Beköszöntött a nyár: a természetnek a forró, szines napsugár dacára
káprázatnélküli, komoly korszaka. A munka meghozta gyümölcsét: a
földeken aranysárga, nehéz kalászok reszkettek, itt-ott már a
cséplőgépek dolgoztak, ezer és ezer verejtékező munkásember fáradott az
élet aratása és berakása körül. A tavaszi sejtelmek és hangulatok
elmultak, amerre a szem látott, minden az élet, a valóság volt, a
termetes szénaboglyák, a lábukon álló rozstáblák, a gazdag keresztek, az
érő gyümölcsfák. Aki a szabadban járt most, nem foglalkozott
ábrándokkal, mint a kikelet napjaiban, nem kalandozott a bárányfelhők
között, nem kísérte könnyü szívvel a lepkék vidám utait, hanem komoly
tekintettel vizsgálta, mennyi törekvés és erő halmozódik össze a kenyér
megalkotása körül; hogy fizet a kétségeskedő reménnyel elültetett mag és
mennyi nyugalom, az alkotás mily biztos öntudata ömlik el a földeken.
Komoly és mégis egyszerü volt ez a kép, a valóság színeivel megfestve, a
lét gyökérszálaival fonódva össze, az erőt, az életet, a munkát és annak
sikerét jelentve.
Ezek a gondolatok foglalkoztatták Bükkös Pált, amint egy nyári nap
délutánján kivetődött a ligettől puskalövésnyire fekvő szántóföldekre.
A fiatalembernek, mint már hetek óta gyakran, ismét rossz napja volt.
Délután künt volt az ügyvédnél és ebéd után leült a két leánynak
zongorázni. Hortense azóta, hogy Szakáll megmagyarázta neki a zene
fölösleges voltát, nem érzett nagy hajlandóságot a muzsikához és hacsak
lehetett, elkerülte a zongorát. Viszont Bükkös meg akarta győzni a
leányt nézete helytelenségéről és azért végigjátszotta neki mindazokat a
darabokat, amelyeknek csöndes melankóliája hatással szokott lenni a
fiatal kedélyekre.
– Van-e egy kedves dala? – kérdezte Hortensetől.
– Nincs, – felelt a leány gyorsan.
Bükkös egy percre abbahagyta a zongorázást.
– Ez nem lehet, – mondta mosolyogva, – mindenkinek van egy kedves
dallama, vagy akkordja, ahogy jobban szereti az egyik színt a másiknál,
az egyik virágot a másiknál. Maga most nem mondja a valóságot, Hortense!
A leány elpirult.
A fiatalember hangosan nevetett.
– Lássa, hogy félre akart vezetni? – mondta diadalmasan. – Az arca
elárulja… Nem tud maga hazudni, kis Hortense. És ime, milyen vörös lett,
milyen vörös!
Hortesne ki akart szaladni a szobából, de a fiatalember utána sietett és
megfogta az ajtónál.
– Engedjen el, – szólt a leány duzzogva.
Egy percre közel ért egymáshoz az arcuk és Bükkös érezte a leány hajának
selyem érintését. Meglepve nézett rá és tágra nyitotta szemét, mint
amikor valaki először látja a természet eddig ismeretlen kincsét.
– Engedjen el, – ismételte Hortense és kivonta a fiatalember kezéből
karcsu ujjait.
Bükkös nem ellenkezett s szabadon bocsátotta rabját, aki gyorsan
kisiklott az ajtón. Az ifju meglepve nézett utána.
– Pál, – szólalt meg Ibolya az ablak mellől.
A fiatalember megrezzent és végigsimított homlokán.
– Parancsoljon, – mondta gépiesen és az ablakhoz ment.
Ibolya sápadtan állt előtte, az ajka remegett.
– Nem szükség, hogy annyira érdeklődjön Hortense zenei hajlandóságai
iránt, – mondta idegesen.
Bükkös összeharapta ajakát. A fagyos hang, a gőgös mozdulat
kellemetlenül érintették, mintha napsugaras vidéken járva hirtelen egy
barlang hideg lehellete csapta volna meg.
