A nótárius a görög háza előtt lármát hallván, kimégyen s látja, hogy azt
a verbunk tészi, megréműl, közöttük mundírban Sándor fiát látván. Ezzel
való beszédit leírja és mint adta atyai áldását reája. A szomszédja
szekerén estvére haza megy Peleskére. Leírja melly pompával jött a
tanács köszöntésére és melly oráczióval ő is viszont fogadta aztat.
Leírja Sándor fia miatt felesége szomorúságban lévén, aztat miként
nyúgosztalta meg, miket szóllott Sándorról nékie. Végtére megegyezett a
feleségével; mivel még egy Laczi nevezetű fia vólt, hogy vele elvétetik
a mester leányát, hogy így ha felnőnek ezen gyermekek, mellettek
halhassanak meg.
Leírja, hogy csak nótárius maradott, béfejezvén verseit azzal,
Hallok én azomba igen nagy lármázást,
Görög bótja előtt hangos muzsikálást,
Kimentem és láttam, hogy a kiábálást
Katonaság tészi, tartván verbuválást.
_Hiripi Súgárral_[64] húzták a száraz fát;
Ámbár ezek _pártest_ nem tudnak, sem kótát,
De mégis olly rendin megvonják a nótát,
Hogy ki őket hallja, elfelejti hóltát.
Kimenvén reájok szemeim vetettem;
De majd elájúltam, én úgy megijedtem,
Mert immár mundírban köztök megsejtettem,
A fiamat Sándort, s könyveket ejtettem.
Sújtással meghányott czifra vólt ruhája,
Olly nagy mint egy tallér sarkantyútarája,
Tajtékból, mint csupor, nem kissebb pipája,
Tánczolt: _rytmusokat_ kiáltott a szája.
Mondám: Fiam Sándor! ugyan mit míveltél?
Mi vitt téged arra, hogy katona lettél?
Lám holtam utánn is javamból élhettél,
Engemet anyáddal így keserítettél.
Tudjad, hogy _Budára_ vissza fogok menni;
Táblánál _janitor_ mivel fogok lenni,
Téged _auscultánsnak_ akartalak tenni,
Nagy uraságodból örömömet venni.
Micsoda? _Auscultáns_? Adta szedte-vette,
Hiszen főispánynak sincs illyen élete,
Eszem, iszom és csak tánczolok mellette –
Én a téntát, pennát útálom felette.
Nem is penna, csak kard illik a kezembe,
Hogy azt török vérbe mártsam, van eszembe.
Majd ha Belegrádnál vélek lészek szembe,
Mint káposztát rakom fejeket verembe.
Mint húll kasza alatt a fű, majd a jancsár
Úgy húll karom által, húll a krími tatár,
Sok turbános bassa, húll csalmás tefterdár,
Tisztségre felmegyek, lészek vicekáplár.
Nyúgodt szívvel légyen drága uram atyám,
Kérem, ne sirasson kedves asszony anyám!
Hogy ezen életre én magamat adám,
Ezzel hóltig tartó uraságom kapám. –
Mondám: Fiam! mivel te ezen életre
Ráadád magadat, látom van kedvedre,
Adom hát atyai áldásom fejedre,
Elmehetsz már bízvást tatárra, törökre.
Megcsókolván kezem köszönte s jót kívánt
Mondá áldásomért fog tenni adományt,
Török pipát, számos oka bassa dohányt,
Bulya vásznát, kávét anyjának s egy kaftányt.
Éppen szomszédomnak üres szekerére,
Ki búzát adott el s innét visszatére,
Felűltem, és értem jókor Peleskére.
Hogy már megérkeztem, el is futott híre.
Mindjárt a kis-bíró az öreg-bíróval,
Az oskolamester a harangozóval,
A polgári tanács egy veres zászlóval,
Köszönteni jöttek illy _óráczióval_:
Ábrahám, Jákobnak, Izsáknak Istene!
Senki hatalmadnak nem állhat ellene,
Sem gulya, sem bika, légyen bármelly fene:
Megtartod azt, kinek elveszni kellene!
Megmentéd Dávidot Góliáth kezétől,
Az Izráel népét tenger mélységétől:
Három iffiakat tűz emésztésétől,
Nótáriusunkat bikák döfésétől!
Kihuzád te őtet a Csősznek árkából,
Mint Jónást ama nagy czethalnak torkából;
Hogy vele ezt tetted magad jó voltából,
_Te deumot_ halljad mindnyájunk szájából.
Mondják hát mindnyájan: _Te deum laudamus_,
Már ezt elvégezvén, itt egy borjút _damus_,
A falu gazdája süsse meg _oramus_,
Kinél örömünkbe mondjuk: ma _bibamus_.
Nótárius urunk! hogy téged szemlélünk,
Azt ki nem mondhatjuk, miként örvend szívünk,
Egész tanács, egész falu arra kérünk,
Kormányozd bajunkat, gyámolítsad ügyünk.
Egy malaczot hoztunk, két köböl málét is[65]
Néked ajándékba, ahoz egy tyúkot is,
Megtudtuk immáron _titulusodat_ is,
Vedd kedvesen tőlünk urunk _perillustris_!
