homok még az első két erődben volt, azt arra
használták a tüzérek, hogy a birkózó ellenségre szórják. A Pál-utcai
telekre néző erődök hallgattak, vártak.
Kolnay épp birkózáshoz akart kezdeni, mikor Boka rárivallt:
– Ne birkózzál! Eridj, vidd a parancsot, hogy az első és második erőd
legénysége menjen át a négyes és ötös erődbe!
[Illustration: «Csónakos ölbe kapta és vitte…»]
Kolnay keresztül vágta magát a birkózók során és vitte az üzenetet. Az
első két erődről csakhamar eltűnt a zászló, mert ezt is magukkal vitték
a fiúk az új harcvonalba.
És egyik diadalkiáltás a másik után hangzott fel. De a legnagyobb akkor
hangzott, amikor Pásztort, magát a rettenetes, legyőzhetetlen Pásztort
Csónakos ölbe kapta és úgy vitte a kunyhó felé. Egy pillanat és Pásztor
már tehetetlen dühvel dörömbölt a kunyhón, csakhogy – belülről…
Óriási lárma tört ki erre. A vörösingesek csapatja érezte, hogy veszve
van. A fejüket végleg elvesztették, amikor a vezérük eltűnt közülük.
Most már csak abban bizakodtak, hogy az Áts Feri hadosztálya fogja
helyreütni a csorbát. És egyik vörösingest a másik után hurcolták be a
kunyhóba, egyre fölharsanó, meg-megújuló diadalordítás közepette, ami
elhangzott a Pál-utcai küszöbön mozdulatlanúl álló sereghez is.
Áts Feri, aki fel-alá sétált az arcvonal előtt, büszke mosollyal mondta:
– Halljátok? Mindjárt megkapjuk a jelt.
Az volt ugyanis a vörösingesek közt a megállapodás, hogy mikor a
Pásztor-hadosztály végez a Mária-utcában, megfuvatják a trombitát s
akkor egyszerre támad Pásztor és Áts Feri. De már akkor a kis Vendauer,
aki a Pásztorék trombitása volt, benn dörömbölt a többivel együtt a
kunyhóban és a trombitája homokkal teletömve nyugodott szép csöndesen a
harmadik erődben, a hadizsákmányok között…
Míg ezek itt történtek a gépház és a kunyhó körül, Áts Feri nyugodtan
biztatta embereit:
– Csak legyetek türelemmel. Amint meghalljuk a trombitajelt, előre!
De a várva-várt trombitajel csak nem jött. Az ordítozás, kiabálás egyre
gyöngébb lett, sőt határozottan úgy hallatszott, mintha valami zárt
helyről jönne… És mikor a két piros-zöld sapkás zászlóalj az utolsó
vörösingest is betuszkolta a kunyhóba s mikor erre kitört a
leghatalmasabb diadalordítás, amit a grund még valaha életében hallott,
az Áts Feri hadosztályában ideges mozgolódás volt észrevehető. A
fiatalabbik Pásztor kilépett a sorból:
– Azt hiszem, – mondta – valami baj történt.
– Ugyan miért?
– Mert ez nem az ő hangjuk, ez csupa idegen hang.
Áts Feri fülelt. Valóban, ő is úgy hallotta, hogy ez idegen torok
muzsikája. De azért nyugodságot színlelt.
– Nem történt azokkal baj, – mondta – ők csöndben harcolnak. A
Pál-utcaiak kiabálnak, mert bajban vannak.
E pillanatban, mintha csak azért történt volna, hogy Áts Ferit
megcáfolja, tisztán hallható «éljen» harsant fel a Mária-utca felől.
– Ej, ha! – mondta Áts Feri – ez éljenzés volt.
A kisebbik Pásztor izgatottan szólt:
– Aki bajban van, nem szokott éljenezni! Talán mégse kellett volna oly
biztosra venni, hogy a bátyám serege győzni fog…
És Áts Feri, aki okos fiú volt, most már érezte, hogy nem sikerült a
számítása. Sőt már azt is érezte, hogy ezzel az egész serege elvesztette
a csatát, mert most ő neki magának kell a Pál-utcaiak egész seregével
fölvenni a harcot. Az utolsó reménye, a várva-várt trombitajel pedig nem
harsant fel…
Hanem felharsant ehelyett egy másik trombitajel. Egy ismeretlen trombita
hangja, mely a Boka seregének szólt. Ez azt jelentette, hogy a Pásztor
serege utolsó szál emberéig el van fogva, be van zárva és hogy most
kezdődik meg a támadás a telek felől. S valóban, a trombitajelre ketté
oszlott a Mária-utcai hadsereg s egyik része a kunyhó mellett, a másik
része pedig a 6-os erőd mellett bukkant fel, kissé megtépett ruhában, de
csillogó szemmel, diadalmas jókedvben, egy győzelmes csata tüzében
megedzve.
