Másnap délelőtt a latin órán olyan nagy volt az izgalom az egész
osztályban, hogy Rácz tanár úr észre is vette.
A fiúk mozgolódtak a padokban, elbámultak, nem nagyon figyeltek arra,
aki éppen felelt s nemcsak a Pál-utcaiak voltak ilyen rendkívüli
állapotban, hanem a többiek is, mondhatnám: az egész iskola. A nagy
hadikészülődéseknek hamar hírük ment a nagy épületben s még a felső
osztályokba járó fiúk, az úgynevezett hetedisták és nyolcadisták is
nagyon érdeklődtek a dolog iránt. A vörösingesek a józsefvárosi
reáliskolába jártak s így a gimnázium a Pál-utcaiaknak kívánta a
győzelmet. Sőt némelyek egyenesen az iskola becsületét kötötték ehhez a
győzelemhez.
– Mi van ma veletek? – kérdezte türelmetlenül Rácz tanár úr. –
Mozgolódtok, szórakozottak vagytok, valami máson jár az eszetek!
De nem nagyon firtatta tovább, hogy mi van a fiúkkal. Megelégedett
azzal, hogy az osztálynak ma nyugtalan napja van. Zsörtölődő hangon
mondta:
– Persze, itt a tavasz, a golyózás, lapdázás… most nem esik jól az
iskola! Majd adok én nektek!
De ezt csak mondta. Rácz tanár úr szigorú képű, de szelídlelkű ember
volt.
– Leülhetsz! – szólt annak, aki felelt és keresgélni kezdett a
noteszében.
Ilyenkor mindig halálos csönd volt az osztályban. Mindenki
visszafojtotta a lélekzetét, még az is, aki jól el volt készülve és
mereven nézte a tanár ujjait, amelyek lassan forgatták a kis noteszben a
lapokat. A fiúk már azt is tudták, melyiküknek a neve a notesz melyik
lapján van. Mikor a notesz végén lapozott a tanár, az A és B betűsök
lélekzettek fel. Mikor aztán a névsor végéről hirtelen visszafordított
az elejére, akkor meg az R, S, T betűsöknek kerekedett jókedvük.
Böngészett a névsorban és aztán halkan ezt mondta:
– Nemecsek.
– Nincs itt! – harsogta az osztály. És egy hang – egy jól ismert
Pál-utcai hang – hozzátette:
– Beteg.
– Mi baja?
– Meghűlt.
Rácz tanár úr végignézett az osztályon és csak ennyit mondott:
– Mert nem vigyáztok magatokra.
De a Pál-utcaiak összenéztek. Ők jól tudták, hogy hogyan és miért nem
vigyázott magára Nemecsek. Szétszóródva ültek az osztályban, ki az első
padban, ki a harmadikban, sőt Csónakos, mi tagadás, az utolsóban, de
most összenéztek egymásra. Minden arcról le lehetett olvasni, hogy ez a
Nemecsek valami szép dologban hűlt meg. Egyszerűen szólván: a hazáért
hűlt meg szegény Nemecsek, megfürdött vagy háromszor, egyszer
véletlenül, egyszer becsületből, egyszer meg kényszerűségből. És a
világért nem árúlta volna el senki ezt a nagy titkot, pedig most már
mindenki tudta, még a gitt-egylet is. Sőt a gitt-egylet kebelében
mozgalom is indúlt meg az iránt, hogy Nemecsek nevét kitörüljék a fekete
könyvből, csak egyelőre még nem tudtak megegyezni arra nézve, hogy előbb
javítsák-e ki a kis kezdőbetűket nagy kezdőbetűkre s csak azután
törüljék-e ki, avagy hogy kitörüljék minden teketória nélkül. Minthogy
Kolnay, aki még mindig elnök volt, azt mondta, hogy teketória nélkül
kell kitörülni, természetes, hogy Barabás pártot alakított, mely azt
vitatta, hogy előbb vissza kell adni a nevének a becsületet.
