tán rám úntál?
– Szívesen élnék veled továbbra is, – folytatja az asszony a pityergést,
– de ha a házadban maradnék, akkor el kellene rövidesen pusztulnom,
időnap előtt.
– Hogy-hogy? – kérdi megütődve az ember.
– Úgy, – feleli az asszony, – hogy a lányod egyre csak azon imádkozik,
hogy mielőbb meghaljak.
Nem ad az ura hitelt a szavának.
– Ha nem hiszed, – mondja az asszony, – menj be hozzá a szobájába és
meglátod a varázslását.
Már régóta feltünt volt az apjának, hogy szótalan egy idő óta a lánya és
ha csak szerét ejtheti, a szobájába zárkózik. Pedig csak a mostoha miatt
volt oly szomorú a lánya és ha rossz szót hallott tőle, a szobájába
zárkózott és anyja után sirdogált. A tükre volt az egyetlen
vigasztalója, abban panaszkodott el az anyjának.
Épp a kezében volt megint a tükör, amint benyit hozzá nagyhirtelen az
apja. Ijedtében fogja és a hóna alá rejti a tükröt.
– Mit csinálsz itt egymagadban? – rivall rá az apja, – mit dugdosol
előlem?
Búsan néz a lány az apjára és nagy fájdalmában egy árva szó nem sok,
annyi se tud kijönni a száján.
– Igaza van anyádnak, – folytatja az apja. – Te csak a rosszát akarod és
a halálát kívánod szegénynek.
Csak úgy sápadoz a szegény lányka és nem tudja, hogy mit feleljen az
apjának.
– Mit dugdostál előlem, mikor benyitottam hozzád? – kérdi szigorúan az
apja.
Odanyúl a lány a hóna alá, előveszi a tükröt és odanyujtja az apjának.
– Hisz ez az anyád tükre, úgy-e? – mondja meglepődötten az apja.
– Az, – feleli a lány. – Őt nézegetem benne és megvigasztalódom a
látásán.
– Az anyádat a tükörben? – csudálkozik az apja.
– Igen, az anyámat a tükörben, – feleli a lány. – Ime nézzed,
megláthatod te is őt benne.
Azzal nyujtja feléje a tükröt és elmondja neki az anyja utolsó szavait,
amiket a halálos ágyán mondott volt neki.
Nézi az apja a lányát, mélyen belenéz a szemébe és azt mondja neki:
– Szegény ártatlan lánykám, most már megértettem mindent. Nem bíztam
benned és nem is sejtettem, hogy ily gyengéd a szíved és nemes az
érzésed.
A mostoha eközben kinn hallgatódzott az ajtónál és igazi könnyekkel a
szemében, úgy nyit be hozzájuk:
– Mindennek én vagyok az oka, – mondja nagy bűnbánóan, – mert
barátságtalan voltam a lánykádhoz és nem értettem meg a jó szívét.
Bocsássátok meg az én nagy bűnömet.
Öröm meg boldogság szállt ismét a házba és ha belenézett a lány a
tükrébe, ott is csak boldog arcot meg boldog lelket látott.
Csitteg-csattog, libeg-lobog.
Élt egyszer, valahol messze, erre meg amarra, egy éltes házaspár. Egy
nagy hegy volt a közelükben, azon meg egy gonosz kis borz ütött volt
tanyát.
Amint a hegyen járt-kelt egy nap az öreg ember, rábukkant a borzra;
megfogta, jól összekötözte és vitte haza a házikójába, be egyenesen a
fészerbe. Ebben a fészerben volt az öregék gabonája, itt őrölgetett az
öreg asszony.
– Valahogy szabadjára ne ereszd ezt a borzot, – mondja az öreg a
feleségének és azzal indul elfelé, hogy dolga után lásson.
A ravasz borz eközben azon törte a fejét, hogy mimódon menekülhetne meg.
