Nemecsek Ernő pedig, vagy ha így jobban tetszik: nemecsek ernő rohant,
el a Kinizsi-utca felé, ahol Boka lakott egy kis szerény földszintes
házban. Berohant a kapu alá s ott egyenesen nekiszaladt Bokának.
– Nini! – mondta Boka, mikor magához tért. – Hát te mit keresel itt?
Nemecsek lihegve mondta el tapasztalatait s a kabátjánál fogva húzta
Bokát, hogy siessen. Most együtt szaladtak a grund felé.
– Te ezt mind hallottad, láttad? – kérdezte futtában Boka.
– Hallottam is, láttam is.
– És még ott van Geréb?
– Ha sietünk, még ott találjuk.
A klinika mellett meg kellett állniok. Szegény Nemecsek köhögni kezdett.
Nekitámaszkodott a falnak:
– Te csak… – mondta – te csak siess oda… én… én… majd kiköhögöm magamat.
És nagyokat köhögött.
– Meg vagyok hűlve – mondta Bokának, aki nem mozdult mellőle. – A
füvészkertben hűltem meg… Mikor a tóba pottyantam, az még nem volt baj.
De az üvegházban, mikor a medencében kucorogtam, ott nagyon hűvös volt a
víz. Ott végigfutott rajtam a hideg.
Befordultak a Pál-utcába. S épp akkor, mikor bekanyarodtak a sarkon,
nyílott a palánk kis kapuja. Geréb jött ki rajta sietve. Nemecsek
hirtelen megfogta Bokát:
– Ott megy!
Boka tölcsért csinált a kezéből és harsány hangon kiáltott végig a
csöndes kis utcán:
– Geréb!
Geréb megállott és visszafordult. Mikor Bokát meglátta, nagyon nevetett.
És nevetve szaladt el előlük, ki a Körútra. A Pál-utca házai közt élesen
hangzott ez a gúnyos nevetés. Geréb kinevette őket.
A két fiú úgy állt ott az utcasarkon, mintha leszögezték volna őket.
Geréb eltűnt a szemük elől. Érezték, hogy minden veszve van. Nem szóltak
egymáshoz egy árva szót sem s most már csöndesen ballagtak a grund kis
ajtaja felé. Belülről a lapdázó fiúk víg lármája hallatszott ki s aztán
egy harsány kiáltás: a gitt-egyletiek éljenezték az új elnöküket…
Odabenn még senkise tudta, hogy ez a kis darabka föld talán már nem is
az övék. Ez a kis darab terméketlen, hepe-hupás pesti föld, ez a két ház
közé szorított kis rónaság, ami az ő gyereklelkükben a végtelenséget, a
szabadságot jelentette, ami délelőtt amerikai prairie volt, délután
magyar Alföld, esőben tenger, télen az északi sark, szóval a barátjuk
volt s azzá változott, amivé ők akarták, csakhogy mulattassa őket.
– Látod – mondta Nemecsek – ők még nem is tudják…
Boka lehorgasztotta a fejét.
– Nem tudják – ismételte csöndesen.
[Illustration: Geréb kinevette őket.]
Nemecsek a Boka fejében bízott. Nem vesztette el a reménységét, amíg
okos, higgadt kis barátját látta. Csak akkor ijedt meg igazán, mikor
meglátta Boka szemében az első könnyet és hallotta, amint az elnök, maga
az elnök mély szomorúsággal és reszkető hangon mondta:
– Hát most mit csináljunk?