Történeti elbeszélés.
Most, mikor épen egész földrészünket izgalomban tartja egy rettenetes
merénylet, melynek czélja egy egész nemzetet kiűzni Európából, nem lesz
érdektelen visszatekintenünk arra a küzdelemre, mely egy másik mohamedán
népet Európának egy másik félszigetéről elűzött. Ezek voltak a mórok.
Nyolczszáz esztendőn keresztül képviselői a tudományosságnak, építészeti
izlésnek és a költészetnek Európában. Ott vannak még most is a pompás
épületcsodáik Spanyolországban, mik nagyságukat hirdetik: a «nap kapuja»
Toledoban: egy óriási boltív, két toronyra támaszkodva; a sevillai
bámulatos szép mecset, Giraldonak nevezett tornyával, a mire köröskörül
kanyargó csigauton fel lehet lovagolni; az Alcazarnak nevezett palota,
olyan királyok számára építve, a milyenek nincsenek már a mostani fakó
világban; s mindenekfölött a leirhatatlan «Alhambra», a minek termei
olyanok, mint egy templom és ablakfülkéi mint egy-egy szoba s az egész
alkotás mégis oly gyöngéd, mint egy filigránmű, vagy mint egy méhsejt;
oszlopsorai olyanok, mint egy pálmakert; az egész, mint egy álom. Kővé
vált álom.
S még egy ennél pompásabb remekműve is volt a mór építészetnek, a minek
neve volt «Az-Zahra»: a khalifa kedvencz nejének palotája, ezer
oszloppal; a hány, annyiféle szinű márványból, (miket Bizancz és Róma
küldött ajándékba a hatalmas Abdulrahmann-nak), gerendái aranyozott
czédrusfából; a királyi teremben volt egy vízmedencze, melyben egy arany
hattyu uszkált, csodálatos önmozdító gépezettel, s boltozatáról egy
roppant nagyságú igaz gyöngy csüggött alá, a bizanczi császár ajándéka;
a terem nyolcz ajtaja ébenfából és elefántcsontból volt; aranytól és
drágakövektől ragyogó. Tizenötezer ajtó volt e palotán. Körüle tündéri
kertek, a délszak ritka állatjaival tele.
Ezt az egész palotát elpusztította a «civilisatió», a hitbuzgóság; csak
a szétszórt kőhalmaz maradt meg belőle.
És elpusztította azt a népet is, mely benne lakott. A szent igaz hit
diadalának örve alatt kiirtotta azt a nemzetet karddal, máglyával, mely
nyolczszázadon át nevezte a pyrenæi félszigetet hazájának, s az alatt
paradicsomot csinált belőle, s mely jobban ragyogott lovagias
erényektől, mint palotái aranytól és drágakövektől.
De nem irthatta ki a szellemüket, mely fennmaradt költészetük
örökragyogású remekműveiben; nem törölhette le a csillagokat az égről, a
miknek a mór tudósok (századaik egyedüli úttörői) adtak neveket; ott
ragyognak a legfényesebb csillagok: Achernár, Algol, Aldebarán, Atair,
Deneb, a mik hirdetni fogják, míg a világ világ lesz, hogy volt egyszer
egy mór nemzet, a minek a gyökereit ugyan kitépték a földből, de az ágai
belenőttek az égbe: azokat nem tudták onnan letépni. De még a földről
sem tudták őket kiirtani. A míg csak az emberek számolni fognak: az 1,
2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9, 0 tudatni fogja velük, hogy a mindennapi
megélhetés eszközét, az arab számokat is a mór míveltség hagyta
örökségbe a világ egyedurainak.
Hanem hát… a keresztyének sorsán javítani kellett!
Akkor is.
De a mórokat még sem űzték volna ki Európából a civilisatió és igaz hit
kozákjai, ha segítségül nem hívták volna a pogány isteneket s azok közül
is épen azt a kettőt, a melyik vak: a vak-szerencsét és a vak-szerelmet.
A mórok végpusztulása inkább regény, mint történelem. A kettő annyira
egymás kezére játszik.
* * *
A történelemben vissza kell mennünk egész IV. Henrik spanyol királyig, a
kit a kortársak ezzel a nem igen hizelgő melléknévvel tiszteltek meg: «a
tehetetlen».
Egy történetíró így szól róla:
– E király uralkodása nem volt egyéb, mint színpada és diadalma a bűnnek
és fajtalanságnak. A király és királyné, azoknak a miniszterei és
kegyenczei, püspökeik és országnagyjaik mind valamennyien csúfot űztek
az erényből, az igazságból, a vallásból és a szeméremből. A királyné még
fátyolt sem takart kicsapongására. Henrik együtt mulatott a felesége
szeretőivel, azok meg a király szeretőivel, s így éltek gyalázatos
egyetértésben, egymás vetélytársai, féltékenység nélkül, példát adva a
spanyoloknak magasról jövő gyalázatukkal.
Ez a fejedelem még atyja életében nőül vette a navarrai király, Dom Juan
leányát, Blankát. Hanem ez erényes nő volt, s Henriknek nem feleség
kellett, hanem kéjhölgy. Rövid időn elválasztatta tőle magát. Az atyja e
fölötti bánatában meghalt s Henrik a trónra került.
Most aztán körülnézhetett, hogy kedvére való asszonyt találjon. Meg is
lelte; Johanna, a portugall király, Alfonz huga épen olyan nő volt, a
milyent ő kívánt.
Azt pedig megtudhatta a kegyenczétől, Villena marquistól, a ki jobban
ismerte Johannát, mint a vőlegénye. Azért nőül vette. V-ik Miklós pápa
engedélyt adott neki a második házasságra, bár első neje még élt.
A házasság megkötésével úgy illett, hogy Henrik király a nyilvános
szeretőjét útnak ereszsze. Ez Sandóval Katalin kisasszony volt; kinek
aztán megint volt egy másik szeretője a király mellett, Cordone Alfons.
– Henrik bevádolta Cordone Alfonzot, azért, hogy az ő szeretőjét meri
szeretni, s a legkatholikusabb törvényszékek halálra itéltek egy fiatal
embert azért, hogy egy «kisasszonyt» mert szeretni, a kinek a király –
nem volt férje.
A kisasszonyt pedig – megtették fejedelemasszonynak egy
apácza-kolostorba.
Azonban, hogy a szép leány helye üresen ne maradjon, hoztak a helyébe –
egy még szebbet, donna Guyomare kisasszonyt: az osztozott a királynéval
a férj szívében. S minthogy Johanna királynénak e szerint csak egy
félszív jutott, ő meg a magáénak felét odaajándékozta Villena
marquisnak, a vőfélyének.
E fölött a kegyencz Villena, meg a sevillai érsek a királyi palotában,
sőt épen a király jelenlétében összeszólalkoztak, az egyik a
kisasszonynak, s másik az asszonyságnak fogta pártját; a
szemrehányásokból gorombáskodás lett; összeszidták, lepiszkolták
egymást, utoljára az érsek a marquist pofoncsapta; az meg belekapott az
érsek hosszú szakállába s csunyául összeverekedtek.
Ezért aztán Johanna királyné megszégyelte magát, s kiadta az utat
Villena marquisnak, s aztán annyira vitte a szégyenkedést, hogy
megszerezte magának helyette a király háznagyát, De la Cueva marquist. A
király teljes beleegyezésével.
Ezek voltak a keresztyén erkölcsök Spanyolországban.
Henrik király teljesen bele volt abba egyezve, hogy a feleségének ne ő
legyen a férje, hanem Bertrand de la Cueva. Az együtt elköltött vacsora
után ő maga karonfogva vezette el a kegyenczét a királyné hálószobájának
ajtajáig, ott jó éjszakát kívánt neki s maga megfordult és ment inni,
meg aludni.
Nem is csináltak belőle semmi titkot. Mikor egyszer a király a bretagnei
fejedelem követének elfogadására nagy ünnepélyt rendezett, Dom Bertrand
a királynő színeit öltve fel, s paizsára annak a névelőbetüit tűzve ki,
kihirdetteté, hogy a meghivott lovagoknak csak azon föltétel alatt
engedi meg az ünnepélyen megjelenést (ha hölgyet kisérve jönnek), ha ő
vele elébb lándzsát fognak törni. Valamennyi lovag mind elfogadta a
kihivást s Bertrand lovag legyőzte a tornában valamennyit – a királyné
tiszteletére.