De ez most mellékes kérdés volt. Az érdeklődést a háború kötötte le,
melyet ma délután kellett megvívni. A latin óra után tömegesen jöttek
idegen osztálybeliek Bokához s ajánlkoztak, hogy eljönnek segíteni. Boka
mindenkinek ezt felelte:
– Nagyon sajnáljuk, de nem fogadhatjuk el. Mi magunk fogjuk
megvédelmezni az országunkat. Ha a vörösingesek talán erősebbek is, mint
mi, majd győzzük mi ügyességgel. Lesz, ahogy lesz, de mi már csak magunk
akarunk harcolni.
Oly nagy volt az érdeklődés, hogy nemcsak a más osztályok növendékei
jelentkeztek, hanem egy órakor, mikor hazafelé rohantak valamennyien
ebédelni, a törökmézet áruló ember, aki még mindig ott volt a szomszéd
kapualjában, szintén felajánlotta szolgálatait Bokának.
– Ifiúr, – mondta – ha én odamegyek, egymagam kidobom valamennyit!
Boka mosolygott:
– Csak bízza ránk, öregem!
És sietett hazafelé ő is. Az iskola kapujában az osztálytársak
körülvették a Pál-utcaiakat és mindenféle hasznos tanácsokkal látták el
őket. Még olyanok is akadtak, akik megtanítottak egy-egy Pál-utcait
arra, hogy hogyan kell gáncsot vetni. Mások kémeknek ajánlkoztak. Ismét
mások arra kérték őket, hogy legyen szabad végignézniük a küzdelmet. De
erre sem kapott engedelmet senki. Boka szigorú rendelete az volt, hogy a
harc megkezdésekor a kaput be kell csukni s csak akkor kell a
kapuőröknek megint kinyitni a kaput, mikor már kifelé szorítják az
ellenséget.
De mindez csak néhány percig tartott. A fiúk elszéledtek, mert pontban
két órakor már a grundon kellett lenniük. És egynegyed kettőkor már
néptelen volt a gimnázium tájéka, a törökmézes is csomagolt és csak az
iskolaszolga pipált csöndesen a kapu előtt, miközben néhányszor gúnyosan
szólt rá a törökmézes emberre:
– Na, a maga élete se lesz hosszú itt a szomszédban. Eltiltjuk innen
azzal a sok szeméttel!
Amire a törökmézes nem is felelt, csak a vállát vonta. Ő nagy úr volt,
neki piros fez volt a fején, ő holmi iskolaszolgával szóba se állott.
Különösen ilyenkor, mikor érezte, hogy annak a holmi iskolaszolgának van
igaza.
És pont két órakor, mikor Boka, fején a Pál-utcaiak színeit viselő
piros-zöld sapkával, megjelent a grund kapujában, katonás sorban állott
a telek közepén az egész hadsereg. Ott volt mind egy szálig az egész
társaság, csak egyetlenegy tagja hiányzott: Nemecsek, aki betegen feküdt
otthon. Így történt, hogy a Pál-utcaiak hadserege a csata napján, éppen
a csata napján közlegény nélkül maradt. Aki ott volt, mind hadnagy,
főhadnagy, kapitány volt.
Maga a közlegény: maga a tulajdonképpeni hadsereg otthon feküdt a
Soroksári-utca egyik kertes kis házában, annak is egy csöpp kis ágyában,
betegen.
Boka rögtön munkához kezdett. Katonás hangon kiáltotta:
– Vigyázz!
Mind haptákba állottak. Boka harsányan szólt:
– Ezennel tudatom veletek, hogy leteszem az elnöki rangot, mert ez csak
békés időben jó. Most hadiállapot van, tehát fölveszem a tábornoki
címet.
Mind nagyon meg voltak hatva ebben a pillanatban. És valóban, fölemelő,
szinte történelmi pillanat volt az, mikor a háború napján, a legnagyobb
veszedelem idején, Boka fölvette a tábornoki címet.
Majd hozzátette:
– És most utóljára elmondom a haditervet, hogy aztán semmi félreértés ne
legyen.
El is mondta s ámbátor már mindenki könyv nélkül tudta a hadiparancs
minden szavát, feszülten figyeltek.
És mikor vége volt, csak ennyit vezényelt a tábornok:
– Mindenki a helyére!
Hirtelen eloszlott a sor, csak Csele, az elegáns Csele maradt Boka
mellett, aki a beteg Nemecsek helyett a hadsegédi tisztet teljesítette.