Most már teljes bizonyossággal tudta Áts Feri, hogy Pásztor serege meg
van verve. Egy-két pillanatig farkasszemet nézett az újon érkezett két
zászlóaljjal s hirtelen a fiatalabbik Pásztorhoz fordúlt. Izgatottan
mondta:
– De hát ha megverték őket, hol vannak? Ha kiszorították őket az utcára,
miért nem sietnek hozzánk?
Kinéztek a Pál-utcára, sőt Szebenics elrohant a Mária-utcáig. Sehol
senki. Egy téglás-szekér cammogott végig a Mária-utcán s néhány járókelő
ment csöndesen a dolga után.
– Sehol senki! – jelentette kétségbeesve Szebenics.
– De hát mi lett velük?
És csak most jutott eszébe a kunyhó.
– Ezeket bezárták! – kiáltott magánkívül a haragtól. – Ezeket megverték
és bezárták a kunyhójukba!
Most pedig – az iménti cáfolat helyett – megerősítést kapott a
kijelentése. Tompa dübörgés hallatszott a kunyhó felől. A bezártak
öklükkel verték a deszkát. De hiába. A kis kunyhó ezúttal a Pál-utcai
fiúk pártján volt. Nem engedte kidönteni sem az ajtaját, sem az oldalát.
Keményen állta az ökölcsapásokat. És a foglyok pokoli hangversenyt
rendeztek benne. Lármájukkal magukra akarták vonni az Áts Feri seregének
figyelmét. Vendauer, szegény, akitől elvették a trombitát, tölcsért
csinált a két tenyeréből és abba trombitált torkaszakadtából.
Áts Feri a seregéhez fordúlt.
– Fiúk, – kiáltotta – Pásztor elvesztette a csatát! Rajtunk áll, hogy
megmentsük a vörösingesek becsületét! Előre!
És úgy, ahogy állottak, egyetlen széles sorban, bevonultak a telekre és
futólépésben támadtak. De Boka most már megint a kunyhó tetején állott
Kolnayval s a lába alatt dörömbölő, lármázó, visító pokolmuzsikát
túlharsogva kiáltott:
– Fújd meg a trombitát! Roham! Erődök, tűz!
És a sáncárkok felé rohanó vörösingesek egyszerre meghőköltek. Sorjában
négy erőd kezdte őket bombázni. Egy pillanatra elborította őket a
homokfelhő, nem láttak.
– Tartalék, előre! – kiáltott Boka.
A tartalék előrohant, bele a porfergetegbe, neki a támadó sornak. A
sáncárokban még mindig tétlenűl guggolt a gyalogság és várta, mikor
kerül rá a sor. És az erődökből bomba bomba után vágódott a csatasorba s
nem egy közülök Pál-utcai fiú hátán puffant szét.
– Sebaj! – kiáltották. – Előre!
Nagy porfelhő kerekedett. Mikor egy-egy erődből elfogyott a bomba,
marékkal dobták a száraz homokot. A telek közepén pedig, a sáncároktól
alig húsz lépésnyire toporzékolt, kavargott az egymásba keveredett két
sereg s a porfergetegből csak itt-ott villant ki egy vörös ing vagy egy
piros-zöld sapka.
De ez a sereg már fáradt volt, míg Áts Feriék pihent erővel vették fel a
küzdelmet. És egy-egy pillanatra úgy látszott, mintha a küzdők közelebb
jönnének a sáncárokhoz, ami azt jelentette, hogy nem bírják
feltartóztatni az ő emberei a vöröseket. És minél közelebb értek az
erődökhöz, annál biztosabban találtak a bombák. Barabás megint a vezérre
vetette magát. Most Áts Ferit bombázta.
– Nem baj! – kiáltott. – Edd meg! Hiszen csak homok!
Úgy állt fenn a vár fokán, mint valami gyorskezű kis ördög, vigyorogva,
nagyokat kurjantva, miközben villámgyorsan hajolt le újabb bombákért.
