mely e határ kiöntéseknek kitett s így a gazdaság más nemeire
alkalmatlan részét takarta, lenyult egész a Tiszáig, melynek tulsó
partján hasonló, még mértföldekre terjedő tölgyesek álltak. Jó
esztendőkben, ha tudniillik makk termett, ez erdő teli volt zajjal s
élettel. Makkolásra fogadott állatok ezreinek röfögése s száz kondásnak
éneke s fütyülése hangzott a fák alatt, melyek nem egy sebet
mutathatának, mit e pásztorok pajkossága baltákkal sötét kérgökbe
vágott. Ha ilyenkor a sz.-vilmosi erdő mellett átmentél, a fák között
itt-ott nagy tüzet s körülötte bundájokba burkolt emberi alakokat
láthattál. Néha a sürűből egy magányos duda, vagy furulya is kihangzott,
néha víg hahota, hogy szinte irigyelhetéd ez embereknek sorsát, kik oly
kevéssel vigan s megelégedve lehetnek, s kiknek minden gondjait egy
kancsó bor elűzi. Most halotti csend terül el ez erdő felett. A tölgyek
ez évben épen nem termettek; s a pásztorkunyhók, melyeket a kanászok
mult esztendőkben, csak épen hogy a legnagyobb fergetegtől legyen hova
menekülniök, építének, most vagy elhagyatva állanak, vagy
szétdüledeznek. A kanász építésközben nem gondol utódaira; ha a kunyhó,
melyet rakott, másnap, miután nyájával tovább ment, szétomlik, annyival
jobb; ha esztendőre visszajő, ujat épít magának nem nagy fáradsággal.
Szive épen annak örül leginkább, ha holvoltának mennyivel kevesebb
emléke marad.
E kunyhók egyikében, abban, mely Szt.-Vilmostól legtávolabb fekszik,
vonult meg Viola társaival. Viola bandájának legbiztosabb s kedveltebb
menhelye vala ez. Az erdőn át azon oldalon, hol a kunyhó állt, nem
vezetett út; maga a kunyhó körül sürű rengeteg s mióta pár év előtt nem
távol e helytől egy biztos és két pandur agyonlövettek, a megye
legbátrabb szolgái sem igen mertek e helyhez közelíteni. Ha árulástól
nem kell félnie, Viola oly biztosan aludhatott e födél alatt, mint
bármely király palotájában. S az miként juthatott volna eszébe? Petin s
István gulyáson kívül titkát csak olyanok tudták, kikre, ha azt
felfödözik, akasztófa vár.
E kunyhó, melynek egyik szögletében, kis hordón ülve, Violát találjuk,
egyike vala a nagyobbaknak, s ámbár butorzatában nem látunk semmit, mi
korunk kényelmeire emlékeztetne, a faajtóból, melylyel az alacsony
bejárást el lehete zárni, s a nádfödelen, mely itt-ott ráborított
ágakkal kijavíttatott, észre lehetett venni, hogy e kunyhó soha egészen
elhagyatva nem volt.
A fal mellett, mindkét oldalon, kevés szalma, mely bundákkal takarva a
zsiványoknak ágyul szolgált, egy darab deszka négy faragott lábra
szegezve, melyet asztalnak használtak, s egy kormos vas bogrács, mely a
falon függött, volt egyébiránt a jelenlevők fegyverein s két kulacson
kívül minden, mit e szűk hajlékban találunk, s mire a kunyhó közepén
pislogó tűz bizonytalan világát veti. A kunyhó nádfödele, mely a falak
mellett annyira leereszkedett, hogy alatta egyenesen megállni nem
lehetett, a sok tüzelés által koromfeketévé vált, de ámbár a kunyhónak
kéménye nincs s a füst csak a nyitott ajtón s egyes kis lyukakon, melyek
a falban e czélból csináltattak, megy ki, a benlét az égő tűz mellett
elég türhetőnek látszik.
Viola mély gondolatokba merülve ül a szoba homályos szögletében, míg két
czimborája, ki e pillanatban vele van, bundákon nyujtózkodik, s néha
fölpiszkálva a parázst, vagy félig unalomból, félig bánatból – mint
magyar ember tűznél szokott – nagyokat sóhajtva, nézi a mindig inkább
elapadó lángokat.
