(Ebéd után. Feketekávés csészék az asztalokon, szivarok, cigaretták.)
_Stefi gróf_ (bele van omolva egy karosszékbe és csak az illendőség
gátolja meg benne, hogy hosszúra nyujtott lábait fel ne rakja egy
diványra).
_Anna_ (a verandán ül – az üvegfalon át látható – és olvas).
_László gróf, Emma grófnő és Kürt_ (elől, a jobboldalon ülnek, egy
ujságokkal megrakott asztal körül. Olvasnak és beszélgetnek).
_Kürt_ (halkan László grófhoz): Nem mondod meg?
_László gróf_ (mosolyogva int nem-et, halkan): Nem.
_Ferenc gróf_ (átjön a hallon, megáll a hármas társaság előtt): Mihályék
még mindég nincsenek itt!
_László gróf:_ Igen… nincsenek…
_Ferenc gróf_ (ránéz Emma grófnőre): Azt táviratozták, hogy ebéd után
itt lesznek.
_Emma grófnő_ (mentegetődzve): Igen, csakugyan azt táviratozták.
_Ferenc gróf:_ Mi már egy félórája, hogy megebédeltünk és még mindig
nincsenek itt.
_Stefi gróf_ (megszólal a karosszék mélyéről): Ők biztosan az ő
ebédjükre gondoltak, nem a mienkre és most talán még csak a levesnél
tartanak. (Fenyegető, rendreutasító pillantások érik; visszadől és nagy
füstfelhő mögé rejtőzik.)
_Ferenc gróf_ (jupiteri pillantással fordul el tőle): Miért nincsenek
még itt?
_Kürt_ (nyugodtan, mindig nagyon nyugodtan beszél, szinte egyhangon,
halkan, mozdulatlan arccal): Bizonyosan a vonat késik.
_Ferenc gróf_ (fenyegetően): A vonat!
_Kürt:_ Igen.
_Ferenc gróf:_ Ez már a mult héten is megtörtént.
_Kürt:_ Igen… én nem tehetek róla… ez meg szokott történni.
_Ferenc gróf:_ A vonat! Ön azt mondja, a vonat? Egyszer már odalent
Cserháton is egy órahosszat kellett rá várnom.
_Stefi gróf:_ Az más vonat volt. (Szemrehányó pillantások.)
_Ferenc gróf:_ A vonat! Én ezt nem fogom türni! (Megfordul és kimegy,
hátra a verandára.)
_Stefi gróf_ (föláll és lötyögő léptekkel odasétál a társasághoz. Utána
néz Ferenc grófnak): Meglátjátok, meg fogja büntetni a vonatot.
_Emma grófnő:_ Ugyan Stefi!
_László gróf:_ Kérlek Stefi!
_Stefi gróf_ (visszasétál a helyére): Meg fogja büntetni a magyar
királyi államvasutakat. (Kis szünet.)
_László gróf_ (Kürthöz és egy kissé Emma grófnőhöz): Kérlek, Ferencnek
annyi a bosszúsága. Itt van ez a kétszáz hold szőlleje, a parasztok
folyton lopkodják és ő semmit sem tud ellenük tenni.
_Kürt_ (nyugodtan, halkan): Hát miért akar ellenük tenni valamit?
_László gróf:_ No hallod! Amikor lopják!
_Kürt:_ Hát mennyit lopnak el tőle? A termése háromnegyedrészét? (Intés:
nem.) A felét? (Nem.) Az ötödét? (Igen, körülbelül.) Nohát, az ötödét
hadd lopják. Úgy ahogyan volt valamikor papi tized, ez most a
szegény-ötöd. Ezt hagyni kell.
_László gróf:_ Nem is azért, amit ellopnak. Az elv miatt.
_Kürt_ (nyugodtan, sohasem szentenciózusan, inkább közömbös
egyhangusággal): Éppen az elv miatt kell hagyni. Hadd lopjanak egy
kicsit. A mai élet lopással enyhitett pénzuralom. Ez jár a szegényeknek.
Ha semmijök sincs, legalább lopniok legyen szabad. Ezen ne háborodjék
föl az, akinek sok van. Örüljön, hogy még annyi marad neki.
_László gróf:_ Pszt, te! Jön az öreg… No ez szép kis programmbeszéd… Meg
ne hallja… az isten szerelmére ilyet ne mondj előtte…
_Kürt:_ De igen. Éppen ő előtte. (Halkan.) Kezdem unni a dolgot; –
megmondod végre, minek vagyok itt, igen vagy nem?
