_Anna, Kürt, Mihály gróf, László gróf, Ferenc gróf, Stefi gróf, Viktor
gróf, Margit grófnő, Emma grófnő._
_Kürt_ (a két asszonnyal a terrasz felől jön be. Velük együtt víg
zsivajjal, Mihály, László és Stefi is. Viktor utolsónak hallgatva,
izgatottan.)
(Mikor már bent vannak, bejön _Ferenc_ gróf is. Hallgatva leül, a
szobának az _Anna_ helyével szembeeső, legtávolabbi részében.)
_Margit grófnő_ (Kürthöz): Hát csak az ősz?
_Kürt:_ Csak az ősz, grófné. A tavasz ordináré, alantas, közönséges.
Plebejus évszak. Az ősz finom, nemes, tiszta, előkelő.
_Emma grófnő:_ De a mámor, maga mámorról beszélt.
_Kürt:_ Igen, van az ősznek egy mámora, ez az igazi. A tavasz mámora
olyan, mint a must: zavaros, piszkos, semmis. Az ősz mámora édes, de
fanyar, gyönyörü és tiszta, hideg és borzongító, mint a pezsgő.
Tavasszal kis ostobaságok történnek, ősszel nagy és nagyszerü
őrültségek. Tavasszal plebejusok szeretnek, ősszel arisztokraták. (Kis
hallgatás.)
_Mihály gróf:_ Kár, hogy ön nem vadászik. Ha valaki így szereti a
természetet.
_Kürt:_ Én? Én utálom a természetet. Hiszen ezért szeretem az őszt. Csak
akkor tudok megbocsátani a természetnek, mikor megszelidül, elbágyad,
fáradtan liheg… A fákról karikázva hullanak a levelek és a halál illata
árad el az erdőben. A halál borzongató illata: ez adja az őszi mámort.
(Kis hallgatás.)
_Mihály gróf:_ Akkor tudná élvezni igazán, ha kint járna és fegyverrel
tudna bánni.
_László gróf:_ De hiszen Kürt kitünően kezel minden fegyvert.
_Kürt:_ Igen. De állatot nem szeretek ölni. Csak embert.
_Ferenc gróf_ (nem tudja a haragját egészen elfojtani): Az ember
védekezik.
_Kürt_ (vidáman): Éppen azért. Én azt szeretem. Az állat? Voltam egy-két
vadászaton, a meglőtt nyúl csecsemősírással bukik föl, a meglőtt őz
gyereksírással, a róka úgy vinnyog, mint egy szegény, öreg asszony. Nem
szállok szembe nőkkel és gyerekekkel.
_László gróf:_ Azért megyünk mi fővadra.
_Kürt:_ A szegény szarvas…! Az is ősszel szeret. Arisztokrata. Megáll…
belemennydörgi a szerelmét az erdőbe… És én egy mámoros, szerelmes
_férfit_ meglessek… orvul lelőjjem?
(Kis hallgatás.)
_Stefi gróf:_ Ez az egészben a legszebb. Az ember átveszi a gondviselés
szerepét. Megyek, fogom a fegyveremet – most én vagyok a végzet. Az
istenek akarata. Több. A bosszuálló sors. Ananké. Beleavatkozom életbe,
szerelembe… eldördül a fegyverem… és az életben maradt szarvasok – a
többiek – bűnről és bűnhődésről beszélnek, felsőbb hatalmakról, amelyek
megfenyítettek egy elbizakodott vétkest.
(Kis szünet.)
_Stefi gróf_ (folytatja): Én is úgy halok meg… valamikor… Szerelmesen,
mámorosan bőgök majd… egyszerre jön a halál és felfordulok. „Ez a bűneim
büntetése“, gondolom. Pedig csak valami láthatatlan felsőbb lény
vadászott… cserkészett… rámkapta a fegyverét… éppen amikor a
legszerelmesebben és legmámorosabban bőgtem…
(Kis szünet.)
_Kürt:_ Lehet… lehet, hogy ilyenek a végzet utai. Én azonban semmi
kedvet sem érzek rá, hogy beleavatkozzam az ilyen dologba… különösen
szerelmi harcokba… Hadd verekedjék ki ezeket a harcokat maguk között: a
szarvasok is, az emberek is.
_László gróf:_ A szarvasok már harcolnak odakint. Tegnap már
behallatszott a bőgésük. Holdvilágos az éjszaka… pompás vadászat lesz.
_Stefi gróf:_ Egyet azért sajnálok: hogy az ember önkéntelenül is
segítségére van az asszonyi léhaságnak. Hajh az asszonyok, az asszonyok!
Az asszonyok közömbösen várnak, míg a férfiak életre-halálra tusakodnak.
Azután, azután a győzőhöz csatlakoznak.
_Emma grófnő_ (mosolygó sértődöttséggel): De csak odakint. A
szarvasoknál!
_Stefi gróf:_ Nem a… a… Persze, a szarvasoknál. A szerencsésebbhez
csatlakoznak. Ahhoz, amelyik elkerülte a golyót. Ezek az asszonyok, ezek
az asszonyok!
_Kürt:_ Ezért nem volna szabad beleavatkozni a harcba. Hadd győzzön az
erő. Hadd győzzön a támadó fiatalság, – ha tud, – a maga erejéből.
(Kint kocsirobogás.)
_Ferenc gróf_ (föláll): A támadó fiatalságot véres fejjel kergetik
vissza… odakint. Odakint többnyire az öregek győznek. Itt a kocsi.
Mehetünk.
