X.

Az ügyvédnének rossz napja volt, a feje egész délelőtt zúgott s azért a

szabadba ment, hogy kisétálja kellemetlen gondolatait.

Az éjjel álmában önmagát látta volt, mint hófehér, fagyos matrónát – s

ez a kép nem akart eltávozni mellőle. Az öregségtől mindig félt, s azért

az álom hatása alatt a tükör elé ült, hogy meggyőződjék róla, küszöbön

áll-e már a néma vendég? Tényleg ott állt. Amikor a csillogó üveglapba

tekintett, Farkasné a hajában itt-ott ezüstszálakat fedezett föl s ez

még jobban elkedvetlenítette. Egy év óta már szükség volt rája, hogy

ollóval távolítsa el a szomorú hírnököket, de azok újra visszatértek és

makacsul jelentették a téli felhők érkezését.

Délben az asszony odaállt az ura elé, a vállára tette a kezét és így

szólt:

– Ha egyszer őszinte választ akarok megkapom öntől?

Farkas nevetett, de aztán meglátva felesége sápadt arcát, komolyabb lett

és aggódva nézett az asszonyra.

– Tudja, hogy mindig őszinte vagyok, – mondta csöndesen.

Az asszony megfogta az ura kezét.

– Ne nevessen ki, ha bolondságot mondok… Őszintén feleljen: öregszem én?

Az ügyvéd elmosolyodott, azt hitte, hogy valami kellemetlenségre kell

előkészülnie s most, ime, a kozmetikára tértek át. Megsimogatta az

asszony haját és mosolyogva így szólt:

– Nekem maga mindig szép marad, Laura.

Az asszony kedvetlenül fogadta az udvariasságot.

– Hogy öregszem-e csakugyan, azt kérdeztem? Erre kértem őszinte válaszát

s ön kitér előle.

Farkas nevetett.

– Egyszer mindnyájan megöregszünk, – mondta könnyedén. – Semmi se tart

örökké… nem bizony.

Tréfa volt, de az asszonyt érzékeny ponton találta, az arca elkomorodott

és a szíve megtelt keserüséggel. Az ura kitérő válasza tulajdonképp

igenlő felelet volt, hangosabb és szigorubb, mintha tizenkét esküdt

kiáltotta volna feléje.

Nem szólt többet, délben nem evett, délután visszavonult szobájába és a

múltban már itt-ott ismételten fölbukkant gondolataival foglalkozott:

hogy nemsokára le kell mondania a fiatalság szineiről, hogy az életből

semmi emléke sem maradt s a léte egy nagy, jeltelen, egyforma sikság,

amelyen hervadt leveleket kerget a híves őszi szél. Nem lázadt föl a

keserü valóság ellen, a sors nem tanította meg, hogy akarata és

ellentállóképessége legyen, elszomorodva vette tudomásul, és úgy érezte,

hogy tulajdonképpen elhibázta volt az egész életét. Hogyan kellett volna

megcsinálnia, – maga se tudta, csak annyi volt bizonyos, hogy nem így,

nem ily olcsón, nem ily színtelenül, hanem másképp, más szinektől

övezve, más érzésekkel ötvözve, más gondolatokkal zománcozva. A lelke

azt sugta neki: „az életet soha nem ismerted igazán“, a szíve azt

tolmácsolta: „soha nem bocsátkoztál bele mélységeim tanulmányozásába“ s

egész benseje tiltakozott ama langyos, köznapi megitélés ellen, amelyben

egy hosszu élten át volt része… És hogy elmúlt az ifjúság, hogy

elszaladtak a napok vacsorafőzés, gyerekápolás, regényolvasás közt! Ime.

Este van és nem volt nappal.