A király – nézte páholyából.
E diadalmas nap emlékére meg ugyanazon torna színhelyén kolostort is
emeltetett, Saint Jerome del Passo név alatt.
A királynénak ezután nem sokára leánya született, a kit anyja nevére
Johannának kereszteltek.
Henrik király magán kívül volt örömében.
A szülés alatt jelen kellett lenni a királyné szobájában az
anyakirálynénak, a király öcscsének, Alfonznak és hugának Izabellának s
az ország nagyjainak, hogy tanui legyenek, miszerint az ujszülött nem
úgy lett odalopva.
A mint a kis porontyot bepólálták, azon módon bölcsőstül együtt vitték
az országgyülés színe elé, a hol az ország nagyjai és követei mindnyájan
felesküdtek a kis ujszülött hűségére s elfogadták őt leendő
királynőjüknek.
Bertrand lovagot e nagy nap örömére a király kinevezte Ledezma
herczegének. Meg is érdemelte.
A következő évben ismét egy trónörökössel ajándékozta volna meg a
királyné Spanyolországot, ha a véletlen közbe nem játszott volna.
A királyné egy szép nyári délután, karszékében ülve, elszunnyadt, a nap
forrón sütött be az ablakon keresztül. Az akkori idők divatja szerint az
ablakok mind olyan gömbölyü, pohártalp alaku darabokból álltak, a mik
ólommal voltak egymáshoz foglalva. Egy ilyen gömbölyű üvegdarab, mint
valódi gyujtólencse, a nap sugarait tűzpontba gyűjtve, a királyné fejére
irányzá, s attól az alvó hölgy szép fekete haja egyszerre csak lángot
vetett. Az ijedten felriadó királynőre e természettani tapasztalás igen
ártalmas következésű lett. Elveszté gyermekét, s igen sokáig beteg volt
utána.
Ez alatt a két kegyvesztett főúr: Villena marquis s a toledoi érsek,
ráért a cselszövényt kifonni, szőni. Alattomban összegyűjték az
országnagyokat s azok aláírtak egy nyilatkozványt, melyben e négy pont
képezte az elégületlenek keserűségeit: 1. Miért nem veri ki a király a
mórokat az országból? 2. Minek engedi, hogy tanácsosai pénzért adják el
a birói hivatalokat, az ilyen birók aztán megint pénzért adják az
igazságot, s nyomorgatják a népet? (a mi nagyon jól odaillik az első
kívánság mellé, hogy tehát a mórok által birt országrészben is ilyen
zsiványság állíttassék helyre!) 3. Hogy merte Ledezma herczegnek
adományozni a király a szent Jakab-rend nagymesteri czímét, holott ez
csak Alfonz infanst illeti meg? (Ez már olyan keserűség, a mihez
spanyolnak kell lenni, hogy megértse valaki.) 4. Hogy Johanna herczegnő
nem a király gyermeke, hanem Bertrand lovagé.
Azt hiszem, hogy még a mai világban is akadna olyan férj a polgári
osztályban is elég, a ki az ilyen gorombaságért megharagudnék. Henrik
király megijedt tőle.
Azt mondta, hogy «jól van no, hát hiszen csak ne haragudjatok, inkább
megteszek mindent; ha akarjátok, megteszem az öcsémet, Alfonzót
királynak. – Legyünk ketten királyok.»
De mikor már egyszer megengedte, hogy az öcscse is király legyen, az
ellenzék semmiképen sem találta jónak, hogy a páratlan napokon az egyik
legyen a király, a párosokon meg a másik; azt mondta, nekik egy is elég!
Ezen aztán fegyverre kaptak. Mind a két igaz keresztyén párt felülteté a
maga harczosait; nagy hadsereget állítva ki, hogy egymást leverje. Csak
aztán, mikor már mind a kettőnek meg volt a nagy tábora, jöttek rá, hogy
egyiknek sincs pénze a hadviseléshez.
Akkor aztán elkezdtek diplomatizálni, azon fordulván meg a dolog, hogy a
sok össze-vissza keveredett istenfélő uraság hogy tudná valamikép szép
szerével, egy kis méregporocska által, egyik a másikat eltenni láb alól?
Két férjhezmenendő kisasszony volt a játékban. Ezek körül fordult meg az
egész cselszövény.
Az egyik kisasszony, Johanna már három esztendős volt: a legfőbb idő,
hogy valakit férjhez adjanak. A vőlegény se volt valami aggastyán, az
ellenkirály Alfonz epen tizenegy évet számlált. Hogy az egyik Henrik
királynak a leánya, a másik meg testvére, az nem baj: azon majd segit a
szentszék.
A másik kisasszony volt Izabella, Henrik és Alfonz királyok testvére,
ezt az ellenzéki pártfőnökök Villena testvérének szánták nőül, a
Calatrava-rend nagymesterének.
A szép Izabellának azonban nem kellett a neki szánt vőlegény. Azt bizony
valahogy útközben megmérgezték.
S hogy aztán az egyensúly helyreálljon, a másik vőlegényt, a fiatal
Alfonz királyt is megmérgezték. A két menyasszony özvegyen maradt.
Johanna királyné pedig ez alatt élte a világát egy új kedvese oldalán, a
kinek neve Dom Pedro de Castella, a kivel utoljára meg is szökött.
A szép Izabellát azután férjhez akarták adni a portugall királyhoz, dom
Alfonzóhoz, azt Henrik király szerette volna neki férjül. Villena
azonban inkább akarta Izabellát nőül vétetni Alfonzo király fiával, a
trónörökössel, Dom Juannal. Izabella pedig egy harmadikat gondolt, s
hirtelen hozzá ment Dom Juannak a fiához, első vőlegénye unokájához, Dom
Hernandóhoz, a ki már akkor, mint Arragonia királya, maga sem volt
valami gyerekember.
Azok az öreg apával kínálták, s ő meg az unokát választotta.
Henrik és Villena ekkor megharagudtak Izabellára, kibékültek egymással,
előhozatták Johannát, az elsőszülött leányt, a kit az ellenzék már
fattyunak nyilvánított, azt ujra királyleánynak deklarálták s Villena
szerzett a számára mindjárt vőlegényt is, XI. Lajos franczia király
testvérét, Guyenne herczeget.
Persze, hogy azt is megmérgezte valaki.
A szegény Henrik királynak aztán nem maradt más, mint az, hogy
kibéküljön szépen a testvérével, Izabellával. A kibékülést nagyszerű
lakoma követte. A lakoma után Henrik király elkezdett pokolbeli
hascsikarásokról panaszkodni s reggelre, – fölvéve az utolsó halotti
szentségeket, – átadta lelkét a jobb világba.
Hiszen csak nem kivánhatja valaki, hogy az igazhitű Spanyolországban
valaki, a kinek van egy elveszteni való koronája, a testvérével
elköltött békelakoma után még egy napot éljen?
Nem sokára Henrik király után a felesége is meghalt, Johanna királyné.
Azt a testvére, Alfonz, portugall király mérgezte meg. Nem tűrhette
tovább a huga kicsapongásait – s ez volt a legegyszerűbb mód őt
gyökeresen kigyógyítani belőlük.
Csak a kis leánya, Johanna, maradt utána; a kiről azt állították, hogy
nem igazi leánya Henrik királynak, sőt voltak, a kik azt hiresztelték
felőle, hogy még nem is az anyjának a leánya: hogy Johanna királyné úgy
szedte őt fel a szeméten.
Hanem azért a castiliai főrendek őt kiáltották ki királynőnek. Már akkor
hat esztendős volt és harmadszor özvegy! Három vőlegénynyel jegyezték el
s mind a hármat elpusztították előle.
A mint a rendek kikiáltották castiliai királynőnek, rögtön akadt
negyedik kérője is. Ki lett volna más, mint az anyjának testvérbátyja és
gyilkosa, Alfonz, portugall király?
Az eljegyzés nagy pompával ment végbe Placentiában, a castiliai rendek
hűséget esküdtek Alfons királynak és a kis Johanna királynénak, a ki
férjhez ment a nagynénje férjének az öregapjához. A pápa adott rá
engedélyt.
Ebből természetesen háboru lett.
Ferdinánd, Izabella férje nem akarta engedni az öregapjának a castiliai
trónt, haddal támadt rá, megverte az öreget s kényszerítette haza
kotródni.