Hízelgő a szava, édeskés a beszédje, úgy rimánkodik az öreg asszonynak.
– Nem tehetem, – feleli az öreg asszony, – nagyon rámparancsolt az uram.
Épp őrölgetett az asszony, már-már fáradoztak a karjai.
– Oldd meg ezt a kötelet, – kezdi megint a borz, – inkább segítek neked
a munkádban.
Ki volt már merülve az öreg asszony, a borz meg addig nógatta, addig
instálta, míg megesett rajta a szíve és szabadon eresztette. Jót
nevetett magában a borz és így szólt az öreg asszonyhoz:
– Add ide azt a mozsarat, hadd őrlöm meg benne a gabonádat; te csak azon
igyekezz, hogy a kihulló szemeket felszedegesd és visszadobjad a
mozsárba. A többi aztán az én dolgom.
Nem nagyon értett a borz a dologhoz, bizony sok szem hulldogált ki a
mozsárból. És amint le-lehajolgatott az öreg asszony, hogy felszedegesse
a szemeket, kapja magát a borz, megemeli a mozsártörőt és agyonüti vele
az asszonyt. Aztán se szó, se beszéd, öreg asszonnyá vedlik át a borz,
előveszi a halottat, a húsából levest főz és úgy várja haza az öreget.
Jön nagy baktatva az öreg, a borzból lett öreg asszony meg fogadja,
mintha ő lenne a felesége.
– Hol van az a borz? – kérdi az asszonytól.
– Megöltem azt a gonosz állatot, – feleli a borzból lett asszony, –
levest főztem neked a húsából; akár már meg is kóstolhatod.
– Fürödni kellene elébb, – mondja az öreg, – de már alig várom, hogy
megkóstoljam a levesedet. Tálald csak elő hamar, mert éhes vagyok.
Eléje terül az asztalka és rajta a párolgó leves. Belekóstol az öreg és
mondja, hogy milyen furcsa az íze meg a szaga.
– Ilyen szokott a borz levese lenni, – feleli neki a borz-asszony.
Hitt is az ember a szavának meg nem is és ímmel-ámmal ugyan, de
bekanalazta a tál levest. Amint megpihen aztán az ember, elibe áll az
asszonyképű állat és azt mondja neki:
– No te öreg ember, a feleséged húsának etted a levesét, ott a csontja
az asztal alatt.
És abban a pillanatban megint borzzá lett az asszony s ill a berek, úgy
eliramodik az öreg elől, akárcsak a szélvihar.
Nagyot rémül az öreg és odanéz az asztal alá. Hát ott a szegény felesége
sok csontja. Úgy erőt vett rajta a nagy borzalom, hogy fájdalmában egész
nekikeseredett és keservesen sírni kezdett.
Egy nyulacska élt az öregeknél, meghallotta a gazdája nagy sírását,
zokogását. Odaszalad az öreg emberhez és kérdi tőle a bánatját. Mindent
elbeszél neki az öreg, úgy ahogy megtörtént a dolog.
– Na gazdám, – mondja a nyulacska, – most én rajtam a sor, végére járok
én annak a gonosz borznak.
Másnap, alighogy pitymallott, siet a nyúl a hegy felé, ahol a borz
szokott volt tanyázni. Rőzsét kezd szedegetni, mintha csak ez lenne a
dolga.
Megpillantja a borz a nyulacskát és odalépeget hozzá:
– Jó reggelt nyuszika-pajtás, miben fáradozol ily kora reggel?
– Rőzsét szedegetek, – feleli a nyulacska. – Ha akarod, te is
szedegethetsz vagy egy kosárra valót.
Nekilát a borz és ő is szedegeti a száraz ágakat. Jó sokat
összerakosgattak és felét a borz, felét meg a nyúl veszi a hátára, úgy
indulnak lefelé. Elül ment a borz, a nyúl meg a nyomában.
