HADI TÖRTÉNETEK.

Az én monarchámnak én öt háborúját

Végzettem, és bátran követtem zászlóját,

Egybe francz királynak az ő katonáját

Próbáltam, fésültem fürtös frizuráját.

De négy háborúba burkus előtt álltam,

Sok jó vitézivel gyakran szembe szálltam;

Megvallom, nem egyszer szaladással váltam

Tőlök meg: kudarczot soha mégsem láttam.

Engemet az Isten szerencsével áldott,

Harczokba, csatákba életbe megtartott,

Egy francznak lövése lábamon álthatott,

De soha a prussus nékem nem árthatott.

Sőt gyakran őrtálló posztjait felvertem,

Sok bagázsiáját s lovait elnyertem,

Ziethennek s Wernernek kuruczát kergettem,

Kik halált viselnek, nem egyet letettem.

Ezek felől mondják, hogy pardont nem adnak,

Kik azt tőlök kérik, életbe nem hagynak,

Soha magokat sem hagyják tenni rabnak,

Tartja őket világ azért fenevadnak.

Én pedig mondhatom, hogy rosszabb kurucczát

Fridriknek nem láttam; mint a kukoriczát,

Úgy vágtuk azokat: sok a rozenkranczát

Mutatta, pardont kért, félté gallér-ranczát.

Ostora vóltam én a desertoroknak,

Kik magyarok vóltak, ollyas kuruczoknak,

Örűltem, kardomat vethetvén nyakoknak,

Vagy hasznát vehetvén futrás porázoknak.

Ha illyet foghattam, néki nem kedveztem,

Nyálát allyig nyelte, őt úgy kötöztettem,

Hite megszegését szemére vetettem,

Mely ezredbül szökött, ahoz elküldöttem.

Sokkal is egy fejér oszlop kivirágzott,

Örűltem, hogy azon hóhér ollyat rázott,

A ki nemzetünket tettével gyalázott,

Hogy Istent, s királyt csal, arra nem vigyázott.

Paripám szürke volt, Büszke volt a neve,

Kényessen járó volt, mert volt tüze, s heve:

Megeresztvén fékét, ollyan futást téve,

Hogy orczámra csordúlt két szememnek leve.

Szép bogláros szerszám csörgött a lovamon,

Varrva vólt királyném neve czafrangomon,

Török kard tarsollyal függött oldalomon,

Kócsagtollam ingott széltűl kalpagomon.

Sok pomert, prussus fit én rabommá tettem,

Nem egyet közűlök sebbe is ejtettem,

Mint ölyv a csirkéket, gyakran széjesztettem,

Pour le Mérite rendet tisztekrűl letéptem.

Híres fővezér Kleist jól esmért engemet,

Néhány csatázás közt kiáltá nevemet,

Parolára menvén, megfogta kezemet,

Tőtül talpig nézte csekély személyemet.

Azomba kéz alatt minden kurucczának

Száz aranyat ígért, ki tenne rabjának,

Köszönöm egyedül Isten óltalmának,

Hogy fejemmel nem nőtt száma zsákmányának.

De Saxóniába, kimenvén portára,

Olly hirtelen csaptam egyszer quartéllyára,

Hogy csak alig kapott lovának hátára,

Equipázséja lett fáradságom ára.

Azonban a fény mellett volt árnyék is s a hadi életnek nemcsak

dicsőségét élvezte, hanem sanyarúságait is szenvedte.

A dicsőség mellett szenvedtem inséget,

Tűrtem szomjúságot és olykor éhséget,

Csattogó hideget, rekkent melegséget,

Lórázást, meghányást, sok rendetlenséget.

Fagyos föld színére ha leheveredtem,

Igmándi nyergemet fejem alá tettem,

Köpönyegem alatt mint nyárfa reszkettem,

Mert havas esőtül jól megverettettem.