Ekkor az öreg Alfonz király azt gondolta ki, hogy átment
Francziaországba XI. Lajoshoz s felajánlotta a trónörökösének, VIII.
Károlynak Johannát – a saját feleségét. Ez már az ötödik férje lett
volna a most már tizenkét esztendős kis királynénak. A pápa engedélyt
adott nekik az elválásra.
Azonban a franczia király nem fogadta el az ajánlatot.
A kis Johanna azonban már el volt választva a férjétől, a hatvannyolcz
esztendős Alfonztól. Ennek már okvetlen új férjről kellett gondoskodni.
Az öreg Alfonz unokájának, Ferdinándnak épen akkor született egy kis
fia. Senki sem fogja rendkívülinek találni, hogy a nagyapa, miután
elvált a feleségétől, hozzáadja azt – a dédunokájához!
A két király a békekötésnél abban egyezett meg, hogy Johanna férjhez fog
menni a most született dom Juan trónörököshöz, mihelyt az tizennégy
esztendős lesz, s ha dom Juan az alatt meg talál halni, akkor az utána
születendő akárhányadik herczeghez, a míg csak egy be nem válik.
De már ezt megsokalta maga az annyiszor férjhez adott s özvegyen hagyott
ártatlan kis leányka s azt mondta, hogy inkább kolostorba megy.
Otthagyta a nagy világot valamennyi egymással veszekedő s egymás bőrére
alkudó királyaival együtt, s belépett a cenimberi Clarissa-nénék
zárdájába s «Johanna testvér» név alatt felvette a fátyolt. Ott meg is
vénült.
Még egyszer aztán e történet végén látni fogjuk őt, a mint negyvenöt
éves korában ugyanez a Ferdinánd király, Izabella férje, meg fogja őt
látogatni, hogy – mint hetedik vőlegénye – megkérje őt feleségül,
daczára a rokonságnak, az egyházi fogadalomnak s a kettőjüket még jobban
elválasztó mérhetetlen gyülöletnek. – De odáig még sok változásnak kell
történni a világban.
*
Ennek a Ferdinándnak volt az a kiérdemelt mellékneve, hogy «katholikus».
Hogyan érdemelte ki ezt a melléknevet? azt mindjárt meglátjuk.
Izabellával való házassága, Henrik király megöletése s Johanna herczegnő
zárdába csukatása által szerencsésen egyesíté Ferdinánd az aragoniai,
castiliai és leoni királyságokat, a miknek eddig külön uralkodóik
voltak, a kik természetesen folyvást czivakodtak egymással.
Most végre, hogy a három tartománynak egy feje lett, itt volt az ideje a
szép granadai királyságot kiragadni a mahomedán mórok kezéből.
Csakhogy azok még a három egyesült királysággal szemben is nagyon erősek
voltak.
Kalifájuk, Muley Haszszán, kit a mór történetírók Albohacen melléknévvel
tisztelnek meg, kitünő hadvezér és uralkodó volt.
Attól sem lehetett tartani, hogy a törzsöke kivész, mert tizennégy fia
volt, s bár ő maga öreg legény volt már, de a felesége szép és fiatal, a
legelőkelőbb mór fejedelmi ág szülötte Aisah, a ki mellett még remélhető
volt a családfának növekedése. S Albohacennek a szive is eleven volt
még. Hiszen az volt épen a veszedelme. Neki és az egész mór nemzetnek.
Ferdinánd nem tudta, hogyan kell kikezdeni a hatalmas szomszéd törhetlen
erejét? Izabella segített neki hozzá.
Volt Izabella királynő udvarhölgyei között egy kitünő szépségű leány. A
keresztyén nevét nem jegyezte föl a történetíró. Csak a mór neve maradt
fönn, a hogy a saracén költői hízelgés megörökíté: «Zoraia» – a mi
annyit tesz, hogy «hajnalcsillag».
Ha a szép Zoraia a mohamedán hitre akart volna térni, akkor békében meg
lehetett volna az első feleséggel, Aisáhval; mert a pogány izlámhit
szerint semmi vétség nincs abban, ha egy férj két, három, négy feleséget
tart és szeret; ámde Zoraia keresztyén akart maradni s csak oly föltétel
alatt boldogítá Albohacent szerelmével, ha a király elűzi magától eddigi
feleségét.
A ki a napba néz, az megvakul, Albohacen király két napba nézett, Zoraia
két szemébe: hogy ne vakult volna meg?
Elűzte magától az első feleségét és eddigi gyermekeit.
Mikor az anyakirálynő, gyermekei hosszú sorától körülvéve, kivonult
Granadából, egy egész népsokaság kísérte őt a kapukig; gyalog egész az
Arduan várig vonult vele a sokaság, a hová száműzve lettek s azontúl
minden éjjel hallhatá a cordovai királyi várlak kertjei körül az új,
ifjú, szép királyné a búsongó gyászdalokat, a miket a mór énekesek
daloltak a szerencsétlen királynőről és árva gyermekeiről.
Zoraia igen jól be volt tanítva szerepére Izabella királynétól s elég
kemény szive volt azt jól végig játszani.
Mikor első gyermeke született: (szép kis angyalképű fiu volt) Albohacen
oda jött hozzá s ölébe véve ujszülött kis fiát, nagy rezgő ezüst
szakálla betakarta azt egészen.
– A míg ez a te szép ezüst szakállad betakarja a te kedvencz fiacskádat,
mondá neki Zoraia, addig marad ő csak boldog. Halld csak, mit énekelnek
a mór dalnokok elűzött fiaidról? «Majd visszatérnek ők s a hitvest, kit
szerettél, gyermekével együtt ledobják a palota tetejéről, s a
gyermeknek, a kit ölelsz, az asszonynak, a kit csókolsz, az ebek iszszák
föl a vérét, s a sakálok hordják szét a csontjait.»
S addig suttogta ezt az ősz szerelmes Albohacen fülébe, míg az egy éjjel
kiküldé leghívebb kiválogatott eunuchjai csapatját az Arduan várhoz,
hogy öljék meg valamennyi gyermekét, a ki Aisahtól született.
Késő éjjel érkezett meg az orgyilkos csapat a vár elé, melynek felvonó
hídja a király parancsszavára leszállt előttük, s bebocsátá őket a
várba, a hol egyszerre lefegyverzék az őröket s hozzá fogtak a
mészárláshoz.
A kis Zehrot, a ki akkor tanult még beszélni, csak az apa meg az anya
nevét tudta kimondani: ott szúrták agyon a dajkája keblén.
A játékos Yotát, a kezében tartott czifra babával együtt hajították ki a
várablakon a hat ölnyi mély sánczárokba.
Eutemyt, az okos, tanulékony fiut felakasztották selyemzsinóron az ágya
mennyezetére.
Orkánt, a ki betegen feküdt az ágyában s nem bírt elfutni, párnái alá
takarva fojtották meg.
Jubánt, mikor térden állva könyörgött, hogy engedjék élni, hisz ő nem
akar királyfiú lenni, fejébe vert szöggel végezték ki.
Harunt, a ki elbujt előlük a kandallóba, úgy ölték meg, hogy
rágyujtották a szandálfamáglyát, s megégették az illatos tűzön.
Caabost, a ki költő volt, ott találták a kereveten ülve, a mint Tanzáit
írta, s nem vette észre, mi történik körülötte a világban, míg egyszerre
a leütött feje esett a keze elé a pergamentre – s a kéz még leírta a
nádszállal a kigondolt utolsó rimet: mikor már nem volt feje!
Benzaráht, a magust és astrologot, agyonitatták orvosi szereivel,
beletöltögetve mindenféle halálos mérget.
Yohayát, a vidám czimborát, belefojták egy hordó malvasiai borba, a hogy
saját maga választá a halálnemek közül a legkellemesebbet.
Abderám és Aliben derék daliák voltak már, kardot ragadtak megtámadóik
ellen s védték magukat: azokat csak saját halottaikkal kicserélve tudták
megölni az orgyilkoló zsoldosok.
Abdalát pedig, a ki bölcs volt, s a támadók elől a várlak lőporos
pinczéjébe menekült s ott azzal fenyegetőzött, hogy felvetteti
támadóival együtt a várat a légbe, azzal a csalfasággal szedték rá, hogy
megesküdtek neki, miszerint «megkegyelmeznek a fejének». Aztán, a mikor
előjött és kezükbe adta magát, akkor az igaz, hogy a fejét nem bántották
– arra megesküdtek, – hanem derékban fürészelték ketté a nyomorultat. S
mindezt azért, hogy Zoraia kis porontya nyugodtan alhassék Albohacen ősz
szakállának árnyékában.