_László gróf:_ Várj még… egy kicsit… még ma!
_Ferenc gróf_ (visszajött, megáll): Ha a vonat Cserháton mégegyszer
késik, beszüntetem a cserháti állomásfőnök ujévi ajándékát.
_Stefi gróf_ (fölkacag és ég felé nyujtja a két lábát, azután visszadől
a székbe egy füstfelhő mögé).
_Ferenc gróf_ (végignézi egy megsemmisítően lenéző pillantással): Nem
tűröm ezeket az állapotokat. Innen a faluból már megint négy paraszt
vándorolt ki Amerikába.
_László gróf:_ Hm, hm! Hallatlan.
_Emma grófnő:_ Igen… így van Ompolyon is… az én szegény sógorom
kénytelen volt tizenhat éves lányokkal arattatni.
_Stefi gróf:_ Szegény, szegény, szegény…
_Ferenc gróf:_ Mennek a gazemberek a kőszénbányákba. (Kürthöz.) Ez a
következménye annak, amit ott Pesten csinálnak. Ez ellen lehet-e tenni
valamit?
_Kürt:_ Igen.
_Ferenc gróf:_ Hm! Ön tud valamit. Hogy el ne mozdulhassanak?
_Kürt:_ Igen. Öt dollár napszámot kell nekik fizetni itthon is.
_Ferenc gróf_ (végignézi, nem tudja elhinni, hogy ez komoly beszéd, azt
sem, hogy csúfolódás, megfordul és föl és le járkál).
_László gróf_ (idegesen, halkan Kürthöz): De kérlek szépen… hát ha
mondtam…
_Stefi gróf_ (odasétált Kürthöz): Ez nagyon jó… hogy mondta kérem?
_Emma grófnő_ (szintén idegesen, halkan): Stefi, az Isten szerelmére,
ülj már le.
_Stefi gróf_ (megnézegeti őket, azután visszaül).
(Szünet.)
_László gróf_ (azért, hogy másról beszéljen, ideges lapozgatás után):
Haha… he… he… mit ír ez a lap… Drágffy Géza… kitünő…
_Ferenc gróf_ (odamegy hozzá): Mi az? Drágffy Gézáról?
_László gróf:_ Igen… itt…
_Ferenc gróf_ (elolvassa): Arcátlanság! Mi köze neki ehhez? (Kürthöz,
szinte kihivóan.) Én nem olvasok ujságot.
_Kürt:_ Én sem.
_Ferenc gróf_ (kissé meglepetten): Galambos nekem kivágja, mit csinál a
király, ki halt meg, ki házasodott meg, hol adtak el birtokot, mennyi a
buza ára, más nekem nem kell.
_Kürt:_ Nekem még ennyi sem kell, gróf úr. Én még erre sem vagyok
kíváncsi.
_Ferenc gróf_ (otthagyja, kimegy a verandára).
_László gróf_ (Kürthöz): Igazán nem értem, hogy beszélhetsz ilyesmit. Öt
dollár! Hiszen a mai bérükért sem dolgoznak meg a gazemberek.
_Kürt:_ Ha megdolgoznának érte, fölemelnéd a bérüket?
_László gróf_ (vállat von).
_Kürt_ (nagyon nyugodtan, sohasem prédikálóan): Ha pedig a saját
jószántodból nem emelnéd föl a bérüket, jól teszik, ha minél kevesebbet
dolgoznak. Ne dolgozzanak. Okosan teszik. Végre rájöttek, hogy
fölösleges megerőltetniök magukat… Tartott vagy kétezer esztendeig…
_László gróf:_ No de hát csak van kötelesség. És erkölcs. És becsület.
_Kürt:_ Van. Arra a célra, hogy a szegények ne háborgassák a gazdagok
nyugalmát.
_László gróf:_ Hát látod… persze, hogy nem lehet a paraszttal bírni, ha
úriemberek így beszélnek. „Lopni szabad“, „dolgozni nem kell“. Tudod mi
lesz ennek a vége? Fölfordul az egész társadalmi rend.
_Kürt:_ Bánom is én.
_László gróf:_ Mit?… Fölfordul az egész társadalom… jön az anarchia…
_Kürt_ (nagyon nyugodtan): Bánom is én.