Viszontagságok és jeles hadi tettek közt 1763-ban véget ért a hétéves

háború a hubertsburgi békével s egyszersmind befejeződött Gvadányi

katonai pályájának harcztéri része. Ekkor 38 éves volt, s 20 év óta

katona. Még 20 évig szolgált, mindig a lovasságnál, de ez, hogy úgy

mondjuk, garnison-szolgálat volt, háborúra többé nem került a sor. A

békekötéskor őrnagy volt. Ebből az állásból emelkedett lassanként

vezérőrnagyságig húsz év alatt. 1765-ben lett alezredes, 1773-ban

ezredes, és csak 1783-ben, negyven évi szolgálat után nyugalomba

vonúltakor vezérőrnagy. De megvolt az az öntudata, hogy minden állásába

kizárólag saját érdemei emelték. Nem egyszer mellőzés is érte. Akkoriban

megtörtént, hogy ha elmúlt a háború, egyes ezredeket redukáltak,

illetőleg feloszlattak. Így Gvadányi ezredét is, a palatinális

regementet, melyet különben 1766 óta b. Török Andrásról neveztek,

feloszlatták 1775-ben, és Gvadányit, noha már előbb önálló ezredes volt,

a Kálnoky-huszárezredbe osztották be másodezredesnek. 1779-ben a

Nádasdy-regementbe került szintén másodezredesül. Az idők már nem voltak

olyan szépek, mint egykor. A hadseregben megkezdték az egységesítést,

behozták a papirkorszakot, s mindez nem kedvezett az egyéniségeknek; a

magyar ezredeket békében is kivitték az 1770-es években külföldre –

Gvadányi is Galicziában tartózkodott a Kálnoky- és a Nádasdy-ezredekkel;

továbbá a magyar tisztikarokat keverni kezdték német elemekkel. Gvadányi

jó bajtárs volt, német tiszttársaival jól megfért, legfölebb kedves

dévajsággal megtréfálta hiányos magyarságukért, de a magyar ezredek

elnémetesítését kedvetlenül látta, épen úgy, mint pl. a Græven-ezred

tisztjei, gróf Festetics György és társai, a kik később az

országgyűléshez folyamodtak a magyar hadsereg magyarsága érdekében;

egyébként ezt a példát követték a Nádasdy-ezred tisztjei is akkor.

A húsz évi békés katonáskodás nagyobb részét Északkeleti Magyarországon

töltötte el Gvadányi, kisebb részét pedig Galicziában. Mind a két

korszak nevezetes az ő írói volta tekintetében, de különösen az első.

A hubertsburgi béke után Gvadányi ezredét hazarendelték s négy megyében:

Szatmár-, Bereg-, Ugocsa- és Máramaros-megyékben szállásolták el.

Ezekben a megyékben élt Gvadányi is vagy tizenkét esztendeig. Itt

rakodott meg lelke azokkal a motivumokkal, melyek verses munkáinak

legvonzóbb elemeit alkotják; megrakodott friss szemléletekkel, a magyar

élet és természet képeivel és a magyar lélek humorával.

Víg és közlékeny ember volt. Eleven érzékkel volt megáldva az élet

furcsa vagy jellegzetes vonásainak felfogása iránt és a társas örömök

iránt. Kereste az embereket, jól mulatott velök, lelki gyönyörüsége telt

beszédjökben és lelkökben. Az alsóbbrendűeket is szerette: katonáit, a

parasztnépet és rendkívüli részletességgel fogta fel és őrizte meg

emlékében szokásaikat, erkölcseiket, beszédök módját és minden

sajátságaikat. Ez a részletes érdeklődés nem ekkor kezdődött nála;

gyermekkorától kezdve, a háborúk idején is megvolt, bizonyság rá a Rontó

Pál sok helye; hanem a régi készlet itt sok új anyaggal felfrissült a

magyar népéletből és az Alföld helyismeretéből. Sokat érintkezett a

vidék földesuraival, kiknek házában kedves vendég volt,

honoráczioraival, papjaival, jegyzőivel, megjegyezte magának

anekdotáikat, jellemző történeteiket és sajátságaikat.