Amint mennek-mendegélnek, egyszerre csak azt hallja a borz, hogy
csitteg-csattog valami mögötte. Hátraszól a borz, hogy mi az, ami úgy
csitteg-csattog.
– A hegy, – feleli a nyulacska.
Pedig annak a csattogása hallatszott, hogy a nyúl kovát meg acélt vett
elő és tüzet csiholt belőle.
Megint csak tovább haladnak lefelé. Most meg azt veszi a borz észre,
hogy libeg-lobog valami.
– Mi az, ami úgy libeg-lobog? – kérdezi a borz.
– A hegy, – feleli a nyulacska.
Pedig annak látszott a lobogása, hogy a nyúl meggyujtotta a rőzsét,
azért kellett neki a kova, és az vetett lobbot. Bezzeg megijedt a borz a
lobogó láng láttára. Hát még amikor a láng a szőrébe kapott és ugyancsak
kikezdte a tarkóját meg a hátát. Nekiiramodott a fájdalmával meg a
rémületével és hazáig meg se mert állani.
Hazafelé tartott a nyúl is és egész úton azon töprengett, hogy hogyan
férkőzzék hozzá a borzhoz.
Egy nap vár, két nap vár, a harmadik nap megy a hegyre, a borzék tanyája
felé és hogy rá ne ismerjen, javasemberré változik át. Amint közeledőben
a borz tanyája, odaáll az ajtó elé és nagyhangosan rákezdi, hogy:
– Híres-neves javas vagyok, sajgó sebet gyógyítgatok.
Nagy az öröme a borznak és szólítja a javast, hogy kerüljön beljebb,
mert szüksége volna a kenőcsféléjére. Előkotorja a javas a kenőcsöt és
azt mondja a borznak:
– Tartsd a hátad komám, hadd kenegessem meg a sebedet.
Paprikát tett volt a kenőcsébe és olyan ordítozást csapott a borz tőle,
hogy a nyulacska is beleborzongott. Ott is hagyta a betegjét,
kenőcsöstül, fájdalmastul.
Hazasietett a nyulacska és addig tünődött, addig eszmélkedett, míg
hozzálát egy nap a dologhoz és egy csónakot készít magának. Elsőnek a
borz volt, aki megpillantotta és mert időközben kilábolt a bajából, nagy
kíváncsian megkérdi a nyúltól, hogy mi az, amit faragcsál magának.
– Csónakot csinálok, – feleli a nyúl, – azon evezgetek majd a folyónkon.
Tetszik a borznak a játék és kéri a nyulat, hogy neki is csinálhatna
egyet.
– Nem bánom, – feleli a nyúl, – ha majd elkészülök a magaméval, neked is
megcsinálom a párját.
Egy-két nap és elkészült a nyúl a csónakjával, még egy-két nap és
elkészült a másikkal is. A magáét fából faragta ki, a borzét meg
agyagból tapasztotta össze.
Egy-kettőre beleültek, a nyúl a facsónakba, a borz meg az agyagból
valóra és nekilódították, hogy kipróbálják a vízen.
– Most meg úgy evezgessünk, – mondja kis idő mulva a nyúl, – hogy kié
halad gyorsabban, a tiéd-e vagy az enyém.
Jól megmarkolják az evezőjüket és nekiindulnak a víznek. A fából való
persze gyorsabban síklott, az agyagból való meg lassabban és nehezebben.
Egyszerre csak repedezni kezd az egyik, a borz csónakja, a víz is
szivárogni kezd bele. Akkorát rémüldözött a borzkoma, hogy segítség után
kezd kiáltozni.
– Sülyed a csónakom, jaj, sülyed a csónakom, – kiáltozza és ugyancsak
integet a nyúl felé.
Siet a nyúl visszafelé és amint közelébe ér a borznak, megemeli az
evezőjét és olyat csap vele a borzra, hogy még nagyobbat sülyed a
csónakja.
– Fából van a nyúl csónakja, agyagból a borz csónakja, – kiáltja oda a
borznak.