A regényiróknak egy idő óta szokása bájló szinekkel festeni a vétket.
Mint a lovagregény boldog emlékű korában, az irók egészen új, soha nem
létezett középkort alkottak képzetökben, csupa hivség-, s hősi erényből
összegyártva, hogy az ember – én magam emlékezem gyermekkoromból ily
érzeményekre – szinte vágyódott az ököljog boldog időszaka után s
mintegy megvetéssel fordult el pulya századunktól, melyben senki várából
az átmenő kereskedőket meg-megrohanni nem szokta, s a kínpad s
boszorkányégetés megszüntével minden, mi költői volt, elenyészett: úgy
most a vétek minden nemeinek nyájasan mosolygó képei készíttetnek a
jámbor közönség számára, oly szépek, oly csábítók, hogy szinte bámulni
lehet, miként nem találkoznak többen, kik e képek utánzását tűzik ki
magoknak czélul. Költők, egyéb művészekként, szivesebben választanak
magoknak typusokat, mint hogy a természetet örök változékonyságában
követnék, s ha egyszer egyike a nagyobbaknak bizonyos úton megindult, a
többiek utána rohannak, a nélkül, hogy egyéb jutna eszökbe, mint az,
miszerint eldődeiknél az ösvényen hátrább ne maradjanak. Ez az, mit
századunkban a művelt világ majdnem minden irodalmában is észrevehetünk.
– A középkor nem ismert irgalmat a gonosztevő iránt, s mégis mennyi van
sokszor a vétkesnek életében, mi, habár emberi igazságunk szerint tettét
büntetnünk kell, részvétünket, könyörületünket érdemli!
Felvilágosodottabb korunk jól tudja ezt. A vad szenvedélyek, melyek
eldődeinket kegyetlenségre ragadták, rég elnémultak, s mégis lázas
állapotban, rohanva anyagi érdekeinek kielégítése után, korunk részvét
nélkül elfordul a szenvedésektől, melyeket socialis viszonyai által
előidézett, vagy melyeket legalább, ha ápoló kezeit feléjök terjeszti,
enyhíthetne. Nagy irók érezték ezt, s midőn a társaság legundokabb
sebeit merész kezekkel feltakarták, midőn emberi természetünk azon nemes
részeire emlékeztetének, melyek a gonosztevő kebléből nem veszhetnek ki
soha egészen, midőn figyelmessé tettek, hogy azon undoron kívül,
melylyel tetteitől elfordulunk, van még valami, mit a bűnös iránt
érezhetünk, – szánakozás szerencsétlenségén: tettök nemes s
tiszteletreméltó volt. A sokaság érzéketlensége elleni visszahatás
lelkesíté őket műveikhez, s épen ezért sokszor – mi minden
visszahatásnak szükséges következése – túlmentek első szándékukon, s
csakhogy az undort s gyűlölést, melylyel az emberek nem annyira a vétek,
mint a vétkes ellen viseltettek, enyhítsék: szeretet vagy bámulat
tárgyaivá emelték azokat, kik iránt csak sajnálkozást akarának
gerjeszteni. S még egyszer mondom, e tett szép s nemes volt. Van az
irónak egy magasabb feladata, mint hogy bizonyos mennyiségű fehér papirt
fekete karczolással töltsön be, s ki ezt érzi, azt egy pár kedvező
birálat, vagy azon művészi élvezet, melyet művei alkotásában talál, ki
nem elégíthetik. A költészet kedves játékká aljasul, ha a kor nagy
érdekeitől különválva, nem a létező hibák orvoslása, nem az érzelmek
nemesítése után törekszik. S ki az Istentől nyert tehetségeit, a
helyett, hogy velök embertársai legszentebb érdekeiért küzdene, a
művészi forma mélyébe elássa, csakhogy valamikép csorbát ne szenvedjen;
ki magas helikonáról, félistennek képzelve magát, kora szenvedéseiben
csak művészi studiumok tárgyát látja, s míg a föld vérben áll, s az
egész emberi nem vajudások között új életnek indul, virágokról s a langy
esti szellőről énekel: azt bámulhatjuk hideg magasságában,
irigyelhetjük; tisztelet- s szeretetünket azonban csak az érdemli, kinek