Az oldalán sárgaréz-trombita függött, amit közös költségen vettek egy
forint negyven krajcárért, mely összegben benne van a gitt-egyletnek
egész, huszonhat krajcárra rúgó vagyona is, amelyet a hadvezér
hadicélokra egyszerűen lefoglalt.
[Illustration: «Ezennel tudatom veletek…»]
Szép kis postástrombita volt s ha belefújtak, épp úgy hangzott, mint a
katonák trombitája. Mindössze csak három jelzés volt a trombitával. Az
egyik azt jelentette, hogy jön az ellenség, a másik rohamot jelentett s
a harmadiknak az volt a jelentősége, hogy mindenki siessen a
tábornokhoz. Ezeket a jelzéseket még a tegnapi gyakorlaton megtanulták a
fiúk.
Az őrszem, aki kötelességéhez híven fölmászott a palánk tetejére és a
jobb lábát kilógatta a Pál-utcára, bekiáltott:
– Tábornok úr!
– No, mi az?
– Jelentem alássan, egy cseléd akar bejönni a grundra egy levéllel.
– Kit keres?
– Azt mondja, hogy a tábornok urat keresi.
Boka odament a palánkhoz:
– Nézd meg jól, hogy nem valami vörösinges-e, aki női ruhába öltözött,
hogy kémkedni jőjjön ide.
Az őrszem kihajolt az utcára, úgy, hogy majdnem kipottyant. Aztán
jelentette:
– Tábornok úr, jelentem alássan, jól megnéztem. Igazi hölgy.
– Nohát, ha igazi hölgy, akkor bejöhet.
És ment ajtót nyitni neki. Az igazi hölgy bejött és szétnézett a
grundon. Valóban igazi hölgy volt. Kendő nélkül, csak úgy papucsban
szaladt ide, úgy, ahogy épp a konyhát felmosta.
– A Geréb úréktól hozom ezt a levelet, – mondta. – Az ifiúr azt mondta,
hogy nagyon sürgős és hogy válasz van rá…
Boka felbontotta a levelet, mely «Nagyreményű Boka elnök úrnak» volt
címezve és tulajdonképpen nem is levél volt, hanem valóságos paksaméta.
Volt abban mindenféle papiros: irkapapír, levélpapír, a nővére
levélpapirosának egy darabja, árkuspapír, mindenféle, végesvégig
teleírva nagy ákombákom betűkkel s pontosan megszámozva minden oldal.
Elolvasta. A levélben ez volt:
«_Kedves Boka!_
Én ugyan tudom, hogy még levélben sem szívesen állasz velem szóba, de
ezt az utolsó dolgot még megpróbálom, mielőtt végleg szakítanék veletek.
Most már nemcsak azt látom be, hogy én hibáztam, hanem azt is belátom,
hogy ti ezt nem érdemeltétek tőlem, mert olyan gyönyörűen viseltétek
magatokat az apámmal szemben, különösen Nemecsek, aki letagadta, hogy én
elárúltalak benneteket. Az apám olyan büszke volt, amiért nem bizonyúlt
rám az árulás, hogy még aznap megvette nekem a «Lángbaborúlt
szigettenger»-t Verne Gyulától, amit már régen kértem, csakhogy
kiengeszteljen. Én a könyvet rögtön elvittem ajándékba Nemecseknek,
pedig még nem is olvastam, pedig nagyon szerettem volna olvasni, pedig
az apám másnap kérdezte: «Hol a könyv, te csirkefogó?» és pedig én erre
nem is tudtam semmit felelni, mire az apám azt mondta: «Haszontalan, már
el is adtad az antikvárnak, megállj, soha többé nem kapsz tőlem semmit!»
– és már meg is kezdte, mert nem kaptam ebédet, de nem bánom, ha a
szegény Nemecsek ártatlanúl szenvedett énmiattam, most én is szívesen
szenvedek ártatlanúl egy kicsit őmiatta. De ezt csak mellékesen írom
neked, mert nem ez a fődolog, amit mondani akarok. Tegnap az iskolában,
ahol nem is beszéltetek velem, azon gondolkoztam, hogy hogyan tehetném
jóvá a hibámat. És végre ki is találtam a módját. Gondoltam: épp úgy
fogom jóvá tenni, ahogy elkövettem. Ezért aztán mindjárt ebéd után,
mikor tőletek szomorúan elmentem, mert te nem akartál visszavenni,
egyenesen kimentem a füvészkertbe, hogy nektek valamit megtudjak.
