elküldhetjük.
– De miért nem mondád ezt mindjárt? – szólt a főbiró, ki most sokkal
józanabbnak látszott, mint előbb maga Macskaházy reménylé.
– Hisz csak esküdtedre nem bizhatok mindent. Küldd előre a pandúrokat
Sz.-Vilmosra, s mondasd a biztosnak, hogy néhány vasvillás emberrel s
pandúrral az erdő melletti csárdánál várjanak. Esküdtedet hagyd itthon,
csak bajunkra lenne.
– Igazság, de ha Czifra rászed, s az egész csak cselszövény, mely
vesztünkre koholtatott, – s Nyúzó sápadtabbnak látszott, – Viola nekem
boszút esküdött, s Czifra bandájához tartozik.
– Ne félj, nem szükséges, hogy épen közel menjünk, magam sem szeretem a
puskalövéseket. Egyébiránt Czifra biztos ember s kezünkben van.
Egy idő mulva Kenyházy bejött s mondá, hogy a pandúrok már Sz.-Vilmos
felé indultak.
– Menjünk hát – szólt Macskaházy ismét magára akasztva bundáját.
– Hát te is elmégy, Palikám? – szólt bámulva az esküdt, midőn Nyúzót
szinte bundában látá.
– El, te itt maradhatsz.
– De mit csinálhatsz nálam nélkül?
– Majd csak próbálunk valamit, – szólt Nyúzó nevetve – te vigyázz a
házra.
– Furcsa, – gondolá magában Kenyházy, midőn azok ketten kocsira ültek s
Czifra, ki ez idő alatt a pitvarban várt, hátul felkapaszkodott, –
szolgabiró esküdt nélkül!
És Nyúzónak elhagyott jobb-keze, midőn a kocsi elhajtott, visszament a
szobába, többször csóválta fejét, egy pohár vörös bort ivott, s tovább
éneklé:
A ki Bandit nem szereti, haj! haj! haj!
Azt az ördög elviheti, haj! haj! haj!
Mig végre az álom lelkes dalának is véget vetett, s a Nyúzó-curián csak
a kutyák ugatása szakítá félbe a nagy éjjeli csendet.
XX.
Ha boszorkány-szemekkel birnánk, kik – mint jámbor apáink hitték –
éjtszaka mint nappal mérföldekre láttak, s ha a téren, melyen
történetünk játszik, valamely magasabb hely volna található, most
valóban ritka dolognak lehetnénk tanui. A rónán, hol őszkor, főkép
miután az estharang a távol faluk tornyain elhangzott, csak a tanyákról
áthallatszó kutyaugatás, s néha távol lókopogás szakítják félbe az
ünnepélyes csendet, most egy hintó és egy szekér hajt egyszerre
Sz.-Vilmos felé. Két rendbeli utasok, ilyenkor, s e téren!… a dolog oly
rendkivüli, hogy olvasóim talán hihetetlennek tartanák, ha nem beszéltem
volna el, hogy ez éjjel a kislaki gulyás Violánéval, s Nyúzó
Macskaházyval, mindketten a sz.-vilmosi erdő felé indultak, az egyik
pár, hogy Violát akasztófára kerítse, a másik, hogy őt megmentse; az
egyik, mint kérlelhetetlen ellen, a másik őrző angyalként. Mi e
történetet még rendkivüliebbé teszi, az, hogy ez alkalommal a barátok az
ellenségeknél inkább sietnek, mi, mint tudva van, a legritkább esetek
közé tartozik, miután a közmondássá vált tanácsot: lassan haladj, tovább
érsz, senki barátainknál inkább követni nem szokta, úgy, hogy tíz eset
közt kilenczszer épen akkor érnek segítségünkre, mikor hasznukat többé
nem vehetjük s ők azon keserű panaszszal vádolhatják végzetöket: mért
nem jöttek csak valamivel előbb? Hogy a jelen esetben ellenkezőt
tapasztalunk, az leginkább két oknak tulajdonítható. Az első, hogy Viola
barátai nem művelt emberek, s így azoknak szokásait magokévá nem
teheték; a második, hogy ildomos emberek – s Nyúzó s Macskaházy kétségen
kivül ezekhez tartoztak – még inkább szeretik magokat, mint a mily
mértékben másokat gyűlölnek, s ha valakit fel akarnak akasztatni, az
eljárást nem szivesen kezdik azon, hogy tulajdon nyakukat töressék, mi –
Nyúzónak tántoríthatatlan meggyőződése szerint – okvetlenül megtörténik,
ha a tiszaréti kocsis öt igáslovával úgy hajt az egész úton, mint Garacs
faluban megkezdé.