Az első harmadfél évet Badalón töltötte, ebben a beregmegyei tiszaháti

faluban, melyet temérdek almájáról _Almahuppanás_nak keresztelt el a

néphumor. A háború izgalmai után itt ugyancsak csöndes napok

következtek. A társaságkedvelő főtisztnek alig volt kivel érintkeznie.

Tavaszi áradás idején pedig a falun kívül eső lakóházát úgy körül fogta

a Tisza kiöntése, hogy hónapokig nem volt társasága. Olvasott – s nagyon

szeretett olvasni, hegedűlt – s kitünően játszott; lovaihoz sétált az

istállóba, vagy strázsakatonáival beszélgetett. Ha néha mégis megunta az

egyhangú életmódot, különösebb időtöltésre is talált alkalmat. Egyszer a

falu fiatalságának rendezett mulatságot a maga szállásán. Máskor a

helybeliek indítványára árvizi vadászatra rándult, csónakosan, az ártéri

fákra húzódott vadakra; szerencsével jártak, de végül vízbe fordultak

mindnyájan, sőt Szatmárra az ezredtörzshöz az a vakhír ment, hogy

Gvadányi a Tiszába fúlt, úgy hogy külön staféta jött tudakozódni felőle;

Gvadányi személyesen bement Szatmárra, s elevenen czáfolta meg a

mendemondát, élményeinek elbeszélésével majd holtra nevettetve az

ezredesnét. Majd egy jezsuita-prior rokonát csalta ki magához,

sétalovaglásokat rendezett vele és alantas tiszteivel és sok tréfát

követtek el egymással. Szóval természeti vidámsága győzött az unalmon.

A nyugalom és apró időtöltések ez éveiben kezdett íróvá is lenni. Itteni

élményei szolgáltatták az anyagot első nagyobb költeményéhez, s talán

még itt, badalai tartózkodása vége felé írta meg, 1765-ben.

A versírás előkelőinknél a XVII. és XVIII. században általánosabb divat

volt, mint ma. Általán a memoire-, levél-, napló-írás és versszerzés

hihetetlenül el volt terjedve. Jóformán minden második, harmadik főrangú

ember versiró is volt. Gvadányi is megtartotta ezt a régi jó szokást, s

ha kedve támadt, vagy épen felkérték, már azelőtt is írt egy-egy verset,

kivált tréfásat. «Megvallom, hogy én, mivel a poesisi tudományba eleitül

fogva gyönyörködtem, valamint énekeket, úgy névnapokat üdvözlő s több

más mindenféle mulatságos verseket is eleget munkáltam, de előre által

nem láthattam, hogy elmémnek csekély szüleményei valaha a közönség előtt

kedvességet nyerhetnének, azért is azokat mihent azoknak megküldöttem, a

kiket illettek, azonnal munkáimnak töredékeit elszórtam, vagyis (= vagy)

fojtásokra használtam.» Alkalmi versei közül fenmaradt egy párhuzamos

köszöntő verse 1765 tájékáról; ennek egyéb érdeme nincs, mint az az

elmésség, hogy a sorok lefelé olvasva átkot fejeznek ki, végig olvasva,

a szemköztiekkel együtt áldást. Ez a vers kézről-kézre járt akkoriban,

sokan lemásolták, némelyek mint magukéval kérkedtek vele még Gvadányi

előtt is, a ki jól mulatott rajtuk. Az «énekek», fájdalom, elvesztek;

pedig ezek volnának Gvadányi fiatalkorának költői emlékei s egyáltalán

az ő költészetének lyrai része; kár volt őket elszórni és ellövöldözni.