Alig egy-két pillanat és merül lefelé az agyagcsónak, borzostul,
mindenestül.
Igy pusztult el a borz, így lakolt meg a gonoszságáért.
Üstöt lopott púpos varga.
Élt egyszer egy ágrólszakadt, széllelbélelt szegény szabó. Folt ha
kellett a ruhádra, bélésdarab _kimonódra_, a majsztram megfoltozgatta,
bélését megtoldozgatta. Házról-házra házalt szegény, úgy éldegélt sovány
főztjén.
Jön egyszer egy útjáról hazafelé és igyekszik a házikójába, hogy
elővegye a főzőüstjét, a rizsporcióját s megfőzze a hétrevalóját. Belép
és amint dologhoz akar látni, hát nem lába kelt az üstnek? Elhül a vér
benne, sóhajtoz a kárán a kárvallott.
– Pedig ma reggel még itt lógott, csak ma vihette el valaki, –
méltatlankodik az ember és szomorú arcával hol a rizses zsákját nézi,
hol az üstje hült helyét.
– Hogy főzöm meg rizsecskémet? Hogy eszem meg ételkémet? – szól a szabó
fejcsóválva, markát, öklét meg-megrázva.
Kenyérrel kellett szegénynek beérnie, meg egy-két csésze híg teával.
Vigyázhatott ezután már a holmijára, be is csukhatta az ajtaját, ha
elment hazulról. Csak nem került elő az üstje.
Elmult egy nap, elmult két nap, búcsút mond a harmadiknak s amint
jár-kél utcahosszat és bepillant az egyik szomszédjához, púposhátú kis
vargához, hát az üstje a sarokban, ott rejtőzik a limlomban.
– Ej ebadta púposhátú, keskenyvállú, ravaszmájú! Nem ellopja a más
üstjét, szegény ember kis készségét?
Szalad egyenest a bíróhoz és elpanaszolja neki a dolgát. Összeráncolja a
bíró a homlokát és törvény elé parancsolja a két embert, de meg a lopott
jószágot is.
– Ki az üstnek a gazdája? – kérdi a bíró a két embert.
– Enyém az üst, – szól a varga, – púpos hátán egyet rántva.
Nagyot néz a szabó a vargára s mérges szóval így rivall rá:
– Az üstömet te vitted el, nyugalmam te raboltad el; nem hagyom a
sajátomat, visszaadod a jussomat.
Rásunyít a púpos a bíróra s álnok szóval így áltatja:
– Púpos háttal, vézna testtel, hogy győzném én kis erőmmel ezt az üstöt
elcipelni, szűk vállamra ráemelni?
– Igazad lehet, – szól a bíró, ítéletét megfontoló, – nehéz az üst, te
meg vézna, tán a tiéd az üst jussa.
– Bíró uram, – mond a másik, – enyém az üst, én szerzésem. Min főzöm meg
az én rizsem?
Ül a bíró, el-elgondolkozik és amint végigmustrálja a két embert, feláll
az ültéből és azt mondja a púposnak:
– Téged illet az üst jussa, kapd válladra s vigyed haza.
Szinte megvillog a púpos szeme a nagy örömtől, ráhunyorít a szomszédjára
s kárörvendő kapzsi módon, odaugrik az üsthöz, megragadja, ráemeli a
púpjára és indulna is már vele hazafelé.
– Állj meg varga egy-két szóra, – szól a bíró parancsszava. – Púpos
háttal, vézna testtel, hogy győzöd te kis erőddel ezt az üstöt
elcipelni, szűk válladra ráemelni?
– Győzöm bíz én, hogy ne győzném? A vállamon elviszem én, – szól a púpos
hetykélkedve, alattomban örvendezve.
– Lám, lám, – szól az igazbíró, ítéletét emígy szóló, – most már győzöd,
most már bírod, erős lett a karod, púpod. Úgy-e vézna? Úgy-e varga?