– Átkozott gazember! – kiáltott a főbiró, fejét dörzsölve, mely hatalmas
zöttyenés által a kocsifödél vasrészeivel nem a legnyájasabb
érintkezésbe jött – zsákokat viszesz a vásárra, hogy a lyukakra nem
vigyázsz? Lassan! mondom lassan! máskép úgy nyakad közé vágok –
– Kérlek, ne félj – szólt Macskaházy, szintén fejét dörzsölve, – nincsen
a megyében biztosabb kocsis, mint ez; a nagyságos asszony is vele jár.
– Biztos ember? részeg, mondom, Macskaházy barátom, részeg mint a csap.
– Dehogy részeg, mióta Porvárról jöttünk, nem is fogott ki.
– Jaj nekem! – kiáltott Nyúzó, kikapva pipáját, mely egy második
zökkenésnél oly mélyen beütődött szájába, hogy ha nappal lenne, mindenki
azt hitte volna, a főbiró ez elválhatlan kedvesét végre szeretetében el
akarta nyelni, – jaj nekem, ez végsőítélet. Állj meg, kocsis! állj meg,
mondom! én kiszállok.
– Várj csak egy keveset – mondá Macskaházy türelmetlenül, – itt csak nem
szállhatsz ki a sár közepett, mindjárt kijövünk a gyepre, s az sima,
mint az asztal.
– Csupa disznótúrás – sóhajtott a főbiró, ki azalatt pipáját félretevé,
de az utolsó élvezet után, melyet szárából szítt, még mindig köpködött,
az még veszedelmesebb, itt legalább lágyan eshetnék az ember. Én
kiszállok.
– De ha kiszállsz, holnapig nem érünk Sz.-Vilmosra.
– Jaj, jaj, jaj! mindjárt felfordulunk! – kiálta Nyúzó, – uram teremtőm!
állj meg! tartsd a kocsit te gazember! Jancsi! – E felkiáltások, melyek
alatt Nyúzó, kezeivel görcsösen a vánkosokhoz kapaszkodva, egyszersmind
azon gondolkozott, mily oldalon lehetne legjobban kiugornia, egy lejtős
helynek valának tulajdoníthatók, melyen a kocsi farolva kissé
meghajlott. Mielőtt azonban az ily nyájasan felszólított hajdú magas
bakjáról leszállhatott, a kocsi ismét egyenesen állt.
– Menjünk! menjünk! – szólt Macskaházy elnyomva nevetését – a gyepen
vagyunk, itt egyenes az út! csontig átfázunk, ha ily lassan megyünk.
– Csak a csont maradjon meg épen – jegyzé meg a főbiró, ki mig a kocsi
állt, kissé nyugodtabbnak látszott.
– Igen, – mondá a másik – de rheumatismusom – tudod, mennyit szenvedek;
a levegő oly nedves, az egész vidék teli van betegekkel.
– Már hogy’ lehet az ember ily hypochondrikus? – gondolá Nyúzó magában,
míg a lovak lassan ügetve tovább haladtak, s Jancsi régi magyar szokás
szerint szarkaként egy felhágóról a másikra ugrándozva, a kocsinak majd
egyik, majd másik oldalához csimpaszkodott. – Meglásd – szóla szomorúan
utitársához, miután a kocsi minden erősebb mozdulatát káromkodás vagy
jajkiáltások követék, – nem jövünk ép tagokkal Sz.-Vilmosra.
– Ej, barátom, ne légy oly poltron – mondá Macskaházy, – látod, én
nyugodt vagyok és én is csak csüggök éltemen.
– Neked könnyű – sóhajta a főbiró, – nőtelen ember vagy; de lám én!
feleségem s négy gyermekem.
Az ügyész, ki midőn eszébe jutott, hogy neki sem felesége, sem gyermeke
nincs, ebben arra, hogy életéhez ragaszkodjék, talán ép oly erős okot
talált, csak a nedvesség s hideg szél ellen panaszkodott. – S pedig még
bodzatheát sem hoztam magammal – mondá nyugtalanul, – ha nem találok
Sz.-Vilmoson s jól ki nem izzadhatom magamat, meglátod, halálos beteg
leszek.