Utánoztam a Nemecseket, mert fölmásztam a szigeten ugyanarra a fára,
amelyiken ő gubbaszkodott egyszer egész délután, persze még akkor, mikor
senki se volt a szigeten a vörösingesek közűl. Végre úgy négy órakor
megjöttek és engem nagyon szidtak, amit igen jól hallottam a fáról, de
most már nem bántam, mert magam is a Pál-utcainak éreztem megint
magamat, akárhogy dobtatok is ki, mert a szívemet nem dobhattátok ki,
mert azzal tiveletek érzek és nem bánom, ha ki is röhögsz, de majdnem
sírtam örömömben, mikor Áts Feri azt mondta, hogy: «ez a Geréb azért
közéjük tartozik, ez nem igazi áruló, mert úgy látszik, hogy eddig is a
Pál-utcaiak küldték ide közénk kémkedni». És nagy gyűlést tartottak és
én minden szóra figyeltem. Azt mondták, hogy miután Nemecsek mindent
kikémlelt, most már nem jöhetnek ma harcolni, mert ti el vagytok
készülve. Hanem elhatározták, hogy csak holnap lesz a harc. De még
valami nagy ravaszságot is eszeltek ki és erről olyan csöndesen
beszéltek, hogy nekem két ággal lejebb kellett másznom a fán, hogy
hallhassam, mit beszélnek. Mikor így lemásztam egy kicsit, meghallották
a zörgést és a Vendauer azt mondta: «Talán megint a fán van az a
Nemecsek?» De ez csak vicc volt, mert szerencsére föl se néztek a fára
és ha föl is néztek volna, nem láttak volna meg, mert oly sűrű volt már
a lomb a fán. Hát azt határozták el, hogy azért holnap ugyanúgy fognak
támadni, mint ahogy te tudod, ahogy Nemecsek kihallgatta. Mert az Áts
Feri azt mondta: «Ezek most azt hiszik, hogy mert a Nemecsek mindent
hallott, mi meg fogjuk változtatni a haditervet. De mi nem változtatjuk
meg, éppen azért, mert ők már másképp várnak bennünket.» Ezt határozták
el. Aztán gyakorlatoztak és én fél hétig gubbaszkodtam a legnagyobb
veszedelemben a fán, hiszen képzelheted, mi történt volna, ha véletlenül
észrevesznek. Alig bírtam már a kezemmel tartani magamat és ha fél
hétkor nem mentek volna el, valószínűleg úgy elgyöngűltem volna már a
fáradságtól, hogy lepottyantam volna közibük, mint egy érett barack,
arról a nagy fáról, pedig én nem vagyok barack és pedig az nem is
barackfa. De ez csak vicc, mert a fő az, amit az előbbiekben írtam. Fél
hétkor aztán, mikor üresen maradt a sziget, én is lemásztam a fáról és
haza mentem és vacsora után, egy szál gyertya mellett kellett a latint
tanulnom, mert az egész délutánt elvesztettem. Kedves Boka, én most már
csak egyre kérlek tégedet. Légy szíves és hidd el, hogy igaz, amit írtam
és ne hidd, hogy ez csak hazugság és hogy én titeket félre akarlak
vezetni, mint vörösinges kém. Én ezt azért írom, mert vissza akarok
kerűlni hozzátok, és ki akarom érdemelni hogy bocsássatok meg nekem. Én
nektek hű katonátok leszek, még azt se bánom, ha a főhadnagyi rangról
lecsapsz, mert én szívesen megyek vissza mint közlegény, most úgy sincs
nálatok közlegény, mert a Nemecsek beteg és csak a Janó kutyája az
egyetlen közlegény, de az is inkább hadikutya és én legalább fiú vagyok.