Áll a púpos bámészkodvást, áll a szabó bizakodvást; úgy lesik a bíró
hangját, az ítélet döntő szavát. S szól a bíró ítélete:
– Ha már győzöd, ha már bírod s erős lett a karod, púpod, vidd az üstöt
a szabóhoz, az igazi gazdájához. Tolvaj varga, nagy mihaszna.
A majsztramnak aznap este, rizsét főzi rizses üstje; púpos varga
sopánkodik, a kóterben gubbaszkodik.
Az üstökös és a pacsirták.
Csak éjszaka ragyognak a csillagok, nappal nem is látni őket. Ez onnan
van, mert nappal a fellegek közzé bujnak és ott alusszák át nappali
álmukat.
Egy kora reggel, még alighogy pitymallott, már ágyacskáikban pihentek a
csillagok és fülig be voltak takaródzva. Egyszerre csak úgy hallják,
mintha csipogna valami mellettük. Csudálkoznak a csillagocskák és
kerekre nyitják a szemecskéiket. Kikandikálnak az ágyaikból, hát
madárkák csicseregnek, azok csiripelnek az ágyuk mellett.
– Kik vagytok ti arcátlanok? Mi itt a keresni valótok? – rivall rá a sok
csillag a madárkákra.
– Pacsirták vagyunk, hát énekelünk és mert énekelünk, hát lármát
csapunk, – kotnyeleskednek a pípjeikkel.
– Pusztuljatok innen, semmi dolgotok a tanyánkon, – fortyannak fel a
csillagocskák. – Ha pacsirták lennétek, lent énekelnétek a földön, nem
pedig a fellegek közt, közelében a kék égnek.
– Hogy mások hol énekelgetnek, azt nem tudjuk; de mi pacsirták vagyunk
és csak fenn szeretünk nótázgatni, közelében a kék égnek. Persze, ti
egész nap csak lustálkodtok, ti naplopók, ti álomszuszékok. Ragyogni meg
csillogni, azt csak éjszaka tudtok.
Igy pereg a madárkák nyelve és úgy csipognak, úgy víjognak, mintha csak
az erdőben lennének. Csak úgy forr az epéjük a heverésző
csillagocskáknak. Jól tudták a mihaszna kis madaracskák, hogy nappal nem
bujhatnak ki az ágyaikból és hol az orruk előtt repkedtek a
csillagoknak, hol meg a füleikbe csipogtak egy nagyot.
Egy üstökös volt a csillagok közt; hosszúhajú, nagyszakállú,
szűkbeszédű, komorarcú. Megúnja az üstökös a sok feleselést, a hiábavaló
csiripelgetést és rárivall nagymérgesen a madárkákra:
– Széllelbélelt arcátlanok, be hangos lett a szavatok. Azt hiszitek,
hogy minden szabad nektek és hogy azt tehettek, amit akartok?
Ellóduljatok innen, mert úgy szétütök köztetek, hogy ahányan, annyifelé
hulltok le.
Meghökkennek a pacsirták s ijedtükben elhallgatnak. Ám nappal volt már
és szűnőben az üstökös villogása. Csak éppen hogy villangatott még vagy
egyet-egyet. Elpárolog a madárkák félsze és megjön helyette a mersze.
– De fura egy öreg kócos, – sípogja a legbátrabbik és összefüttyenti a
sok pacsirtát, hogy azok is hadd mulassanak és egyet nevessenek azon a
borzason.
Előrepül a sok pacsirta és úgy körülcsiripelik a szegény üstököst, hogy
azt se tudja, hol kezdjen ki velük. Űzőbe veszi a pacsirtákat és ha
emerre kergeti őket, arrafelé röpülnek és ha jobbjával fenyegetőzik,
balja körül kerülik meg. Üstökét is rázogatja és korbácsot fon a
hajából, lengedező szakállából, csak nem tud velük boldogulni. Hiába,
sokan voltak a madarak, az üstökös meg csak egymaga. Addig-addig
kergetőznek s addig hajszolgatja őket, míg egyszerre csak elszédül,
egyet tántorodik és lezuhan az égből a földre.