– Ne légy oly hypochondrikus – mondá a főbiró, miután nem szünő
kiáltozásaira a kocsis lovainak gyenge ügetését lépésre változtatá. S a
két férfi egy ideig hallgatva ült egymás mellett, álmélkodva mindenik,
pajtásának gyávaságán.
Kit nevezhetni bátornak? ez egyike azon kérdéseknek, melyekre felelni
sokkal nehezebb, mint első pillanatra látszik. Egy vén franczia
ismerősömtől hallám többször, hogy jól nevelt ember, ha veszedelemmel
találkozik, elébb körülnéz, s ha maga van, elszalad; ha pedig tanukat
lát, bátran neki áll; – és ez bizonyos tekintetben igaz; de végre mit
bizonyít egyebet annál, hogy művelt ember mások ítéletétől inkább fél,
mint egyéb veszélyektől; két veszély között az elől hátrál, melyet más
fel sem vesz – a közvélemény elől; s lehet-e ezt bátorságnak nevezni? Ha
öngyilkosság követtetett el, a társaságnak egy, főkép fiatalabb része
bámulja a bátorságot, mások fejet csóválva gyávának nevezik a
szerencsétlent, ki élte terhét tovább vinni nem merte. Kinek van itt
igaza? egyiknek sem, vagy mindenkinek? Nincs senki, ki e világon
semmitől sem félne; nincs senki, ki bizonyos tárgyak előtt, melyeknek
látásán mások elijednek, nem tartaná meg bátorságát. Barátom van,
merész, hogy százakkal szembe szállna, mutass neki egy kis ártatlan
kigyót, s elkergeted; egy földes urat ismertem, félt mindentől, vizen és
szárazon, kocsin, lovon s gyalog, a kutyáktól, mennydörgéstől, az utolsó
földindulás óta földindulásoktól, s mióta a pesti árvizről hallott,
árvizektől, nappal ökrök s bivalyoktól, éjjel zsivány- s
kisértet-bandáktól: azt hivém, végre feltaláltam a gyávaság ideálját, s
im, akkor hallám, hogy mikor a cholera uralkodott, senki a megyében több
bátorságot nem mutatott. Ez ember szüntelen kaczagott a többiek
gyávaságán, s nagy gyönyörrel s azon élvezettel, melyet a bátor érez, ha
oly valamit tesz, mit senki utánozni nem mer, evé töltött káposztáját és
sárga dinnyéit bámuló vendégei előtt, kiket a főorvos mind szörnyű
halállal fenyegetett, ha ehhez hasonló merényekre vetemednének. Im,
földesuramnak is megvoltak hős pillanatai, őt sem lehete egészen
gyávának neveznem, s valóban azok, kik – mint sokan – nem a czélt, hanem
csak a bátorságot becsülik tetteinkben, nem tudom, hogy’ boldogulhatnak
ítéleteikkel. Az előtt fogják-e levenni kalapjokat, ki négy lábnyi magas
akadályon lovával átszökik, s táncz után fagylaltot eszik; vagy az orvos
előtt, ki ha csak lovat lát, elhalaványul, de a pestises betegnek puszta
ujjakkal megtapintja daganatát? Van egy neme a merészségnek mindenikben;
az emberek ítélete hihetőkép akként fog különbözni, miként magokat vagy
az akadály átugratására, vagy a beteg megérintésére képesebbeknek érzik.
Hisz az erényeket úgy értelmezi mindenikünk, hogy magát az erényesek
sorából ki ne zárja; mindenki oly morált képez magának, mely mellett
megélhessen.
Ismét eltértem… sebaj! – A kocsi a gyepet elhagyva az országútra tért, s
kit e hazában őszkor e szerencsétlenség ért, nem haladhat oly hamar,
hogy bármennyi eltérések után nem volna utolérhető. Az utasok helyzete
nem változott. A kocsis káromkodik, Nyúzó minden zöttyenésnél jajgat s
káromkodik, Macskaházy pedig a kikerülhetetlen betegség miatt
sóhajtozik, míg a hajdú a kocsi egyik feléről a másikra siet s minden
oldalon szidással fogadtatik, mert mindig késő jő, s éppen akkor
csimpeszkedik a kocsi egyik vagy másik oldalába, mikor az úgy is arra
hajlott s e segedelem nélkül is felfordulhatna. Czifra a kocsi hátán az
egész idő alatt mélyen alszik s mi azon meggyőződéssel hagyhatjuk itt e
társaságot, hogy ha így haladnak, a gulyás két sárga lovával jóval előbb
ér a sz.-vilmosi erdőhöz.
