Már most ám igazán rosszúl lett Döbrögi; rendes
Orvosokat hívtak, s currenst küldöztek az ország
Minden részéhez, Lúdas Matyi megfogatása
Végett; csakhogy az ő képét igazára leírni
Nem lehetett, minthogy mindég más színbe jelent meg.
Hogy pedig ez nem más földön, hanem a mi hazánkban
Történt, a’ bizonyos: megtetszik az akkori törvény-
Tévők gondjából, kik az ő csúfjára, örökre
Feljegyzék a nagy törvénykönyvben, hogy az ollyan
Rossz úton járó kutyafog, mint a mi Matyink volt,
Lúdasnak neveződjön: ez hát nem puszta találmány.[72] –
Nem jött kézre Matyink, mely Döbrögi úrnak eléggé
Bokroztatta baját, és már egy ízbe reménység
Sem volt éltéhez: hanem a bölcs orvosok által
Nagy nyavalyájánn a munkás természet erőt vett,
És lassan-lassan keze szennyét csak kiheverte
Mátyásnak; hanem a Lúdas név annyira fészket
Vert szívébe, hogy a vídék lúdját kiölette,
Mert csak lúd-tollat látott is, azonnal elájúlt;
Még a ludimagistert is ki akarta csapatni
A jószágából; de az azt ígérte, hogy inkább
Rectornak hívatja magát s minden követőit.
Húsz láncsást csak azért tartott, hogy tíze napestig,
Tíze viszont éjjel mindég őrt álljon az udvar
Környékén; – hozzá közelítni akárki fiának
Sem lehetett, ha ugyan csak előtte nem esmeretes volt.
Hogyha az udvarból a jószágába kiment is,
Tíz láncsás lovagolt mindenkor hintaja mellett. –
Ezt Matyi is mint más, jól tudta, de hasztalan; ő azt
Háromszor fogadá, hogy megveri Döbrögit: annak,
Bárha törik-szakad is, csak meg kell lenni akárhogy. –
Országos vásár esik egykor Döbrögi úrnak
Városkájában; Matyi ott, mint más igaz ember,
Megjelenik paripánn; a lóvásárba bolyongván,
Meglát egy virgoncz lovat egy idegen sihedernél;
Kérdezi, hogy mire tartja? «Uram, csak száz arany» – úgymond.
«Czimbora, hogy lehet az? – Matyi így szól – úgy-e komázol?
Tíz lovat is veszek én annyin, tán jobbat is ennél.»
«Úgyde uram! – felel a siheder, – jó nagy Magyarország,
És mégis ki hagyom mindjárt vájatni aczéllal
Mind a két szememet, ha csak egy lova hág is elébe.»
«Úgy én a lovadat megvenném, mond Matyi, hogyha
Megbizonyíthatnád, pedig így meg nem veszi senki.
– Int neki, – félre megyen vele, – nézd ottan lakik egy úr,
A Lúdas Matyi név iszonyú félelmes előtte,
Tán tudod azt magad is, – majd itt kocsikázik el arra;
Tíz láncsás katonák lovagolnak hintaja mellett;
Majd ha az erdőnél járnak, nyargalj oda, mondjad
Szembe az úrnak, hogy: te vagy a Lúdas Matyi, osztán
Kotródj ám, mert száz lelked lesz, még is az ördög
Elvisz ecsém, ha azok megcsípnek; hogyha nem, úgy én
Megveszem a lovadat; felpénzül, hogy bizonyos légy,
Tíz aranyat feladok; majd meglelsz engemet itt s itt.»
Tetszett a tűzről-pattant sihedernek az alku,
És nehezen lesi, hogy mikor indúl már az az úr ki. –
Egyszer lárma esik, – riogatják széjjel az embert;
Döbrögi jő hintón! – Útjából félre vonódik
Minden igaz lélek. – Pezseg a pozsgás sihederbenn
A jó vér, s csak alig várhatja, hogy a kerek erdőt
Érjék Döbrögiék; mint a nyil utánok ereszti
Ráróját. – «Lassann, lassann uraim!» – kiabálja:
Mellé szöktet a hintónak, – «Tudod-é uram – úgymond, –
Hogy ki vagyok? tudd meg, Lúdas Matyi én vagyok!» – «Uczczu!
Rajta legény!» – ordítja az úr – egyszerre utána
Hajt a tíz láncsás, de mi haszna, nyomába se hágnak.
«Fogd ki kocsis nyerges lovadat, – mond Döbrögi, – jobb ez
Mind a tízénél, mondjad, hogy száz arany, a ki
Elfoghatja! – szorítsd!» Maga a hintóba felugrik,
És kíváncsi szemét düllyesztve mereszti utánok,
Hogy fogják már el Matyit. – Ő pedig a kerek erdő
Sarkánál elbújva fülelt, s látván, hogy az úr már
Csak maga van, kilopószkodik, és megrántja ruháját:
«Mit bámúl az uram? nem fogják azt ma el – úgymond; –
Osztán nem Lúdas Matyi az, hanem én vagyok, a kit
Megveretett kelmed, s lúdját elvette erővel.»
Döbrögit a mennykő ha azon nyomban megütötte
Volna, talán sokkal könnyebb lett volna szegénynek.
Öszverogyott, és a kocsiból ájúlva zuhant le.
Ott Matyi szánakozás nélkül megverte utólszor;
S erszényét a lúd árába viszont kiürítvén
Mondja: «Ne féljen az úr, már többször nem verem én meg.»
Azzal lóra kapott, s elment dolgára örökre.
A tizenegy lovasok nagy későn visszakerűltek,
Vert lovaik csak alig húzván inokat, valamint a
Megzsákolt urok is, kit elérkezvén, kocsijában
Bágyadtan leltek; mondják, hogy nem vala képes
Tarkón csípni Matyit. «Nem is a volt – Döbrögi mondja,
A négyelni való, megvert háromszor. – Az Isten
Így bánik, s bánjon valamennyi kegyetlen urakkal.»
Ezt mondván, megtért a kastélyába, s azonnal
Elküldötte a húsz láncsást, kegyelemmel akarván
Ójni magát ezutánn az erőszaktételek ellen;
És törvénytelenűl nem bánt, hanem úgy, a hogy illik
Embertársaival; jól is végezte világát.