Délután az asszony előhivta két kis kutyáját s kiment velük sétálni a

liget felé. Kint több ember járt, amint óhajtotta volna s azért tovább

haladt a kültelkek felé s lassan a szántóföldek közé tévedt, ahol

Bükkösre akadt. Mikor meglátta a fiatalembert, első percben

bosszankodott, mert jobban szeretett volna magára maradni gondolataival,

hiszen ez az ember is eszébe jutatta azt a házat, amelynek csöndes,

füllesztő barátságosságától egy-két órára meg akart szabadulni. De

kitérni, visszafordulni nem lehetett s azért kedveszegetten fogott kezet

Bükkössel s együtt mentek tovább, kifelé.

A társalgás eleinte erőltetett volt, az asszonynak nem volt sok

hajlandósága, hogy csevegésekbe bocsájtkozzék, Bükkös pedig azon

jártatta az eszét, hogyan terelje a maga tárgyára a beszéd fonalát. Pár

szót mondtak el közömbös dolgokról, értéktelen apróságokról, aztán az

asszony megkérdezte a fiatalembertől, hogyan vetődött erre a járatlan

útra?

Bükkös megrezzent. Ez a kérdés éppen vágott. Végre tehát itt az alkalom,

hogy mindent elmondjon és összetörje az arany játékszert. Ránézett

Farkasnéra, aki fáradtan jártatta tekintetét a földeken.

– A gondolataimat rendezgettem, – mondta a fiatalember, újra és újra

küzködve magával, vajjon tényleg feldöntse-e a kártyavárat? – és úgy

éreztem, erre legjobb hely a szabad természet, amely a maga

egyszerüségével, józanságával a legokosabb választ adja. Hiszen itt

nincs hazugság, társadalmi kényszer és főleg nincs relativ szempont,

hanem megy minden a maga istenadta utain. A legbölcsebb ember sem tud

olyan találó megoldással szolgálni, mint egy hűvös patak, vagy egy

árnyas völgy.

Érezte, hogy amit elmond, félszegen, ostobán hangzik s ez haraggal

töltötte el. Ő, aki mindig közvetlen és természetes volt, most egyszerre

alakoskodni és kertelgetni volt kénytelen, ő, aki nem félt soha a világ

itéleteitől, ime, hazugságokban keresett menedéket. Való természete, ez

a dacos, színes és mégis hideg jellem, tiltakozott a megalázás ellen, az

arca kipirult. Egyszerre izgatott lett, a szeme előtt vörös színben

táncolt minden, megundorodott a gyávaságától.

– Nem mondom helyesen, – folytatta nyugtalanul, – el akarom csavarni a

valóságot, langyos megoldásban próbálok kiegyezni, holott az igazság

egészen más, sokkal bántóbb, durvább, kellemetlenebb, de legalább

őszinte! Mért járok hát a helytelen uton? Mért köntörfalazok, mért

ámítom magamat és a világot? Ez gyávaság és esetlenség, elodázás, de nem

megfejtés!

Az asszony meglepve nézett reá. A fiatalember hangosan, szinte dühvel

beszélt, mintha túl akarná harsogni a lelkében zsongó, ellentmondó,

opportunus érzéseket, amelyek le akarták csillapítani. Farkasné nem

értette a hirtelen hangváltozást, de Bükkös égő arca és szilajon

szökellő tekintete sejttették, hogy komoly esemény van készülőben.

– Senki nem kényszeríti reá, – szólt végre az ügyvédné, – hogy hazudjon

vagy kitérjen. Előttem mindig őszintén beszélhetett s remélem, hogy a

jövőben is úgy teszi.

– Őszintén, igen őszintén! – kapott a szón a fiatalember. – Oh, hogy

szomjazom egy kis őszinteségre! Milyen boldog vagyok, hogy egyszer

kibeszélhetem magamat, úgy, ahogy érzem! úgy, ahogy kell!

Megragadta az asszony kezét és hálás csókkal illette. Az ügyvédné

csodálkozva vonta ki ujjait az ifju kezéből, amely forró volt, mint a

zsarátnok.

