A vizparton van a kis ház, félig eltemetve és rozogán, ennek ellenében
azonban haragos zöld szinüre festették kivül, a padok is zöldek bent a
korcsmaszobában, azonkép az asztalok is, de már megfehérültek, mert az
emberi könyökök apránkint ledörzsölik róluk a festéket. Benne egy idős
ember korcsmáros, ki is házisapkát viselvén a fején, ez vendégeitől való
különvalóságát mutatja. Továbbá papucsban éli világát s ugy lehet, pár
esztendeje nem volt kint a házból. Ha vendége nincs, az ajtóban áll és
hosszu szárból pipázva nézi a folyót, melyen hajók mennek és jönnek s
tudja mindenikről, hogy honnan jön és hova megy, mit visz, ki a
kormányos, bár ezt senkinek el nem mondja, mert nem beszédes. A
vendégtől sem kérdi, hogy mi tetszik, ha valamit akar, majd megmondja,
ha pedig nem mondja, ott ülhet itéletnapig, fizetvén természetesen
minden éjjeli ülésért három krajczárt.
Igy van az öreg ember az alacsony házban, bár valaha ő is volt fiatal és
a ház sem ennyire alacsony. Mint falán a czimer mutatja, nemesi kuria
volt valaha ezen épület, falun lakó földbirtokos ur városi tartózkodási
helye. Régi házak sorsa azonban, hogy elsülyedjenek, a föld körülöttük
egyre magasodik, minden évben elvesz a falból vagy féltéglányit, a régi
nemes ur, ha álmaiból fölkelne, ma már rá sem ismerne a helyre, ahol
élt.
Czégér nincsen kivül, mert fölösleges. Az, aki a helyet ismeri, ugyis
ide talál, aki pedig nem ismeri, jobb is, ha nem jön. Semmiféle szükség
uj ismeretségre nincsen, aki van is, sok. Igy délelőtt néha oly tömegben
jelennek meg a tulsóparti ráczok, hogy sokaságukkal kellemetlenséget
okoznak s még kellemetlenebb, mikor annyi bort isznak meg, hogy nem
elég, ami fönt van s a pinczébe kell érte menni. Az ördög vigye el a
torkukat. Vagy hát jó: ne kivánjunk senkinek rosszat, ne vigye el az
ördög a torkukat, de hát hogy nem tudnak másfelé menni? Pedig nem is
kedvelik őket. Jön be valami téliesen öltözött magyar s ahogy helyet
keresvén magának, forgolódna, a subaszárnynyal megsöpri az asztalt.
– Föl ne lökje már kend a boromat – inti egy másik.
– Dehogy – mondja amaz, áttekintvén a tulsó asztalhoz, ahol Stévóék
ülnek – inkább a rácz torony düljön össze…
Szerencsére nem igen értik egymás beszédét, továbbá a szerbek el vannak
foglalva az itallal is nagyon, miután sietni kell. Délre még otthon
akarnak lenni a faluban és igy aránylag rövid idő alatt kell végezni a
borral. No végeznek is. Hamar pirosra válik barna arczuk (nagyon szép
fejü emberek vannak közöttük) és ugyancsak lármáznak, egyszerre
beszélvén valamennyi. Mig végül elmennek és dülöngélve hajtják lovaikat
a falu felé.
Délben más a parti korcsma. Akkor hajósok jönnek és parti munkások és az
ital fogyása kevesebb. Ezektől már nem telik annyi, mint a falusi
gazdáktól. Ez egy héten csak egyszer jön, hát jobban költhet, mint a
hajós. Már ezek csak ugy kétdecziznek, de némely rész pálinkát iszik.