Isten szivet adott, hogy embertársai szenvedéseit megérthesse. De ha a
költőtől, ki nemes emberi czél után fáradva, hogy erősebben hathasson,
azt, mi a művésznek legdrágább, műve szépségét is feláldozá,
tiszteletünket meg nem tagadhatjuk, ha bámuljuk az önmegtagadást,
melylyel ő, ki keble mélyében gyémántokat találhatott, inkább éles
ekével szántotta fel földjét, mert érzé, hogy e munkával ön dicsőségére
kevesebbet, de embertársainak hasznára többet tehet, ha az így támadott
művek hibáit az érzelemért, melyből származtak, szivesen megbocsátjuk, s
megfeledkezünk gyengeségeiről, mert érezzük, hogy mi ellen a kritikus
kifogásokat tehetne, azt az embernek bámulni kell, hogy a könyvben nem
szép mű, hanem szép emberi tett fekszik előttünk: mit mondjunk a
mázolókról, kik minden magasabb czél s indok nélkül e műveket utánozzák,
kik romlott képzetökkel gyönyörködve mindenen, mi szörnyű vagy undok, a
rothadást, mely között amazok illatos virágot találtak, fölvájják, nem a
virágért, hanem mert nekik jól esik az ocsmányságokban körülkapargatni;
kik a vétekben nem a nemesebb emberi természet mindig fenmaradó
töredékeit, hanem az erényben is mindig csak azon aljas indulatokat
keresik, melyek szerintök minden tetteink egyedüli alapját teszik; kik,
mint Diogenes lámpájával embert, úgy új szörnyeteget keresnek képzelmök
mélyében, s inkább örülnek, ha feltalálták, mint ha embertársaiknak egy
új vigasztaló gondolatot nyujthatnának. Oh, ha valaha ez oly regényesnek
festett zsiványéletet közelebbről látnák, azon éhséget, mocskot s
mindennemű nyomort, melyek között e kalandok játszatnak, e hősöknek
egész aljasságát, kiknek bátorsága sokszor nem más, mint a félelem az
akasztófától: – a kép más volna, mint melyet adnak!
– Te Mészáros! – mondá az egyik, kit az egész vidék Rácz Andor neve
alatt ismert, ősz haját visszasimítva homlokáról, – mit mondasz, nem jó
volna egy kis gulyáshús?
– Az ördög vigyen el – dörmögött a másik, ki eddig a tűzben piszkálva
meredt szemekkel nézé a lángokat, – minek beszélsz ilyekről.
– Meg egy kis dohány, – folytatá a másik nevetve – úgy-e egy pipa dohány
sem volna rossz?
– Átkozott hóhér! – kiálta a másik, kinek ifjú, részegeskedés által
elbutult arczain boszúság mutatkozott, – mikor nincs, minek boszantod az
embert.
– Hát csak úgy! – válaszolt Rácz, – vagy talán nem tetszik? – tevé hozzá
azon méltósággal függesztve szemeit ifjabb társára, melylyel ily öreg
zsivány, ki mesterségét hat bandával egymásután majdnem huszonöt
esztendeig üzé, ily suhanczra nézhet.
– De mikor mindig tréfálsz – mondá Mészáros, az égő fát megtaszítva
lábával, – kora reggeltől vagyunk itt, s nincs egy falatunk. Ha ez soká
tart, felakaszthatnak bátran, elébb míg éhen halunk meg.
– Hát mért nem mégy valamiért? – mondá Rácz, gúnyosan mosolyogva.
– Mikor minden ember lábon van ellenünk, – sóhajtott emez – adszide a
kulacsot, hadd igyam legalább egyet.
– Melletted van, – válaszolt a másik, midőn nevetve nagy kulacsot
mutatott, mely Mészároshoz közel állt.
– Nem ezt, – szóla emez, fejét rázva, oly képpel, mintha méreggel
kinálnák – hisz ez csak víz, ott melletted áll.
– Ebből ugyan nem kapsz fiú – mondá a másik, messzebb tolva a kulacsot,
mely után a fiatal zsivány kezét kiterjeszté, – úgy is több pálinka van
fejedben, mint ész, s éhgyomorra, tudod, megárt. – S az öreg zsivány
nevetett.
– Adszide, – szólt emez, mindig haragosabban – én inni akarok, nem
vagyok bolondod, nekem nem parancsol senki.