_Kürt:_ Jó mulatást. Jó vadászatot.
_Ferenc gróf_ (egy intéssel elbúcsúzik a maradóktól): Jó éjszakát Anna…
_Anna_ (föláll): Jó éjszakát. (Egy másodpercre farkasszemet néznek.)
_Anna_ (odahajtja a homlokát).
_Ferenc gróf_ (futóan, elfacsarodó arccal megcsókolja): Viszontlátásra.
_Anna:_ Viszontlátásra. (Gyorsan megfordul és kimegy.)
_László gróf, Mihály gróf és Viktor gróf_ (is mennek).
_Emma grófnő:_ Holnap délelőtt itthon vagytok?
_Mihály gróf:_ Igen, igen. Már tízre itthon vagyunk.
(Anna kivételével mindnyájan kimennek a terraszra. Kint rövid búcsúzás.
Kocsirobogás.)
_Emma grófnő, Margit grófnő_ és _Kürt_ (visszajönnek).
_Margit grófnő_ (ásítozik): Istenem… de elálmosodtam… A lovaglás is sok
volt… a tennisz pedig halálra fárasztott… (Ásítozik.)
_Kürt:_ Kimélnie kellene magát grófné. A sport túlhajtása árt ám a
szívnek.
_Margit grófnő_ (kissé megijedten): Igazán?! (Más hangon.) Majd
vigyázok… most alig várom, hogy ágyban legyek. (Ásít.) Megyek is. Jó
éjszakát. (Üdvözlések. Annához:) Jó éjszakát drágám.
_Anna:_ Jó éjszakát édesem.
_Margit grófnő_ (elmegy balra).
_Emma grófnő_ (Kürthöz): Azt hiszem, igaza van, mértéket kell tartani.
Ma én is igazán elfáradtam.
_Anna_ (észreveszi, hogy egyedül akarják hagyni Kürttel, hirtelen
föláll): Jó lesz ha te is lefekszel szívem. Én is jó példával járok
elől. Jó éjszakát. (Megy jobb felé.)
_Emma grófnő:_ Jó éjszakát drágám.
(Szünet. Kürt a grófnét nézi; az asszony kerüli a pillantását, de végre
is rá kell néznie.)
_Kürt_ (a legnyugodtabb, kötekedő arcátlanságával): Grófné… egyedül
hagytak bennünket… Nincs ebben valami gyöngéd szándékosság?
_Emma grófnő_ (egy olyan mozdulatot tesz, mint aki azt mondja: hát ez
hihetetlen).
_Kürt:_ Asszonyok szeretik a vágyódókat… szívesen félreállnak az
útjukból… örülnek, ha elvonulhatnak.
_Emma grófnő:_ Kürt, a maga szemtelensége fölülmúl minden emberi
mértéket. Csak nem akar most nekem udvarolni.
_Kürt:_ De igen. Teljes lendülettel. Jó kedvvel. Félrecsapott kalappal,
mint egy duhaj parasztlegény.
_Emma grófnő:_ Miket mert az előbb is mondani… nem félt? Maga
hallatlanul vakmerő.
_Kürt_ (közeledik hozzá): És maga grófnő? Egy cseppet sem? Ha csak egy
kis vakmerőség volna magában… egy kis kötekedő kedv… akkor megérezné,
milyen furcsa az, hogy mi most itt egyedül maradtunk, hogy éppen
bennünket hagytak egyedül… és… megérezné… hogy legforróbb csók az,
amelyet a legvakmerőbben vált az ember… a legelszántabban… a
legfurcsábban kinevetve másokat…
_Emma grófnő_ (kissé bágyadtan): Ah… hogy mer ilyet mondani… én
fölmegyek…
_Kürt:_ És én fölkisérem. Lábujjhegyen. Lopva. Összesímulva. Mindenkit
megcsalva… nem egy embert, – tízet…
_Emma grófnő:_ Hiszen magának itt kell maradnia.
_Kürt:_ Az más. Arra ne gondoljon. Azzal ne törődjék. Az később van.
Most fölvillant előttünk egy égő és csodálatos félórának a reménye… most
elcikázott a szemünk előtt, mint a villám, egy páratlan, egy nagyszerü,
egy mámoros vakmerőség gondolata… Csak ezt most! Semmi mást! (A hangja
egy másodpercre sem válik meleggé. Ő maga maradt hideg, vizsgálódó,
közömbös. Inkább kisérlet, megszokott vakmerőség az egész a számára, nem
komoly vágy.)
_Emma grófnő:_ Lehetetlen. Lehetetlen. Nem jöhetne vissza idejekorán.
(Ránéz; a Kürt hideg és vizsgálódó pillantása kijózanítja.) Ah, hiszen
maga nem gondolja komolyan. Most is hazudott. (Elfordul; azután
megindul, megáll és visszafordul.) Én megyek. Maga maradjon itt. És
hazudjék több művészettel. (Elmegy balra.)
_Kürt_ (fanyar mosolygással, – egy kis ajkbiggyesztéssel néz utána;
azután megfordul, átsétál a szobán, ahol egészen egyedül maradt, kinéz
jobbra; előre jön, megáll és komolyan maga elé néz. Azután elűzi a saját
komolyságát, vállat von, odamegy a pianinóhoz és – mintha a saját
helyzetét travesztálná – halkan játsza rajta a Parasztbecsület
intermezzóját, azután félhangon dudolja: „Oh Lola, arcod olyan, mint a
liljom s mint ért cseresznye olyan az ajkad…“).