– De ne itéljen el, – folytatta Bükkös izgatottan, – ne szakítson félbe,

ne akarjon eltántorítani, ne próbáljon megvigasztalni. Ezt meg kell

igérnie!

Farkasné ránézett a jogászra.

– Megigérem, – mondta közömbösen.

Bükkös biccentett a fejével és tovább beszélt.

– Akkor hát figyeljen reám… Egy veszni készülő, szerencsétlen, jó és

gonosz embert lát maga előtt. Jót abban az értelemben, hogy képes volnék

egy szép eszméért, akármilyen csekély legyen az, vonakodás nélkül

meghalni, gonosz vagyok, mert önző a szívem és csak a saját érdekét

nézi, úgy ahogy azt az Isten minden élő lénybe, a legkisebb virágba, a

legapróbb állatba beleoltotta. Bűn ez? Emberi fölfogás szerint igen s

azért bűnös, aljas, nyomorult vagyok. Egy könnyelmü jellem, mondja a

világ s néha úgy érzem, hogy igazuk van, néha azonban ki szeretném

kiáltani, hogy mindenek fölé a saját lelkünk, a saját meggyőződésünk, a

saját boldogságunk, a saját belső világunk való! De akárhogy van is, így

vagy úgy, ebbe az életbe belenyugodni nem tudok, ez a…

Ránézett Farkasnéra, aztán hirtelen félbeszakította magát és így szólt:

– Szerettem az ön leányát, Ibolyát, és ő is engem. Igen, ezt tudnia

kell. Az ő érzelmei nem is változtak, de én bennem kiégett a láng,

elveszett egy hiu ábránd. Eh! nyomorult vagyok, nyomorult! – fejezte be

nyugtalanul a mondatot.

Farkasné meglepetve nézett Bükkösre.

– Ibolya önt szerette? – kérdezte csodálkozva.

– Igen, – hajtotta meg fejét a fiatalember.

Csönd támadt.

Az asszony most nézte meg először életében közelebbről Bükköst: vajjon

ki az, aki az ő leánya szívét lebilincselni tudta? A fiatalember eddig

csak mint árnyék suhant el előtte, mint a többi vendég, aki mind oly

egyforma volt, egyforma virágokat, cukorkákat hozott és együgyü bókokat

mondott. De ebben csalódott, ez más volt, másnak kellett lennie, hogy a

tartózkodó, ingatag kis leány érzelmeit lekösse, ez fölébe emelkedett a

többi kedves nullának, akik csak mosolyogni, szivarozni, és adomázni

tudtak. Ibolya nem volt közlékeny természet, s nem az a lélek, akit

egykönnyen meg lehetett hódítani. A leány a legtöbb embert csöndesen

elkerülte, modorukkal, hangjukkal nem tudott rokonszenvezni, sok embert

szigorúan is itélt meg, egy különös mértékkel, amely a rendkívülit, a

tisztultat, a nemesebbet kereste, de nem találta meg. És ez a fiu meg

tudott felelni vágyainak?

Bükkös érezte, hogy az asszony vizsgálat alá veti, s az arca kigyult,

így még férfiasabb, őszintébb, közvetlenebb volt. Szigfridi szépségét a

környezet is kiemelte: a hunyó nap ráöntötte piros varázsát és a

nyugodt, békés táj hálás háttér volt az ifju izgatott mozdulataihoz,

türelmetlen szavaihoz.

– Ibolya szereti önt – ismételte az asszony. – És én nem tudtam ebből

semmit, nos és olyan rövid idő alatt ennyire jutottak?

– Igen, – felelt Bükkös lázasan. – Elmondjak mindent, ecseteljem, hogy

csak a sajátságos, nyugtalan lelke érdekelt, hogy nem volt bennem erő

leküzdeni az érzést, hogy megismerjem ezt a csillogó játékszert s végül,

nos, hogy egy nap kiábrándulva állapítottam meg, milyen nyomorultul

gondolkodom? Engedje ezt el ma nekem, eleget szenvedtem miatta.