– Majd meglátjuk, – mondá az öreg zsivány, s midőn sötét szemeit
pajtására szegezve, kezét, melylyel ez ismét a kulacs után nyult, izmos
markával megszorítá, mindenki láthatta volna, hogy a tekintetet, melyben
a banda között áll, nem tisztán hosszú tapasztalásainak köszönheti, –
ülj le gyerek és maradj nyugodtan.
– No várj, vén kutya, – kiáltott a másik, ki, mint látszott, a
kulacsból, mely után ismét vágyódott, már több s nem hasztalan
libatiókat tett, felugorva, s a falról lekapva fokosát – majd meglátjuk,
ki parancsol nekem.
Rácz, ki minden mozdulatait figyelemmel követé, ekkor szinte felugrott,
torkon fogta a fenyegetőt, s még mielőtt fokosát fölemelheté, falhoz
szorítá s kicsavarta fegyverét kezeiből. – Majd adok fattyú, – szóla
lángoló szemekkel – a kanászok elég disznót öltek e fal mellett, ha
moczczansz, egygyel több lesz.
– Mi a baj? – szólt Viola, ki beszédeikre, míg azok e tettleges
fordulatot nem vevék, nem figyelt, de most szintén felkelt hordójáról.
– Ez a fiú erőnek erejével pálinkát akar, – mondá az idősebb zsivány, ki
most szerencsétlen pajtását eleresztette s mosolygó megelégedéssel
nézte, hogyan dörzsöli fájó nyakát – s én neki mindjárt más valamit
adok.
– Hát adj neki pálinkát, ha van, – mondá Viola – – nekünk úgy sem kell.
Mészáros reményteli tekintetet vetve a kulacsra, felkelt s feléje
indult.
– Nem adok biz én, – mondá Rácz, elébe állva – a fiú úgy is többet ivott
mint kellene, részeg ember mindig bajba kever.
– De mikor éhes vagyok – szóla a másik, kérő tekintetet vetve Violára.
– Mért lett zsivány belőled, – mondá Rácz gúnyosan mosolyogva – hisz nem
parancsolta senki?
– Hát neked ki parancsolta? – mormogott ez fogai között.
– Az más, – mondá emez komolyan – én desentor voltam! Tíz esztendeig
szolgáltam a császárt, a legnagyobb háború idejében, s mikor haza
jöttünk s nem akartak elereszteni, tudja az ördög mért, az jutott
eszembe, hogy eleget katonáskodtam, s hogy most egyszer megpróbálhatja
más is. Oda dobtam puskát s patrontást, s azt hittem, meg tudok élni, ha
nem állok is silbaktot. Ha mészáros fia lettem volna, mint te, bizony
nem járnék itt az erdőben, és Viola sem, azt elhiheted.
– Mit bánom én, – szólt a másik, kit a komolyság, melylyel az előbbi
szólt, úgy látszott, nem igen érdekelt – zsiványélet, pajzán élet, én
inni akarok.
– Add neki a kulacsot, – mondá Viola ismét – hadd töltse kedvét.
– Igen, de már most is részeg – válaszolt Rácz, ki a kulacsot a földről
fölvéve, még mindig kétkedve tartá kezei között. – A hol csak
megfordultam, minden bandának szerencsétlensége a részegségtől jött.
– Ma nincs mit félni – mondá Viola – legfölebb ha még Peti jön, ki által
István gulyáshúst küld. A szolgabiró Porváron, s a hajdúk magokban, ne
félj, nem jőnek ennyire; ha tudnák, hol vagyunk, elkerülnének inkább.
– Ej, nem kell azt hinni soha; – mondá Rácz, fejét csóválva – a
veszedelem akkor üt ki, mikor az ember legkevesebbé gondolja. Isten
neki, ha akarod. – S ezzel rosszkedvűen odanyujtá kulacsát, melyből a
másik minden szitkok mellett, melyek között vele megkináltatott, az
állati örömnek bizonyos kifejezésével nagyokat szörpentett.
Ezek után a kunyhó ismét békességben állt. – Mészáros, ki egy ideig hős
tetteiről beszélt, midőn látta, hogy a másik szavaira nem válaszol s nem
is figyel, elhallgatott s álomba merült. Rácz, könyökét térdére
támasztva, ült a tűz mellett. Viola kiment a kunyhó elébe.