Hogy kiáltozgat, hogy síránkozik a sok apró csillag. Odáig vannak a nagy
rémülettől és csakúgy zokognak mennybéli kis ágyacskáikban. A pacsirták
pedig meg is hökkentek egy kissé, meg is örültek és mind kirepül a
fellegek közül.
Lent a földön, egy kis faluban éldegélt egy öreg ember. Kimegy egy
reggel a kertjébe és amint nézegeti a virágait, egy nagy seprőn akad meg
a szeme. Ott feküdt a földön, a gyalogösvény mellett. Hosszú volt a
nyele, hosszú a seprője, hamvas meg üszkös, akár egy csóva.
– Vajjon hogy került ide ez a seprő? – tűnődik az öreg.
Nézegeti, bámulgatja és gondolja magában, hogy épp kapóra jött neki.
Lesz legalább, amivel kitakarítsa a kertjét, úgyis sok már a gaz meg a
gyom benne. Kezébe veszi a seprőt és amint ide-odaforgatja, hát
ugyancsak ámuldoz a nagy csudától. Úgy fénylik a seprő nyele, mintha
színig arany lenne; seprője meg sziporkázik, hol megcsillan, hol
szikrázik.
– Alighanem az ördögök szigetjéről való, – örvendez az öreg s
csillogtatja az ezüstjét, villogtatja aranyszínét.
Hozzálát vele a munkához és úgy fogott a seprő, hogy egy-kettőre
végigtakarította vele a nagy kertjét. Leül aztán a fa alá, hogy
megpihenjen az árnyékában. Előveszi a dohánykészséget, teletömi a
pipáját, rágyújt és hol a füstöt eregeti, hol a seprőt nézegeti. Mikor
aztán kialvófélben volt a pipája, kiveszi a szájából és amint veregeti
belőle a bagót, egy parázsdarabka, hogy, hogy nem, a seprőre talált
esni. Nagyot serceg a seprő és olyan nagy láng csap ki belőle, hogy a
szeme is belékáprázott az öregnek. Felpattan az ültéből és úgy inalgat
elfelé, hogy a lába is alig bírta.
– Vajjon mi lelhette azt a seprőt? – tűnődik a megszeppent öreg és amint
ijedezve hátrafelé pislog, még nagyobb a rémüldözése. Mintha egy nagyot
ásítana az a seprő és egyszerre csak mintha talpraállott volna. Serceg
aztán még egyet, még kettőt, még többet, aztán lángra lobban, tűzbe
vedlik és fel az ég felé, akárcsak egy szárnyas madár.
Elkiáltja magát az öreg, összeszaladnak a szomszédjai.
– Mi baj, öreg apó? – kérdezik a sápadozót. Lelkendezve beszéli az öreg:
– Seprő nyele tüzet fogott, itt előttem talpra ugrott; rájött a nagy
mehetnékje, égfelé repülhetnékje.
Sorjába elmondja az öreg, hogy mi minden történt vele a kertben.
Elképpedve hallgatja a sok ember és nézik a csillogó üstököst, csak úgy
szikrázik fentről a csóvája.
Pacsirták repültek el a kert felett, a minapi kis rendbontók. Utána
repültek volt az üstökösnek, amint ájultan alázuhant és jót nevettek
később, hogy seprőnek nézte az öreg ember.
– Ha nincs az a kis parázsdarab, – mondja az egyik, – sose tért volna
többé magához.
– Örök életére seprőnek maradt volna, – hagyja helybe egy másik.
– Mégpedig a mi hibánkból, – csicsergi egy harmadik.