Mikor aztán összeszámolták a halottakat, úgy találták, hogy csak
tizenketten vannak: pedig Albohacen király fiainak száma tizenhárom. Egy
hiányzik!
Boabdil az, a kit a népajk «kis királynak» nevezett el: kegyencze a
népnek. Az eltünt.
A legidősebb királyfi, Abdalah, volt anyjának kedvencze. Talán azért,
mert olyan gyönge idegzetű volt. Legidősebb létére alig volt erősebb egy
hajadonnál s most is gyermekesen ragaszkodott anyjához. Az anyja
szobájához közel hált mindig s fegyvert sem tartott a keze ügyében
védelemre. Szelid, jó szivű fiu volt a «kis» Boabdil, még Abdalah
korában is.
A nagy királyfi-öldöklés alatt Aisah hálóterme maradt az utolsónak, a
hová az orgyilkosok betörtek. A háló szobáknak érczajtajai voltak,
azokat úgy kellett elébb küszöbeikből kivágni.
A királynő hálóterméből fel lehetett menekülni a háztetőre s onnan
kötélhágcsón leereszkedni a kertbe, a kertből aztán egy föld alatti
folyosón át a hegyek közé.
Albohacen király, mikor elrendelé, hogy fiait legyilkoltassa, egyuttal
megparancsolá, hogy az anyát ne bántsák. Arra el tudta szánni magát,
hogy a fiukat kiirtsa a világból. Kicsiny korukban sokszor megtépték a
szakállát, szófogadatlanok, hittagadók voltak, apjuknak sok boszúságot
okoztak: tudott mindegyiknek külön-külön valami olyan hibájára
visszaemlékezni, a miért rászolgált a halálra. Nem tisztelte atyját!
Szeme közé nevetett! Letépte kedvencz virágát! Gúnyolta az alkoránt!
Rabnőt szeretett! Bort ivott! Haljon meg. Hanem a feleség, a régi hű,
szerető hitvestárs ellen nem tudott kitalálni semmit, a miért szivében
haragot hazudjék. Az csak szeretett, boldogított, tűrt. Annak az
emlékezete hosszú évsoron át, egész az első menyegzői napig csak az
örömök szakadatlan története volt. Azt nem tudta megöletni.
Küldönczeinek megparancsolá, hogy Aisáht, ha futni akar, engedjék
menekülni. Ha fiai védelmére kel: engedjék magukat szuratni, vágatni
általa, de fegyverrel meg ne sértsék.
A gyilkolás rémlármája alatt Aisah rabnői mind elfutottak úrnőjük
mellől, csak a saját menekülésükre volt gondjuk; csupán egy néger
rableány maradt meg mellette: a kegyencz rabnő, «Hiva».
A rabnő biztatta úrnőjét, hogy a merre a többi rabnők elfutottak, ő is
meneküljön Boabdillal együtt.
Hanem az anyai szív a vész pillanatában olyan rémeket is megsejt, a mik
még szem és fül előtt el nincsenek árulva. Aisah sejté azt, hogy az
orgyilkosok az árulással is szövetkeztek. Czinkosaik a kertben vannak
elrejtőzve; a futó nőket menekülni hagyják, de ha férfit kapnak, azt
megölik.
Azt mondta Hivának:
– Add ide öltönyeidet Boabdil herczeg számára.
A rableány átadott mindent, egész az érczkösöntyűig, a mik karjait és
bokáit átszoríták, még a haját feltartó ezüst abroncsot is.
Aisah átsietett Boabdilhoz s előkereste azt ágya fenekéről, a hova az
rémületében elbujt, s öcscseinek halálsikoltása elől párnái alá dugta
fejét.
– Siess! szólt Aisah. Öltözzél át Hiva öltönyeibe rabnőnek.
– Mit használnak nekem Hiva öltönyei, Hiva dióbarna arczszíne nélkül?
szólt remegve a királyfi.
– Azt is megkapod, szólt az anya s egy üvegből olajat töltött
gyapotcsomagra s azzal bekente Boabdil arczát, nyakát, mellét, karjait
és lábaszárait s a bőr egyszerre dióbarna lett attól az olajtól. Aztán
feladta rá a leányruhákat, s karjaira s lábszáraira felcsatolta a
kösöntyűket.
– De ez én rajtam még mind nem segit, szólt Boabdil. Hiszen mindenki
tudja, hogy a négereknek gyapjas, göndör hajuk van: az én hajam pedig
hosszú és sima.
– Azon is segítünk. Aisah fogta az ollóját és lenyirta kopaszra Boabdil
fejét.
– Hanem azért még mindig nincs gyapjas hajam.
– Az is lesz.
Aisah visszament hálótermébe, a hol Hivát elhagyá.
– Még valamit kell ideadnod: a hajadat. Térdelj le elém.
Hiva letérdelt és lehajtá a fejét.
Akkor aztán Aisah fogta jobb kezébe – nem az ollót – hanem a handzsárt s
leütötte vele a rableány fejét – tőből.
Aztán, mint a vad indiánok szokták, a fejbőrrel együtt vette el a haját.
Az anya tudott gyilkolni, mikor az utolsó fia, a kegyenczfiu életét
kellett megmentenie: meg tudta ölni az utolsó, hűnek maradt rabnőjét.
S azt nagyon jól tette. A mint a megölt leány testéről a derekát
átszorító bőrövet leszakítá, abban egy vékony hártyára írt levélkét
talált, a miben ez a leány is meg volt bizva a gyilkolás vezetője által,
hogy a királynét és Boabdilt el ne hagyja: ha menekülni találnának, őket
hű ragaszkodás szine alatt kövesse, s rejteküket, ha megszabadulhatnak,
Albohacen zsoldosainak elárulni siessen.
Megérdemelte halálát. Ez volt a legveszélyesebb áruló!
Most azután Aisah, a véres skalppal sietett vissza fiához. Boabdil
felsikoltott e látványra s hideglelést kapott a szörnyű műtét alatt, míg
anyja a «szükséges» gyapjuhajat koponyájára szorítá az ezüst
hajabroncscsal.
– Így! csak sírj és reszkess! mondá neki Aisah. Így legjobban
hasonlítasz egy rabszolgálóhoz.
Azután lehuzta Boabdil ujjáról azt a nagy pecsétnyomó gyűrűt, a minek
smaragd kövébe talizmán mondat volt vésve. Apjától kapta azt a királyfi,
mikor a huszadik évét betölté. Ezt a gyűrűt Aisah a megölt rableány
hüvelykujjára csusztatá fel.
Azután hálóterme párnáiból, szőnyegeiből máglyát rakott az ágyfülkében,
arra a rabnő hulláját ráfekteté s a máglyát felgyujtá.
Azzal fiát kézen fogva, a háztetőre felmenekült, onnan kötélhágcsón a
kertbe leereszkedett s futott vele végig a kerti utakon, erőszakosan
vonszolva maga után a reszkető, tántorgó herczeget.
A bokrok között megzörrent valami, suttogás hangzott:
– Két asszony! Hadd fusson!
Senki sem bántotta őket.
A máglya pedig ez alatt az elhagyott hálótermet megtölté füsttel; mikor
az orgyilkosok betörték az ajtót, a füst egyszerre lánggá változott s
összeperzselé a berohanókat.
Mire el birták fojtani a tüzet, hogy az egész várat hamuba ne döntse, a
királyné hálóterme fekete katlanná volt kiégve; a hamu között egy
megfeketült csontdarabon meglelték a smaragdos gyűrűt s azzal számoltak
be Albohacennek:
– Ime itt van elsőszülötted, Boabdil!
Albohacen olyan gyászpompát rendezett elsőszülött fia tűztől megmaradt
csontjainak eltemetésére, a minő csak egy holt királyfit s egy gyászoló
királyapát megillet.
A gyászravatalt ő maga egy sánta lovon ülve kisérte, szürke
zsákzubbonyba öltözve, s a feje turbán és sisak helyett véres kendővel
volt bekötve.
A szép Zoraia is ott volt a temetésen, s palankinjából kihajolva, több
izben megmutatá a népnek, hogy szemei könyeznek.
A granadai nép nem tudott még semmit a nagy királyfigyilkolásról.