István gulyás maga is azzal vigasztalá magát s szomorú társát. Igaz, jó
három órája, hogy Violáné Garacs mellett Czifrával találkozott, s Garacs
jó útban talán egy órával van közelebb a sz.-erdőhöz, mint István
tanyája. De a szolgabiró – kiről Peti által tudta, hogy otthon van –
talán nem indul el mindjárt; azután az urak kocsiban járnak, s útjok
rossz; míg ő könnyű szekeren, a legjobb gyepen szinte repülhet. És végre
van-e valakinek a világon két oly sárgája, mint István gulyásnak?
Már sötét volt, mikor elindultak. A hold első negyede, melynek a
debreczeni kalendárium szerint ma este kelle megjelenni, a nehéz
ködfátyolon nem hathatott keresztül s valóban magyar pásztor-ember
tájismerete vala szükséges, hogy e roppant síkon irányát el ne veszítse.
Itt egy határhalom, vagy elhagyott gémes kút, mely a ködből setét
kísértetként kiemelkedett; ott egy mult évről fenmaradt fél
szalmaboglya, vagy árokhányás, vagy néha messze távolságra egymástól
magányos fűzfák, melyek az áradás járta réten felnőttek, s véletlenül
megmaradva, most az őszi szélben vékony lombatlan ágaikat suhogtaták; ez
vala minden. A gulyás bátran tovább hajtott, kétkedés nélkül, mintha a
világ legjártabb országútján haladna, s a sárgák neki feküdtek a hámnak,
mintha a garaboncziás diák sárkányaival futnának versenyt. A lovak úgy
mentek, de úgy… István nem tudta, mit tegyen örömében. Feje felett
suhogtatá ostorát, barátságosan szólítgatva kedves tátosait: – Vércse
ne!… ne te sárga!… hogy kapaszkodik az istenadta!… mondom, nincs oly ló
Magyarországban.
Fűzfák s határhalmok, gémeskút s boglya, mintha elrepülnének a szekér
mellett. A lovaknak sörénye messze szállt párolgó nyakuktól; a gulyás
visszavetve bundáját, lobogó inggel, mintha szélvész ellen hajtana, ült
a szekér elején; a lovak rohanva haladtak, mintha a föld égnek lábaik
alatt, mintha ketté akarnák hasítani a ködfátyolt s tulsó felére érni,
még mielőtt az utánok ismét összefolyhatott.
– Ne félj semmit, Zsuzsim – mondá a gulyás vigan, – ott leszünk, még
mielőtt az az átkozott főbiró kikapaszkodik szobájából. Ne te Vércse!
– Adja Isten! – sóhajta Zsuzsi.
– No az ördög elvihetné, ha még így is későn jőnénk – válaszolt a
gulyás. – Monddsza Zsuzsi, de igaz lelkedre mondd, mentél-e így
éltedben?
– Soha, – válaszolt ez, kinek gondolatai máshol jártak.
– Hiszem! Sárga ne!… No, Zsuzsi, semmi szomorúság, egy óra mulva ott
vagyunk, s elmegyünk a sz.-vilmosi csikóshoz gulyáshúsra; ha más nincs,
egy csikó csak találkozik s azzal vége. Teringettét, hogy húznak, egész
kezem elzsibbadt – tevé hozzá a boldog kocsis, jobb kezébe fogva
gyeplőjét, míg megfájult balját ép oly gyönyörrel lógatá maga mellett,
mint ki egy darab aranyat hordva fárad el, s a fájdalmakon, melyeket
érez, kincsének nagyságát méri.
A lovak egyszerre hortyogva félreugrottak. – Mi volna ez?! – kiáltott a
gulyás, ki bal kezével hamar ismét a gyeplőket ragadta meg s ostorához
kapott. – Sárga! Vércse!… ah, ez a baj – szóla, szemeit a ködbe
meresztve, midőn a farkast, mely útjokon keresztül futva, most nem
messze tőlök állt, meglátá. – Férget láttatok, no csak menj Kislakra,
átkozott, Tisza és Bodor majd megtépáznak. Reménylem, Peti nem
találkozott vele; no mi baj, vén czigányhús a farkasnak sem kell.