Áts Feri tartalékja hiába hozott magával kis zsákokban homokot. Ennek
most nem vehették hasznát, mert minden emberre szükségük volt a
csatasorban. Hát eldobták a zsákokat.
És közben lelkesítően, izgatóan, egyre hangzott mind a két trombita: a
Kolnayé a kunyhó tetejéről, meg a fiatal Pásztoré a kavargó tömegből.
Most már csak tíz lépésnyire voltak a sáncároktól.
– No, Kolnay, – kiáltott Boka, – most mutasd meg, mit tudsz! Eredj le a
sáncba ne törődj a bombákkal és ott lenn fújd meg a riadót. Kezdjen
tüzelni a sáncárok és amikor a homokja elfogyott, rohanjon ki!
– Hahó! Hó! – kiáltott Kolnay és leugrott a kunyhó tetejéről. Most már
nem csúszott hason, hanem fölemelt fővel szaladt a sáncárok felé. Boka
kiabált utána de hangját elnyomta a lába alatt forrongó pokol
dörömbölése, meg az Áts Feriék folytonos trombitálása, a kiáltozás. Csak
nézett utána, nézte, hogy eltudja-e vinni a hírt a sáncba, még mielőtt a
vörösingesek meglátják az árokban rejtőzőket.
Egy erőteljes alak vált ki a küzdők közül és Kolnay felé ugrott.
Megkapta a kezét és birkózni kezdett vele. Vége volt. Kolnay nem
teljesíthette a parancsot.
– Magam megyek! – kiáltott kétségbeesve Boka, ő is leugrott a kunyhó
tetejéről és a sáncárok felé szaladt.
– Megállj! – ordított feléje Áts Feri.
Fel kellett volna venni az ellenséges vezérrel a harcot, de ezzel talán
kockára tett volna mindent. Tehát rohant tovább az árok felé.
Áts Feri utána.
– Gyáva vagy! – kiáltott rá. – Elszaladsz előlem! De ne félj, utólérlek!
És utól is érte, épp abban a pillanatban, mikor Boka a sáncba ugrott.
Csak annyi ideje volt, hogy elkiálthassa magát:
– Tűz!
És a szembe jövő Áts Feri a következő pillanatban egyszerre vagy tíz
friss bombát kapott a vörös ingére, a vörös sapkájára és a vörös arcára.
– Ördögök vagytok! – kiáltott. – Most meg a föld alól lövöldöztök?
De akkor már kifejlődött az egész vonalon a tüzérségi támadás. Az erődök
felülről bombáztak, a sánc alulról. Viharzott a homok és a lármába most
friss hangok vegyültek. Megszólalt a sánc is, mely eddig hallgatni volt
kénytelen. Boka elérkezettnek látta a pillanatot a végső támadásra. Ő
maga állt a sor szélére, melytől alig két lépésnyire birkózott Kolnay
egy vörösingessel. Kiállott a sánc szélére, előkapta és magasra emelte a
piros-zöld zászlót és kiadta az utolsó parancsot:
– Teljes roham! Előre!
És valóban, a föld alól bújt ki egy új sereg. Rohamlépésben támadtak s
gondosan vigyáztak arra, hogy páros birkózásba ne bocsátkozzanak. Zárt
sorban mentek a vörösök felé s szorították őket, el a sánctól.
Barabás lekiáltott az erődről:
– Nincs homok!
– Gyertek le! Roham! – felelt futtában s erre kezek, lábak jelentek meg
az erődök falain és lemászott a tüzérség. Ez volt a második zárt
csatasor, mely lépésben ment az első mögött.
De most már elkeseredett volt a harc. A vörösingesek, vesztüket érezve,
nem nagyon tartották be a szabályokat. Nekik a szabályok csak addig
kellettek, amíg azt hitték, hogy szabályszerű harccal is győzni fognak.
Most azonban sutba dobtak minden formaságot.
Ez veszedelmes volt. Még így is jobban birták, dacára annak, hogy
félannyian voltak, mint a Pál-utcaiak.
– A kunyhóhoz! – üvöltött Áts Feri. – Szabadítsuk ki őket!