Közötte azt a hírt terjesztették, hogy a királyfiak anyjukkal együtt
odaégtek a véletlenül kigyult várba.
Mikor a királyi sírbolt ajtaját bezárták a vélt Boabdil herczeg
koporsója mögött, Albohacen leveté magát a földre, s szakállát a porba
keverve, üvölté fia nevét.
– Oh Boabdil! Oh én kedvencz fiam! Miért hagytál itt engemet?
S öklével üté a kripta érczajtaját.
Ekkor egy vezér furakodott a gyászkiséreten keresztül Albohacenig, Abu
Said; vértezete csupa por, öltözete csupa rongy, arcza csupa veriték s
megrántva a király gyászköntösének bő ujját, így szólt hozzá:
– Ne ütögesd olyan nagyon azt a kriptaajtót, király, s ne kiabáld
Boabdil nevét olyan hivogatva; mert ha csak az a kivánságod, hogy
feltámaszd őt e világra, az már megtörtént. Boabdil megmenekült az
anyjával álruhában s elfutott Cadixba s onnan jön most rád, összegyüjtve
az ellened lázított elégületlenek hadait mindenünnen.
Albohacen a mit nem akart elhinni Abu Said szavainak, elhitte egy
pillanat mulva a köröskörül föltámadó népzajnak. Abdulah küldönczei a
sarkában jöttek Abu Saidnak, kinek kiséretét levágták, s azok most
Granada minden piaczán kihirdették a szörnytettet, hogyan ölte le
Albohacen, a Zoraia átkozott szép szemeiért, valamennyi fiait, egyen
kívül, a ki megmenekült, hogy boszút álljon a többiért.
A nép mind az utczán volt most, a gyászpompát bámulni. A királyi keserv
töltötte el a nép szivét is, most az egyszerre megtudta, hogy ez a
keserv csak tettetés volt: a kit sírva kisérnek, az nem a király fia, s
a ki sírva kiséri, az a gyilkos.
A zendülés egyszerre lángra lobbant. Egy város, egy nép egyesült
ordítása kiálta halált Albohacen és Zoraia fejére.
Jó szerencséje volt a királynak, hogy kiséretében hozta magával
válogatott ötszáz vitézét: azok hirtelen kardra, lóra kaptak, maga a
király az élükre állt s ugyanazon gyászköntösben, korona helyett a véres
kendővel homlokán vágott fellázadt népe közé, utat törve magának ki a
városból. Vitézei kiszabadíták; de azt még sem akadályozhaták meg, hogy
a feldühödt nép a háztetőkről rothadt gyümölcscsel és sárral ne
hajigálja meg azt a palankint, melyben Zoraiát vitték, a kinek átkozott
nevétől viszhangzott egész Granada.
S a míg a kivert király, ifju feleségével véresen, sárosan menekült ki
Granada egyik kapuján Castillo vára felé, az alatt Alhama felől a másik
kapun a nép üdvriadala mellett vonult be a régi feleség, Aisah, a
föltámadt Abduláhval.
A nép, első dühében, koronavesztettnek nyilvánítá a gyermekeit
legyilkoltató királyt s Abduláht emelte a trónra.
Albohacen pedig futott hivei maradványával Castillo vára felé.
A Siera del Ballo hegyormaira fölérve, egy szemközt jövő hadsereg
fegyvereit látta villogni a sikon. Testvére Zogal jött eléje csatakész
dandárai élén.
– Jókor jösz! kiáltá elé Albohacen. A veszély nagy!
– Bizony nagy! mondá Zogal.
– Fiam föllázadt ellenem s elűzött.
– A fiad, Boabdil kicsiny ember. Kis ember: kis veszély! Hanem a nagy
veszély, a mi ellened jön, az, hogy Ferdinand, Castilia és Arragonia
királya jön rád minden hadaival. Hagyd te a szegény kis Boabdilt most a
királyi pálczával játszani s fordulj az igazi ellenség felé.
Ferdinánd cselszövénye a legtökéletesebb volt. A szép Zoraia édes mérges
szerelmi suttogásai kétfelé szakíták a mór nemzetet, Granada föllázadt
saját királya ellen. Boabdil elűzte a trónról az apját, tizenkét
testvérének gyilkosát s most az egymással meghasonlott mór nemzet két
ellenséges táborra szakadva, pusztítja egymást; most van az ideje rajtuk
rontani és semmivé tenni őket.
Ferdinánd előre készült e csapásra, hadai elhelyezve álltak Granada
határán, s a mint hirét vette Boabdil lázadásának, egyszerre betört nagy
haderővel, minden hadizenet nélkül, ürügyet sem keresve, a granadai
királyságba.
Igen jó volt a terv. Először semmivé tenni Albohacent, ki csak félkézzel
küzdhet most, mert másik karját otthagyta Granadában, s aztán ha ez le
lesz törve, elbánni a maradékkal.
Hanem egyet kifelejtett a számításból. Azt, hogy az a félkéz is elég
erős lehet őt megverni. Mikor Ferdinánd Jaen és Castilla között rátalált
Albohacen és Zogal mór hadaira, azok őt a reggeltől estig tartó
ütközetben úgy megverték, hogy Cordováig meg sem állt futtában, s csak
ott tudta összeszedni űzött hadait.
A granadai nép most látta, hogy mi volt rá nézve Albohacen?
Igaz, hogy kegyetlen volt saját fiaihoz, de nemzetét hősileg megvédte.
Utálták és imádták. Leköpték a nevét s aztán lecsókolták. Átkozták és
áldották egyszerre.
Aisah ekkor fölbiztatta királylyá tett fiát, Boabdilt, hogy ne engedje
mind apjának a babérokat! Ha elvette tőle a koronáját, vegye el tőle a
koszorút is. A castiliai király vert ellenség. Az most össze van törve,
megfélemlítve, sebeit kötözi. Jó lesz rajta törni s folytatni az apa
által megkezdett diadalt. Vegye fel apja vértezetét, húzza ki apja
kardját.
Hajh, de ha Boabdil megkapta az apja kardját, mit használt neki, ha nem
kapta meg az apja szivét? Mikor ő támadta meg Ferdinándot, a kit
Albohacen megvert: az az űzött ellenség visszafordult a fiu ellen,
kiverte a gyönge kézből a nehéz kardot, szétszórta a tapasztalatlan
vezér által kormányzott sereget, s magát a kis Boabdilt is foglyul ejté,
a ki még futni sem volt elég ügyes.
Csak Boabdil gyönge szive s gyönge karja volt az oka, hogy Ferdinánd
győzött. Őt magát testőrcsapatjával együtt elfogták, de vert seregét még
a csatatéren összeszedte alvezére Ilhami s a Guadajoz tulsó partján
ismét hadirendbe állítá.
Ekkor megérkezett Cordova alá Albohacen serege is.
Három hadsereg egyszerre egy csatatéren, melyeknek mindegyike külön
ellensége a másik kettőnek.
Csak abban válogatnak épen, hogy kettő-kettő közül melyik a keserűbb?
Albohacen választott.
Oda küldé Ferdinándhoz a hírnököt, Yaime lovagot, ez izenettel:
«Te menj haza békével: téged nem támadlak meg. Ha akarod, leszek olyan
jó barátod, a milyen jó voltam ellenségnek.
Add ki nekem elfogott fiamat, a gyáva Boabdilt. És az elfogott mór
lázadókat, kik az én alattvalóim. Azt is tudatom, hogy mit akarok velük.
A közharczosokat megtizedeltetem, a vezérek sorsot húznak, egy fehérre
egy feketét. Gyáva Boabdilnak pedig választást engedek e négy között:
vagy lemossa vérével gyalázatát, vagy belefojtatja azt a vízbe, vagy
eltemetteti a föld alá, vagy hamuvá égetteti azt a máglyán. Választhat.
Te pedig menj békével a te országodba vissza. Én aztán majd megverem a
lázadóim táborát jobban, mint te megverted.»
Kegyetlen izenet volt. Nagyobb kegyetlenség lett volna ráállni. De
Ferdinánd még annál is nagyobb kegyetlenséget követett el.
Ha kiadta volna Boabdilt és fogoly társait, hát azokat megölette volna
Albohacen, aztán a lázadóknak fejére csapva, visszahódította volna az
engedelmességre s a kétfelé szakadt mór nemzet ismét egygyé lett volna.