A nyugtalanság azonban, melyet Violáné Petiért, a farkast látva, érezni
kezdett, s melyet István természettudományi megjegyzése szétoszlatni
képes nem volt, nem tarthatott sokáig, miután alig indulva meg újra, egy
határdombnál, melynél át kellett menniök, maga a czigány állt.
Peti felült. – Idején jövünk – mondá, a gulyás mellé ereszkedve, – a
garacsi út, melyen azok jőnek, feneketlen, s mi gyepen megyünk.
– Csak férget ne láttunk volna; – szóla szomorúan Zsuzsi, – mindig
hallottam, az nem jót jelent.
– Legyen eszed, Zsuzsi – válaszolt a gulyás nevetve, – hány férget
láttam én életemben, mégis itt vagyok. Mi bajunk lehetne?… ni, a sárgák
nem is izzadnak.
– Csak a szekér ne törjék el – mondá Zsuzsi aggodalommal, – higye el
kend, én ma mindentől félek.
– Dehogy törik el – válaszolt a gulyás egyet suhogva ostorával, – hisz
nem fakó, nem is hintó. A hintó és szekér közt ép az a különbség mint az
úr és paraszt között. Amaz nagy, magos, csupa vánkos, kifestve
elől-hátul, úgy ránézve egész pompa, de ha bajba jön rossz úton, vagy ha
hidasra eresztik, zötty! oda van!… csupa sróf és haszontalan ág-bog
minden felől, mihelyt nem jár töltésen, vagy lágy gyeputon, sárba marad;
az ilyen szekér pedig elmegy mindenütt, főkép az én szekerem! A
kerekeket magam faragtam, a vasat Peti verte rá. Ne, te sárga!
Peti nem egészen osztozott István nyugalmában. – Csak vizet ne érjünk –
szólt többször, fejét vakarva – mindig esik, s ha valahogy a lápok
megteltek –
– Ne félj, Peti minden rendiben lesz; s te is Zsuzsi, ne búsulj. Öcsém,
Pista, ki ott a Tiszán túl lakott, a mult héten halt meg. Már régen
felmondott uraságának s elbocsátó levelet s passust is kapott. Ezekkel a
haszontalan irásokkal, melyekkel Pista felesége most úgy sem tehet
semmit, te Violával és gyermekeiddel elmehetsz akárhová. Magam is tudok
szolgálatot húsz mérföldre innen, s ott ismét mint becsületes emberek
élhettek. Ez a vármegye kemény dolog, – tevé hozzá a gulyás egyet
suhantva – csak az jó benne, hogy nem messze tart. Mit mondasz Peti?
De Peti nem szólt, nem felelt Zsuzsinak semmit, ki e jó hirek hallására
mintegy új reménycsillagot láta emelkedni sötét láthatárán, s remegő
hangon kérdezé: – Nem volna-e ez több boldogság, mint hogy azt
szerencsétlen helyzetökben reményleni lehetne? – A czigány, keselyü
szemeit a sötét ködbe meresztve, mozdulatlanul ült helyén, csak néha,
midőn aggályosan fejét csóválá, lehete látni, hogy nem alszik. A gulyás,
ki ezt nehányszor észrevevé, ilyenkor egyet suhantva ostorával, csak azt
válaszolá: – Nincs semmi baj, ne félj, Peti, mindjárt ott leszünk. – S
ők hallgatva tovább mentek; csakhogy a köd, úgy látszott, még
homályosabban ereszkedett le; a tér, melyen lovaik száguldva haladtak,
még elhagyottabbnak látszott. Határhalom, fűzfa, boglyák s kutak rég
eltüntek s a ki népünk bámulatos ügyességét nem ismeri, melylyel útján
eligazodik, habár látszólag semmi sincs, mitől irányt vehetne, alig
foghatná meg, a sietők miként nem tévedtek el régen. A pocsogás, mely
egyszerre a lovak lábai alatt hallatszott, véget vetett haladásuknak.
