_László gróf. Stefi gróf. Kürt._
_Stefi gróf:_ Itt vagyok.
_László gróf_ (gyorsan): Igazad volt. Arról beszéltek.
_Stefi gróf:_ Nohát…! Az én szemem…! Szerelmi dolgokban…! És most mi
lesz? Mikor kezdődik az isteni szinjáték, az elragadó, _örök, örök_
komédia?
_László gróf_ (gyorsan): Én mindjárt visszajövök. Várj itt, egy percig.
Ha Kürt ki akarna jönni, tartóztasd föl addig, míg én a többiekkel
beszélek. Ne engedd kimenni… azután a többiek kint fogják, amíg én
Ferenccel beszélek.
_Stefi gróf:_ Jó, jó… (Dörzsöli a kezét.) Zajlik az élet, zajlik az
élet. (László gróf kimegy, de ő tovább mondja.) Én csak mint amatőr
gyönyörködöm már a zajlásában, de így is elragadó, sőt csak így van
tiszta, művészi öröme az embernek belőle. Nekem mindegy: jobbra dől,
vagy balra dől… (A szava dünnyögésbe vész; a pianinóhoz sétál, játszani
kezd rajta.)
_Kürt_ (balról jön, felöltő van rajta).
_Stefi gróf_ (ekkor nagy nyomatékkal kezd játszani és hangosan – de
szavak nélkül – dudol azzal a célzattal, hogy Kürt megálljon).
_Kürt_ (meg is áll egy másodpercre, meg akarja kérdezni, mi a dal, de
ideges; egy ideges mozdulattal abbahagyja tehát a dolgot és indul
kifelé).
_Stefi gróf_ (félszemmel nézte; azután – mikor látja, hogy megy – úgy
tesz, mintha most vette volna észre): Hallo old boy! Ön még nem
hallotta?
_Kürt:_ Mit?
_Stefi gróf:_ Nem? Pedig ön fogja igazán méltányolni.
_Kürt:_ Mit?
_Stefi gróf_ (lassan): Tudja: én utálom a népdalokat. Galambom,
gerlicém, gerlém, tubám, subám, bundám, gallérom, (erre emelkedőbb
hangon:) nadrágom, sás, káka, nád, ruca, csillag, hólyag, haramia! –
utálom. Az egész népköltészet blague, vicc, mumpic. De néha talál az
ember egy olyat, hogy sírni tudna örömében és elragadtatásában.
_Kürt_ (szórakozottan): Igen… van néhány olyan…
_Stefi gróf:_ Ön tud olyat? Például.
_Kürt_ (szórakozottan): Hát istenem… például: „Amerre én járok, még a
fák is sírnak…“
_Stefi gróf_ (undorral): A… á… áh! Dehogy. Hiszen ez is csillagom,
subám, gallérom, nád, káka, sás! – Nem ilyent. Olyant, amiben filozófia
van. Tud olyant?
_Kürt_ (szórakozottan, menni akar): Nem… olyant nem tudok.
_Stefi gróf:_ De én igen. Most találtam. Ez mégis csak nagyszerü egy
vidék… Ma hallottam. Hallgassa meg:
Meghalt a juhász! –
Ki mondja most a kutyának: – Csiba te.
(Szünet.) Elragadó, mi?
_Kürt:_ Igen. Ez… ez az egész?
_Stefi gróf:_ Igen. Ez benne a nagyszerü. Semmi bundám, bánatom,
csillagom: nem négy sor, nem két negyed, a dalforma is át van törve, –
egyszerűen: meghalt a juhász…
_Kürt_ (szórakozottan, menni akar): Igazán, nagyon érdekes.
_Stefi gróf:_ Több, mint érdekes. Mély; bölcs, elmés, schoppenhaueri.
Látja: minden filozófiának a halál a kezdete. Az ember ott válik
emberré, mikor gondolkozni kezd a halálról. (Fájdalmasan.) „Ki mondja
most a kutyának: csiba te!“ Ebben benne van minden: a juhász élete, a
kutya élete, a juhásznak a kutya iránt való hálátlansága is, a kutya
további sorsa, elhagyatottsága, az emberre ráutalt volta. (Kürt ideges
és menni szeretne.) A megható a dologban az, hogy a juhász meghalt.
Pedig mit veszített? Mindössze azt: nem mondhatja a kutyának: csiba te.
Másrészt: a juhász és a kutya: ez egy kis közösség, egy életszöglet, egy
mikrokozmosz. Ennek most vége. És föltárul a nagy probléma: hogyan
alakul a kutya sorsa: „Csiba te“, ez nem volt kedveskedés. De
(tragikusan) ki mondja ezentúl? (Kürt menni akar.) És… és… ebben a
vonatkozásban maga a „csiba te“ önálló létet kap, egy bizonyos
autonómiát, függetlenné lesz embertől és kutyától… és… és…
(A terrasz ajtajában megjelenik László gróf.)
_Kürt_ (szórakozottan): És?
_Stefi gróf_ (megkönnyebbülten): És… eddig van. Vége. Gyönyörü, mi?
_Kürt:_ Elragadó! (Szórakozottan indul kifelé.)
_László gróf_ (az ajtóban Kürthöz): Menj, menj, az asszonyok
reklamálnak. Kérdezni akarnak tőled valamit, udvaroltatni maguknak, vagy
udvarolni neked egy kicsit.
_Kürt_ (szórakozottan): Igen, megyek. (Megy és az ajtóban találkozik
Viktor gróffal, aki ingerülten, dühvel, utálattal akar a szemébe nézni.)
_Kürt_ (észre sem veszi, hanem kimegy).