– Maga féltékeny? – kérdezte azután gúnyosan.
A leányt bántotta a lenéző hanghordozás, amellyel Bükkös a szavakat
mondotta.
– Az vagyok, – felelte élesen és az ablakhoz fordult.
A fiatalember egy ideig hallgatott, majd így szólt:
– Akkor féltékenynek kell lennie a napsugárra, a zöld fákra, a tarka
virágokra, az egész világra, mert abban is gyönyörködöm.
– Meglehet, – felelte Ibolya hidegen.
Nem szóltak semmit, később Bükkös odaült a zongorához és elkalandozott
billentyüin. De mialatt játszott, egyre érezte az Ibolyával lejátszódott
jelenet kellemetlen mellékízét, amely eléje írta, hogy többé nem szabad,
többé nem a lelke korlátlan ura és nyárspolgári szabályok bilincseibe
van verve. Abbahagyta a zongorázást és a kalapja után nyúlt, a levegő
füllesztő volt a szobában.
– Kimegyek egy csöppet sétálni, – szólt Ibolyához és be sem várva
feleletét, eltünt a kertbe vezető lépcsőkön.
Künn derekán állott a nyár, a fiatalember átérezte a munka apoteózisát s
a szíve elkomorodott, mert látta a maga kicsiségét és gyöngeségét.
Körülte minden erős, következetes, diadalmas volt, az utolsó buzakalász
is az élet sikeréről, a kiküzdött diadalról beszélt, csak ő volt még
mindig ott, ahol pályája kezdetén s lelke ahelyett, hogy színesedett
volna, lassan megkopott és elhervadt.
A délutáni jelenet csak véletlen kifejezése volt annak, ami a Bükkös
lelkében már hetek óta zsongott és napvilágra kívánkozott. Eleinte
titokban, de aztán ismételten és gyakrabban találkozott azzal a
gondolattal, amely most még határozottabban rajzolódott meg előtte, hogy
a leány már nem érdekli úgy, mint annak előtte, hogy betelt vele és a
viruló orgonavirágból hervadt szagu haraszt lett.
Ibolyával való viszonya elérte volt tetőpontját, kielégítette minden
várakozását, vágyát s nem tudott új szinekkel szolgálni. Minden ízében
ismerte ezt a sajátságos lényt, a lelke ott állt előtte, mint egy
preparátum a górcső alatt, nem volt semmi titka, amelynek nyitját ne
tudta volna, nem volt semmi színe, amelyet alkotó elemeire ne lett volna
képes bontani. A leány karaktere már rég nem volt rejtélyes előtte,
tisztában volt vele, hogy egy gyönge női lélekkel áll szemben, amelynek
szüntelen hullámzása tulajdonképpen épp oly egyszerü s folyton
megismétlődő tény, mint ahogy a nyárspolgár nap-nap után ugyanabban az
órában kel föl, ugyanabban az órában ebédel meg s ugyanabban az órában
tér nyugovóra. Azok a szüntelen változó érzések, amelyek a leány
lelkéből fakadtak, már nem tudták vonzani, betéve ismerte apályukat és
dagályukat s annak szabályait, és tudta, hogy mindez csak káprázat,
túlérzékenység. Az elmélyedés óráiban egyre gyakrabban vette tudomásul,
hogy csak egy érdekes, de nem rendkívüli lélekkel van dolga, amely
elpazarolta apró kincseit – csillogó, de javarészt értéktelen
csecsebecséket – és most szegényen, kifosztva áll előtte.
Néha elszégyelte magát, mikor e gondolatok mesgyéjére tévedt és szidta
magát a hálátlanságért.
– Milyen nyomorult is vagyok! – sóhajtotta ekkor őszinte szívből és
megfogadta, hogy továbbra is hű és meleg érzéssel fog viseltetni Ibolya
iránt, akinek élete talán legtisztább napjait köszönhette.