Az asszony tovább fürkészte a fiatalember arcát.

– De valami mélyebb vonzalom mégis csak fejlődött ki önök közt? –

kérdezte halkan. – És valami okának mégis csak kellett lenni, hogy a

dolog megszakadjon?

Bükkös nyugtalanul rázta meg fejét.

– Nem tudom, nem emlékszem már. Az egész oly gyors volt, mint egy nyári

vihar, mint egy mámoros perc, amelynek kezdetére és végére ki tudna

emlékezni? Hogy vonzott-e valami komolyabb érzés hozzá? Igen,

bizonyosan… Hiszen tartalmat kerestem az életemhez!

Farkasné újra ránézett a fiatalemberre.

– Tartalmat? Kinek az élete nyujtja azt?

Eszébe jutottak délelőtti gondolatai, egész élete, amely símán,

egyszerüen, tartalom nélkül siklott el mellette s nem tudott maradandó

emléket hátrahagyni.

Bükkös csodálkozva tekintett rá vissza.

– Hogy lehetne élni tartalom nélkül? – mondotta szemét tágra nyitva. –

Enélkül csak tengődünk, csak nyomorgunk, mint az állatok és nincs semmi

értelme, hogy létezzünk. A földön mindennek van célja s ez adja

tartalmát, az Isten e tekintetben igen gépiesen rendezte be a világot.

– És mégis mennyien vannak, akik tartalom nélkül fejezik be életüket, –

mondta hűvösen Farkasné.

Bükkös izgatottan rázta meg fejét.

– Az nem lehet! Nem. Kell valami, ami reményekkel kecsegtesse lelkünket

és színekkel a szemünket.

– Erről én nem tudok semmit, – felelt egykedvűen az asszony.

A fiatalember ránézett. Az ügyvédné szép vonásai, mint egy kámea

illeszkedtek bele a narancsszín háttérbe.

– És nem is vágyódott utána? – kérdezte kíváncsian Bükkös.

Az asszony megrezzent.

– Nem, – mondta hirtelen.

A férfi megfogta az ügyvédné kezét.

– Most nem mondott igazat, – szólott határozottan.

Farkasné arcán pír szaladt végig. Tiltakozni akart, de aztán nem

válaszolt semmit és lassan kivonta ujjait a fiatalember kezéből.

– Ön is keresi az életben a tartalmat, – folytatta Bükkös. – Tudom jól,

hogy tartózkodása csak palástolása annak a vágynak, hogy valaha életében

egyszer olyan boldog lehessen, mint a fülemile szent Iván éjszakáján,

hogy éljen, lásson és perzselődjön. Én tudom, hogy titkot rejteget a

világ elől, hogy a lelke elégedetlen, türelmetlen, hogy ki akar röppenni

fojtóan barátságos környezetéből, hogy egyszer az igazi örömet és az

igazi szenvedést élvezze, az igazi emelkedést, az igazi esést, az igazi

meleget s az igazi jeges lehelletet: az életet, amely végigviharzik és

végignapsugározik rajtunk s a lélekből kiváltja, kiküzdi mindazt, amit

az Isten ojtott beléje! Mi az ön élete? – hosszu, békés pusztaság, egy

szép, csöndes gépezet, amelyet mindennap ugyanaz a szintelen erő

hajtott, mindennap ugyanaz a környezet övezett s ugyanaz a barátságos

rózsaszínü fény világított meg. A születése, a férjhezmenetele, a halála

tulajdonképp szakasztott ugyanazok az események, s ami köztük esik

sok-sok apró pontocska, amely úgy hasonlít egymáshoz, mint a tojás a

tojáshoz. És ez az élet? Igen, ez a helyes élet, mert következetes,

okos, törvényszerü, – az ember belepusztulhatna mindjárt az első

évfordulójába, fölösleges magát továbbra megerőltetnie!

