A nyúgodalomnak útján
Még nem is messze mentünk,
A borzasztó csata után
Még csak alig pihentünk;
A hadra feszült ereink
Még jól le sem lankadtak,
Tüzünktől felforrt ereink
Még le sem csillapodtak:
Még is mely gyenge mozgások
Melyek bennem pezsegnek,
A harcz után nem szokások
Igy verni az ereknek.
Óh hányféle indulattól
Hányódunk és vetődünk!
Most a hadi ábrázattól
Talpig felhevítődünk,
Majd egy szép szem csillámjától
Lobbant fel egy tekintet,
Melynek igaz bírásától
Márs vas bottal elintett.
Most is a török puskája
Nem lőtt meg oly mérgesen,
Mint egy oláh kis lyánkája,
Rám tekintvén édesen.
Nem láttam én még vad fának
Soha ily szép gyümölcsét,
Egy havason nőtt oláhnak
Ilyen nyájas erkölcsét.
A Mahomed mord vitézze
Elfelejti vadságát
Dühösségében, csak nézze
E természet virágát;
Én is ha magyar nem volnék,
Érte nevem letenném,
Vagy halnék vagy megbomolnék,
De Ruszándát elvenném.
Ha nem volnék, a mi vagyok
Lábom azt is ígérte,
Hogy – a Karpatusok nagyok –
Mégis megmászná érte.
Oláhszűrt vennék magamra,
Kérges bocskort kötöznék,
Fejszét vennék a vállamra,
S a hegyekbe költöznék.
Ha kimennék a juhokkal,
Ruszándát is kicsalnám,
Talpig megraknám csókokkal
Örömömben felfalnám. –
Vess véget hazai hűség
E lágy gondolatoknak,
A puhának gyönyörűség,
Pálma kell a bajnoknak.