_Anna és Kürt, később az egész társaság._
_Anna_ (körülnéz, látja, hogy egyedül maradt Kürttel; föláll és kifelé
indul).
_Kürt:_ Anna… maradjon itt.
_Anna_ (alig láthatóan nemet int a fejével; megy tovább).
_Kürt:_ Anna… maradjon itt. (Mikor látja, hogy a lány tovább megy, elébe
áll). Itt marad Anna.
_Anna_ (ingerülten): Mit akar Kürt? Miért áll elém? Eresszen az utamra.
_Kürt:_ Miért kerül engem olyan kihívóan. (Anna nem felel.) Olyan sürgős
az, hogy _közöttük_ legyen? Olyan jól érzi magát közöttük?
_Anna_ (vállat von, ki akar menni).
_Kürt:_ Mondja Anna, nem érzi maga azt a jeges dölyföt, amely róluk
magára árad? Nem érzi, hogy megalázza magát ez a dölyf, milyen
lealacsonyító dolog, tűrni ezt az elfojtott gőgöt. Nem érzi a szükségét,
hogy néha elmeneküljön tőlük, hogy egy percre elfelejtse mindezt…
föllélegzen… úgy beszéljen valakivel, mint ahogy ember szokott az
emberrel, barát a baráttal… egyenlő rangon, nyílt tekintettel, őszinte
szívvel…
_Anna_ (feléje fordul; halk, nagy keserűséggel): Maga nekem nem barátom
Kürt. És én tudom, hogy ők gyűlölnek engem. De magához nem menekülhetek;
és nekem mégis jobb közöttük, akikkel harcban állok, mert magát, magát
én gyűlölöm, Kürt.
_Kürt:_ Jó. Ennek örülök. Akkor maradnia kell.
_Anna:_ Maradnom… Ezért?…
_Kürt:_ Igen. Hiszen a gyűlölet még nagyobb erővel sodorja az egyik
embert a másik felé, mint a szeretet. Ennek örülök.
_Anna:_ Miért örül neki?
_Kürt:_ Mert attól tartottam, közömbös vagyok magának. Ha gyűlöl: jó.
_Anna_ (hevesen, de halkan): Gyűlölöm, utálom, megvetem.
_Kürt:_ Nagyon jó. Látja Anna, akkor megmondom magának, miért vagyok én
itt.
_Anna_ (gúnyosan): Most már tudja?
_Kürt:_ Megmondom, miért vagyok itt, megmondom, mert tudom, miért van
maga itt.
_Anna:_ Azt is tudja? Akkor hát!…
_Kürt:_ Megmondom, miért vagyok én itt: maga miatt.
_Anna_ (megvetően): Kürt, ne hazudjék!
_Kürt:_ Csak maga miatt vagyok itt Anna. Semmi másért. Semmi más
értelme, semmi más célja nincs az ittlevésemnek, csak maga.
_Anna:_ Nem igaz.
_Kürt:_ Higyje el Anna… ha maga nem volna itt… én sohasem kerültem volna
ide…
_Anna_ (kínzottan): Nem igaz, nem igaz… El akarja velem hitetni, hogy ez
az egész dolog itt az előbb komédia volt.
_Kürt:_ Az volt. Szavamra mondom, hogy az volt.
_Anna:_ És maga nem akar képviselő lenni?
_Kürt:_ Eszemágában sincs, Anna. Egész életemben fütyültem a közügyekre
és utáltam a politikát.
_Anna_ (megvetően): Hát akkor mirevaló volt ez az egész. Csalni…
Utálatos és rút dolog.
_Kürt:_ Mi módon juthattam volna másképpen a maga közelébe? Milyen
jogcímen kerülhettem volna ide? Mondhattam azt, hogy futok egy édes száj
után, amely valamikor rám mosolygott, két fátyolos, szomoru szem után,
amely valamikor az én szemembe nézett bizalommal, egy meleg, erős, szép,
szép, szép kéz után, amelyet ostoba módon elszalasztottam?…
_Anna_ (szinte az akarata ellenére végighallgatta, most kifakad): Menjen
el előlem, Kürt. (Elmegy tőle.) Ne álljon az én utamba, Kürt! Miért
mondja mindezt most én nekem? Mit akar én tőlem, Kürt? Mit akar most én
tőlem?
_Kürt:_ Ezt kérdezi Anna?