Az éj sötét vala. A magas tölgyek, melyet a helyet környékezék s
melyeknek csúcsai a ködben eltűntek, még inkább nevelék a homályt, s
csak a gyönge tűz, melynek fénye a kunyhó ajtaján keresztül az ellenében
álló bokrok elszáradt lombjára esett, terjeszte némi világot az egészre.
Miután a kunyhóban a beszélgetés megszünt, véghetetlen csend terüle el
az egész vidéken. Néha az őszi szél egyes rohamokban szálla át az erdő
felett, a tölgyek száraz lombja, mely még az ágakon függött, csörögni
kezde, a sudarak között mintegy hosszú fájdalmas sóhaj hallatszott,
mindig távolabb s távolabb, míg a gyenge nesz eltűnt, s a fák ismét
hallgató mozdulatlanságban álltak. Néha fenn egyes varjúkárogás
hallatszott, a madarak, melyek az erdőben ezrenként tanyáztak,
fölébredve, nehéz szárnyaikkal verdesék a csörgő ágakat, azután ismét
véghetetlen csönd s hallgatás mindenfelől. Viola ott állt a kunyhó
előtt, s lelkét leirhatatlan szomorúság tölté el. A sötét éj, a
hallgatás, az elhagyottság, melyben magát látá, s melyet még kínosabban
érzett, ha a kunyhó ajtaján betekintve, azon társakat nézé, kik neki e
világon maradtak… minden fájdalommal tölté lelkét. Mi boldog volt ő
egykor! Ha a mezei munka bevégződött, s az ősz, mint most, hosszú
estéivel eljött, Viola ott ült meleg szobájában, térdén hintázva kis
fiát, szemét Zsuzsira függesztve, ki a lobogó mécs mellett nem szünő
szorgalommal tánczoltatá orsóját. Künn köd borula el a a vidéken, a
kastély s parasztházak, a templom s a Tisza partjai eltűntek fátyola
alatt; de a boldogságot, melyet a gazda szegény lakában talált, az idő
változásai nem takarhaták el szemei elől. A természet elteríti ködét
egész tájak felett, hóval takarja földünket, mely alatt a vidám zöldnek
s virágzásnak nyomai is eltűnnek; azon boldogság felett, melyet
keblünkben hordunk, a természetnek Isten nem ada hatalmat, csak
embereknek adta azt. Ki hinné, hogy a virág, mely az érzéketlen
természetre bizatott, biztosabb gyenge tövén, mint boldogságunk, melyet
csak érző emberek ronthatnak meg? Viola nyugodtan nézett a jövő elébe,
boldogsága nem ártott senkinek, nem akadályozott senkit élvezetében;
mitől félhetne, ki az emberektől oly keveset kíván? A szerencsétlen
visszagondolt mindezekre s mellét nehéz sóhaj emelé az emlékeknél.
– S mégis – mondá magában s öklei görcsösen összeszorultak – mégis
feldúlták házi boldogságomat! Teljesítettem minden kötelességemet, nem,
én többet tettem, mint mire köteles voltam… teljesítettem minden
parancsolataikat, levettem süvegemet a hóhérok előtt, alázatos voltam,
mint a kutya, megcsókoltam volna a sarut lábaikon, csak Zsuzsimat s
fiamat hagyják békében, csak házi csendemet ne zavarják fel, és mégis!
Viola még egyszer átgondolá a méltatlanságokat, melyeken keresztülment.
Miként akarák őt kényszeríteni, hogy nejét vajudásai között elhagyja;
miként hurczolták őt végig a falun; miként akarta Nyúzó megveretni, s
végre a pillanatot, melyben a fejszét meglátva, élét az ispány
koponyájába vágá, s az emberi vér látására először borzadott el önmaga
előtt. – Nem, nem – szóla, kezét éghez emelve, – bocsássa meg Isten
vétkemet, én nem bánhatom meg, a mit cselekedtem; ha most ott vagyok,
körülöttem az örömükben nevető hóhérok, s egyszerre a fejsze előttem
csillog, felkapom ismét s jaj annak, ki előmbe jő. De ti, kiket nem
bántottam soha életemben, s kik nyomorulttá tettetek, kik miatt nőm s
gyermekim koldusbotra jutottak, kik belőlem gonosztevőt csináltatok, kik
kiüztetek az erdő vadai közé, kik miatt e világon s az örökkévalóságban
elkárhoztam… te fiscális és főbiró, vigyázzatok magatokra, oly szentül,
mint Isten néz le reám, én boszút állok rajtatok.