Az ügyvédné csodálkozva nézett Bükkösre. Igy még nem hallotta beszélni,

sem őt, sem mást, ily merészen létébe bele nem világítottak, így el nem

mondották azt, ami a szívén rágódott. A fiatalember alakja lassan

megnőtt előtte.

– Honnét tudja mindezt? – kérdezte egy kis csönd után.

– Látom, érzem – felelte a férfi – és tapasztalom nap-nap után

mindenütt, mindenkinél, mert nem ön az egyetlen, aki meghunyászkodik s

nem mer igazi életet élni. Százan és százan vannak körötte hasonló

gondolatokkal elfoglalva, de megadják magukat, beletörődnek az igába. Én

is így gondolkodtam, de nem bírtam tovább, megfojtott a tudat, hogy

hazug vagyok s azért eldobtam magamtól, mint egy kigyót, amely

végigsikolva testemen, már a szívembe készült harapni.

Farkasné elhallgatott. Milyen igaznak tetszett mindaz, amit Bükkös

mondott. Igen, ez az ő élete, tartalom, szín nélküli csöndes pusztaság,

amelynek nincs vihara és nincs forró napsugara, nincs igazi csöndje és

nincs mennydörgése: egy barátságos, szintelen megalkuvás, amely nem

ismer célokat, hangulatokat, elemeket, amely langyos és fakó,

alkalmazkodó és gerincnélküli.

Egy ideig hallgattak, aztán az ügyvédné így szólt:

– Ön sajátságos ember, Bükkös… Látszik, hogy ismeri az életet és

okosabban fogja fel, mint én.

A fülében ott csengett a fiatalember minden szava és most csodálkozott

magán, hogy eddig nem vette észre az ifjút, aki annyira okos, közvetlen

és őszinte volt, hogy szinte megdöbbentette a hallgatót.

– Igazat beszéltem? – kérdezte a fiatalember és érezte, hogy a válasz

nem lehet tagadó.

Az asszony sóhajtott.

– Mi haszna belőle, ha nem mondok ellent? Nos. De ha úgy is volna

minden, ahogy ecsetelte… bele kell nyugodni.

Szavai, mint egy nemes régi óra szomoru hangja csendültek végig a

pusztaságon. Arcán a bánat tükröződött s megfinomította vonásait: ahogy

ott állt a kihunyó napsugárban, minha a lemondás és szomorúság szobra

lett volna. Bükkös meglepetve nézett reá, a régi asszony helyett egy

más, egy új alak állt előtte, az arcról lepattant évtizedek nyájas

hazugsága, eltünt a sima, hideg álarc s az igaz, a szívet megrezzentő

szomorúságnak adott helyet, amely azt hirdette: „Este van“. Már nem volt

benne leányos báj, nem volt a fiatalság daca vagy keserü megalázkodása,

csak a beteg sóvárgása az egészség, az élet után, amelynél nincsen főbb

kincs a nagyvilágon. Még egyszer élni, még egyszer megfiatalodni, ez a

vágy csillogott ki fáradt tekintetéből s hirdette, hogy mindaz, amit a

fiatalember elmondott, fanyar igazság volt.

Bükkösben a diadal érzése támadt fel: ez az átváltozás az ő műve volt,

az ő nézeteinek győzelme! Megtérített, visszaadott valakit az életnek,

aki elveszett attól, megihletett, fölfrissített egy lelket, amely szavai

hatása alatt megfiatalodott és a boldogság után sóvárgott. Most ránézett

Farkasnéra. Mennyivel szebb, közvetlenebb így ez a néma asszony, aki

mindig csak sárgafedelü regényeket olvasott, halkan járt a barátságos

házban és fentartás nélkül nyugodott bele az őszbe, a télbe, az olcsó

elmulásba. Ki hitte volna, hogy ilyen erős karakter, hogy képes volt

csöndben, feltünés nélkül leküzdeni azt a fájó problémát, amely Bükköst,

a férfit, már az első alkalommal kétségbeejtette. Sok erő, elhatározás

lakhatik e lélekben, – gondolta el az ifjú, – hogy nem lázadt föl, nem

tört-zúzott, ime, egy ismeretlen kincs, amelyről a világ nem sejtett

semmit s amelyet ő mentett meg a pusztulástól.

