V.

Két nappal ezután, csütörtökön, mikor a füvészkertre ráborult az este, a

kis hídon álló két őr egy sötét alak közeledtére fegyverbe lépett.

– Tisztelegj! – kiáltotta az egyik.

S erre mind a ketten égnek emelték ezüstös végű lándzsáikat, melyeken

megcsillant a halvány holdsugár. A tisztelgés a vörösingesek vezérének,

Áts Ferinek szólt, aki sietve haladt keresztül a hídon.

– Itt vannak mind? – kérdezte az őröktől.

– Igenis, kapitány úr.

– Geréb is itt van?

– Ő volt az első, kapitány úr.

A vezér némán szalutált, mire az őrök ismét fejük fölé emelték

lándzsáikat. Ez volt a vörösingesek fegyveres tisztelgése.

A sziget kis tisztásán akkor már összegyűltek volt az összes

vörösingesek. Mikor Áts belépett közéjük, az idősebbik Pásztor

elkiáltotta magát:

– Tisztelegj!

És a sok hosszú, ezüstpapiros végű lándzsa felugrott a fejek fölé.

– Sietnünk kell fiúk – mondta Áts Feri, miután viszonozta a köszöntést –

mert egy kicsit elkéstem. Azonnal lássunk a dologhoz. Gyujtsátok meg a

lámpát.

A lámpát sohse volt szabad addig meggyujtani, amíg a vezér meg nem

érkezett. Ha a lámpa égett, az azt jelentette, hogy Áts Feri is a

szigeten van. A fiatalabbik Pásztor meggyujtotta a lámpát s a

vörösingesek körbe lekuporodtak a kis fény köré. Senki nem szólt,

mindenki a vezér szavát várta.

– Van valami jelenteni való? – kérdezte ez.

Szebenics jelentkezett.

– Nos?

– Alássan jelentem, hogy a fegyvertárunkból hiányzik az a piros-zöld

zászló, amit kapitány úr a Pál-utcaiaktól zsákmányolt.

A vezér összeráncolta a szemöldökét:

– A fegyverek közül nem hiányzik egy sem?

– Nem. Mint fegyvertáros, mikor idejöttem, megnéztem a romban a

tomahawkokat és a dárdákat. Egytől egyig mind ott volt, csak a kis

zászló hiányzott. Azt ellopta valaki.

– Lábnyomokat láttál?

– Igen. Mint minden este, a törvény szerint, úgy tegnap este is

fölhintettem finom homokkal a rom belsejét s mikor ma megvizsgáltam,

találtam benne egy kis lábnyomot, amely a hasadéktól egyenesen abba a

szögletbe vezetett, ahol a zászló volt s aztán a szögletből kivezetett a

hasadékig. Ott eltűnt a szemem elől, mert ott már kemény és gyepes a

föld.

– A lábnyom kicsi volt?

– Igen. Olyan kicsi, hogy sokkal kisebb, mint a Wendaueré, pedig neki

van köztünk a legkisebb lába.

Nagy csönd lett.

– Valami idegen járt a fegyvertárban – mondta a vezér. – Még pedig

Pál-utcai fiú volt.

Moraj futott végig a vörösingesek közt.

– Onnan sejtem – folytatta Áts – mert ha valami más gyerek lett volna,

elvitt volna a fegyverek közül is legalább egyet. De ez csak a zászlót

vitte el. Valószínűleg megbíztak valakit a Pál-utcaiak, hogy a

zászlójukat lopja vissza. Nem tudsz erről Geréb?

Tehát Geréb már mint állandó kém szerepelt.

Felállott:

– Nem tudok róla.

– Jól van. Leülhetsz. Utána fogunk járni. De most intézzük el a

dolgunkat. Tudjátok, milyen szégyen esett meg rajtunk a multkor. Mialatt

valamennyien itt voltunk a szigeten, az ellenség egy piros cédulát

tűzött erre a fára. Nem tudtuk őket megfogni, olyan ügyesek voltak. Két

idegen fiú után szaladtunk egészen a Tisztviselő-telepig és csak ott

sült ki, hogy ők ok nélkül szaladtak előlünk, mi pedig ok nélkül

szaladtunk utánuk. A cédula idetűzése nagy megszégyenítés volt ránk

nézve és ezért bosszú jár. A grund elfoglalását is elhalasztottuk addig,

amíg Geréb megvizsgálta a terepet. Most tehát Geréb jelentést fog tenni

s mi elhatározzuk, hogy mikor indulunk háborúba.

Gerébre nézett.

– Geréb! Állj fel.

Ismét felállt Geréb.