Egy nagyot köhentvén magam meghajtottam,
Kezembe egy hosszú papirost tartottam,
Merőn kimeresztett szemekkel állottam,
_Altiori stilo_ ezeket mondottam:
_Hic sum ego, qui sum_ nagy Zajtai[66] István,
Tiz hetet tőltöttem, tudja ketek, Budán,
Ott a _processusok_ mint folynak a táblán,
Már tudom: _Kitonits_ úgy nem tudta talám!
Ez papiroson van az egész _systema_;
Akadjon előmbe akár minő _thema_:
Szóllok _pro et contra_, nem lészek én néma,
_Deliberálok_ is, szalma-é? vagy széna?
Ígérem: hogy lészek ketek pátronussa,
Légyen az helységnek bármelly _processusa_,
Megmutatom: hogy van olly _nótáriussa_,
Kinek fejébe van egész _Huszti jussa_.
A mérésben sem lész semmi rövidsége,
Falu határának hossza, szélessége
Hány réf, és hány araszt ennek kereksége?
Megmérem, s megmondom: mi a tehetsége?
Magam is örvendek, hogy kenteket látom,
A jó _harmoniát_ én _recomendálom_,
Reménylem, hibásan hogy én nem találom
A falu rovássát; ez lenne halálom.
Ezzel elbúcsúztak s kiki haza mene,
Mondották az utczán: ki ne örvendene?
Illy deákos embert gyertyával kellene
Keresni, ki jobban ennél beszéllene.
Mint a víz, szájából úgy foly a deák szó,
Oroszúl jól beszél, oláh is igen jó,
Egész Paládokon egy sincs ennyit tudó,[67]
Még esküdtnek tészik; mert annak is való.
Így már magam lévén, karjaim kinyújtám,
Nyájas édes szókkal én ezeket szóllám:
Drága feleségem! Jöjj már te most hozzám,
Hadd öleljelek meg, hadd csókoljon meg szám!
Eljött; de mint záport, könyveket húllata,
Megölelt; de hozzám egy szót sem szólhata,
Sűrű pihegések között csak jajgata;
Egyszer mondá: oda van szívem _Alaha!_
Ebből észrevettem, hogy Sándort siratja.
Okai fájdalmak, hogy ki nem mondhatja
Nékem, hogy mi baja; de ki csodálhatja!
Minden anya illyen, azt kiki tudhatja.
Akármelly anyának katonává légyen
A fia, már véli: mészárszékre mégyen,
Sír, eped utána, nem tudja, mit tégyen?
Nem lehet, hogy szívén erőszakot végyen.
Szóltam hozzá: szívem! te Sándort siratod,
Hogy katonának ment, te aztat jajgatod,
Jobb lész, ha szívedet megnyugosztaltatod,
Örömnek magadat bánat helyett adod.
Ez a nagy Istennek az ő szent tetszése,
_Praedestinatum est:_ tehát ő végzése,
Ki változtatja meg? mivel rendelése,
Azért is szűnjön meg szívednek nyögése.
Szülék fiaiból eggyik pappá lészen,
_Civilis statusba_ más szerencsét tészen,
Harmadik angyalbőrt[68] vállaira vészen,
Anyáknak ezekre kell lenniek készen.
Sándor fiunk, tudod, kard végére termett,
Meglásd! török fővel tőlt ez még sok vermet,
A tatár chám ellen buzogányt mint perget,
Úgy tetszik, hogy látom, bassákat mint kerget.
Tudod, szívem! itthon ha mene korcsmára,
Orosz legényeknek görcsössel hátára
Sokszor rá kapkodott, szaladtak útczára,
Szobába csak maga maradt utóljára.
Hidd el: ő mint nagy úr, úgy fog még megtérni,
Nyert kincset vékával fogja nékünk mérni.
Megterhelt tevéi el nem fognak férni
Házunknál: szomszédba majd helyet kell kérni.
Társ! tehát ne sirasd; hadd menjen kedvére,
Bízd Istenre éltét, dolgát szerencsére,
Hadd légyen a haza s király védelmére,
Omoljon karjától pogányságnak vére.
Tudjad: Jeruzsálmet Titus hogy megvette,
A rómaiaknak kezébe ejtette:
Sándornak is mért ne lehetne illy tette?
Úgy mint Titust, őt is Isten teremtette.
A szerencsés _fátum_ néki azt adhatja,
Hogy Konstántzinápolyt megveszi, s bírhatja,
Mint Július Czézár akkor kiálthatja:
_Veni_, _vidi_, _vici_, örömmel mondhatja.
Itt el fogja nyerni Mahomet zászlóját,
_Mekkából_ hozhatja hátán koporsóját,[69]
Csak fa-ló volt az, melly meggyőzte a Tróját:
Ő ember: fa-lónál tehet nagyobb próbát.