Ha most még az egyszer megbocsátasz nekem és visszaveszel engem, akkor
én már ma eljövök és a csatában veletek fogok harcolni és a harc hevében
fogom magamat úgy kitűntetni, hogy ezáltal minden hibámat jóváteszem.
Kérlek szépen, üzenj a Marival, hogy jőjjek-e vagy ne jőjjek és ha azt
üzened, hogy jőjjek, akkor rögtön jövök is, mert amíg a Mari tenálad
bent van a grundon ezzel a levéllel, addig én itt állok a Pál-utca 5.
sz. alatt a kapu aljában és várom a feleletet. Maradok hű barátod
_Geréb_.»
Mikor Boka a végére ért ennek a levélnek, úgy érezte, hogy Geréb nem
hazudik s hogy annyira megjavúlt, hogy érdemes visszavenni. Magához
intette tehát a hadsegédjét, Cselét.
– Hadsegéd, – mondta neki – fújja meg a harmadik számú trombitajelet,
amely azt jelenti, hogy mindenki jőjjön a tábornokhoz.
– Mi a válasz, kérem? – kérdezte a Mari.
– Maga várjon egy kicsit, Mari, – felelt parancsoló hangon a tábornok.
És megharsant a kis trombita, melynek éles hangjára bátortalanul
bukkantak elő a fiúk a farakások közül. Nem értették, hogy mi ez, hogy
miért hívja őket a trombita a tábornokhoz. De miután látták, hogy Boka
nyugodtan áll a helyén, előmerészkedtek s egy perc múlva ismét ott
állott a tábornok előtt az egész hadsereg, katonás rendben. Boka
felolvasta nekik a levelet és megkérdezte tőlük:
– Visszavegyük?
És a fiúk, mi tagadás, jó fiúk voltak. Valamennyien egyszerre ezt
válaszolták:
– Vissza.
Boka pedig a cselédhez fordult és így szólt:
– Mondja meg, hogy jőjjön ide. Ez a válasz.
Mari bámulta az egész dolgot, a hadsereget, a piros-zöld sapkákat, a
fegyvereket… De aztán kipöndörült a kis kapun.
– Richter! – kiáltott Boka, mikor magukra maradtak. Richter kilépett a
sorból.
– Melléd fogom rendelni Gerébet, – mondta a tábornok – és te fogsz rá
vigyázni. Ha az első gyanús jelet észreveszed, azonnal megfogod és
bezárod a kunyhóba. Nem hiszem, hogy erre kerül a sor. De azért mindig
jó egy kis óvatosság. Pihenj! Ma nem lesz csata, mint a levélből is
láthatjátok. Mindaz, amit mára terveztünk, holnapra marad. Ha ők nem
változtatnak haditervet, hát nálunk is minden a régiben marad.
Épp folytatni akarta, mikor a kaput, amelyet a szolgálólány után nem
zárt be senki, most berúgta valaki s Geréb ugrott be rajta ragyogó
arccal, boldogan, mint aki az igéret földjére végre beteheti a lábát. De
mikor az egész hadsereget meglátta, elkomolyodott. Odalépett Bokához és
általános figyelem közepette sapkájához emelte a kezét. A Pál-utcaiak
piros-zöld sapkája volt a fején.
Szalutált és ezt mondta:
– Tábornok úr, jelentkezem!
– Jó, – mondta Boka minden ceremónia nélkül. – Richter mellé vagy
beosztva, egyelőre mint közlegény. Majd meglátom, hogy viseled magad a
csata napján és akkor visszakaphatod a rangodat.
Azzal a hadsereg felé fordult:
– Tinektek pedig valamennyiőtöknek a legszigorúbban megtiltom, hogy
Gerébbel az ő hibájáról beszéljetek. Ő jóvá akarja tenni a bűnét, mi
pedig megbocsátunk neki. Senki egyszóval ne bántsa, hibáját a szemére ne
vesse. És őneki is megtiltom, hogy erről beszéljen, mert ez most be van
fejezve.
Néma csönd lett erre. A fiúk megint ezt mondták magukban: «Mégis csak
okos fiú ez a Boka, megérdemli, hogy ő legyen a tábornok.»