_Anna_ (magánkívül, de halkan): Ne álljon az én utamba, Kürt. Én jó
vagyok… a jó Isten látja a lelkemet, hogy én jó vagyok… én mindig jó
akartam lenni… Maga pedig hideg, sívár, szívtelen, számító,
lelkiismeretlen, rideg, kegyetlen, lelkeket fosztogató, asszonyvadász.
Egyszer már az utamba került… megsebzett… fájdalmat okozott nekem…
megbénított… Azóta… kihevertem… meggyógyultam… újra megerősödtem…
találtam egy olyan útat, amely, azt hiszem, nyugalomhoz és
elégedettséghez vezet. Ne álljon elém Kürt, mert én jó vagyok… de
magát!… de magával…! (Ökölbe szorítja a kezét. Azután halkabban.) Menjen
az utamból, Kürt! (Szünet.)
_Kürt_ (kissé bágyadtan): Csodálatos… hiszen maga csakugyan jó, Anna.
Miért gyűlöl engem ilyen féktelenül?
_Anna:_ Még kérdezi.
_Kürt:_ Istenem… én szerettem magát… és meg is mondtam. Ez az egész.
_Anna:_ Úgy tett, mintha szeretett volna. Azt mondta… nekem is azt
hazudta, hogy szeret. És amikor látta, amikor látta, hogy nem vagyok
olyan olcsó, mint azok, akikkel magának dolga szokott lenni… amikor
látta, hogy én csak egy életre tudok valakit szeretni, akkor… elment.
Nem: ott hagyott. Nem, – megszökött tőlem. Egy jó, egy őszinte szó
nélkül, gyáván, hazugul.
_Kürt:_ Anna… én most nem akarom mentegetni magamat. Nem akarom
elmondani, hogy én éppen annyit szenvedtem, mint maga. Csak azt akarom
megkérdezni: valóban olyan nagy ok ez a gyűlöletre… az utálatra?… Mi
történt magával? Teljes épségben van, frissen ragyogó szépségben van…
mit veszített maga?
_Anna:_ A bizalmamat. A magamban való hitemet. Azt a meggyőződésemet,
hogy az én életem megér egy másik életet, hogy ha én valaki mellé akarok
állni egy életre, akkor az nem csapás, amely elől szökni kell, hanem
ajándék… hanem öröm… hanem szeretettel fogadott szövetség.
_Kürt:_ De gyűlöletre ezért még sincs oka… Ha minden lány gyűlölne
mindenkit, aki nem vette el. Kiheverik, elfelejtik, mást szeretnek.
_Anna:_ Gyűlöletre… talán igazán nincs. És nem minden lány gyűlöli azt,
aki nem vette el. Kiheverik. Elfelejtik. De megmarad bennük a
méltatlanul elpazarolt nagy leányszeretet salakja… a megszégyenülés… az
utálat… az utálat a rút mult iránt, az utálat egy betegség iránt, az
utálat az iránt, aki a lelkünket elárulta. Ez marad meg. (Szünet.)
_Kürt_ (ismét magához tért): Anna… mindebben talán igaza volna, ha én…
elhagytam volna. Elárultam volna. De hiszen én itt vagyok.
_Anna:_ Ne akarja velem elhitetni, Kürt, hogy én miattam van itt… Magán
csak erőt vett egy percre… a vadászszenvedélye, azért mondta mindezt
nekem.
_Kürt:_ Nem, Anna. Meglátja, holnap is ezt mondom és holnapután is, amíg
csak itt lehetek. Igen, én tudom, nekem persze nehéz versenyeznem… a
Cserháti-hitbizománnyal. Én nem kinálhatok milliókat.
_Anna_ (fölszisszenve): Ne mondja ezt, Kürt, maga nagyon jól tudja,
milyen kevéssel tudtam volna én megelégedni. Ne mondja ezt.
_Kürt:_ Én azért vagyok itt, hogy ezt mondjam.
_Anna:_ Nem igaz. Miért nem mondta akkor eddig?
_Kürt:_ Mert nem tudtam még, miért van itt maga, Anna… ide figyeljen…
hiszen én tudom, hogy maga tavaly töltött itt egy éjszakát… Tudom,
tudom, mi történt akkor, ne tiltakozzék. De látja, én most azt hittem…
ne haragudjék érte… bevallom, azt hittem, maga odadobta magát, hogy maga
a szeretője.
_Anna_ (halkan fölsikolt).