De a XVIII. század közepén nem volt meg az a tudat, hogy a költészetnek

általános értéke, sőt nemzeti értéke van. Megírni megírták a verseket

akkor is, de a szerzők maguk sem becsülték meg annyira, mint pl. a XVII.

században. Ki meg épen nem adták. Még Amade, még Faludi sem.

Nagyobb terjedelmű költeményeket azonban, úgy látszik, csak ez időtől

fogva kezdett írni Gvadányi. Első nagyobb munkájához az unalom adta a

tárgyat is, később megírásához az alkalmat is. Egy jó hosszú versben

megírta a badalai dolgokat, ottani életmódját, a parasztbált, az árvízi

vadászatot, a prior savókuráját és a tisztekkel való évődéseit. A vers

compositiójában nincs semmi művészet, az egész időrendi elbeszélés; de

van benne természetes jókedv, s egy rendkívül becses tulajdonság, a mi

Gyöngyösin kívül egy magyar poétában sem nyilvánult eddig ily mértékben:

_éles megfigyelő tehetség a részletek érdekessége iránt, a kedvtelés a

részletek kirajzolásában_ s ez párosul nála egy másik tulajdonsággal, a

mi Gyöngyösinél sincs meg, mert annak a rajzai képzeletből vannak

összeállítva: _a genreszerűség, a typusok és a népélet detail-festése_,

realisztikus, néha vaskos, de hű vonásokkal, és jóízű humorral. Négyes

rimű verselése pedig gyakorlott technikájával rávall mesterére,

Gyöngyösire, noha nyelvében kevés a művészet s inkább jó magyarságot

éreztet, mint választékosságot és finomságot. Annak a

részletrajzolásnak, a mi Aranynál később annyi művészettel jelentkezik,

Gvadányinál látjuk első, naturalista kezdeményeit irodalmunkban. Szinte

látni benne a művészlélek kedvetelését a maga munkájában, a mint apró

részletességgel rakja egymás mellé a találó, hű vonásokat azokról az

élményekről, melyeken átment. A kép hűségében maga gyönyörködik

legjobban. Unaloműző mulatság volt neki annak találó lefestése rímekben,

a mivel unalmát elűzte volt. Nem is gondolta, hogy sokakat érdekeljen,

legfölebb személyes ismerőseit, a kiknek szóval is elmondta a

történteket. Ezt a versét csak 1795-ben adta ki _Időtöltés_ czimű

kötetében, miután a Falusi nótárius meg a Rontó Pál megkedveltették

rajzoló erejét és humorát.

Azzal a véleménynyel szemben, hogy Gvadányi e költeményét később írta s

az 1765. évszámot csak jámbor elhitelésül tette a vers alá, okunk van

hinni, hogy a vers legalább nagy részben csakugyan Badalón készült.

«Ezek után értem immár vígabb időt» – írja a badalai dolgok vége felé.

Alezredesnek Szatmárra került, s ott nemcsak az ezredtörzs tisztjeivel

telt jól az idő, hanem összejárt a környék földesuraival is; gyakran

megfordult Nagy-Peleskén, melynek ura, Becsky György igen jó barátja

volt; sok vidám napot töltöttek együtt, mulatságok és bohó tréfák közt.

Megfordúlt Zajtán és más közeli falvakban és nemesi kastélyokban.

Mindenütt nyitott szemmel és derült életbölcseséggel élvezte a typusok

és egyének eredetiségét, a néposztályok szellemét és erkölcsét.

