Tizennyolcz évvel ezelőtt megállt Belegrád partja előtt egy hajó.
Mocskos volt a part (ma sem különb) és hordták a különféle ételeket
azok, akik különféle ételek elárusitásával foglalkoznak. Vrucsi, biali
vrucsi – kiabálták a lepényárulók; mésza, mésza, – kiabálták azon
férfiak, kik keresztül ütnek egy rudat egy egész bárányon s azon a
bárányt megsütik. Ugyanazon rudon hordják is aztán és viselik terhét és
árulják eme sült bárányt olyanoknak, akik sült bárányt akarnak enni.
Minden karima egy krajczár. Bizonyos ugyan, hogy a bárányt belepte a
légy és hogy csapatostul kullog utána a kutya, amely a rudról önként
levált falatokat kapdossa föl, de hát ez mindegy. A járachus első étel,
a járachus kitünő étel, akár légygyel van, akár légy nélkül. És
azonfelül sülve. A szerb, aki behozta a maga gyujtani való gyantás fáját
a hátán és árulta egy napon által, nem keresi, hogy milyen az az étel,
amit az éhsége csillapitására vennie kell. Tizenkét paráért meleg
lepény, hat paráért báránykaraj, ime, három krajczárból kitelt az ebéd,
amely olyan jóizü neki, hogy mikor a hus már elfogyott, még a csontot is
buzgón kapargatja.
Mikor a nagy szegedi fahajó a parthoz ért és annak módja szerint
kikötött, a csárda ajtajából egy tiz esztendős kis lány tágra nyilt
szemekkel nézte ezt az uj világot, amit még sohasem látott. A hajókon
csárdának a kormányos lakását nevezik. Apa fönt volt a domentátumon és
igazgatta a timonrudat, anya pedig főzte bent az ebédet. A Tecza lány
meg állott az ajtóban és bámulta a lassu törököket, a mozgékony
szerbeket, a török asszonyokat a feredsében, szerbeket a selyem
salaváriban. Ahogy a kikötést bevégezték és kivetették a partra a járó
deszkát, a lány kisurrant a partra.
– Tecza, messze ne mönj a hajótul! – kiáltott utána az anyja is, apja
is.
– Nem, nem – integetett a leány, aminthogy az nap még nem is ment. De
mindig beljebb bátorkodott. A hajó ott vesztegelt két héten át, mig
kirakodtak, de már a második héten nem törődött a rakomány dolgával a
kormányos, hanem az eltünt leánya után futkosott.
A Tecza elveszett. Hova lett, ki sem tudta. A parti munkások egy nap még
látták, hogy halad befelé, szóltak is neki, hogy vigyázzon, mert
eltéved. A leány mosolygott és kattogott tovább apró szegedi
papucsaiban. Azóta nem látták. Apja kétségbeesve kereste, konzultól
követhez, rendőrségtől hatósághoz szaladt minden eredmény nélkül. Nincs,
elveszett, eltünt. Bizonyosan a Dunába fulladt. Még ő rá támadtak, hogy
miért ad a hivataloknak fölösleges dolgot. Mit hord gyermeket olyan
hajón, amelynek korlátja nincsen? Az ilyen hajó olyan ház, hogy arról
nagyon könnyen ki lehet fordulni az udvarra. Az udvar pedig a Duna, akit
az elnyelt, nem igen szokta visszaadni.
Két hét mulva, mikor a vonógőzöst elébe akasztották a hajónak, hogy
hazahozza, a kormányos homályos szemmel nézte a vizet, amelynek folyása
ellenében a hajót igazgatnia kellett. A timont a könye áztatta, odalent
a csárdában pedig nem főztek ebédet e napon, mert nem volt, aki ételt
enni kivánt volna. Az asszony zokogva siratta a lányát. A hajó amugy a
széles vizen könnyen haladt, a legényeknek mi dolguk sem volt. Szótalan
pipáztak az orrban és gondolkoztak erről a szomoruságról.