_Kürt_ (gyorsan): Vártam, figyeltem. És amióta tudom, hogy nem az,
látja, azóta tudom, miért vagyok itt. (Halkan.) Azért vagyok itt, Anna,
hogy ezt a házasságot meggátoljam.
_Anna:_ Menjen, menjen, menjen, Kürt. Én ezt az öreg embert szeretem;
derék, jó, nemes, nagylelkü. Felém nyujtotta a becsületes erős kezét.
Tele van iránta hálával a szívem, nincs benne hely semmiféle más érzés
számára. Én hozzá ragaszkodom, én hozzá hű vagyok, én hozzá hű maradok.
Menjen, Kürt.
_Kürt:_ Anna… egy öreg ember… hatvanéves aggastyán… Nem pirul Anna? Nem
szégyelli magát Anna? Odaadja magát neki. Nem érzi, milyen megalázó
milyen becstelen dolog ez?
_Anna:_ Hallgasson, hallgasson.
_Kürt:_ Eladja magát. Eladja magát, Anna. De én szeretem. Én szeretem és
én – ezt a házasságot meg fogom gátolni.
_Anna:_ Nem!
_Kürt:_ Igen!
_Anna_ (könyörögve): Menjen el innen.
_Kürt:_ Itt maradok. Mert szeretem.
_Anna:_ Én nem tűröm ezt… ne beszéljen velem így… akkor én neki mondom
meg…
_Kürt:_ Mondja meg neki, Anna. Áruljon el. Dobasson ki. Én szeretem
magát, Anna… menjen és mondja meg neki.
_Anna_ (fuldokolva): Megmondom. Egy percet sem várok.
_Kürt:_ Mondja meg… szeretem… meggátolom ezt a házasságot… Mondja meg,
Anna.
_Ferenc gróf_ (jön a veranda felől, utána beszállingóznak a többiek).
_Anna_ (sápadtan támaszkodik a zongorához).
_Kürt_ (nyugodtan nézi).
_Ferenc gróf:_ Ah, itt van, Anna? Kerestem. Mit csináltak itt?
_Anna:_ Beszélgettünk…
_Ferenc gróf_ (nem gyanakodva, inkább kedvesen): Ilyen sokáig. Miért nem
jött le? Miről beszélgettek?
_Anna:_ Ah… Mindenféléről… mindenféléről… (Egy másodpercre föllobban a
haragja.) Kürt… Kürt… Kürt… (elfulladva:) pesti történeteket adott elő.
_Ferenc gróf:_ Utálom Pestet. Az emberek le nem vennék a kalapjukat…
bottal kellene leverni a fejükről… Anna, a maga két új deresét mutattam
meg Mihálynak. Egy hét mulva maga hajtja őket. Csak jó kemény ököllel
megfogni a gyeplőt… puha szájuk van, de tüzesek… Mutassa az öklét.
_Anna_ (mosolyogva mutatja).
_Stefi gróf_ (időközben odasétált): Micsoda pompás ökle van. Nagyszerü!
_Ferenc gróf:_ Mi! Mi! Sima, mint a bársony, de kemény, mint a vas.
(A társaság elhelyezkedett.)
_Stefi gróf:_ Boldog, szép, nagyszerü egészség. Jókedvü, egészséges
fiatalság. Nekem nagyon rossz kedvem van… (Leül egy asztal mellé,
Annával szemben.)
_Ferenc gróf_ (most mögöttük áll).
_Anna:_ Miért, Stefi?
_Stefi gróf:_ Látja, Anna, a többiek nem értik. Maga meg fogja érteni.
Én az éjjel azt álmodtam, hogy macska vagyok.
_Anna:_ Ez nem olyan nagy szerencsétlenség még.
_Stefi gróf:_ Várjon csak, Anna. Egyszer egy bölcs már álmodta ezt. És
most én is úgy vagyok, mint ő: nem tudom, az éjjel voltam-e ember, aki
azt álmodja, hogy macska, vagy most vagyok macska, amelyik azt álmodja,
hogy ember. Érti ezt? Kétségbeejtő. Érti ezt?
_Anna_ (mosolyogva): Értem, de nem kétségbeejtő.
_Stefi gróf:_ Nem? Nem? Hogy az embernek még az élet realitására sincs
semmiféle bizonyítéka. Látja: most nem tudom, ébren vagyok-e, vagy
álmodom. Nem tudom. Nem tudom. (Gondolataiba merül.)
_Anna_ (mosolyogva áthajlik hozzá és megcsípi a karját).
