A fent leirt czím annyit tesz, hogy: «a czigánynyelv rendszabályai».
Mert a czigánynak a neve nem «czigány», hanem «roma».
Tehát a czigányról van szó, a kiről senki sem akarja tudni, hogy ő
«roma»; mindenki azt akarja róla tudni, hogy ő «czigány».
Az a rejtélyes faj, a ki mindenütt ott terem meg, a hol nem vetették,
mint a parlagföld vadvirága, sehol sincs hazája s mindenütt otthon van:
Orosz- és Törökországban, Angliában és Spanyolországban, németek,
francziák, olaszok hazájában, mindenütt az övé a faluvég, az útmellék,
az avar, a sötét erdő s mindenütt megmarad czigánynak.
Az egész világ ismeri s még sem ismeri senki.
Nem köti magát a földhöz, «nem szereti czigány a szántást», hanem a mi
munka másnak nem kell, azt ő rá hagyják, a mit tűz mellett, a mit
vízben-sárban kell elvégezni, a mi az idegeket kipróbálja, az az ő
mestersége.
Nem tanul semmit, s mégis ő mond jövendőt az okos embereknek, ő
gyógyítja meg a nyavalyásokat, kiveti kártyával a szerencsét a szerelmes
szíveknek s kipörgeti rostán a veszett tárgy eltolvajlóját.
A törvényről annyit tud, hogy az az ő üldözésére van kitalálva s azzal
összetalálkozni veszedelem; azért annak útjából kitérni ezer furfangja
van.
A kihez ragaszkodik, azért guzsba hagyja magát csavarni, de a kit meg
akar csalni, azt leveszi lábáról, ha négy van is neki.
Az arcza mindig gyászol, hanem a kedve piros: a nyomorúságból is tréfát
csinál s a mije nincs, annak nem érzi hiányát.
A legszegényebb és a leggazdagabb embere a földnek: a türelmében akkora
kincset bir, mint más a pénzes ládájában, a gulyájában, a dominiumában.
Gúnyt űz a hidegből, a viharból, a koplalásból, a nyomorúságból: «jaj de
hideg van odakinn!» mondja, kidugva az ujját a ponyva sátor hasadékán;
«jó ez a köpönyeg, de az idő nem hozzá való», «jeget ettünk, vizet
ittunk»… stb. s ha azt kérdik tőle: «minek neked ez a sok gyerek?
czigány!» azt mondja rá: «hát kire maradna ez a nagy világ?»
Alázatos és mégis büszke, csak azért marad leghátul, hogy össze ne
keveredjék. Titkolózó, zárkózott, összetartó. Mindig verekedik egymás
közt; de soha se megy biróhoz panaszra; a maga vajdájának
engedelmeskedik vakon s attól nem appellál.
És aztán vannak bámulatot keltő tehetségei, a mikben a lángész hatalma
nyilvánul. A hangjegyet nem ismeri és a zenéhez mégis ért; jobban, mint
a ki tanulta. Keze alatt a száraz fa sirni tanul, a bélhur beszél, s a
hang érzelemmé magasztosul. Maga után csalja lelkünket, azon veszszük
észre, hogy nem a hegedüjén, hanem a szivünkön játszik, magyarázza
legtitkosabb gondolatainkat, megszólalásra birja bánatunkat, felidézi
mohfedte emlékeinket, tüzet éleszt ereinkben, indulatokat ébreszt,
szemeinket megnedvesíti, ellágyít, kibékít, majd meg elröpít az
andalgások ábrándvilágába s aztán neki zúdít a harczi kedvnek, hogy
felejtsük a mankót a hónunk alatt, a köszvényt a lábunkban, a hivatalt a
vállunkon, a csillagot a gallérunkon, s neki akarunk rohanni a
félvilágnak dicsőségünkben, elkeseredésünkben; kerget a nyiretytyüjével,
a tárogatójával a czigány. Pedig hát «mit neki Hekuba?» «haza?» – «hir?»
– «szabadság?» – «dicsőség?»
Csak a magyarországi czigányról beszélek. A többit nem ismerem.