*
Ugy öt éve lehet, hogy a belgrádi rendőrprefektura és a szegedi
főkapitányság összedisputált valami csavargó leány fölött. A szerbek
fővárosában kódorgott a leányzó s rossz fát tett a tüzre, amiért
elfogták. Büntetést is kaphatott bizonyosan, amit mikor kitöltött, haza
akarták küldeni.
– Hova való vagy? – kérdezték a fogolytól.
– Magyarországba – felelte büszkén az utczai leány – Szegedre.
– Hát mit keresel akkor nálunk?
– Ugy maradtam én le itt egy szegedi hajóról kislány koromban.
Azután elmondta, hogy mi minden történt vele. Igen sokat beszélt, nem
tudni, mennyi belőle az igaz. Egyébként daczos, féktelen jellemü, a
nevelés minden hiányával, félig állat. Mindenféle helyeken megfordult
már, adták és vették a szerencsétlent, már alig volt városa az
országnak, amelyben ne járt volna… A szépségéből is látszott valami.
Egyébként folyton pálinka után sóhajtozott.
A prefektura átirt a rendes uton Szegedhez, hogy van itt egy
elveszettnek hitt, elhagyatott leánya, vegye magához. Emitt
természetesen tiltakoztak, mert senkinek arról tudomása nem volt, hogy
Belgrádban egy szegedi gyerek elveszett volna. Azonfelül idegen országok
csavargóinál, tolvajainál járványos, hogy szegedi illetőségüeknek
mondják magukat. Hogy miért teszik? Nem tudni. Annyi bizonyos, hogy a
rokonérzület nem kellemes a városra, mert nagy időpocsékolással és
pörlekedéssel jár. Csavargókat, akiket valamely betegségük miatt
kórházba vettek föl valahol, egy város sem szereti a magáénak ismerni,
hogy ne fizesse az ápolási dijat. Ezért aztán mindig nagy keresgélések
vannak az anyakönyvekben, adóhivatalokban, hogy tényleg odavaló-e? Ha
pedig nem odavaló s azt megirják a másik városnak, a másik város
rendszerint nem akarja elhinni. Ebből néha formális veszekedések
támadnak az akták papirosain. Hasonlókép áll a rendőri alakokkal. Ma
Würzburgból, holnap Meránból, holnapután Münchenből küldik az irást,
hogy ott valamely veszedelmes embert fogtak el, aki szegedi
illetőségünek vallja magát. A neve Knopf Éliás, az apja pedig Knopf
Menyhért volt, azonfelül rézöntő egész addig, amig az élet egyik vagy
másik hajókötele le nem ütötte. E vallomásokból rendszerint egy szó sem
igaz, a kódorgó betyár csak időt akar nyerni. Minél több az idő, annál
könnyebben lehet szökni. Alighanem az árviz okából van ez a nagy
vonzalom a város iránt, azon véleményben lévén az álszegediek, hogy
hiszen itt ugyis elsöpört mindent a Tisza a hivatali irásokkal együtt,
hát lehet mindenfélét állitani.
A sokszoros tapasztalat után most már mindenféle külföldi jelentkezőt
kétkedéssel szokás fogadni. Igy volt itt is. Ment egyik akta a másik
után, de amennyi ment, annyi jött Belgrádból, amelyek a maguk igazsága
mellett bizonykodtak. Igy folyik a papirosháború jó ideig és jó lassan,
mert minden irás nagy kerülőket tesz a hivatalos utak rengetegében.
Egyszer aztán Belgrád elunja a dolgot, fölteszi vasutra a szegedi leányt
és mellé ad egy kisérőt, aki meg sem áll vele Szeged városáig. Itt azzal
a szóval állitja rendőrség elé, hogy ha kell, ha nem kell, elhozta a
leányt, mert az ide tartozik. Ott már sehogy sem akarják tartani, mert
pénzbe kerül, pénz pedig akkor is mentől kevesebb volt azon a tájon. Ő
most már mindenképen itt hagyja. Jól teszi a város, ha örül neki.
(Legalább egygyel többen lesznek a népszámláláskor.) Itt is hagyta, el
is ment és Szerbiában azóta senkisem törődött a leánynyal.
