De azok nem szólnak. Fejüket félre billentik, egyik-másik fölfelé
tekint. Hogy ugyan, hát ugyan? Igen: Hej pesti hid kűlábja… pesti hid
kűlábja – – – De mindannyian csak hallgatagok maradnak. A fény, ami a
szemekben pillanatra fölgyullad, elalszik megint.
Nem, nem. Már nem tudják. Elfeledték véglegesen.
Ha tudnám, milyen szivesen mondanám nekik.
*
Halad fölfelé a sütőasszony az alsóvárosról. Ez egy olyan asszony, aki
kenyeret szokott sütni. Emitt pedig egy szükes utczából illendő sötét
ruhába öltözött másik asszony jön ki, kendő van a kezében
összehajtogotva.
– Mék erre fölfelé, – mondja neki – mer a makói hajó möggyütt tennap.
– Az, az – felel az öreges nő lassan – möggyütt. Én is láttam. Az öreg
hajó van itt, a Szent Lőrincz. A Dégieké volt az a hajó, tudja, mikor
készült, mert itt készült még a két kis Horváthok idejibe. Azután akkor,
hogy a testvérsógorát a gugorarud fejbe ütötte –
– Ugy, ugy – vágta a szavába a sütőasszony, hogy ő is beszéljen. –
Nálunk mög nézze, mi esött. Hoznak a tanyárul gyerököket körösztölni. De
ugy igaz ám, ahogy mondom. Viszik a paphoz. Ahogy a pap levöszi rulla a
kendőt, nem gyerök van a pólyába, hanem hal.
– Hal?
– Hal. Azt mondja, ezt nem körösztölheti. Vigyék ki. Kiviszik a népek,
csodálattal. Odakint mögnézik, hát csak gyerök. Mögén visszaviszik. A
pap levöszi rulla a kendőt, hát most mög két szál gyertya van a gyerök
hejjin. Avval a pap mérges és pirongatja a népeket. Kimönnek mögén,
odakint hát csak gyerök az. Kisded gyerök. Viszik ujra vissza, gyerök
ez. A pap ujra fölvöszi rulla a kendőt. Most fehér galamb volt a
pólyában. Fölszáll és azt mondja: Köszönd, hogy se halnak, se gyertyának
hitelt nem adtál. Mer ha halnak ádsz hitelt, vizözön vöszi el a világot,
ha a gyertyának: tüzvész. Igy azonban éhhalállal pusztul el a világ.
Az öreg asszony szótalan halad.
– Nem hiszik, látja, nem akarják elhinni a népek, Kata ángyi – fakad ki
elkeseredve a sütőasszony. – Möglássa, nagy sanyaruságok követköznek.
A nap kezd följebb haladni. A folyón megmozdult az élet. Vizi molnárok
jönnek a partra ladikkal, hogy a buzát bevigyék őrölni. Három gyerek
jön, egy közülök nagy kenyeret visz.
– Nézzétök – kiáltja diadalmasan – az a mi sleppünk ott a tulsó parton.
A négyszázhuszonegyes. Ép ahun az apám is a, mer kátrányozzák a födélt.
Rögtön igen nagyot is kiált:
– Édös apám!
A szóra egy csolnak elvágódik a slepp oldalától s jön át a Tiszán a
gyerekért. Vagy a kenyérért talán. A sebes vizen lassan halad át, nehéz,
széles, ujmódi ladik. Az evezést elunja az ember, aki hajtja, mert
akármily mélyeket feszit a lapáttal a vizbe, majd csak egy helyen áll.
Hirtelen a ladik hátuljára csapja a lapátot s két kézzel oly módon kezdi
forgatni, hogy a nyele csupa „s“ betüket ir. A ladik most azonnal
megindul és megy nyilegyenest a viznek rézsut fölfelé. Igy lesz az
otromba szerszámból csavarjáratu hajó. Ugy lehet, egy ilyenfajta evezés
adta meg az ötletet a csavargőzösre annak, aki azt eltalálta. Egy
darabig most ezt nézik a partról. Hirtelen azt mondja egy öreg ember:
– Ahun jön az Ausztria a Szilveszterrel.
Messze fönt a csillogó vizen, ugy egy óra járásnyira lapos feketeség
látszik, amiből egy füstbe olvadó rúd nyulik az égnek. A hátamögött
széles barna test. Jönnek lefelé.
Hát – mondja egy másik a nézők közül – az úgy sem az Ausztria, hanem a
Ponczius.
– Már pedig nagyon mög van kend bukva, ha azt hiszi.
– Én? – ütődik meg emez.
– Kend hát.
– Hát fogadok kenddel, hogy a Ponczius.
– Én mög fogadok kenddel, hogy az Ausztria.
– Mibe?
– Hát mibe?
– Hát két kis üveg pálinka mög két sóskalács.
– Ehun-e – nyujtja a másik a kezét. – Vágja kend el, sógor.
A sógor elvágja az összefogott kezeket, miután elvágás nélkül a fogadás
nem érvényes. Az elvágás jelzi ugyanis, hogy a fogadást nem négyszemközt
kötötték, hanem ott volt a harmadik is, az elvágó, tanunak.
Ezentul mindenek érdeklődése a gőzösre irányul, amely egyre közelebb
pipál.
– Ha a Ponczius, akkor mindjárt mögüsmerkszik, csak úgy forduljon, hogy
elővágódjon a fara mögül a ladik – véli egy ember.
– Már miért?
– Mert a János a mult hétön vött vörös festéköt.
(Tudniillik, hogy majd azzal bekeni a ladik szélét czifraság
szempontjából.)
Fordul is már, hogy a fahajót, amelyet maga után huz, mint illik,
orrával fölfelé állitsa a parthoz. Egyszerre sokan kiáltanak föl:
– Ausztria!
– Ugy-e mondtam! – kiáltja a nyertes öreg.
A többiek csodálattal néznek rá. A vesztes igy szól:
– Kend még most is ott löhetne a timonrud mellett.
– Hát – mondja szerényen az – ha csak szöm köllene hozzá. De a pejkók
már nem birják. Tudja kend – teszi hozzá hamiskás mosolylyal – nagyon
sokat tánczoltam legény koromba…