E pillanatban az erdőben nesz hallatszott. Viola, előrehajtva fejét,
figyelni kezde. Mintha emberek közelgenének. A földet takaró száraz
levélben csörgés, néha egy törött ágnak recsegése hallatszott s a varjuk
károgva felszálltak s az erdőt szomorú hangjaikkal tölték el.
– Ki lehet ez? – gondolá Viola magában, – talán Peti s a gulyás; de azok
hogy’ jőnek Szt.-Vilmos felől? – S most az erdő másik oldaláról hasonló
nesz hallatszott, s a lépések mindinkább közelegtek. – Itt sok ember
jár! – mondá Viola – ezek talán engem keresnek? – Nem vala többé kétség;
az éj csendében már a közelgők suttogása is hallatszott, Viola berohant
a kunyhóba, magára zárá ajtaját, lábával meglökte Mészárost, s röviden
elmondá Rácznak a történteket.
– Nem mondtam!? – szólt az öreg zsivány felugorva s kétcsövű puskáját
fogva, – s ez itt – Mészárost meglökve – részeg mint a csap.
Ez utolsóban Rácz nagy igazságtalanságot követett el; szegény pajtása,
ki most a lökdösést angyali nyugalommal eltűré, mióta hallotta, hogy
ellenség közelg, tökéletesen kijózanodott. – Nem szökhetünk-e el még
valahogy? – szóla halkan, remegő kézzel megszorítva Rácz karját.
– Körül vagyunk véve, – válaszolt Viola, – ha nem sokan vannak, azért
semmi baj. A fegyverek megtöltve?
– Négy dufla, hat pisztoly, – mondá Rácz, kinek arczán vad merészségnek
kifejezése vala látható, – csak jőjjenek, itt jó vacsora vár rájok.
– Gyujtsd meg a mécset s állítsd a szegletbe, hogy a nyílásokon ki ne
világítson. Takard el a tüzet hamuval. – Mészáros remegve
engedelmeskedett. – Te Rácz s én a két első nyíláshoz állunk az ajtó
mellett. Te Mészáros, ha valakit látsz, ki az oldalhoz közelít, azt lődd
le, kilőhetsz egyszer jobbra, másszor balra, csak hogy senki ne dughassa
be fegyverét a nyílásokon. Ne félj fiú, nem lesz bajod.
Minde készületek gyorsabban történtek, mint én elmondhatám. A hamuval
takart tűz füsttel tölté a kunyhót, mely között a mécs, a kunyhó egyik
szegletében az asztalra állítva, csak gyenge világot terjeszte. Az ajtó
mellett, puskával kezökben, Rácz s Viola álltak, kinézve a kis
nyílásokon, melyek lőrések gyanánt hasonló megtámadások esetére a fal
ezen oldalán készíttettek. Hátul Mészáros jára fel s alá, nem egyszer
hörpentve a lőpor mellett az asztalon álló kulacsból, melyre Rácz most
nem vigyázott többé. A lelkesítő ital azonban, úgy látszik, elveszté
hatalmát az ifjú felett, ki mindig inkább elhalványodva s reszketve,
mennél inkább közelgeni érzé a veszélyt, félig magán kívül járt fel s
alá a kunyhóban. – Csak ez egyszer szabadulhatnék még, – mormoga körmeit
rágva, – én becsületes ember leszek ismét. Istenem, ha megfognak,
felakasztanak!
– A madarak itt vannak, – kiálta egy erős rikácsoló hang, kiben mindenki
Nyúzó főbiró szavát ismerheté meg; – a kunyhóban világot látok.
Körülvettétek-e mindenfelől? szóljatok!
Negyven vagy ötven hang, mely e felszólításra egyszerre felkiáltott, a
zsiványoknak tudtára adá, hogy meneküléshez reménység nincsen. Mészáros
keresztet vetve letérdelt.
– Főbe ütlek kutya, – kiáltott Rácz, – menj a nyíláshoz s a ki közel jő,
lődd főbe, ha jól védelmezzük magunkat, mind itt hagyják fogaikat. –
Mészáros egy nagy korty pálinkát ivott s az egyik nyíláshoz ment.