– Halljuk a jelentést. Mit végeztél.

– Én… – mondta kissé zavartan a fiú – azon a véleményen voltam, hogy

talán harc nélkül is megszerezhetjük azt a területet. Elgondoltam, hogy

hiszen valamikor én is közéjük tartoztam… és miért legyek éppen én az

oka, hogy… szóval én megvesztegettem azt a tótot, aki a telekre felügyel

és aki most majd ki fogja őket onnan… onnan…

Beléje szorult a szó. Nem tudta folytatni, oly szigorúan nézett a

szemébe Áts Feri. És meg is szólalt, erős, mély hangján, melytől

annyiszor reszkettek meg a fiúk, amikor az erős legény valamiért

megharagudott rájuk:

– Nem – bömbölte – te, úgy látszik, még mindig nem ismered a

vörösingeseket. Nem megyünk mi vesztegetni, meg alkudozni. Ha nem adják

szépszerivel, hát elvesszük. Nem kell nekem se tót, se kikergetés, aki

mindene van! Micsoda alattomos dolog ez?!

Mindnyájan hallgattak és Geréb lesütötte a szemét. Áts Feri fölállott:

– Ha gyáva vagy, eridj haza!

Villogó szemmel mondta ezt Gerébnek. És Geréb e pillanatban nagyon

megijedt. Érezte, hogy ha most a vörösingesek kitessékelik maguk közül,

akkor már igazán nincs sehol helye ezen a világon. Hát fölemelte a fejét

és bátor hangon próbált beszélni:

– Nem vagyok gyáva! Veletek vagyok, veletek tartok, hűséget fogadok

nektek!

– Ez már beszéd, – mondta Áts, de az arcán látszott, hogy nem

rokonszenvezik a jövevénnyel. – Ha velünk akarsz maradni, leteszed a

fogadalmat a mi törvényeinkre.

– Szivesen – mondta Geréb és föllélekzett.

– Adj hát kezet. Kezet fogtak.

– Mostantól kezdve hadnagyi rangod van nálunk. Szebenics majd ad neked

is lándzsát és tomahawkot s beírja a nevedet a titkos névsorba. És most

hallgass ide. Nem lehet halogatni a dolgot. A támadás napját holnap

tűzöm ki. Holnap délután valamennyien itt gyülekezünk. A csapat fele a

Mária-utca felől megy be és elfoglalja az erődöket. A csapat másik

felének te fogod kinyitni a Pál-utcai kis kaput s ez a rész ki fogja

kergetni a grundbelieket onnan, vagy ha a farakások közé menekülnek,

akkor az erődökből támadják meg őket a többiek. Nekünk labdaterület kell

és ezt meg fogjuk szerezni, bármi történjék is!

Mindenki fölugrott.

– Éljen! – kiáltották mind a vörösingesek és lándzsáikat a magasba

emelték.

A vezér csöndet intett.

– Még meg kell tőled kérdeznem valamit. Nem gondolod, hogy a Pál-utcaiak

sejtik, hogy te hozzánk tartozol?

– Nem hinném – felelt az új hadnagy. – Még ha itt is volt valaki közülük

a multkor, mikor a piros cédulát a fára tűzték, nem láthatott a

sötétben.

– Tehát nyugodtan mehetsz be közéjük holnap délután?

– Nyugodtan.

– Nem fognak gyanítani semmit?

– Nem. És ha gyanítanának is valamit, nem merne szólni egyik sem, mert

mind fél tőlem. Nincs azok közt egy bátor fiú sem!

Egy éles hang vágott egyszerre közbe:

– Dehogy nincs!

Körülnéztek. Áts Feri meglepetten kérdezte:

– Ki szólt?

Senki se felelt. És az éles hang újra megszólalt:

– Dehogy nincs!

Most már világosan hallották, hogy a hang a nagy fa tetejéről jött. S

rögtön ezután zörögni kezdtek az ágak, recsegett-ropogott valami a nagy

fa lombjai közt s egy pillanat múlva egy kis szőke fiú mászott le a

fáról. Mikor az utolsó ágról a földre ugrott, nyugodtan letisztogatta a

ruháját, megállott egyenesen, mint a cövek és farkasszemet nézett a

vörösingesek ámuló csapatjával. Senki se szólt egy szót sem, úgy

meglepett mindenkit ez a váratlanul idetoppant kis vendég.

Geréb elsáppadt.

– Nemecsek! – mondta ijedten.

És a kis szőke felelt is.

– Igen. Nemecsek. Én vagyok. És ne kutassák, hogy ki lopta el a

Pál-utcai zászlót a fegyvertárból, mert azt én loptam el. Itt van, ni.