Igy a baggerosok, akik a kotrókon járnak, tavasztól őszig a viz közepén
vannak s csak néha vetődnek partra. Valamely dolog bevégzésével pedig a
munkások jönnek. Ha telehordtak buzával egy hajót, vagy kitalicskázták
egy luntrából teljesen a homokot, a pénzen itt osztozkodnak. A pénz a
kaparásnál van, aki köztük a főember, az számol a gazdával és veszekedik
is vele, mig fölmérik a partra hordott homokot, hogy az mennyi. A
homokot formás garmadákba külön emberek rakják, kik figuracsinálóknak
neveztetnek és ezek ügyeskednek, hogy a homok többet mutasson, mint
amennyi. E társasággal apró gyerekek és lányok vannak: kis öreg lelkek,
kik a munkás nehéz sorsát már tapasztalatból ismerik. Ezek is dolgosok
és tagjai a „bokor“-nak. Mikor a munkás tolja föl a meredek parton a
nehéz talicskát, elébe áll az apró gyerek vagy leány. Kötél van a
derekán, annak a végén vaskampó, azt beleakasztja a talicska elején a
karikába és kétrét görnyedve vontatja föl a partra a terhet. Más gyerek
ebben a korban még játszik, ez már keres s komolyan olvassa össze a
pénzt, amit a munkáért kapott. Mozdulatai már ugyanazok, mint az
öregeké, szijmadzagon épp ugy nyakába viseli a keszát, miben a pénzét
tartja, a pálinkából már ő is kortyant s mielőtt inna belőle, az üveggel
üdvözlésképen billent a másik felé. Köztük kis csitri lányok, oly szépek
és oly erősek ezek a gyerekek, a rövidszoknyás lányka dagadó lábizma, a
gyerekek erős nyaka egyformán barna és kemény, amint fölpiritja a nap és
megszivja a szél. Valami csodálatos komolyság van bennük, amidőn
mondják:
– Csak még sokáig jó időt adna a Jézus.
Jó napos időt, amelyen játszani lehetne és szaladgálni a kései füvön?
Nem. Csak olyan jó időt, hogy akkora fagy ne legyen, hogy jegek jőjjenek
a vizen, mert akkor megáll a munka. Akkor már nem járhat a hajó
homokért, tégláért, de nem is kellenek, mert megfagy a falakon a malter
és nincs mit dolgozni. Hát csak ilyen jó időt. Ha fuj a szél, esik az
eső, nagy a köd, ez mind nem baj, csak akkora hideg ne jőjjön, amely
megakasztja a dolgot, ezt kivánja a tizenkétesztendős gyermek, nem pedig
falovat, vagy hintát, vagy bubát, amelyet altatgatna.
Délután csönd van, csak a korcsmabeliek tesznek-vesznek. Poharak
csörömpölnek. Enni kap egy fürjmadár, amely szük, zöldre festett
kaliczkában toporog. A postás benyitja az ajtót, hogy ujságot dobjon a
szélső asztalra, kép van az ujságban, rendszerint, hogy egyik ember hogy
öli meg a másikat. Borzasztóság az ilyesmi. Továbbá jön a részeges
Jóska, az ablakos tót, valamely társával, kinek a Jóska fizet egy pohár
pálinkát. Jóska jól keres… olyan hangja van, hogy a harmadik utczába is
elhallatszik s gyakran hivják be a házakhoz ablakcsinálás szempontjából:
az olyan ember, aki igy tud kiabálni, bizonyára ért a mesterséghez is.
Jóska feddi is a társát, kit pálinkára vitt:
– Otthon van hat gyereked, mégse nem tudsz kijabálni, mint kuncsaft
szeret.
S megy aztán Jóska, kiabálva oly keményen, hogy utczahosszat megreszket
minden üres ablak.
Igy telik a nap apránkint, mignem meg kell gyujtani a lámpát, hogy
világosságot adjon. Ad is. Jó öreg lámpa ez, csorba üveg van ráhuzva
kalap gyanánt, ami igen kellemes, mert tudvalevő, hogy sokkal tovább
tart az az üveg, amelyik csorba, mint amelyik nem csorba. Amelyik ép,
egyszerre szétpattan és hat darabra esik, mig amelyik csorba egy kicsit,
minden idők viharával daczol a maga tökéletlenségében. Van ez igy néha
az emberekkel is. A csorba lámpa világát igen különféle alakokra veti.