_Stefi gróf:_ Jaj!
_Anna_ (mosolyogva bólint neki): Ébren van Stefi!
_Ferenc gróf_ (harsányan felkacag).
_Mihály gróf_ (a tulsó oldalon, ahol a társaság másik része verődött
össze): Szóval, ön azt mondja, hogy hazudni kell.
_Kürt_ (nagyon komolyan): Mindig, gróf úr.
_Emma grófnő_ (ugyanúgy ül Kürttel szemben, mint előbb): Látja, én
mindig mondtam, az ember sohasem tudja, mikor higyjen magának.
_Kürt_ (komolyan): Sohase, grófné.
_Emma grófnő_ (halk keserűséggel): Sohase, igazán kedves az őszintesége.
_Kürt:_ De grófné, miért hiszi el éppen most az egyszer, hogy igazat
mondtam?
_Emma grófnő:_ Hogyan… mit… nem értem.
_Kürt:_ Ha sohasem lehet nekem hinni… akkor _akkor_ sem lehet, mikor azt
mondom, hogy (kézmozdulat).
_Emma grófnő:_ Hja… úgy… most értem!
_Kürt:_ Hiszen én egyébként csak azt akartam mondani, hogy a hazugság a
magasabb, talán legmagasabb életforma. (Lászlóhoz:) Ugyebár vannak
hazugságok, amelyek kötelezők? És minden társaságbeli fegyelemnek,
minden magasabbrendü társaséletnek – minek mondjam ezt! – nagyszerü
hazugságok az alapjai!
_Mihály gróf:_ De ön azt mondja, minden sikernek is!
_Kürt:_ Igen, gróf úr.
_Ferenc gróf_ (odafülelt, odaáll): Mit, ön azt mondja, hogy hazudni
kell?
_Kürt:_ Igen, gróf úr!
_Ferenc gróf_ (nagyon méltatlankodva csóválja meg a fejét; nem szól;
nyilvánvaló, hogy a Kürt következő kis előadása fölháborítja).
_Anna_ (is odafigyel).
_Margit grófnő:_ De ön azt mondta, hogy az élete első sikerét egy
hazugságnak köszönheti. Hogyan történt az?
_Kürt:_ Az úgy történt grófné, hogy én az első gimnáziumba Budapesten
jártam. Abban az évben volt a múzeumban az ornitológiai kiállítás. (Egy
kérdő tekintetre.) Kitömött madarak… Én több ízben kaptam pénzt rá, hogy
bemenjek ebbe a tanulságos kiállításba; a múzeum lépcsőjéig el is
jutottam, be is bámultam az első nagy terembe, de azután győzött az
ördög: másra költöttem a pénzt. Következő évben az apámat, – aki
államhivatalnok volt. – vidékre helyezték. Itt vidéken, a második
gimnáziumban madarakról beszél egy napon valamelyik tanárom és azt
kérdezi: „Igaz, nem látta közületek valaki véletlenül Budapesten az
ornitológiai kiállitást?“ Én fölugrom. Fölrobbanok. – Én. – A tanár
rámnéz. Valami gyanúja támad. „Úgy“, – mondja, – „hm, hm… hát ha láttad,
mondd meg nekem…“ Az én eremben megfagy a vér. „Mondd meg nekem, milyen
madár volt az, amelyik mindjárt a bejárattal szemben a terem közepén
volt.“ A szívem egy nagyot dobban: „Halászsas, – pandion haliaetus“, –
vágom ki keményen. Azt az egyet tudtam, azt az egyetlenegyet, mert
ötvenszer bámultam rá be a bejáraton keresztül. Megdícsértek. Kitünő fiu
vagyok. Szorgalmas. Értelmes. Derék. Ezt a hitet azután ki nem lehetett
irtani. Ragyogó bizonyítványaim voltak. (Nevetés.) Ez volt, grófné, az
én első sikerem a hazugsággal. És azóta tudom, hogy hazudni kell. A
hazugság jó, hálás, termékeny, a hazugság a művészek, a bátrak és az
előkelőek világa, másodrangu ember ebben a világban egy lépést sem
tehet, de aki arra való, az ragyoghat és repülhet itt. Hazudni kell,
művészettel, bátran, fönségesen kell hazudni.
(Mindenki Kürtöt hallgatja; a terrasz felől két inas jön tálcákkal,
csészékkel; egy csevegő előkelő társaság képe.)
_(Függöny.)_