Emitt pedig a különös esetnek szétment a hire. Már valami erélyes
tiltakozás készült Szerbia felé, hogy de már az még sem járja, amidőn a
dolog hirtelen abba szakadt. A felsővárosról ugyanis felkövetkezett a
rendőrségre egy tisztes, időses házaspár, mondván, hogy ők ama leány
irányában vannak.
Kérdések következtek erről is, arról is; az ember elmondta, hogy régen,
kormányos korában csakugyan elmaradt a hajójáról Belgrád alatt egy tiz
esztendős lánya. A Tecza.
– Hiszen ez is Tecza – mondták neki.
– Az ám. Hát ez lösz, kéröm, a mi lányunk. Csak már láthatnánk
leginkább.
– No, az a legkevesebb.
Azonnal fölhozták a Teczát, aki addig a rendőri rabok kosztján éldegélt.
Ezután a jelenet jött, egyike azon aktusnak, amelyek nem ritkák a
rendőri hivatalokban. Az elveszett, eltévelyedett leányra sirva borult
az anyja, az apja pedig a homlokát csókolgatta.
– A Tecza ez – mondta az asszony örömmel. – Az én tulajdon leányom.
Teczuskám.
A Tecza beszélni kezdett, valami keveset magyarul, a többit szerbül. De
az ekkor tökéletes mindegy volt. A két öreg karszügyön fogta a leányt s
vitték boldogan a csöndes, eperfás felsővárosi porta felé.
A rendőrség is föllélegzett, hogy no hála istennek, ez az akta ki van
végezve. Nem kell már a ráczokkal kázsélni. Azonnal irtak is levelet
nekik, hogy rendben van minden, a leány ráakadt a szülőire. Hivatalos
tisztelettel.
*
Ötödnap mulva a tisztes, élemedett házaspár megjelent a kapitány előtt.
Mondván, hogy ők a leány irányában vannak.
– Mi a baj?
– Hát, kéröm – felelte huzódozva az öreg ember – még sem a mi lányunk
ez. Rájöttünk.
– Bizony, bizony – bólogatott az asszony. – Ez nem az én Teczám. Hiszen
annak fekete szöme volt.
– Ezé mög szőke – tette hozzá az ura. – Hát most már csak azt kérnénk
tisztelettel, tessék kiparancsolni a házunkból. Mert mán is szégyönbe
ejtött. Ami kis bor mög pálinka volt otthon, már mind fölitta és
ittasságában az utczán hempörög.
Meggyőződtek róla, hogy a két öreg valót beszél. Az elveszett és
föltalált leányzó csunya botrányokat csinált a háznál. A kamrába
megneszelte a dióspálinkát, arra rájárt és aztán szörnyü dolgokat
követett el.
– Ez nem a mi lányunk – mondták a bánatos öregek, akiknek szivét az öröm
és a szomoruság rövid idő alatt ily kétféleképen csavargatta.
Hát kinek a lánya? ki tudja? Igaz-e, hogy ő maradt le tizennyolcz év
előtt a hajóról? Vagy csak hallotta ezt a dolgot és a maga javára
forditotta? Már ebben igazat senki sem tesz.
Annyi bizonyos, hogy az öreg hajós házától eltávolitották a leányzót. De
vissza már nem küldhették, mert elismerték az illetőségét. Azóta itt
van. Szerbül lassankint felejt, de magyarul nem tanul, s voltakép most
nem tud se magyarul, se szerbül rendesen. Utczaállitó. Nincs hét, hogy
be ne fognák valami dolgáért. Olyankor lármáz és karhatalommal kell
pörditeni a kihágási biró elé. Ott nagyot kiált:
– Már megint csak hoztak engem ide, a tekintetes ur elébe…
A szokásos egy hetét kapja meg s szombat este a szabadba jutván,
vasárnap ismét bekerül az utczaszélről a kihágási biró lánya. Fogy,
egyre fogy. Öli a méreg, amit poharazni szokott. Kár pedig. Mert ő vele
kihal Magyarországon a legérdekesebb illetőségi eset.