Mindennek nagy hatása volt reá. Nem mintha itt ismerte volna meg a

magyar népszellemet. Az ő magyarsága, nyelvben, érzésben, képzetvilágban

oly gyökeres, hogy annak az alapja gyermekkorából való. Magyarsága még a

külföldi táborozások idején sem hanyatlott. Mindig magyar ezrednél

szolgált és a hadvezetőség iránti köteles engedelem mellett is az

ezredek közti természetes versengés kedvezett a magyar csapatok erős

nemzeti szellemének. Volt akárhány magyar tiszt is, a ki lenézte a

hadsereg idegen elemeit. A magyar huszárság mindig tudatában volt faji

és nemzeti kiválóságának. Hogyne, mikor II. Frigyes is mintául használta

a magyar huszárságot s mindent elkövetett, hogy a magyar uniformist a

magyar huszárvirtussal együtt meghonosítsa seregében; gyorsan

szaporította magyar mintára szervezett ezredeit s minden módon

csábította magához a magyar legénységet és a tiszteket. Az örökösödési

háborúban a harczi szellem alapja a magyar nemzeti érzés volt, s a hadi

siker a magyar nemzet becsületi ügye. A hétéves háborúban is legalább

faji érzés hevítette katonáinkat bravourjaikban. Általán hadseregünk nem

is állt még egészen német lábon. Így Gvadányi is mindenkor magyar

tisztnek érezte magát s büszke volt magyarságára. S valamint faji érzése

és nemzeti öntudata, úgy szemléleti világának és eszmekörének magyar

alaprésze, továbbá az ő magyar nyelvérzéke is állandóan táplálkozott a

magyar katonákkal való szíves és leereszkedő társalgásból. Így ő

folytonos érintkezésben volt a magyar népszellemmel és népkedélylyel. De

most, hogy állandóan itthon lakott, az egész magyar élet közvetlen

hatása alatt, urak és parasztok közt, fogékony és érdeklődő lelke csak

még jobban megtelt a magyar szellem és kedv elemeivel.

Szatmár környékén találta Gvadányi az anyagot és a modellt főművéhez.

Innen valók a főalak jellemző vonásai, a helyszín, a patriarchális

világnézet, sok humoros emlék. Ezt a művet azonban nem itt írta meg,

hanem jóval később.

Máramarosszigeten laktában a Rontó Pál történetének egy részéhez nyert

anyagot. Itt történt ugyanis a sótisztek összevagdalása, a miről okirat

is tanuskodik. Galicziában pedig megismerkedett a lengyel élettel, a

lengyelek jellemével, fényűzésével, szabadságszeretetével, mely oly

könnyen csapott féktelenségbe; megismerte Rontó Pál és Benyovszky Móricz

történetéhez a színtér és viszonyok egy részét.

Szatmári, máramarosi és gácsországi elszállásolásainak ezek az

irodalomtörténetileg nevezetes oldalai.

Végre terhesnek kezdte érezni a katonai szolgálatot. Miután 14

táborozást végzett az ellenség előtt, elnehezedett, s 58 éves korában

1783-ban nyugalomba vonult. Ekkor egyúttal vezérőrnagygyá nevezték ki

tíz évi ezredesség után.

Véglegesen Nyitramegyében telepedett meg, a határszéli Szakolczán, a hol

közel volt anyai örökségéhez. Itt 1785-ben újra megnősült; nőül vette

Szeleczky Katalint, Bakics ezredes özvegyét. Boldog éveket élt vele.

Kedves társának mondogatja, szeretettel és becsülettel emlegeti, mint

igazi magyar asszonyt, a ki ellensége az orczafestésnek és magyar

főkötőt visel. Vele kapta azt az emeletes házat Szakolcza főterén,

melyet Gvadányi megújíttatott és barokk modorban felékesíttetett. Itt

élte életének hátralevő tizenhat évét. Környezetében volt nején kívül

nagy leánya; míg fia, az utolsó Gvadányi katonai pályán volt. Az öreg úr

hegedűlt, olvasott, gazdálkodott és kertjét mívelte, mely messze földön

híres volt ujdonságairól. Jó ismeretségben volt a megye uraival, továbbá

néhány szomszédos morva gróffal, a kikkel olykor mulatságos vadászatokat

rendezett. Csak azt fájlalta, hogy azon a tótság-lakta vidéken olyan

ritka a magyar szó, mint a fehér holló s el van szakadva a magyar

közönségtől. Bejárt Pöstyénbe fürdőzni, olykor megfordúlt Pozsonyban;

megjelent az országgyűlésen is Budán és Pozsonyban 1790–91-ben, mint

főrend. A mellett azonban ekkor is katonának érezte magát, de _magyar_

katonának. A neve alá többnyire a «magyar lovas generális» czímet írta.