– Adjátok meg magatokat zsiványok! – kiáltott Nyúzó, – ha a nemes
vármegye ezen felszólítására nem engedelmeskedtek, statárium útján
fognak veletek bánni.
A kunyhóban minden hallgatott.
– Előre legények, törjétek be az ajtót, rajta! – kiáltott a főbiró. Két
pandúr s néhány paraszt az ajtó felé rohantak, de mielőtt fejszéik még a
deszkákat érheték, néhány lövés hallatszott s kettő a megtámadók közül
vérében vánszorgott a földön, a többiek visszafutottak. A kunyhóból Rácz
dörgő szava hallatszott: – A kinek élete van, jőjjön.
A pillanatban, midőn társai lőttek, Mészáros, ki félig magánkívül álla
nyílásánál, szintén elsütötte fegyverét; a sors úgy akarta, hogy e
lövésre is egy, ki a kunyhó azon oldalára állíttatott fel, lerogyott, mi
által az ostromlók közé oly rémülés jött, hogy része szaladásnak eredt.
A harcznak ezen megkezdése után egy ideig csend vala mind a kunyhóban,
mind megtámadói között. Ott a zsiványok újra töltötték meg fegyvereiket,
itt Nyúzó s a commissarius körül az ostromlóknak egy része tanácskozott.
Emlékezetre méltó, hogy e hadi tanácsnál Macskaházynak szavát nem
halljuk, e szerénység felülmulja legvérmesebb várakozásainkat.
– Biz én nem tudom, hogy fogunk boldogulni, teins uram – mondá a
commissarius, egyik kezében pisztolyát, másikban széles insurgens
kardját forgatva, mely az 1741-iki nemes fölkelésből családjánál, mint
sok nemes házakban, megmaradt s melynek fringia felirású vasa nem
jöhetett volna bátrabb kézbe.
– Hát neki kell rohanni még egyszer, és még egyszer, és ismét, –
válaszolt a főbiró, lábával tombolva – míg a gazembereket megfogjuk,
megkötözzük, és akasztófához hurczoljuk.
– Hiszen ha lehet, – mondá a másik, vállat vonítva, – rajtam nem múlik.
– Ha lehet! ha lehet! – kiálta Nyúzó indulattal – minden lehet, a mit én
parancsolok. – Itt Nyúzó, ki vezéri tehetségeit már az által bizonyítá,
hogy nagy hadvezérek módjára seregének mozdulatait kormányozta, de magát
a golyók körén kívül tartá, újabb jelét adá azon hasonlóságnak, mely
közte s századunk legnagyobb vezére, Napoleon között létezett, ki mint
tudva van, a lehetetlen szót nem francziának mondá.
– Én nem bánom, – szólt a commissarius haraggal – én neki megyek, ha az
ördög volna is, csak a többiek jőjjenek utánam.
– A ki nem megy, – kiálta Nyúzó, – poltron kutya, főbe kell ütni
mindjárt.
– Hát jőjjön a teins úr velünk, én nem tudok ezeknek az embereknek
parancsolni.
– Hova gondol commissarius úr! – válaszolt Nyúzó sokkal csendesebb
hangon – nem is az én kötelességem, és azután szemmel is kell tartani az
egészet.
– Azt se bánom, – mondá a commissarius megvető tekintetet vetve
előljárójára, melyet ha ez a sötétben nem látott is, legalább a hangból,
melyen e szavak mondattak, gyaníthatott. – Előre legények! – kiáltott a
commissarius; – a főbiró még hangosabban ismétlé e parancsszót, és egy
távolabb álló vastag tölgy megett is rikácsoló hang hallatszott, melyben
az ildomos Macskaházy szép szavát ismerhetik meg olvasóim. A
commissarius feje felett forgatá kardját s a pandúrok s néhány
paraszttól követve a kunyhó felé rohant. Midőn az ostromlók az ajtóhoz
közeledtek, a kunyhóból ismét lövések fogadák, a csövek tüze villámhoz
hasonló világot terjeszte egy pillanatra az egész felett, utána minden
sötéten állt, s csak fájdalmas nyögések, melyek a földről hallatszottak,
mutaták, hogy e lövések is találtak.