Összeverődnek aztán és repülnek ismét az ég felé. Énekelnek,
fütyölgetnek, de jól vigyáznak ám, hogy meg ne zavarják a csillagok
nyugalmát.
– Miénk a nappal, – mondják, – a csillagoké meg az éjjel.
A bambuszlányka.
Egy öreg házaspár élt egyszer egy helységben. Az volt az embernek a
foglalatossága, hogy reggelenként kijárt a bambuszerdőbe, bambusznádakat
vagdosott le és kosarakat font belőlük. Ezzel tengődött öregségében.
Megint kiment egy reggel az erdőbe és amint nézi a bambuszokat, hogy
melyikét vágja le elébb, hát ott ragyog fel előtte az egyik, mintha csak
világítana a szára. Elálmélkodik az öreg és alighogy hozzá mer nyulni.
Nagynehezen nekigyűrkőzik, kitépi azt a bambuszt és siet vele haza a
kunyhójába. Otthon megint a kezébe veszi, forgatja jobbra, forgatja
balra és amint mindenfelől nézegeti, egyszerre csak egy lányka ugrik ki
belőle. Olyan nagy volt mint a hüvelykem, tán még annál is kisebb.
Meghökken az öreg és ha rá nem mosolyogna az a csöppség, még tán el is
szaladt volna tőle. Siet az öreg a feleségéhez és mutatja neki a kis
csudát.
– Majd nagyobra növesztjük mi, – biztatja az urát a jó öreg asszony és
úgy etetik-itatják, úgy csucsujgatják, szeretgetik, hogy minden napra nő
egy-egy kevéskét. Alig egypár hónap és olyan nagyra cseperedett, hogy
akár nagylány számba is mehetett volna. Hát még a nagy okossága meg az a
ragyogó szépsége. Nem is olyan volt ő, mint más ember lánya. Csuda volt
ahogy meglett, csuda volt ahogy megnőtt és aki ránézett, mind
rajtafelejtette a szemét.
Megint megy egy reggel az öreg az erdőbe, a bambuszai közé. Válogat
bennük, hogy melyikét vagdossa le elébb és amint nézegeti őket, hát
megint ott ragyog fel előtte az egyik, mintha csak világítana a szára.
Veszi a bambuszt, siet vele hazafelé és amint kettévágja a szárát, hát
csak úgy potyog ki belőle a töméntelen sok arany. Alig győzik
összekaparni, annyi hullott ki belőle.
– Azért az a sok arany, – mondja az öreg ember felesége, – hogy
felnevelhessük a lányunkat és hogy semmibe se lásson szükséget.
Hozzá is láttak az öregék a jómódhoz. Olyan egy palota épült a viskó
helyett, hogy a _dájmió_é se volt különb, de még a _mikádó_é sem.
Szolgálója volt a lánynak, ahányat csak akart; ruhája, amilyet csak
kívánt. Ragyogott is benne a szépsége, akár csak a mennybélieké.
Nagy lett a híre a bambuszlánynak, még a városokban is tudtak róla.
Megmozdul a sok levente, a sok vitéz _szamuráj_ és mind odaözönlik a kis
helység felé, hogy lássák a nagy csudát és hogy szerencsét próbáljanak
vele. Csak úgy félvállról, ha beszélt velük a lányka. Pedig mind el
szerette volna venni, de egyik se igen kellett neki. Aztán meg olyan
különöseket kívánt tőlük.
Beszélünk majd róla, – mondja az egyiknek, – ha elfogod a mennydörgő
Istent és idehozod hozzám.
– Beszélünk majd róla, – mondja egy másodiknak, – ha elhozod a virágot a
paradicsom kertjéből.
– Beszélünk majd róla, – mondja egy harmadiknak, – ha elhozod azt a
dobot, amelyik magától tud dobolni.