A megölt királyfi vére fölött majd kizöldült volna a fű, de nem zöldült
volna ki az Alhambra márványudvarán!
Ferdinánd maga elé hozatta Boabdilt, s aztán az ő hallatára mondatá el
Yaime lovaggal a kis király előtt Albohacen nehéz izenetét.
Akkor aztán szelid tekintettel fordult Boabdilhoz.
– Hallottad, Abdulah, Albohacen izenetét. Már most válaszsz. Az én fiam
akarsz-e lenni, vagy Albohacené?
E szóra rémületes sikoltással veté magát a reszkető Boabdil Ferdinánd
pánczélos keblére s annak hosszú palástjába igyekezett betakarózni.
– Atyám! Atyám!
– Hallottad, Yaime lovag, szólt Ferdinánd király, vaskeztyűs kezével
megsimogatva Boabdil fejét. Mondd meg Albohacennek, hogy a saját fiamat
csak nem adhatom ki az ő boszujának.
A nyomorult kis király sírva csókolta a vaslemezeket Ferdinánd kezén, s
igyekezett szívdobogást találni a pánczélja alatt.
– Hanem ez nem végződik a könyekkel, édes fiam; mondá Ferdinánd, mikor
egyedül maradt a kis királylyal. A hűség hűséget követel.
– Híved és szövetségesed leszek egész népemmel együtt. A te ellenséged
az én ellenségem lesz, ha véremből való vér volna is. A merre te
fordulsz arczczal, én is arra fordulok; s a hova indulsz, ott oldaladon
állok.
– Sokat igérsz. Vajjon megtartod-e?
– Esküvel pecsételem meg!
– De mire esküszöl?
– A prófétára és az Alkoránra.
– A te prófétád nekem nem prófétám, a te Alkoránod előttem nem szent
könyv. Az én czimem «a legkatholikusabb király»; hitem tiltja más esküt
elfogadni, mint a keresztre tett esküt.
Boabdil megdöbbent:
– Akkor többet kivánsz tőlem, mint Albohacen apám; mert azt kivánod,
hogy járjak meghalva a földön. Hiszen ha népem megtudja azt, hogy én a
te szent jelvényedre esküdtem meg, akkor én a nép előtt halva vagyok,
holt kutya vagyok.
– Nem fogja megtudni, s te élő király maradsz. Ez eskütétel csak kettőnk
között történik.
– A falaknak füleik vannak.
– Olyan helyen fog végbemenni az eskü, a hol emberi szem meg nem lát,
emberi fül meg nem hallja beszéded, mi kettőnkön kívül. A Gudajoz
közepén van egy kis kopár sziget. Egyetlen bokor nincs rajta, a hová
valaki elrejtőzhessék. Ott állíttatok fel egy sátort. Ketten két külön
csónakon oda evezünk s kiszállva, a csónakokat visszaküldjük. A sátorba
lépve, annak függönyeit lezárjuk, s akkor azt, a mi odabenn történni fog
kettőnk között, nem látja és nem hallja senki. Gondolkozzál ezen holnap
hajnalig s akkor határozd el, hogy velem jösz-e, vagy Albohacenhez mégy?
Szegény kis Boabdil! Jobban félt a haláltól, mint a megaláztatástól.
Reggelig megalkudott királyi büszkeségével, muzulmán hitével s azt izené
Ferdinánd királynak, hogy őt fogja követni.
Tudta azt Ferdinánd jól; már készen is állt a sátor a homokszigeten.
Furfangos alkotmány volt. Függönyei úgy voltak felrakva, hogy egy
zsinorbog feloldására köröskörül a földre hulljanak.
A sátor közepén volt felállítva az oltár a kereszttel és a kitárt
evangeliummal.
A két király megérkezett két külön csónakon, s belépett a sátorba, mely
bezáródott mögöttük.
Senki sem volt jelen a szigeten.
Hanem a Guadajoz két partján fel voltak állítva hadirendbe a mór és
spanyol hadak, hogy legyenek tanui a két király szövetségkötésének.
Az, hogy mire esküdtek kölcsönösen, kiki a maga hitére? maradjon örökre
titok.
Ferdinánd diktálta az esküt a mór kis királynak, s míg ez rebegő ajkkal
mondá azt utána, megrántá a zsinórt megfeszítő bogot, s arra egyszerre
lehullt köröskörül minden lepel a sátorról s a két sereg a folyam két
partján ott látta Boabdilt az oltár előtt térdepelni, kezét a
keresztyének szent evangeliumára téve.
Az egész mór sereg, mely Boabdil hive volt, láthatta kis királyát
térdepelni a kereszt előtt! S még a kereszt, ha ellenséges jelvény volt
is, de szent jelvény: Istent jelent. De térdelni az idegen király
lábánál! A megvert ellenség lábainál, a kit a vén mór király, Albohacen,
úgy űzött maga előtt, mint az oroszlán a tevecsordát!
Ezzel a ravasz csapással Ferdinánd megverte mind a két ellenséget:
Boabdilt is, Albohacent is.
Albohacen meg volt verve az által, hogy Boabdil a maga seregeivel
Ferdinándhoz csatlakozott; de ezzel önmagát is megverte Boabdil nagyon.
Az öreg mór király visszahuzódott hegyei és várai mögé; Abdulah hazament
seregével Granadába, Ferdinánd magukra hagyta őket. Most már el volt
vetve a mag: csak várni kellett, míg a vetés kalászba megy.
A nyilvános megaláztatás után nem volt Abdulahnak maradása Granadában.
Nem bántották őt, csak megvetették. Nem lázadtak föl ellene, csak
kerülték a palotáját. Ha kilovagolt az utczára, nem kelt föl előtte
senki, nem üdvözölte a nép, csak a háta mögött kiáltá utána egy-egy
félig sajnálkozó, félig gúnyolódó hang a melléknevét; de nem a hajdanit,
a kegynevet: nem azt, hogy «Boabdil»; hanem az ujabbat: azt kiálták
utána, hogy «ott megy a Zogojbi!»
«Zogojbi» azt jelenti, hogy «kis boldogtalan».
Ez a gúnynév elég volt arra, hogy Boabdilt megfoszsza a koronájától.
Ennek a fiatal fejedelemnek olyan vékony pókfonalakból volt szőve a
kedélye, mint egy érzékeny lánykának, őt egy sértő szóval is el lehetett
űzni.
Éjszaka, anyjával együtt elszökött királyi palotájából, elfutott a
tengerpartra, Almeriába, ott felvette őt Ferdinándnak egy hadi gályája.
Hová menekülhetett volna jobb helyre, mint egykori ellenségéhez, második
atyjához?
A granadai nép csak a szökés utáni nap vette észre, hogy király nélkül
maradt.
Ekkor eszébe jutott az elűzött király: a hajdani hős, a dicsőséggel
ismerős. Azt most visszahivta.
Albohacen újra elfoglalta a trónt s kezébe volt letéve a mór nemzet
sorsa. Új századokat adhatott annak életéhez.
De gondoskodva volt róla, hogy azt ne tehesse.
Ott volt mellette a legszebb asszony alakjába öltözött dæmon, Zoraia, a
«hajnalcsillag!» Igen, «esthajnalcsillaga» a mór nemzetnek, a kit
Izabella ármányos cselszövénye küldött oda egy nép megrontására.
Ezek a szép szemek addig sirtak-ríttak, ezek a szép ajkak addig
sugtak-búgtak, a míg a vén király jó eszét elvették. Zoraia rávette a
királyt, hogy fogja üldözőbe az elfutott Boabdil egykori hiveit, mert a
míg azok ki nincsenek irtva, addig az ő trónja ingadozik s Zoraia kis
fia nem fog arra feljutni soha. Pedig a kis poronty már olyan nagy volt,
hogy magától fel tudott mászni a trón lépcsőjén, dajka segítsége nélkül.
Ennek a kedvéért érdemes volt egy éjjel álmaikban meglepetni Granada
békés polgárait, kik Boabdil trónraültetésében gyanusok voltak, s
leöletni szinét-javát a mór népnek.
Zoraia még tovább feszítette az ideget. Az első vérfürdő után még
szaporodott az elégületlenek száma. Zoraia kipéczézte azokat, a kiket
gyülölni valami oka volt, s újja hegyén volt a halál; a kire rámutatott,
az holt ember volt.
Egyszer aztán túlfeszült az ideg, ketté törött az íj: a felboszantott
nép üszköt, fejszét ragadt, megrohanta a király palotáját s másodszor is
elűzte Albohacent Granadából.