Nekem van az a kis lábam, ami még a Wendauer lábánál is kisebb. És nem

szóltam volna, fenn maradhattam volna a fa tetején, amíg maguk mind el

nem mentek volna, hiszen ott gubbaszkodtam már fél négy óta. De mikor

Geréb azt mondta, hogy köztünk nincs egy se, aki bátor volna, hát akkor

gondoltam: «megállj, majd én megmutatom neked, hogy akad még a

Pál-utcaiak közt is bátor fiú, ha nem más, hát a Nemecsek, a közlegény!»

Itt vagyok kérem, kihallgattam az egész tanácskozást, visszaloptam a

zászlónkat, most tessék csináljanak velem, amit akarnak, verjenek meg,

csavarják ki a kezemből a zászlót, mert magamtól ugyan oda nem adom.

Tessék, tessék, csak rajta! Hiszen én egyedül vagyok, maguk meg tizen

vannak.

Kipirult, ahogy így beszélt és kitárta a két karját. Az egyik kezében a

kis zászlót szorongatta. A vörösingesek nem tudtak magukhoz térni

ámulatukból s csak nézték ezt a csöpp kis szőke legényt, aki az égből

pottyant közibük s aki itt bátran, hangos szóval kiabált az arcukba,

fölemelt fővel, mintha olyan erős volna, hogy el tudná páholni ezt az

egész társaságot a két erős Pásztorral és Áts Ferivel együtt.

Leghamarább a Pásztoroknak jött meg a hidegvérük. Odamentek a kis

Nemecsekhez és jobbról-balról megfogták a két karját. A fiatalabbik

Pásztor állt a jobboldalán és ez már a kezéhez is nyúlt, hogy kicsavarja

belőle a zászlót, mikor megszólalt a nagy csöndben Áts Feri hangja:

– Megállj! Ne bántsátok.

A Pásztorok csudálkozva néztek a vezérre.

– Ne bántsátok – mondta ez. – Ez a fiú tetszik nekem! Bátor fiú vagy,

Nemecsek, vagy ahogy hívnak. Itt a kezem. Csapj fel közénk

vörösingesnek!

Nemecsek tagadólag rázta a fejét:

– Nem én! – mondta dacosan.

Reszketett a hangja, de nem a félelemtől, hanem az izgatottságtól.

Sápadtan, komoly tekintettel állott ott és megismételte:

[Illustration: «Igen; én vagyok Nemecsek.»]

– Nem én!

Áts Feri elmosolyodott. Azt mondta:

– Hát ha nem csapsz fel, azt se bánom. Én ugyan még nem hivtam senkit

közénk. Aki itt van, mind úgy kéredzkedett ide. Te voltál az első, akit

hivtam. De hát ha nem akarsz, nem jösz…

És hátat fordított neki.

– Mi legyen vele? – kérdezték a Pásztorok.

A vezér csak úgy félválról felelt:

– Vegyétek el tőle a zászlót.

Az idősebb Pásztor egy csavarintással kivette a Nemecsek gyönge kis

kezéből a piros-zöld zászlót. Fájt a csavarás, a Pásztoroknak átkozottul

kemény markuk volt, de a kis szőke összeszorította a fogát és egy hang

se röppent el az ajakáról.

– Megvan! – jelentette Pásztor.

Mindenki arra figyelt, hogy most mi lesz. Micsoda rettenetes büntetést

fog kitalálni a hatalmas Áts Feri. Nemecsek dacosan állott a helyén és

összeszorította az ajakát.

Áts Feri feléje fordult és intett a Pásztoroknak:

– Ez nagyon gyönge. Ezt nem illik elverni. Hanem… Fürösszétek meg egy

kicsit.

Nagy nevetés támadt a vörösingesek közt. Áts Feri is nevetett, a

Pásztorok is nevettek, Szebenics feldobta a sipkáját a levegőbe és

Wendauer ugrált, mint valami bolond. Még Geréb is nevetett a fa alatt és

ebben az egész vidám társaságban csak egy arc maradt komoly: a Nemecsek

kis arca. Meg volt hűlve s már napok óta köhögött. Az édesanyja már a

mai napra is megtiltotta neki, hogy elmenjen hazulról, de a kis szőke

nem bírta a szobában. Három órakor megszökött hazulról és fél négytől

estig a fa tetején ült a szigeten. De a világért se szólt volna. Talán

mondja azt, hogy meg van hűlve? Még nagyobbat nevettek volna rajta és

Geréb is nevetett volna, mint ahogy most nevetett: mind a foga

kilátszott, olyan szélesre húzta a száját. Hát nem szólt. Tűrte, hogy az

általános hahota közepette a sziget partjára vezessék s ott a két

Pásztor belenyomja a sekélyvízű tóba. Félelmetes két fiú volt a két

Pásztor. Az egyik a két kezét fogta össze a másik a tarkóját tartotta.