S azzal Richter rögtön magyarázni is kezdte Gerébnek, hogy a csatában mi
lesz a dolga holnap. Boka Cselével beszélgetett. S amint így csöndesen
diskuráltak, az őrszem, aki még mindig a palánk tetején lovagolt,
egyszerre csak bekapta a jobb lábát, amelyet eddig kilógatott az utcára.
Az arca rémült kifejezést öltött s ijedten dadogta:
– Tábornok úr… az ellenség jön!
Boka mint a villám ugrott a kapuhoz és bereteszelte. Mindenki Gerébre
nézett, aki halálsápadtan állt Richter mellett. Boka haragosan kiáltott
rá:
– Hát mégis hazudtál?! Megint hazudtál?!
Geréb a meglepetéstől nem tudott felelni. Richter megkapta a karját.
– Mi ez?! – ordított Boka.
Erre aztán nagynehezen dadogott valamit Geréb:
– Talán… talán észrevettek fönn a fán… és így akartak félrevezetni…
Az őrszem kinézett az utcára s aztán leugrott a palánkról, fölkapta a
fegyverét és a sorba állott a többiekhez.
– Jönnek a vörösingesek, – mondta.
Boka a kapuhoz ment és kinyitotta. Bátran kiállott a kapu elé, az
utcára. Valóban, jöttek a vörösingesek. De csak hárman voltak. A két
Pásztor jött, meg Szebenics. És amikor Bokát meglátták, Szebenics egy
kis fehér zászlót húzott elő a kabátja alól és azzal integetett Boka
felé. Már messziről kiáltotta:
[Illustration: «Tábornok úr, az ellenség jön.»]
– Követek vagyunk!
Boka visszament a grundra. Szégyelte magát Geréb előtt egy kicsit,
amiért ilyen hirtelen meggyanusította. Odaszólt Richternek:
– Bocsásd el. Csak követek jönnek, fehér zászlóval. Bocsáss meg, Geréb.
Geréb, szegény, föllélekzett. Már majdnem belekerült a csávába,
ártatlanul. De az őrszem kikapott.
– Te pedig – kiáltott rá Boka – jól nézd meg, hogy mi van, mielőtt tüzet
kiabálsz. Adta ijedős csacsija! És vezényelt:
– Hátra, mindenki, a farakások közé. Velem nem marad itt más, csak Csele
meg Kolnay. Indúlj!
A hadsereg katonás léptekkel ment el és nemsokára eltünt a farakások
mögött, Gerébbel együtt. Épp akkor tűnt el az utolsó piros-zöld sapka,
mikor a kapun zörgettek a követek. A hadsegéd ajtót nyitott nekik.
Bejöttek. Mind a háromnak vörös inge és vörös sapkája volt.
Fegyvertelenül jöttek és Szebenics magasra tartotta a fehér zászlót.
Boka tudta, mi illik ilyenkor. Fogta a lándzsáját és a palánkhoz
támasztotta, hogy őneki se legyen fegyvere. Kolnay és Csele szó nélkül
követték a példáját, sőt Csele odáig ment a buzgóságban, hogy még a
trombitát is letette a földre.
Az idősebbik Pásztor lépett elő:
– Hadvezér úrhoz van szerencsém?
Csele felelt:
– Igen. Ő a tábornok.
– Mi követségbe jöttünk, – mondta Pásztor, – és én vagyok a követség
vezére. Azért jöttünk, hogy hadvezérünk, Áts Ferenc nevében megizenjük a
háborút.
Mikor a vezér nevét említették, az egész követség szalutált. Bokáék is a
sapkájukhoz emelték a kezüket udvariasságból. Pásztor folytatta:
– Nem akarjuk meglepni az ellenfelet. Mi pontban fél háromkor jövünk
ide. Ezt akartuk mondani. Kérjük a választ.
Boka érezte, hogy ez nagyon fontos pillanat. Kissé reszketett a hangja,
mikor felelt:
– A hadizenetet elfogadjuk. Valamire nézve azonban meg kell állapodnunk.
Én nem akarom, hogy ebből verekedés legyen.
– Mi sem akarjuk, – szólt komoran Pásztor és ahogy szokta, mellének
szegte a fejét.