És az egész gomolyag, mintha megfordúlt volna, a kunyhó felé kezdett
nyomulni. Erre a Pál-utcaiak nem voltak elkészülve. Kisiklott előlük a
vörösinges had. Mint amikor kalapál valaki s egyszerre csak azt érzi,
hogy elgörbült az ütés alatt a szög, úgy görbült el balra a támadó sor.
Elől Áts Feri, vadúl rohanva, a diadal reményével a hangjában:
[Illustration: «A meglepett vezért a földhöz teremtette.»]
– Utánam!
S e pillanatban, mintha a lába elé gurítottak volna valamit, hirtelen
megállott. Egy kis gyerek-alak ugrott elibe a kunyhó mellől. Megtorpant
a vörösinges vezér és mögötte megállt, egymásnak lökődött a harcoló
sereg.
Egy kis fiú állott Áts Feri előtt, egy kis fiú, aki egy fejjel volt
kisebb, mint ő. Egy vézna, szőke gyerek emelte két kezét a magasba,
tiltólag. És gyerekhang kiáltotta:
– Megállj!
A Pál-utcai sereg, mely már megszeppent a hirtelen fordulat miatt,
egyszerre harsogó hangon kiáltott fel:
– Nemecsek!
És a kis szőke, vékonycsontú, beteg gyerek abban a pillanatban ölre
kapta a nagy Áts Ferit és rettenetes erőfeszítéssel, amelyhez csak a
láza, a forró, lüktető láza, az önkívülete adta szegény kis testének az
erőt, a meglepett vezért annak rendje és módja szerint a földhöz
teremtette.
Aztán lerogyott rá ő is, ájultan.
Ebben a pillanatban minden rend felbomlott a vörösingesek közt. Mintha a
fejüket vágták volna le: mikor a vezérük elesett, nekik maguknak is meg
volt pecsételve a sorsuk. A pillanatnyi zavart felhasználták a
Pál-utcaiak. Összefogóztak, nagy lánccá alakúltak és kifelé szorították
a meglepett sereget.
Áts Feri feltápászkodott és haragos piros arccal, villogó szemmel nézett
szét. Leverte a port a ruhájáról s látta, hogy egyesegyedűl maradt. A
serege már valahol a kapu körűl kavargott, összekeveredve a diadalmas
Pál-utcaiakkal s ő itt állott egyedűl, megverten.
Mellette feküdt a földön Nemecsek.
S mikor az utolsó vörösingest is kiszorították a kapun s a kaput
bezárták mögötte, mámoros diadal űlt az arcokon. Harsogott az éljen, a
győzelmi kiáltás. Boka pedig futva érkezett a gépház felől a tóttal.
Vizet hozott.
[Illustration: Janó óvatosan fektette a földhányásra.]
Most aztán mind a földön fekvő kis Nemecsek köré gyűltek s halálos csönd
váltotta fel az imént még nagyban zúgó éljenzést. Áts Feri külön állott
és komoran nézte a győzteseket. A kunyhóban még mindig dörömböltek a
foglyok.
De ugyan ki törődött most velük?
Janó óvatosan fölemelte Nemecseket a földről és a sánc földhányására
fektette. Aztán vízzel kezdték mosogatni a szemét, a homlokát, az arcát.
És néhány perc múlva felnyitotta szemét Nemecsek. Bágyadt mosollyal
nézett körűl. Mindenki hallgatott.
– Mi van? – kérdezte csöndesen.
De mindenki annyira el volt fogódva, hogy erre a kérdésre senkinek se
jutott eszébe felelni. Értelmetlenűl néztek rá.
– Mi van? – ismételte és felült a földhányásra.
Most Boka odament hozzá:
– Jobban vagy?
– Jobban.
– Nem fáj semmid?
– Nem.
Mosolygott. Aztán ezt kérdezte:
– Győztünk?
De erre már nemcsak hogy nem hallgatott mindenki, hanem mindenki felelt.
Egyszerre riadt a kiáltás minden ajkon:
– Győztünk!
Azzal nem törődött senki, hogy Áts Feri még mindig ott állt egy farakás
tövében és komolyan, bús haraggal nézte a Pál-utcaiak családi jelenetét.
Boka szólalt meg:
– Győztünk és most a végén már majdnem baj történt és hogy nem történt
baj, azt neked köszönhetjük. Ha te hirtelen meg nem jelensz köztünk és
nem leped meg Áts Ferit, akkor kiszabadítják a kunyhóból a foglyokat és
nem tudom, mi történik.