A vén hős, Zoraiával és kis gyermekével együtt az éj sötétében menekült
a zápor és vihar közepett, kisérve a futását védő vitéz testőr-csapat
által. Reggelre egy várához ért, melynek felvonó hidja parancsára
leszállt előtte. Mikor a vár udvarára benyargalt, azt kérdé az elésiető
várnagytól:
– Micsoda vár ez?
– Ez a te Arduán várad, felelte neki a várnagy.
– Csak ide ne jöttünk volna! dörmögé a király összeborzadva.
Abban a várban ölték meg az ő parancsára, Zoraia kivánatára, az ő
tizenkét fiát. A derék tizenkét fiut!
No de semmi. Megmaradt még a tizenharmadik: az egyedüli gyáva, a kinek a
szégyene olyan nagy, hogy a többi tizenhárom számára mind elég
szemfödélnek.
– Akarjátok-e, hogy ismét Boabdil legyen a királytok? Kérdé Albohacena a
várőrségtől.
Azok csak e nevet dörmögték vissza: «Zogojbi».
Elég már annak ez az egy szó, hogy verve legyen.
– Akkor gyűjtsétek össze hiveim hadát, parancsolá a király, menjen gyors
futár Zogál öcsémhez, hogy siessen segélyemre: a Zogojbi Ferdinánd
oltalama alatt fog visszatérni. Előbb megverjük a castiliait, azután
megtörjük a granadai lázadókat.
Másnap estig már tekintélyes sereg csoportosult össze Arduan várában a
környékben lakó hű saracen nemzetségből, kik inkább akarták trónon látni
Albohacent minden kegyetlenségévél, mint a kis Zogojbit minden
szelidségével.
Másnap reggel nagyon sokára talált felkelni az ő hajnalcsillaga s addig
nincsen reggel.
Mikor Albohacen fel akart öltözni, nem találta sem az öltöztető
szolgáját, sem a borbélyát, sem a medencze hordóját, egyedül kellett
felöltöznie.
Kiment, hogy megdorgálja a rest népet és valamennyi termét mind üresen
találta. Egy ajtónálló sem volt ott.
A folyosóra ment, onnan az udvarra. Egy csatlós, egy testőr sem
ácsorgott sehol. A nagy kaszárnyatermekben egy harczos sem volt, az
istállókban sehol egy lovász, de még egy paripa sem volt. A felvonó hid
le volt eresztve, a kapu nyitva. Maga a toronyőr is hiányzott.
– Hová lettek? Kérdezé a visszhangzó falaktól.
– Hahahá! hangzott egyszerre a gúnykaczaj a várkastély lapos tetejéről,
s Albohacenre a bolondja csörgőssipkás feje bólongatott alá; fogadjunk,
komám, egy marék likas mogyoróba, hogy kitalálom mit keressz? azt
keresed, hogy hová lettek a vitézeid, ugy-e?
– Hová lettek a vitézeim? kérdé a bolondtól a király.
– Szárnyaik keltek; elrepültek.
– Merre? Hová?
– A hová te soha sem jutsz, ha csak repülni nem tanulsz: Granadába.
– Boabdilhoz? A Zogojbihoz?
– Nem Boabdil hivására mentek; hanem Zogáléra. Öcsédet, a hőst kiáltotta
ki a mór nemzet királyának, s minden sereged melléje állt.
– Hát senki sem maradt e várban velem, csak te?
– Óh én sem maradok itt veled; de azért maradnak itt elegen, a kik nem
maradnak el tőled e várban. A zöld teremben ott találod a kis Zehrot, a
ki most tanulja a dajkájától az apa, anya nevét kimondani. Szolgáid,
hogy még jobban tudjon beszélni, még egy szájat nyitottak a szíve
fölött, most kettős gagyogását hallod. Ha az ablakon kinézesz a
sánczárokba, ott találod a kis játékos Yotát, a mint a zörgetyüjével a
patkányok között királyosdit játszik. Eutymi a jó tanuló fiu ott függ a
sárga terem boltozatáról lecsüggő selyem zsinóron, s olvas neked bölcs
szúrákat az Alkoránból. Orkán, szegény, a ki beteg, ott nyög a
lefüggönyözött kamrácskában, megláthatod, ha betekintsz. Jubám a hátad
mögött jár, a mikor a folyosón végig mégy, s a palástodba takarózik,
hogy a gyilkosok meg ne találják. Harunt előidézheted a kandallóból;
csak szítsd fel a tüzet alatta, mindjárt leszáll. Caabost, a versirót az
erkélyen találod, a mint fej nélkül irja a verseit. A feje előtte áll, s
diktálja a kezének, mit irjon? Benzaráht, az alchymistát, megleled a
műhelyében: aranyat főz, s az olvadt érczet iszsza s nagyokat rikkant
mámorában az aranyitaltól. Yohaya fiadat keresd a boros hordókban:
meghallod a neszét, mikor bugyborékol. De ha Abderám és Aliben szobáiba
lépsz, előre tartsd a pajzsodat, mert azok karddal csapkodnak maguk
körül. Hanem Abdala fiadat aztán megtalálod két helyen is, fele itten,
fele ottan a hogy ketté fürészelték. Ez lesz a te társaságod, Albohacen!
és senki más, mert én is itt hagylak: elröpülök. Ha meg akarsz innen
szabadulni, tanulj repülni, a hogy én.
Azzal a vártető magasáról leveté magát a bolond a mélységbe. Nem volt
több szüksége a mór királynak bolondra, elég bolond volt ő maga.
Albohacen meggyőződöt róla, hogy egyes-egyedül hagyták Arduan várában,
Zoraiával és kis gyermekével, a kik miatt annyit föláldozott! Az egész
országát.
S a bolond igazat mondott neki. – A mint végig járta az üres termeket,
lassankint megnépesültek azok ijesztő kiséretekkel, megöletett fiainak
rémalakjai jöttek elő minden zugból, minden kinyitott ajtón szemben
találkozott velük, nyögésük, fuldoklásuk halálsikoltásuk hangzott eléje
mélységből és magasságból. – Ez megfosztá eszétől.
Zoraia, kinek szép szemei okozták ezt a nagy romlást, rémülve vette
észre, hogy ő egy tébolyodottal van bezárva egyedül egy puszta várba. Rá
akarta beszélni Albohacent, hogy meneküljenek onnan.
– Hová?
El a tengeren túl, Afrikába, hol Fez Marocco fajrokon népe még kész
fegyvert fogni az elűzött király mellett s uj szaraczén haddal fog
átkelni a Geber-al-Tarik szoroson.
Ez a gondolat még fölélénkíté Albohacen lelkét tompa őrjöngésből. Zoraia
pedig bizonyosan azt tervezé, hogy ha egyszer ráveheti Albohacent, az
őrültet, hogy üljenek lóra s fussanak innen, akkor majd úgy ejti az
utazást, hogy a castiliai határon bukkanjanak ki s ott azután majd
hazatér kiküldő asszonyához, Izabellához, s beszámol neki az elhozott
királyi férjjel: «íme, én elvettem az eszét, te vedd el a koronáját!»
Albohacennek őrültségét egészen másfelé fordítá Zoraiának ez ötlete.
– Átmegyünk Fezbe, a hol a mórok paripái nem futnak, hanem repülnek.
Mért ne repülnének? Ha a gálya repülhet a víz felett, miért ne
repülhetne a mén a föld felett? Akkor ezek a rémek sem jöhetnek utánam.
Hisz ezek oda vannak tapadva ahhoz a helyhez, a hol a vérük kifolyt. Ide
vannak kárhoztatva e falak közé. A szabadba nem jöhetnek ki.
S hogy bebizonyítsa, hogy legyilkolt fiai nem mehetnek utána a szabad ég
alá, felvezette magával Zoraiát és kis gyermekét a várpalota tetejére.
– Lásd! Elmaradtak tőlem! Tiltva van nekik a napfényben megjelenni.
Azután szétnézett maga körül onnan a magasból. Őrült képzelete
benépesíté körüle a vidéket.
– Az ott a Geber-al-Tarik tengerszorosa, a hol Tarik vezér
hatszáznegyven év előtt átkelt a mór harczosokkal. Látom a vitorláikat
repülni a kék víz felett. Már a partra szállnak. Tizennégyezer harczos,
pánczéllal, pajzszsal, kócsagos sisakkal. Minden paripának négy szárnya
van. Hallod, hogy süvöltenek a légben? Orrlyukaikon tűzsugár lövell elő.