A gulyás, noha nem szólt, régen osztozott Peti aggodalmaiban. Egyes
világosabb foltok, melyeket itt-ott a köd között is észrevett, eszébe
juttatták, hogy a Tisza talán mégis kiáradt. Most nem volt többé kétség.
A hely, melyen szekerökkel megálltak, noha a kákás fű széles leveleivel
a vizet eltakarta, már el volt borítva. A czigány leugrott s pocsogva
előre ment. Előtte széles vízláp terjedett el, melynek határát a ködben
nem láthatá. Visszafordult, s jobbra keresett utat, itt is víz
mindenfelől, csak egyes sötét foltok álltak ki szigetekként a nagy
áradásból, mely az emelkedő víz által mozgásba hozva a síkot, s
hullámozva tovább gerjed. Csak balfelől látszott egy hátasabb hely, mely
még szárazon állt s hova Peti a lovakat most kivezette. – Ezen talán még
az erdőig jöhetünk, – mondá elébbi helyére ülve, – az áradás még nem
töltött el minden lápot; vigyázz, István, maradj mindig a víz mellett,
máskép eltévedünk, ez a sárga ér –
– Jézus Krisztusom! – kiálta Zsuzsi, kinek lelkében egyszerre minden
aggály újra fölébredt, – későn jövünk és szegény férjem!
– Még jókor jöhetünk – válaszolt a czigány biztatva, noha szavának
hangjából a legnagyobb nyugtalanság vala észrevehető; ha a víz a
békahágón át nem ment, a Fekete-tót szárazon találjuk s akkor minden jól
van. Csak rajta, István.
– Átkozott Tisza – mondá emez, párolgó lovait ostorával biztatva.
– Dehogy a Tisza! hogy beszélhet kend így – szólt a czigány fejét rázva,
– mikor a víz innen jő. Még tegnap láttam a Tiszát Réten, s az alig
mozdul; ez mind a Rákérből jő, mióta az urak új töltést csináltak,
egészen neki bolondult.
– A menkő üsse meg, itt is víz! – kiáltott a gulyás gyeplőjén
visszarántva lovait, melyeknek egyike lebukott. Peti, térdig gázolva a
vízben, a szekér elébbi irányában tovább ment. – Itt nincs baj – kiálta
végre, miután a nem széles éren átjutván, ismét szárazon látá magát, s a
szekérhez visszatérve, a hortyogó lovakat a víznek vezeté. – Ne féljetek
bolondok, Pista gulyásnál még többhöz fogtok szokni. – A szekér
szerencsésen a tulsó parton ismét szárazra jött. S így mentek tovább,
hol az árvíz a gyepet el nem borítá, vágtatva, az egyes kisebb ereken át
Peti által vezetve, míg egy széles vízróna minden további haladást
lehetlenné tett.
– A Fekete-tó betelt – kiáltott a czigány összecsapva kezeit, – nincs ló
a világon, mely ezen átmenne.
– Maradjatok itt, – szólt Zsuzsi remegő hangon – átmegyek én magam.
– Te, Zsuzsi? Az kellene még! – mondá a gulyás, Violánét, ki már
szekeréről leszállni készült, helyén erőszakkal visszatartva, – a tó
teli van mélységekkel, s főkép te, ki beteg voltál, ha egyszer
elcsúsznál, nem birsz fölkelni, s oda vagy.
– Ereszd bundámat! Isten megsegít; férjemet csak nem hagyhatom el végső
nyomorúságában; tudod, föl akarják akasztani. – S ezzel a szegény
asszony a szekérről leszállni készült.
– Legyen eszed, Zsuzsi – mondá a gulyás, hasonlókép leszállva
szekeréről, – ha férjedet fölakasztják s te itt fulsz belé a vízbe, mi
lesz gyermekeidből?
Zsuzsi leült a szekér mellé, s két kezével eltakarva képét, sirt
keservesen.
– Ne félj, fiam – mondá a gulyás biztatólag, – majd elmegyünk, én vagy
Peti; az erdő, látod, előttünk áll, valahogy csak átgázolunk – Ej, Peti!
Peti! te is oly vén ember vagy! minek hoztál ide?