A kis szőke mintha megharagudott volna ezért.
– Nem igaz, – mondta, – ezt ti most azért mondjátok nekem, hogy örüljek,
azért mondjátok, mert beteg vagyok.
És végig simította kis homlokát. Most, hogy visszatért arcába a vér,
ismét piros volt, látszott rajta, hogy égeti, emészti a láz.
– Most – mondta Boka – azonnal haza fogunk téged vinni. Elég ostobaság
volt, hogy ide jöttél. Nem is tudom, hogyan eresztettek ide a szüleid.
– Nem eresztettek. Magam jöttem.
– Hogy-hogy?
– Az apám elment hazulról, ruhát vitt valahova, próbálni. Az anyám pedig
átment a szomszédba, melegre tenni a köménymagos levesemet, nem zárta be
az ajtót és azt mondta, hogy ha kell valami, csak kiáltsak. És én akkor
egyedűl maradtam. És felültem az ágyban és hallgatóztam. És nem
hallottam semmit, de azért mégis úgy éreztem, mintha hallanék valamit.
Zúgott valami a fülembe, lovak jöttek, trombita is volt, kiabálás.
Hallottam a Csele hangját, mintha azt kiáltotta volna: «Gyere, Nemecsek,
mert bajban vagyunk!» – Aztán hallottam, mikor te kiáltottál: «Ne gyere,
Nemecsek, te nekünk nem köllesz, mert te beteg vagy, úgy-e, tudtál
jönni, mikor golyóztunk meg mulattunk, bezzeg most nem gyössz, mikor
harcolunk és elvesztjük a csatát!» Ezt mondtad, Boka. Én úgy hallottam,
hogy ezt mondtad. No és akkor hamar kiugrottam az ágyból. És elestem,
mikor kiugortam, mert már olyan régen fekszem, hogy egészen el voltam
gyöngülve. De föltápászkodtam a földről és kiszedtem a ruhámat a
szekrényből… és a cipőmet is és hamar felöltöztem. És már fel voltam
öltözve, mikor az anyám bejött. Mikor hallottam a lépését, hogy jön,
hamar beugrottam az ágyba, ruhástól és magamra húztam a paplant, egészen
a szájamig, hogy ne lássa rajtam a ruhát. Akkor azt mondta az anyám:
«Csak bejöttem megkérdezni, hogy nincs-e szükséged valamire.» – És én
azt mondtam: «Nincs» és ő megint kiment és akkor én elszöktem hazúlról.
De én nem vagyok egy hős, mert én nem tudtam, hogy az olyan fontos, mert
én csak bejöttem ide harcolni a többiekkel, hanem mikor megláttam az Áts
Ferit, akkor arra gondoltam, hogy én azért nem harcolhattam veletek,
mert ez engem a hideg vízben megfürösztött és akkor nagyon el voltam
keseredve és gondoltam: «Na, Ernő, most vagy soha» – és behúnytam a
szememet és… és… neki ugrottam…
Oly hévvel beszélte ezt el a kis szőke, hogy egészen belefáradt. Köhögni
kezdett.
– Ne beszélj tovább, – mondta Boka, – majd elmondod máskor. Most haza
fogunk téged vinni.
Most Janó segítségével egyenkint kibocsátották a kunyhóból a foglyokat.
Amelyiknél még volt fegyver, attól elvették. És rendre, szomorúan
ballagott ki valamennyi a Mária-utca felől. És a kis fekete vaskémény
most mintha gúnyosan pöfögött, köpködött volna. És utánuk sivított a
gőzfűrész, mintha ő is barátja lett volna a Pál-utcai győztes seregnek.
Áts Feri maradt utoljára. Még mindig egy farakás tövében állott és a
földet nézte. Kolnay meg Csele odalépett hozzá és el akarta tőle venni a
fegyverét.
De Boka rájuk szólt:
– Ne bántsátok a vezért.
Azzal odaállt Áts Feri elé:
– Tábornok úr, – mondta neki, – maga hősiesen harcolt!
A vörösinges szomorúan nézett rá, mintha azt mondta volna neki: «Mit
érek én most már a te dicséreteddel?»
Boka pedig hátra fordúlt és vezényelt:
– Tisztelegj!
