Áh szörnyü romlás! hajdani czímerünk
És régi díszünk pernye alatt hever.
A mit tehát dicső atyáink
A veszedelmes idők s bajok közt,
Hol életek, hol drága vagyonjaik
Feláldozásán tudtak az ellene
Folyvást agyarkodó veszélyek
Körme alól ki-kiváltogatni,
Gyász omladékban hányja szemünkre, hogy
A fényes úttól mennyire távozánk,
Mellyen nagyérdemű atyáink
Felnyomozák vetekedve Codrust.
Hív bajnokinknak mennyei lelkei,
Kik Regulusnak legnehezebb nyomán
Törtettetek romolhatatlan
Vára felé az örök neveknek,
Bátran vivén a nyársakat a kemény
Halálra kedves honnotokért, ugyan
Lássátok e szörnyű veszélyjét
Allyasodott maradékitoknak!
Áldott atyáink! hogy ha ugyan lehet
A bóldogoknak sírni, sirassatok;
Mert vége a palladiumnak,
Vége van és mi puhák, mi élünk.
Szánjátok e már elcsenevűlt fiak
Lassú veszélyjét, mert oda hajdani
Egymás eránt való szerelmünk,
Mellyet örökbe ti hagytatok ránk.
Sem a tatárok, sem törökök, sem a
Rosz nyíri pajkos nép riha tábora
Nem tettek ennyi kárt közöttünk,
Mint ihol a ravasz elpuhúlás.
A közhaszonról már nem is álmodunk,
Egymást emésztjük, s bóldog atyák, jeles
Érdemteket hív társainknak
Kornyadozó nyakokon tapodjuk
Némely csak önnön hasznokat éhező
Fukar kevélyek, mert bizony a sasok
Bagoly torongyokká fajultak.
Óh esedezzetek istenünknél
Értünk dicsőült lelkek! E hamvain
Szent templomodnak mennyei jó atyánk!
Ím én is elbággyadva kérlek:
Halld meg uram! könyörűlj hazámon.
Add vissza közzénk a szeretet tüzét
Mely szíveinkből mind kialudt vele,
Hadd légyen e szent hely, midőn majd
Helyre fog állni, dicsőbb amannál.