A czigány, ki azalatt szemeit mindenfelé jártatva, mint látszott, magát
tökéletesen irányozni iparkodott, e panaszra csak azt mormogá, hogy az
út, a melyen jöttek, sáros időben két órával közelebb, s hogy mikor most
négy napja erre járt, a víznek még nyoma sem volt. – Ne félj, Zsuzsi, –
tevé hozzá – én átmegyek, ha az ördög elvisz is, átmegyek, csak hagy
ismerjem ki magamat egy kissé. Nem az a nagy fa-e ez, hol minap voltunk?
– szólt a gulyáshoz Peti, kezével a tulsó partra mutatva, hol a ködből
az erdő sötét egyenes falként átlátszott, melyből csak itt-ott egyes
magasabb sudarak emelkedtek ki.
– Igen, meglehet – felele a gulyás, e magasabb sudarak egyikére fordítva
figyelmét, – csak az az átkozott köd ne lenne… de az erdő szélén több
magas fa van, az ördög ismeri meg.
– Balra a fától – folytatá a czigány gondolkozva – mintegy kétszáz
lépésnyire, az erdőben nyilás van. Aznap azon jöttünk át szekerünkkel;
nem emlékezik kend?
– Hogy a menkőbe ne emlékezném, s jobbra, hacsak le nem kaszálták, a
fához még közelebb nádasnak kell lenni.
– Igazság! – válaszolt ismét a czigány – még mondtad, mily jó lenne
kerítésnek. No, menjünk, te jobbra, én balra, ha a nyilást megtalálom, s
ez csakugyan az a fa, akkor átgázolok. A fától egész a tóárok másik
partjáig hátas hely van.
– Veletek megyek – szólt Violáné, ki, mint a rab ítéletét, e
beszélgetésnek minden szavát remegő figyelemmel hallgatá, felkelve, –
nem maradhatok itt nyugtalanságomban magam.
– Zsuzsi lelkem, – mondá a czigány, ki már futásra készült, megfordulva
– beteg voltál, a föld csupa sár és iszap, megfáznál, ülj le itt s várj
meg.
– De visszajöttök? nem mentek át nálam nélkül? Az Istenre kérlek, Peti,
ne hagyjatok itt, – kiáltá a szerencsétlen nő a távozó után.
– Ha átmehetünk, – kiálta vissza a czigány, még egyszer megfordulva – én
magam viszlek hátamon a tulsó partra. – Ki e pillanatban a czigány
mellett áll, egy cseppet láthatott volna, mely barna arczredői közt
lefolyt.
A férfiak a köd homályában eltüntek, csak Zsuzsi maga állt ott a víznek
szélén, a tulsó partról átsötétlő erdőre meresztve szemeit. – Ily közel,
s én nem mehetek hozzá, – sóhajta, s lelkét a szerelem minden fájdalmai
dulták szét.
A szegény asszonynak igaza volt; a vizen túl alig ezer lépésnyire a
helytől, hol neje feléje terjeszti vágyó karjait, találjuk Violát s
társait. Taksony-megyének, a Tisza mentében fekvő síkságán, nagyszerű
tölgyesei vannak. Valamint a homok szép hajlongó nyíreit s remegő
nyárfáit termi meg, s némely helyen a festőileg elhelyezett facsoportok
között a legszebb kertben képzelhetnénk magunkat, ha az ember mívelő
keze itt-ott burgonya és tengeri földjeivel az egésznek hatását nem
rontaná meg: úgy a kemény agyagban, mely a Tisza két partját képezi,
hatalmas tölgyek emelik sötét koronáikat, nem ápolva emberek által, de a
természet egész pompájában emelve széles sudaraikat az ég felé, melyeket
nem a fejsze, hanem csak az idő vagy a Tisza döntenek meg. Miután a
fának ára Magyarország e részében oly csekély, hogy ezen tölgyek
kivágatása többe kerülne, mint mit fájokért kapni lehet, az egyetlen
jövedelem, melyet belőle a birtokos húz, csaknem egyedül a makkolásban
áll, mely jó esztendőkben az erdőket a tiszai földesurak egyik
legjövedelmezőbb tulajdonává teszi. Ledőlt s helyökön rohadó fákat ily
erdőben találni ép úgy nem ritkaság, mint Amerika őserdeiben; s az idő
még talán távol van, hol a műveltség kiterjesztve hatalmát ide is, a
Tisza sötét tölgyesei jövedelmezőbbek lesznek, de szebbek bizonyosan
nem, mint most, midőn sötét ágaik alatt csak a varjuk ezrei ütötték föl
tanyájokat.