S erre a Pál-utcai seregben elnémúlt a csevegés. Valamennyien
sapkájukhoz emelték a kezüket. Előttük állott mereven Boka, ő is a
sapkájához emelt kézzel. És a szegény kis Nemecsekben is fölébredt most
a közlegény. Nagynehezen feltápászkodott a földhányásról s támolyogva,
úgy, ahogy tudott, ő is vigyázzba vágta magát és szalutált. Tisztelgett
szegény annak, aki oka volt az ő nagy betegségének.
És Áts Feri, miután viszonozta a tisztelgést, elment. A fegyverét
magával vitte. Ő volt az egyetlen, aki magával vihette. A többi fegyver:
a híres ezüstvégű lándzsa, a sok ezüstös indián csatabárd ott hevert
halomban a kunyhó bejárata előtt. A harmadik számú erődre pedig ki volt
tűzve a visszahódított zászló. Geréb vette vissza Szebenicstől a
legerősebb harc hevében.
– Geréb itt van? – kérdezte nagyra nyílt, csodálkozó szemmel Nemecsek.
– Igen, – állt elő Geréb.
A kis szőke kérdőleg nézett Bokára. Boka pedig felelt:
– Itt van és jóvátette a hibáját. És ezennel visszaadom neki a
főhadnagyi rangját.
Geréb elpirúlt.
– Köszönöm, – mondta.
Aztán csöndesen hozzátette:
– De…
– Mi az a «de»?
Geréb zavartan szólt:
– Tudom, hogy ehhez nincs jogom, mert ez a tábornoktól függ, de… én úgy
gondolom… én úgy tudom, hogy Nemecsek még mindig közlegény.
Nagy csönd lett. Gerébnek ebben igaza volt. A nagy izgalomban mindenki
megfeledkezett arról, hogy az, akinek immár harmadszor köszönhettek
mindent, még mindig közlegény.
– Igazad van, Geréb, – szólt Boka. – És mindjárt teszünk is róla.
Ezennel kinevezem…
De Nemecsek közbevágott:
– Én nem akarom, hogy kinevezz… én nem azért tettem… én nem azért jöttem
ide…
Boka szigorúnak akart látszani. Rákiáltott:
– Nem az a fő, hogy miért jöttél ide, hanem az a fő, hogy mikor már itt
voltál, mit csináltál. Ezennel kinevezem Nemecsek Ernőt kapitánnyá.
– Éljen!
Ezt mindenki egyszerre kiáltotta. És mindenki szalutált az új
kapitánynak, még a hadnagyok és főhadnagyok is, sőt legelől állott maga
a tábornok és olyan katonásan kapta a kezét a sapkájához, mintha ő lett
volna a közlegény és a kis szőke a tábornok.
Észrevették, egy szegényes ruhába öltözött kis asszony sietett végig a
hátuk mögött a grundon és most egyszeribe elibük került.
– Jesszus! – kiáltotta. – Hát itt vagy? Mindjárt tudtam, hogy ide
jöttél!
A Nemecsek édesanyja volt. Sírt szegény, mert már mindenütt kereste a
kis beteg fiát s ide csak azért jött, hogy kérdezősködjék a fiúknál
utána. A fiúk körülvették és csitították. A szegény asszony pedig
fölpakolta, a maga kendőjét a nyakába kerítette és vitte hazafelé.
– Kísérjük el! – kiáltott Weisz, aki eddig egy szót se szólt.
És ez az ötlet mindenkinek megtetszett.
– Kísérjük el! – kiáltotta mindenki és már szedelőztek is fel. A
zsákmányfegyvereket hamar bedobálták a kunyhóba és az egész raj a
szegény asszony után zúdult, aki magához szorította a fiát, hogy a saját
teste melegéből is adjon neki valamit és sietve vitte hazafelé.
A Pál-utcán kettős rendekbe sorakoztak, úgy mentek utána. Már rájuk
borúlt az alkonyat. Gyújtogatták a lámpákat és boltokból erős világosság
áradt ki a gyalogjáróra. Az emberek, akik az utcán sietve mentek a
dolguk után, meg-megálltak egy pillanatra, mikor ez a különös menet
mellettük elhaladt. Elől egy sovány, szőke kis asszony, aki kisírt
szemmel, sietve ment, magához szorítva egy kis gyereket, akinek csak az
orra látszott ki egy nagy kendőből – s mögöttük egy sereg katonásan
lépő, párosával sorakozott fiú, valamennyi egyforma piros-zöld sapkával
a fején.