Az asszony tétován nézett maga elé.

– Kietlen élet ez, – mondta fásultan.

Bükkös könnyen érintette meg Farkasné karját.

– Sírja ki magát, – mondta határozottan, – sírja ki magát őszintén,

szívből, igen, és meg fog könnyebbülni.

Farkasné ránézett és tiltakozni próbált, de ugyane percben már

könnycsepp jelent meg szempilláján s azután az asszony görcsösen kezdett

el zokogni.

Ott álltak pár percig s a nőből kikivánkozott mindaz a fájdalom, amely

évek óta összegyülemlett s némán szorította össze torkát. Oly jól esett

sírnia, lelepleznie magát; hirdetni azt, amit éveken át megalázkodóan

titkolt el, hogy élni szeret; oly boldog volt, hogy szabadjára

engedhette érzéseit s van valaki, aki igazat ád néki.

A fiatalember megrezzenve nézte s aztán egyszerre így szólt:

– Bizonyára volt valaki, akit szeretett, vagy akitől el kellett

szakadnia… nemde?

Az asszony megrázta fejét és felszárította könnyeit.

– Nem, nem, soha, esküszöm önnek, soha. És ön az első, az egyetlen, aki

bele tudott pillantani lelkembe… Hogy is történhetett, magam se tudom…

ne ítéljen meg érte.

Megint elhallgattak, egy sváb kocsija kocogott arra, a gazda kiváncsian

nézte a könnyező asszonyt és a sudár fiatalembert.

– Forduljunk vissza, – szólt az asszony. – Alkonyodik.

Visszaindultak a városba, sokáig nem beszéltek egy szót sem. Igy

jutottak a rétekről a ligetbe s az Andrássy-út sarkáig, ahol már égtek a

gázlámpák.

– Ne mondja ezt el senkinek, – fordult Farkasné kérőleg a diák felé,

mikor már egész közel voltak a házhoz.

Az asszony visszanyerte nyugodtságát, a szemén is alig látszott, hogy

sírt.

Bükkös nem válaszolt semmit, csak a kezét nyujtotta az ügyvédnének, aki

könnyen szorította azt meg.

Bementek a barátságos házba, ahol már vacsorára volt terítve.

A rendes társaság ült együtt, éhesen, türelmetlenül. A fiatalember

mosolyogva telepedett le közéjük, az asszony a konyha után nézett s

aztán helyet foglalt az asztalfőn. Az izgatottság nem hagyott arcán

nyomot, olyan volt, mint mindig, csöndesen, de azért udvariasan

érdeklődve beszélgetett, elmosolyodott a férje furcsa tréfáin, szemét

sorra fordította a vendégek felé, hogy el van-e látva mindegyikük, maga

is evett, koccintott és vacsora után nyugodtan telepedett le a regénye

mellé. Senki változást nem vett rajta észre, csak Bükkös tudta, hogy ez

a hideg, nyugodt asszony hazudik, hogy szíve kivágyakozik ebből a

körből, hogy mialatt mosolyog és a hajtűjével vágja föl a könyvet, a

bensejében lángok lobognak és indulatok alázkodnak meg, amelyeket csak ő

ismer és ért meg. A fiatalember lelke büszke érzéstől hullámzott. Az övé

volt, az övé, érezte ez a lélek, ő fürkészte ki, ő térítette meg, ő

vette le róla az álarcot, és hosszu hetek óta a Bükkösnek ez volt az

első napja, hogy a szeme felcsillant és a barátságos házból emelt fővel,

önérzetes, dacos öntudattal távozott.