Pár hétig ura is maradt akaratának, gyöngéd volt a leány iránt, meg
akarta neki mutatni, hogy szereti, megbecsüli, a tenyerén hordozza, de
mindez csak rövid ideig tartott, ismét a kimerültség és rosszkedv vett
erőt rajta s kénytelen volt belátni, hogy a leány már nem tudja
érdekelni, mint annakelőtte s a lelke új élet, új szín után vágyakozott.
– Tartalmat az életemnek! – könyörgött a sorshoz és epedve nézett körül
a világban, a földeken, réteken, várva, honnét emelkedik föl az a
tényező, amely megváltsa kétségeitől.
Álmatlan éjszakákon már azt is elhatározta magában, hogy véget vet ennek
a hazugságnak, bevallja aljasságát, leleplezi belsejét és aztán kivert
kutyaként kalandozik el a világba, de utóbb, találkozva Ibolyával, nem
volt lelke, hogy bevallja, ami szívében forrong és tovább fűzte a hamis
képek rajzolását. Ilyenkor megint csak oda lyukadt ki, hogy tűrni fog,
hogy megadja magát a sorsnak, nem gondol semmire, férfiasan viseli a
következményeket, ha le is roskad súlyuk alatt. És úgy cselekedett,
ahogy elgondolta: tetette a vidámságot, tisztelte Ibolyát, mondva
csinált szeretettel simogatta meg selymes haját. De mikor esténkint
elhagyta a barátságos házat, a lelke, amely nem tudott szín és illat
nélkül létezni, amely egész életében csak előre rohant, mindig
változatosat, szépet, érdekeset keresett, föllázadt és a kétségbeesés
árnyképeivel öntötte el benső világát… Megborzadt arra a tudatra, hogy
így kell élnie: tartalom, hangulat, akarat nélkül és véresre harapta
ajkát. Ilyenkor izgatottan fogadta meg, hogy mégis mindent elmond
Ibolyának és megszabadul e hamis regénytől, amely lidércként feküdt a
mellén. Most érezte csak, hogy sohasem szerette a leányt igazán, hogy
csak a sajátossága, a különös lelki élete vonzotta, hogy a kíváncsiság
ejtette tőrbe, és mikor ki volt elégítve a hiúsága, többé nem talált
kapcsot, amely őket egymáshoz füzze.
Mind e gondolatok, amelyek fölött eddig sikerült napirendre térnie, most
újra fölelevenedtek előtte, amikor végigjárta a szántóföldeket, ahol
minden szorgalomról, hitről, munkáról, nyugalomról beszélt neki.
Gyülölni szerette volna ezt a csöndet, ezt a teremtői fenséget, amely
hidegen nézett le tehetetlenségére és mégis irigyelte, egész nagyságában
átérezte és százszor meg százszor szembeállította a maga törpeségével.
Mennyi békesség, mennyi tökéletesség, mennyi dicsőség! És az ő lelkében
mennyi gyöngeség, kishitüség, elernyedés! Ajakösszeszorítva végezte el
az összehasonlítást és mint már annyiszor, ismét elhatározta magában,
hogy most már véglegesen rendezi a dolgait, visszatér, s elmondja
Ibolyának mindazt, ami hetek óta a lelkében viharzik.
Mikor visszafordult a város felé s már az utolsó veteményes-kertnél
járt, ahol ingujjas bolgárok ásóval, késsel, hengerrel préselték ki a
földből a lelket, messziről egy kék napernyős hölgy közeledett feléje,
nyomában két szerteszéjjel futkosó ölebbel.
Bükkös kíváncsian nézett a távolból közeledő alak felé, – erre hölgyek
nem igen jártak, – mikor az egyik kutya széles jókedvvel száguldott
feléje s csaknem a vállára ugrott.
Cigány volt, az ügyvédné kis patkányfogója, amely dacára annak, hogy nem
volt zenebarát és Bükkös zongorázása közben síri hangon üvöltött, mégis
ragaszkodott a ház vendégéhez.
A két öleb Farkasnét kísérte, – a fiatalembernek egyszerre villámként
futott az agyán keresztül, hogy az anyának fog mindent elmondani, ez
lesz a leghelyesebb s úgy vélte: a legkíméletesebb mód és alkalom is.