Voltak olyanok is, akik mosolyogtak. Egy-egy csirkefogó hangosan
nevetett rajtuk. De ők erre most nem adtak semmit. Még maga Csónakos is,
aki máskor az ilyen nevetést rögtön és a lehető legalaposabban szokta
megtorolni, most nyugodtan ment a többi között, nem is törődve a vidám
mesterlegényekkel. Ez olyan komoly és szent dolog volt az ő szemükben,
hogy ezt nem zavarhatta meg a világ legvidámabb csirkefogója sem.
A Nemecsek anyjának pedig kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy a
hadsereggel törődjék. A Rákos-utcai kis ház kapujánál azonban kénytelen
volt megállani, mielőtt belépett volna rajta, mert a kis fia
megbicsakolta magát és nem volt az a földi hatalom, amely be tudta volna
húzni a kapu alá. Kibontakozott az anyja karjából és oda állt a fiúk
elé.
– Szerbusztok, – mondta.
Sorra kezet fogtak vele a fiúk. A keze forró volt. Aztán eltűnt anyjával
a sötét kapualjában. Egy ajtó csapódott az udvarban, egy kis ablakban
világosság gyúlt ki. És csönd lett.
A fiúk azon vették észre magukat, hogy egyikük se mozdúlt a ház elől.
Nem szóltak egymáshoz, csak néztek, bámultak be az udvarra, arra a kis
világos ablakra, amely mögött a kis hőst most visszafektették az ágyába.
Végre aztán sóhajtott egy nagyon szomorút valamelyik. Csele azt mondta:
– Mi lesz?
És erre ketten-hárman elindúltak a sötét kis utcán az Üllői-út felé.
Most már mind fáradtak voltak, kimerítette őket a harc. Hűvös szél járta
az utcát, erős tavaszi szél, amely az olvadó havak hideg lehelletét
hozza a hegyekről.
Majd másik csoport indúlt meg, le a Ferencváros felé. Végre nem maradt a
kapu előtt más, csak Boka meg Csónakos. Csónakos feszengett, várta, hogy
Boka menjen. De mivel Boka meg se mozdúlt, szerényen megszólalt:
– Jössz?
Boka csöndesen mondta:
– Nem.
– Maradsz?
– Igen.
– Hát… akkor szerbusz.
És elment szép lassan, csoszogva, ő is. Boka utána nézett és látta, hogy
vissza-visszafordúl. Majd a sarkon eltünt. És a kis Rákos-utca, mely
szerényen húzódik meg a lármás, lóvasutas Üllői-út mellett, most
sötétben, csöndben nyugodott. Csak a szél zúgott rajta végig s erősen
zörgette a gázlámpák üvegtábláit. Egy-egy hevesebb szélrohamra
egymásután végig csörgött valamennyi, mintha valami titkos csörömpölő
jelet adtak volna egymásnak a reszkető, libegő-lobogó gázlángok. Ember e
pillanatban nem volt más az egész kis utcában, mint Boka János, a
tábornok. És mikor Boka János, a tábornok szétnézett az utcán és látta,
hogy egyedűl van, akkor úgy összeszorult a szíve, hogy Boka János, a
tábornok neki dőlt a kapu félfájának és keservesen, szívből, amúgy
istenigazában sírvafakadt.
Ő is érezte, tudta azt, amit egyikük se mert kimondani. Ő is látta, mint
pusztúl az ő közlegénye lassú, szomorú elmúlással. Tudta, mi lesz ennek
a vége s tudta, hogy már nem sokára lesz vége. Nem bánta ő most, hogy
győztes hadvezér, nem bánta, hogy ezúttal először nem volt férfias,
komoly, nem bánta, hogy kitört belőle a gyerek, csak sírt és egyre ezt
mondogatta:
– Kis barátom… édes jó barátom… édes jó kis kapitányom…
Arra jött egy ember és rászólt:
– Mit sírsz, kis fiú?
De ennek nem felelt. Az ember vállat vont és ott hagyta. Aztán egy
szegény asszony jött, nagy kosárral, az is megállt, de az nem szólt.
Nézte egy kicsit, aztán ő is elment. Majd egy alacsony termetű emberke
jött s befordúlt a ház kapuján. Onnan nézett rá vissza. Megismerte:
– Te vagy az, Boka János?
Boka ránézett:
– Én vagyok, Nemecsek úr.