Ámúlt-bámult a sok levente, hogy milyen csudadolgokat is kíván az a
lányka. Pedig akadtak ám olyanok is, hogy nekimentek a nagyvilágnak s
így megteljesedhetik a kívánsága. Hegyek, rengetegek közé tévedtek, sík
tengerekre merészkedtek és vagy tértek onnan vissza, vagy nem.
Egész a _mikádó_ig jutott el a bambuszlányka híre.
– Azt beszélik, – mondja egy nap a főembereinek, – hogy ritka lány az a
bambusz szülöttje, hogy párja nincs a szépségének meg az okosságának.
Megnézem én rövidesen és ha arra való, bíz én feleségül veszem.
Útra kél másnap a _mikádó_ és csatlósok előtte, csatlósok utána, úgy
érkezik meg a kis helységbe, a bambuszlánykáék nagy palotájába. Bíz az
még az övénél is különb volt. Előhozzák a lánykát és amint megpillantja
a _mikádó_, szinte elbűvölődik a nagy szépségétől.
Boldogan néz rá a lánykára és azt gondolja magában, hogy azért nem
akarhatott eddig senkit, mert _mikádó_ felesége szeretne lenni. Odalép
nagybüszkén a lánykához és azt mondja neki:
– Eljössz velem a palotámba, feleségül veszlek.
Lesüti a lányka a szemeit és azt feleli a _mikádó_nak:
– Boldog lennék, ha a _mikádó_ felesége lehetnék, ha ugyan lehetnék.
– Miért ne lehetnél, ha én is úgy akarom, – kérdi csudálkozva a
_mikádó_.
– Azért nem lehetek a feleséged, – feleli a lányka, – mert nem a föld
szülöttje vagyok, másutt az én hazám.
– Hát mifajta vagy? – kérdi a _mikádó_. – Ördögök fajzatja avagy Istenek
leszármazottja?
– Se ördög fajzatja nem vagyok, – feleli a lányka, – se Isten
leszármazottja, hanem ott a hazám az égen, onnan jönnek le mingyárt
értem. Te térj vissza a palotádba, én meg az égre kerülök ismét.
Elcsudálkozik a _mikádó_, sehogy se ad hitelt a lány szavának. De csak
addig, míg világosság nem támad az ég felől. Égi teremtések szállnak le
a magasságból, emberformájúak, de mégse emberek és ott gyülekeznek össze
a lányka körül. Csak úgy fénylik egy gyaloghintó a kezükben, abba
ültetik bele a lánykát és úgy szállnak vele vissza az égbe.
Ránéz a lányka az öregékre, rájuk mosolyog és összeteszi a két kezét,
úgy imádkozik a boldogságukért.
Boldogok is voltak az öregek meg hosszúéletűek és ahányszor csak
megpihentek a kertjükben és felfelé néztek az ég felé, mintha egy
fényesség mosolygott volna le rájuk, a bambuszlányka fényessége.
A selyemhernyó.
Csendesen éldegélt az egyszeri házaspár, megvolt a mindennapi kenyerük
meg a teájuk. Abból éltek, hogy az asszony selyemhernyókat tenyésztett
és elég pénzt szerzett a selymen.
Egyszer, hogy, hogy nem, pusztulni kezdett a sok selyembogár és vége
lett az asszony keresetének. Az ura azt hitte, hogy az asszony a hibás
és úgy megharagudott szegényre, hogy bolondfejjel otthagyta és másüvé
költözködött. Az asszony sora meg egyre rosszabbodott, a cselédei is
otthagyták és azt se tudta szegény feje, hogy mihez kezdjen nagy
nyomorúságában.
Sétálgat egy nap az eperfái alatt és amint nagy szomorúan nézegeti őket,
egy selyemhernyót pillant meg az egyik fán. Ott rágcsálta a falevelet és
emelgette felfelé a fejét. Még ennek az egy hernyónak is be megörült a
szegény asszony. Úgy vigyázott rá, mint a szemefényére, hogy a szél meg
ne ártson neki, hogy az eső meg ne csapkodja.