Néhány erős ember, a vállukon az ing szakadozott, ezek a zsákolók, kik
lényegesen különböznek más parti munkástól, mivel csak amaz árut
hordják, ami zsákban van, erre büszkék és vállukon az ing azért
szakadozott, mert elkoptatja a zsák. A hintáló deszkákon könnyen viszik
a nehéz terhet és nagy örömük van abban, ha a parton álldogálók nagy
erejüket bámulják. Most igen porosak, mert czementet hordtak s fehér
tőle valamennyinek a feje. Amodább külön kompánia, néhány magyar matróz;
ismét külön kompánia, néhány horvát matróz, akik a Dráváról jöttek.
Közben elegyes publikum: vidéki népek, mi igy ülőhelyben is meglátszik,
mivel ezek tarisznyából esznek, mig a parti népek csak ugy papirosról,
amiben magukkal hozták a bolti ételt. E vidékiek különféle sorsban
vannak. Némelyiket másnapra rendelte be a törvény tanu gyanánt, vagy
hogy vádlott is esetleg; más ismét átutazóban van, de csak hajnalban
megy tovább a vonata; más ismét a reggel induló gőzhajót várja, továbbá
egy soványas asszony, ki a lányát keresi, mert elveszett hazulról a
lánya, ki csalhatta el, emberek, ki csalhatta el?
Mindenkitől kérdi, de feleletet rá adni senki sem tud, szomoru beszédét
csak hallgatják szótalan. Itt-ott sóhajtás is kél, mert sok köztük az
ügyes-bajos és annak mindannyinak volna mondani valója, de nem szól. Az
idő halad, a nép némely része hazamegy, csak a vidékiek maradnak s
néhány más, kinek nincs hova menni. Csavargóféle-forma emberek, kik még
nem züllöttek el egészen. A sötét sarokban kártyázzák a máriást s
némelyik néha kijön középre a lámpa alá, hogy megnézze, tulajdonképpen a
kezében milyen kártyák vannak. Itt-ott bóbiskolni kezdenek és alváshoz
készül a közönség. Ha sok hely van, végig dülve a padokon, ha nincsen,
akkor ugy ültő helyében, két karjával az asztalra borulva. Ez olcsóbb
is, mert három krajczár az ára, mig a padon való végignyulásért már öt
krajczár fizetendő. A vén ember bezárja a korcsmaajtót, a lámpát is
eloltja, e helyett a söntés sarkában füstölögve olajmécses ég, törött
pohárban. Ő maga a söntés mögé fekszik, hol deszkából van ágyforma
készség, sőt párna és tollas takaró. Most aztán mindenki alszik s csak
néha hallható mozgás, mikor valakinek elzsibbadt egyik karja s a másikra
fordul. Az asszony álmában néha beszél a lánya után, hivogatván, hogy
jönne elő s ugy lehet, álmában elő is jön szegénynek.
Idő multán virradni kezd. Az alvók fölérzenek s nyujtózkodik egy-egy.
Leghamarabb az emberei kászolódnak a félhomályban és első lépésük oda
tart a söntés felé. Az asztalon ott vannak a pálinkás üvegek, a poharak.
A vén ember még nagyon alszik, befelé fordulva a deszkaágyon. Lehetne
ugy tiltott módon is kortyantani, de ki tenné ezt azzal az emberrel,
kinek födele alatt hált. Kopognak hát az asztalon, azután zörögnek.
– Hej, gazda… gazda…
A gazda fölébred és sürögve dörzsöli a szemét.
– Hej, – mondja – de lefagyott a szömöm!
– Pedig még tél sincs, – neveti a többi.
– Nincs ám, – véli ismét a gazda s a poharakba öntvén a finum-fánum
törkölyből, gazdai szokás szerint köszöntő szóval él:
– Jó röggelt adjon Isten!