A szabócska volt, hozta a ruhát a karján. Budán volt, ahova próbálni
vitte a fércelt ruhát. De ez az ember már értette Bokát. Ez se azt nem
kérdezte tőle: «Mit sírsz, kis fiú?» – se meg nem bámúlta, hanem odament
melléje, megölelte okos kis fejét és versenyt kezdett vele sírni. Úgy,
hogy fölébresztette Bokában a tábornokot.
– Ne sírjon, Nemecsek úr, – mondta a szabónak.
A szabó megtörűlte a szemét a kezefejével és intett egyet a levegőbe.
Mintha azt mondta volna: «Úgyis mindegy már minden, legalább egy kicsit
kipityeregtem magamat.»
– Isten megáldjon, kis fiam, – mondta a tábornoknak. – Eridj szépen
haza.
És bement az udvarba.
Most aztán Boka is megtörűlte a szemét és nagyot sóhajtott. Körűlnézett
az utcán és hazafelé akart indúlni. De mintha valami nem eresztette
volna. Tudta, hogy nem használ vele semmit, de úgy érezte, mintha szent,
komoly kötelessége volna most itt maradni és díszőrséget állani a
haldokló katonája háza előtt. Néhány lépést sétált a kapu előtt. Aztán
átment a túlsó oldalra és onnan nézte a kis házat.
Most lépések kopogtak az elhagyott kis utca csöndjében. «Valami munkás
megy hazafelé», – gondolta és lehorgasztott fővel sétált a túlsó
oldalon. Tele volt mindenféle furcsa gondolattal, ami eddig még soha nem
jutott az eszébe. Az élet meg a halál járt az eszében. És sehogy se
tudott eligazodni ebben a nagy kérdésben.
A lépések egyre közelebbről hangzottak, de most úgy hallatszott, mintha
az, aki jön, meglassította volna a járását. Óvatosan ment egy fekete
árny a házak tövében s a Nemecsekék előtt megállott. Benézett a kapun.
Be is ment egy pillanatra a kapu alá, aztán megint kijött. Megállt.
Várt. Aztán fel-alá kezdett járni a ház előtt s mikor először ért az
egyik gázlámpa alá, a szél félrefújta a kabátja szárnyát. Boka oda
nézett. A kabát alól vörösing villant elő.
Áts Feri volt.
És most farkasszemet nézett egymással a két vezér. Életükben először
álltak egymással szemtől-szembe, négyszemközt. Itt találkoztak, ez előtt
a szomorú ház előtt. Az egyiket a szíve hozta ide, a másikat a
lelkiismerete. Nem szóltak egymáshoz egy szót sem. Csak nézték egymást.
Aztán Áts Feri megindúlt és tovább járt fel-alá a ház előtt. Soká,
nagyon soká járt. Addig, amíg a házmester elő nem került a sötét
udvarból, hogy bezárja a kaput. Akkor odament hozzá Áts Feri, megemelte
a kalapját és csöndesen kérdezett tőle valamit. Elhallatszott Bokáig,
amit a házmester felelt. Azt mondta:
– Rosszul.
És becsapta a nagy, nehéz kaput. Ez a dörrenés felzavarta az utca
csendjét, de aztán elhalt, mint hegyek közt a mennydörgés.
Áts Feri elindúlt, lassan. Jobbra ment. És Bokának is haza kellett már
mennie. Süvöltött a hideg szél és az egyik hadvezér jobbra ment, a másik
balra. Még ekkor sem szóltak egymáshoz egy szót sem.
És most végleg elaludt a friss tavaszi éjszakában a kis utca, melyben
most már egyedül sétált, uraskodott a szél, megrázva a lámpák üvegjét,
megtépázva a sárga gázlángok fényes üstökét, megríkatva egy-két rozsdás
szélkakast. Befújt minden hasadékon, befújt még abba a kis szobába is,
ahol az asztalnál egy szegény kis szabó űlt, újságpapirosba göngyölt
szalonna mellett, csöndesen vacsorázgatva s ahol egy kis ágyban egy kis
kapitány lihegett, forró arccal, égő szemmel. Megzörgette az ablakot,
meglebbentette a petróleumlámpa lángját. A csöpp asszony betakarta a
gyerekét:
– Fúj a szél, kis fiam.
A kapitány pedig szomorú mosolygással, alig hallhatóan, szinte súgva
mondta:
– A grund felől fúj. Az édes grund felől fúj…