– Én azt akarom, – folytatta Boka, – hogy mindössze háromféle harcolási
mód legyen. Homokbombák, szabályszerű birkózás és lándzsavívás. Tudják
jól a szabályokat, ugy-e?
– Igen.
– Akinek mind a két válla érinti a földet, az le van győzve és többé nem
birkózhatik. De azért szabad a másik két módon harcolnia. Beleegyeznek?
– Bele.
– A lándzsával pedig sem verekedni, sem szúrni nem szabad. Vívni kell.
– Úgy van.
– És kettő egy ellen nem támadhat. De csapatok csapatok ellen
támadhatnak. Elfogadják?
– Elfogadjuk.
– Akkor nincs több mondanivalóm.
Szalutált. És Csele meg Kolnay is haptákba állván, szalutált. A követség
viszonozta a tisztelgést és Pásztor ismét megszólalt:
– Még valamit kell kérdeznem. A vezérünk azzal is megbízott, hogy
kérdezősködjünk, mi van Nemecsekkel. Azt hallottuk, hogy beteg. És ha
beteg, akkor arra is megbízásunk van, hogy meglátogassuk, mert olyan
bátran viselkedett a multkor nálunk, hogy mi az ilyen ellenséget nagyon
becsüljük.
– A Rákos-utcában lakik, a harmadik szám alatt. Nagyon beteg.
Erre néma tisztelgés következett. Szebenics ismét magasra emelte a
zászlót, Pásztor elkiáltotta magát: «Indúlj!» – és a követség kivonúlt a
kapun. Még hallották az utcáról a kis trombita harsogását, mellyel a
tábornok ismét maga köré hívta a hadsereget, hogy a történteket elmondja
nekik.
A követség pedig sietve masirozott a Rákos-utca felé. Az előtt a ház
előtt, amelyben Nemecsek lakott, megállottak. A kapuban állt egy kis
lány, attól megkérdezték:
– Lakik itt a házban bizonyos Nemecsek?
– Igen, – mondta a kis lány és odavezette őket a szegényes földszinti
lakáshoz, melyben Nemecsek lakott. Az ajtó mellett kis kékre mázolt
pléhtábla volt, ezzel a felírással. «Nemecsek András, szabó.»
Beléptek, köszöntek. Elmondták, miért jöttek. A Nemecsek anyja, egy
szegény, sovány kis szőke asszony, aki nagyon hasonlított a fiához –
vagy jobban mondva: akihez nagyon hasonlított a fia – bevezette őket a
szobába, ahol a közlegény az ágyban feküdt. Szebenics itt is magasra
emelte a fehér zászlót. És itt is Pásztor lépett elő:
– Áts Ferenc üdvözletét küldi neked és kívánja, hogy gyógyulj meg.
A kis szőke, aki sápadtan, borzas fejjel feküdt a párnán, erre a szóra
felült az ágyban. Boldogan mosolygott és ez volt az első kérdése:
– Mikor lesz a háború?
[Illustration: «Mikor lesz a háború?»]
– Holnap.
Erre elszomorodott.
– Akkor én még nem lehetek ott, – mondta bánatosan.
De a követség erre nem felelt. Sorra kezet fogtak Nemecsekkel és a
komor, vad-arcú Pásztor elérzékenyülve szólt:
– Nekem pedig bocsáss meg.
– Megbocsátok, – mondta csöndesen a kis szőke és köhögni kezdett.
Visszafordult a párnára és Szebenics megigazította a feje alatt a
párnát. Aztán azt mondta Pásztor:
– Na most megyünk.
Megint fölemelte a zászlótartó a fehér zászlót és mind a hárman kimentek
a konyhába. Ott a Nemecsek anyja sírva mondta:
– Ti mind… ti mind olyan derék jó fiúk vagytok… hogy így szeretitek az
én szegény kis fiamat. Ezért… ezért… mind a hárman kaptok most egy
csésze csokoládét…
A követség tagjai egymásra néztek. A csokoládé csábító dolog volt. De
azért mégis előlépett Pásztor és most az egyszer nem hajtotta a mellére,
hanem fölemelte szép barna fejét és büszkén mondta:
– Nekünk ezért nem jár csokoládé. Indúlj!
És kimasiroztak.