Nyakig belenyomták a vízbe s e pillanatban mindenki ujjongott a

szigeten. A vörösingesek vidám táncot jártak a parton, a sapkáikat

dobálták és nagyokat kurjantottak:

– Huja, hopp! Huja, hopp!

Ez volt az ő kiáltásuk.

És a sok «huja hopp» összeolvadt a nagy kacagással, vidám lárma verte

föl a kis sziget esti csöndjét s a parton, ahol Nemecsek oly szomorú

szemmel nézegetett ki a vízből, mint valami bánatos kis béka, ott állott

szétterpesztett lábbal Geréb, nagyokat nevetve s a fejével integetve a

kis szőke felé.

Aztán eleresztették a Pásztorok és Nemecsek kimászott a tóból. Most tört

ki amúgy istenigazában a mulatság, amint csepegő-csurgó, sáros ruháját

meglátták. Kis kabátjáról csurgott a víz, s ahogy a karját megrázta, úgy

folyt ki a kabátujjából, mintha kannából öntötték volna. Mindenki

elugrott előle, mikor megrázta magát, mint a vízzel leöntött

pincsikutya. És gúnyos szavak röpködtek feléje:

– Béka!

– Ittál?

– Mért nem úsztál egy kicsit?

Egyikre sem felelt. Keserűen mosolygott és simogatta vizes kabátját. De

akkor elébeállt Geréb, széthúzta vigyorogva a száját és kevélyes

fejbólintással ezt kérdezte tőle:

– Jó volt?

Nemecsek ráemelte nagy kék szemét és felelt:

– Jó volt – mondta csöndesen és hozzátette:

– Jó volt, sokkal jobb volt, mint a parton állni és kinevetni engem.

Inkább újesztendeig a vízben ülök nyakig, minthogy összeszűrjem a levet

a barátaim ellenségeivel. Én nem bánom, hogy a vízbe nyomtatok. A

multkor magam pottyantam a vízbe, akkor is itt láttalak a szigeten az

idegenek közt. De engem meghivhattok magatok közé, hizeleghettek nekem,

adhattok ajándékot, amennyit csak akartok, semmi közöm hozzátok. És ha

még egyszer a vízbe nyomtok és ha még százszor és ezerszer a vízbe

nyomtok, akkor is eljövök ide holnap is, meg holnapután is. Majd csak

megbújok valahol, ahol nem vesztek észre. Nem félek én egyikőtöktől sem.

És ha eljöttök hozzánk a Pál-utcába, elvenni a földünket, hát majd mi is

ott leszünk! És meg fogom nektek mutatni, hogy ahol mi is tizen vagyunk,

ott másképpen fognak veletek beszélni, mint ahogy én most itt beszélek.

Könnyű volt velem elbánni! Aki erősebb, az győz. A Pásztorok ellopták a

golyóimat a múzeumkertben, mert ők voltak az erősebbek. Most meg

beledobtatok a vízbe mert ti vagytok az erősebbek! Könnyű tíznek egy

ellen! De én nem bánom. Engem meg is verhettek, ha úgy tetszik. Hiszen

ha akartam volna, nem kellett volna a vízbe mennem. De én nem csaptam

fel közétek. Inkább fojtsatok vízbe és verjetek agyon, de én ugyan nem

leszek áruló, mint valaki, aki ott áll ni… ott…

[Illustration: És a két őr haptákba vágta magát.]

Kinyújtotta a karját és Gerébre mutatott, akinek most a torkán akadt a

nevetés. A lámpa fénye ráesett a Nemecsek szép kis szőke fejére, víztől

fényes ruhájára. Bátran, büszkén, tiszta szívvel nézett a Geréb szemébe

s Geréb ezt a nézést úgy érezte, mintha valami súly szállott volna a

lelkére. Elkomolyodott és lehorgasztotta a fejét. És ebben a pillanatban

úgy hallgatott mindenki, olyan nagy volt a csönd, mintha templomban

lettek volna a fiúk s tisztán lehetett hallani, amint a Nemecsek

ruhájáról a kemény földre csöpögött a víz…

A nagy csöndbe belekiáltott Nemecsek:

– Elmehetek?

Senki se felelt. Még egyszer kérdezte:

– Hát nem vertek agyon? Elmehetek?