Hallod a prüszköléseiket? Hallod, a mint csengenek a kengyelvashoz ütődő
szablyák? hogy pendül az íj a kilőtt nyil után? – Repüljünk eléjük.
Azzal felragadta két felől két izmos kezével Zoraiát és kis gyermekét s
leveté őket a szédítő magasból.
A kis királyfi ugyanabba az árokba hullott alá, – kezében a zörgetyüje,
– a melybe a játékos Yotát ledobták s most már aztán osztozhattak
egymással – a patkányok birodalmán.
Albohacen pedig nem nézett utánuk; hanem csak fel az égbe, el a
messzeségbe: onnan jöttek felé tízezrei a szárnyas lovasoknak.
– Én is közétek repülök! kiáltá, s neki indult, a hogy a bohócza
megtanítá a repülésnek. – Még most is repül; mert az Al-Haviját, a
hetedik pokol messze van. Arra pedig ki volna jobban érdemes, mint az a
király, a ki elvesztegette nemzetét, népének országát, boldogságát – egy
halavány asszonyi arcz szép szemeiért.
Gyorsan következik a vég! Minden veszni induló nemzetet azzal ver meg az
Isten, hogy mikor legnagyobb veszedelme következik el rá, akkor egymás
között veszíti össze.
A mórok nem tudtak egymásnak megbocsátani. Nem gyűlöltek már senkit
olyan nagyon mint egymást, nem harczoltak már senki ellen olyan jól,
mint egymás ellen. Két pártra szakadva, mind a két fél a másikat nevezte
árulónak, bitorlónak, zsarnoknak s dühítette a maga hiveit a saját faja
ellen. Mind a két fél azt állította, hogy az ország nyomoruságát a másik
fél idézte elő. Mind a két fél tapsolt a kárörömtől, ha versenytársa a
közös ellenség előtt kudarczot vallott.
S a közös ellenség, a castiliai, folytatta a maga művét, mint a hogy a
csillagász kiszámítja az aspectusokat. A hozzá menekült Boabdilt
segítette nagybátyja Zogál ellen. A nyilt csatában Granada előtt spanyol
lovagok harczoltak a mórok sorai között, döntő csapatokban. Csak két
királyi sarja volt még az ős Barmeczidáknak, a kik egész néptörzs
voltak, mielőtt Izabella a szép Zoráiát oda küldé hozzájuk. Most ez a
kettő, a két utolsó egymás ellen harczolt. És harczolt addig, a míg az
egyik elesett. Az Zogál volt, az utolsó hős. Más krónikaírók azt
állítják, hogy a vesztett csata után átmenekült Afrikába. Mindegy az.
Csak elveszett, ha élve, ha holtan.
Boabdil, a Zogojbi diadalmasan vonult be ősei királyi városába; egyedüli
unokája a nagy mór királyoknak. Most már senki sem jött – ön nemzete
közül – koronáját elvitatni tőle.
Hanem eljött a «segítő», a szövetséges társ: Ferdinánd.
Mikor Boabdil, a Zogojbi, ősei királyi városába beült, akkor azt mondá
neki a szövetséges: «ki innen! – ez az enyim, – te magad is az enyim
vagy!»
Ekkor nyiltak fel a Zogojbi szemei. Ekkor hangzott végig az ébredés
jajkiáltása az egész mór nemzeten: «Fel, kardra, lóra, bástyára!
egyesülj nép a közös ellenség ellen!»
Késő volt már. Az önmagától szétzilált nemzetnek nem volt magva többé.
Hőseinek szine-virága megölve, önkezétől szétszórva a tengeren túl. A
vas ellenség pedig szorosra húzta az áttörhetetlen gyűrűt az utolsó
menedék, Granada körül.
Minden védelem hasztalan volt. Ferdinánd nem rohanta meg a bástyákat,
hogy alkalmat adjon a móroknak hősi küzdelemben végezni történetüket;
csak kapuikat zárta el s mikor kiéheztette őket, akkor megengedte nekik,
hogy rakják le a fegyvereiket a győztes lábaihoz, a ki megverte őket –
egy szép asszony szép szemeivel.
Boabdilnak a békekötésnél meghagyta Ferdinánd királyi czímét és gazdag
évdíjat biztosított számára.
De Boabdilt soha se hítta többé királynak senki. Akármerre járt-kelt
hajdani birodalmában, mindenki, a kivel találkozott, ezzel a névvel
köszönté: «Zogojbi!»
Egy évnél tovább nem birta ezt elviselni; otthagyta roppant birtokait
Ferdinándnak, palotáit, uradalmait eladta 800 ezer aranyért s
átköltözött Afrikába, a honnan ősei kijöttek: Fezbe.
Egy ütközetben, a mit a feziek a marokkói császár ellen vívtak, egy
szakálltalan, csaknem leányarczú lovagot láttak vívni a legdühösebb
harcz tömkelegében, ki vézna termetét meghazudtolá rettenthetlen
bátorságával s ott sebektől elborítva elesett.
Mikor a bey elé vitték, az ráismert.
– Szegény Boabdil! A Zogojbi!
… Ez volt a vége a mórok hétszáznyolczvankét esztendeig tartott
dicsőséges uralmának Európában.
Ferdinánd győzött, Izabella győzött, az igaz hit győzött. A mórok nem
uralkodtak többé Spanyolországban.
De mielőtt történetünk véget érne, még egy alakhoz kell viszatérnünk, a
kit el is felejtettünk már talán, mint a hogy elfelejtette őt a maga
idejében az egész világ.
Gondoljunk vissza arra a kis királyleányra, a kit nyolcz esztendős
koráig hatszor férjhez adtak, hol nagyapákhoz, hol unokákhoz, ma
született s még ezután születendő herczeghez; egyszer megkoronázták,
másszor fattyúnak nyilvánították, s utoljára bezárták egy kolostorba.
«Johanna testvér» még most is él, midőn Ferdinánd, egykori üldözője és
meggyalázója, majd apósa, majd násznagya, majd vőlegénye, majd
börtönőre, elfoglalta Granadát.
A cselszövő királyné, Izabella, nem soká örülhetett diadalának. A halál
nagyobb úr még a királyoknál is.
És Izabella halálával az a veszedelem szakadt Ferdinánd király fejére,
hogy előkerült Fülöp nagyfejedelem, visszakövetelni a castiliai
királyságot, a mi Izabelláé volt, s Fülöpöt illette meg, ki neje («őrült
Johanna») után a királyné törvényszerinti örököse volt.
Ez ellen nem volt, csak egy segítség.
Az özvegy király számára ott volt a kész menyasszony a cerimberi
zárdában, a kit Johanna testvérnek hívnak. Ennek még közelebb joga van a
castiliai trónhoz, mint Izabellának volt, fel tehát leánykérőbe!
Az új menyasszony ugyan már negyvenöt éves, harminczhét év óta a
Krisztus eljegyzett mátkája, nem is szép már. Azonkívül az ország rendei
is kimondták rá, épen Ferdinánd követelésére, hogy fattyú. De ez mind
nem tesz semmit. Egy kis piros festék megfiatalít azonnal; a pápa nincs
messze: engedélyt ád egy apáczafejedelemnőnek a férjhez menetelre, ha
kell. Dom Emmanuel, a portugall király, kinek országában lakik a
menyasszony, kiadja őt, ha erősen kérik s az ország rendei írnak arany
tintával egy másik pergamentre határozatot, mely Johannát törvényes
királyi utódnak nyilvánítja.
Minden készen is volt már: pápai engedély, királyi adott szó, piros
festék és arany tinta, csak egyen mult: magán a menyasszonyon; Johanna
testvér azt felelte: «én nem leszek földi király felesége!»
S ezen az egy szón szétomlott az egész fényes építmény, a mit Ferdinánd
annyi vérrel, annyi csonthalommal összealkotott.
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: «Harczol minden szerelmes.» – «Szerelmes minden harczos.»]
[Footnote 2: Valószinűleg török emlékű táncz ez: «dzsindzsi» törökül azt
teszi, hogy «láncz».]
[Footnote 3: Legkisebb rézpénz a Szepességen – hajdan.]
[Footnote 4: Felaprózott lenmagpogácsa az olajütő sutúból.]