_László gróf:_ De hát végre is…
_Kürt:_ Mi közöm nekem a társadalomhoz? Mit bánom én a társadalmat?
_László gróf:_ De hát te előtted csakugyan nincs semmi, ami szent? A
társadalom alapjai, a család… a…
_Kürt:_ A… a tulajdon… vagyon? A tietek? Nincs!
_László gróf:_ De… de… hát… végre valami csak van… tudod mi jön így?
_Stefi gróf_ (fölkel, lassan odamegy, ráteszi a kezét a László gróf
vállára, kifelé int; mintha nagyon súlyos dolgot mondana): Automobil.
Biztosan Mihályék.
_László gróf_ (mérgesen lerázza magáról a kezét, szólni akar,
meggondolja a dolgot, kimegy).
_Stefi gróf_ (utána sétál).
_Emma grófnő_ (ránéz Kürtre).
_Kürt_ (előrehajlik, visszanéz rá).
_Emma grófnő_ (elmosolyodik).
_Kürt_ (is egy kicsit. Nagyon komolyan mondja): Grófné… az ura kitünő
vitatkozó.
_Emma grófnő_ (elneveti magát): Maga egy… Megharagította. Tudja, Kürt,
mi a legérdekesebb magában? Az, hogy sohasem lehet tudni, komolyan
beszél-e, vagy tréfál.
_Kürt:_ Nem lehet tudni?
_Emma grófnő:_ Nem. Tudja… ez olyan ingerlő… ez olyan… ebben van valami…
az ember szeretné magát egyszer úgy látni, amikor egészen őszinte,
amikor… tudja, amikor nem lehet hazudni, amikor igazán komolyan beszél…
_Kürt:_ Én mindig komolyan beszélek…
_Emma grófnő:_ Ugyan menjen! Persze, mert nem nevet. De csak nem mondja
komolyan, hogy azt hiszi… (vállat von) nincs női erkölcs például.
_Kürt:_ Grófné, mondja meg komolyan, _van_ női erkölcs?
_Emma grófnő_ (kacérul): Azt hiszem volt is egy kis alkalma már
meggyőződni róla.
_Kürt:_ Oh… a kelleténél sokkal több alkalmam, ha erről van szó… (A keze
után nyúl.) Tökéletesen meg vagyok győzve grófné és most már itt az
ideje…
_Emma grófnő_ (elhúzza a kezét): És csak nem vonja kétségbe azt, hogy a
házasságra szükség van, mint a társadalom alapjára.
_Kürt_ (a kezét kergeti): Isten ments… a házasságra szükség van. De
nézze grófné, ha egy ilyen fátyolos nézésü… forrószáju asszony, egy
ilyen szép, szép, szép, szép, szép asszony férjhez ment, örököst
ajándékozott az urának, akkor tökéletesen eleget tett a társadalom iránt
való minden kötelességének. Eddig szolgált a házassága a társadalom
alapjául. Ezentúl arra szolgál, hogy nyugodtan kereshesse azt, aki
legjobban megérti, aki a legtöbb hálával fogadná a jóságát, aki
(megfogta a kezét) a legforróbban vágyódik utána és aki a legforróbban
szeretné.
_Emma grófnő_ (kissé bágyadtan, ki akarja szabadítani a kezét.
Mosolyogva): Nem tudom. Kürt, őszinte-e, igazat mond-e, sohasem tudom
komolyan beszél-e.
_Kürt:_ Én mindig komolyan beszélek.
_Emma grófnő:_ Utálom a hazugságot.
_Kürt:_ Én is. (Halkan.) Grófné… én éjszakánként ki szoktam nézni a
parkba… és azt gondolom, hogy éppen felettem, ott van maga és talán
éppen így kinéz a parkba… és hogy én most a hátsó lépcsőn fölmehetnék…
Ha fölmehetnék, látja, akkor… úgy volna, hogy nem lehet hazudni… akkor
komolyan beszélnék, akkor egyetlen szóból, egyetlen sóhajtásból
megértene mindent, akkor hinne nekem…
(Kiáltás kívülről: Emma!)
_Kürt_ (gyorsan): Akarja?
_Emma grófnő_ (kiszabadítja a kezét): Nem!… Nem… tudom… nem tudok
magának hinni, Kürt…
_Anna_ (bejön a verandáról): Téged hívnak, Emma.
_Emma grófnő:_ Megyek. (Egy pillantás Kürtre, kimegy.)