_Castrióta_ vólt az, a kit _Scánderbégnek_
A török nevezett: mert tartá vitéznek,
Scánder Sándort tészen, érze is kezének
Súlyját, negyvenszeri elestét népének.[70]
Sándort is a török egy vitéz embernek
Egyszer megesmérvén, majd hívja _Scandernek_:
Vagy nagypeleskei vitéz _Scander Bégnek_,
Meglásd; melly híre lész az Avasba ennek.[71]
Ha Havasalfőldjét, Moldvát, Bulgáriát,
Elnyeri Serviát és egész Bosniát,
Ha meghódoltatja tágas Romániát;
Móreát, Candiát, Cziprust, Dalmácziát.
Európából ha kimégyen előle
A török: mit gondolsz akkor te felőle?
A király ezekért mit tészen belőle?
_Unterlaidnántságot_ tán nyerhet ő tőle.
Öcscse, a kis Laczi, ez is mi gyermekünk,
Bátyja Sándor mégyen; itt marad ez velünk:
Higyjed, örömünkre lesz ez meddig élünk,
Idővel mellette nyugszik meg vén fejünk.
Jól tanúl, _scholában_ többnyire ő _primus_,
A fejében vagyon egész _káthékismus_;
Deákul jól beszél, tudja: _quot sunt casus_,
Hóltom utánn lehet ő itt _nótárius_.
Azon lészek; néki legyen a mátkája
Trézsi, mesterünknek az ő kis lyánkája,
Láttam ugyan hogy vólt tőle bokrétája:
Laczi néki adja, ha vagyon almája.
Ezen két gyermekek csak felnőhessenek,
_Hymentől_ egymással összeköttessenek;
Lesz annyi vagyonunk, hogy ők élhessenek,
Minket hóltunk utánn el is temessenek.
Hallottam: ruhája lész tele ládával,
Egy tehént is adnak vele a borjával,
A sárga kanczát is, hogy azt csikójával,
Mondotta az atyja, elhozza magával.
Mondá feleségem: Ha így van a dolog,
Sándor után szívem már nem fáj, nem dobog,
Ráadom áldásom, hogy lehessen boldog.
Tatár, török földjén s akármerre forog.
Adjon Isten néki Sámson erősséget,
Mint Dávidnak vala olly nagy mérészséget,
Mellyet Józsué tett, tégyen vitézséget:
Hogy megalázhassa a pogány népséget.
Melly szerencsés vala _Hannibal Cannánál_,
_Macédó_ melly nyertes vala _Arbélánál_:
Olly szerencsés légyen ő is Belegrádnál,
Terjedjen el híre a fényes portánál.
_Hannibal ad portas_, ezen név mondásra
Rettegett, félt Róma ezen kiáltásra;
_Sándor ante portas_, ezen rikkantásra
Ázsia reszkessen, jusson szaladásra.
Hallám: feleségem tudja a _bibliát_,
Tudja a római s görög _historiát_,
Nagy dolog! mert nem járt ő _akadémiát_;
Mégis illy példákkal áldja Sándor fiát.
Szóllék hozzá, s mondám: kedves óldalbordám!
Te ékesen szólló bőlcs tanúlt Minervám!
Tapsol a testemben a szívem és vídám:
Mivel tudományban hasonló vagy hozzám.
Mondd meg hát; Lacziról úgy ítélsz-é mind én?
Huszonkét esztendőt ő egyszer elérvén,
Trézsi tizenhétbe éppen akkor lépvén;
Jó lész-é a dolog, egymáshoz ők férvén?
Mondá: Kedves uram! erre vagyok készen,
Egy-egy okosb dolgot kend ugyan nem tészen,
Mint ha azt elvégzi, hogy Laczié lészen
Trézsi: ebből szívünk nagy örömet vészen.
Jól nevelt gyermek ez: szőni, fonni tud már,
Az orsó kezébe mint a villám úgy jár,
Nem henyél ez soha, légyen tél, akár nyár,
Ha menyünk nem lenne, higyje kend, lenne kár,
_Magna ingenia saepe conveniunt:_
El fogja hát venni őtet a mi fiunk,
Akarom: kettőnknek egy az akaratunk,
Valamint egy ágyunk s vagyon egy paplanunk.
Így tehát mindenben én eggyet értettem
A feleségemmel és jónak is véltem:
Hogy Laczi elvegye Trézsit, mert így éltem
Nyugodt lesz, mellettek nem lesz bajtól féltem.
Azonban jött postán Budáról levelem,
Véltem, hogy _janitor_ vagyok, benne lelem,
De a _cancellista_ írja, hogy már helyem
Mássé, s a szerencse bánt igy balúl velem.
Írta: a serfőzőt hogy ő eltemette,
És Frantzli leányát feleségűl vette,
Ki által ő magát bóldog karba tette;
Mert vele sok kincset, sok pénzt nyert felette.
Én pedig ki vóltam, csak az is maradtam,
_Et sic_ Budára is héjában fáradtam;
Még jó, a toronyba hogy bé nem zárattam;
Mivel sok gavalért s dámát megtámadtam.
Csak nótáriusság éltem reménysége,
Míg járul falunak hozzám kegyessége.
Itten nagy Peleskén lesz életem vége,
Valamint most vagyon verseimnek