És miután most se felelt neki senki, nyugodtan, szépen, lassan elindult

a híd felé. Egy kéz se mozdult, egyetlen egy fiú se moccant meg a

helyéről. Most mindenki érezte, hogy ez a csöpp szőke gyerek valóságos

kis hős, igazi férfi, aki megérdemelné, hogy felnőtt ember legyen… A

hídnál álló két őr, aki az egész esetet végignézte, csak bámult rá, de

hozzányúlni egyik se mert. Mikor Nemecsek a hídra lépett, fölharsant Áts

Feri mély, dörgő hangja:

– Tisztelegj!!

És a két őr haptákba vágta magát s a magasba emelte ezüstös végű

lándzsáját. És mind a fiúk összecsapták a bokájukat és valamennyien a

magasba emelték lándzsáikat. Senki se szólt, mikor az ezüsthegyű

lándzsák megvillantak a holdfényen. Csak a Nemecsek léptei dobogtak a

hídon, amint távolodott. Aztán ez se hallatszott, csak valami cuppogás,

mint mikor valaki vízzel teli cipőben jár… Nemecsek elment.

A szigeten zavartan néztek egymásra a vörösingesek. Áts Feri a tisztás

közepén állott és lehajtotta a fejét. Ekkor odalépett elébe Geréb,

fehéren, mint a fal. Motyogott valamit:

– Tudod… kérlek… – kezdte.

De Áts Feri hátat fordított neki. Ekkor Geréb visszament a mereven álló

fiúkhoz és odaállt az idősebb Pásztor elé.

– Tudod… kérlek – motyogta neki is.

[Illustration: De neki nem tisztelgett senki.]

De Pásztor követte a vezér példáját. Ő is hátat fordított Gerébnek, aki

most tanácstalanul állott. Nem tudta, mit csináljon. Aztán megszólalt,

fojtott hangon:

– Úgy látszik, elmehetek.

Erre se felelt senki. És most ő indult el ugyanazon az úton, amelyen az

imént a kis Nemecsek. De neki nem tisztelgett senki. Az őrök a híd

karfájára támaszkodtak és belenéztek a vízbe. És Geréb léptei is

elhangzottak a füvészkert csöndjében…

Mikor a vörösingesek így magukra maradtak, Áts Feri megindult és odament

az idősebbik Pásztor elé. Egészen közel állott elébe, úgy, hogy az arca

majdnem érte Pásztor arcát. Csöndesen kérdezte tőle:

– Te vetted el ettől a fiútól a golyóját a múzeumkertben?

Pásztor csöndesen felelt:

– Én.

– Az öcséd is ott volt?

– Igen.

– «Einstand» volt?

– Az.

– Hát nem megtiltottam, hogy a vörösingesek kis gyönge gyerekektől

golyót raboljanak?

A Pásztorok hallgattak. Áts Ferivel szemben nem volt ellenkezés. A vezér

szigorúan nézett rajtuk és ellentmondást nem tűrő hangon, de nyugodtan

szólt:

– Fürödjetek meg.

A Pásztorok értelmetlenül néztek rá.

– Nem értitek? Úgy, ahogy vagytok, ruhástul. Most ti fürödjetek meg.

És mikor egyik-másik arcon mosolyt látott, ezt mondta:

– Aki pedig nevetni fog rajtuk, az szintén megfürdik.

Erre aztán mindenkinek elment a kedve a nevetéstől. Áts ránézett a

Pásztorokra és most már sürgető hangon mondta:

– No, fürödjetek meg. Nyakig. Egy-kettő!

A csapathoz fordult:

– Hátra arc! Ne bámuljátok őket.

A vörösingesek sarkon fordultak és hátat fordítottak a tónak. Sőt Áts

Feri sem nézte, hogy hogyan hajtják végre magukon a Pásztorok a

büntetést. A Pásztorok pedig búsan, lassan mentek be a tóba s

engedelmesen beleültek a vízbe nyakig. A fiúk nem látták őket, csak a

lubickolásukat hallották. Áts Feri a tóra nézett s meggyőződött arról,

hogy a két fiú valóban nyakig merült a vízbe. Ekkor kiadta a parancsot:

– Letenni a fegyvert. Indulj.

És elvezette a csapatot a szigetről. Az őrök elfujták a lámpát és

csatlakoztak a csapathoz, mely katonás léptekkel dobogott végig a hídon

és eltűnt a füvészkert sűrűjében…

A két Pásztor kimászott a vízből. Egymásra néztek, aztán beledugták a

zsebükbe kezüket, ahogy szokták s ők is elindultak. Egy szót se

beszéltek egymással és nagyon szégyelték magukat.