Mikor II. József uralkodásának vége felé kiütött a török háború, egy

könyvet írt a hadi mesterségről bandéristák és olyan ifjak számára, kik

hadi pályára mennek és németül nem értenek, hogy a német hadtudományi

irodalomhoz hozzáférhetnének. Ugyanekkor történt, hogy a mint ismét

háború készült a poroszszal is, megemlékeztek Bécsben is Gvadányinak egy

negyedszázaddal azelőtt a porosz hadakozások idején kitünt vitézségéről,

s a haditanács azzal a tervvel foglalkozott, hogy Csehországban egy

dandár élére állítja. Fel is hívták Bécsbe, megtudni, számíthatnak-e még

szolgálataira. József császár kegyesen fogadta (1789. márcz. 8-án) és

ezekkel a szavakkal bocsátotta el: «Generális uram sok háborút próbált,

mint az arany sok tűztől próbáltatott, még egészséges, szolgálatra

alkalmas ember; az ilyenekre van most nékem szükségem; még egyszer a

huszárokkal a Mars mezején megjelenni készüljön.» A porosz háború

elmaradt, szolgálataira nem lett szükség, de a haditanács és az uralkodó

bizalma nagy elégtétel volt a jeles katonának, a kit békeidőn nem

egyszer mellőztek.

Kardjának nem jutott többé szerep, de tollának annál fontosabb. Az

uralkodót nem szolgálhatta többé, de szolgálta a nemzetet.

Ez alatt ugyanis nagy változások kezdődtek a magyar közlélekben.

Eszmélethez jutott a magyar hazafiság, mely a szatmári béke óta egyre

jobban lankadt. A faji érzet ismét kezdett nemzeti tudattá válni. Ezzel

szemben II. József addig példátlan őszinteséggel vette semmibe

alkotmányunkat, intézményeinket, nyelvünket és egész nemzetiségünket, s

rendezte be abszolutisztikus és nemzetellenes kormányzatát. A nyilt

abszolutizmus és a germanizáczió azonban csak szította a nemzeti

tudatot. A magyar alkotmány, a magyar nyelv, a magyar viselet nemzeti

létünk palládiumaiként tüntek fel a hazafiak előtt, a kik lelkesen

sorakoztak védelmükre. S bár a nemesség elsősorban előjogait védte az

alkotmányban, de ezzel megtartotta országunkat is.

Egyúttal a XVIII. század új eszméi nyugatról megrohanták a nemzetet s

eddig nem ismert kérdésekkel foglalkoztatták ébredező szellemét,

szabadsággal kecsegtetve a gondolkodást. A hajdani felekezeti viták

helyett maga a vallás vált vitássá, a nemzeti kizárólagossággal szemben

terjedni kezdett kozmopolitizmus, a monarchikus szervezetű nemzet

körében republikánus tanok jelentkeztek, az arisztokratikus társadalmi

rendet demokratikus nézetek készültek erjeszteni.

E két áramlat hatása alatt pedig megszületett az, a mi azelőtt nem volt

meg, a mit Gvadányi sem érzett, mikor baráti körök számára írta

műkedvelő verseit: megszületett _a magyar irodalmi öntudat_. Ennek

hiányában a század első háromnegyedében elkallódtak a tehetségek, nem

ismerték munkájuk fontosságát, nem vettek tudomást egymásról, s a kiben

derengett is az irodalmi eszme, elhagyatottságában hallgatott. De az

1770-es években Bessenyei György hazafiui lelke fölismerte a nemzeti

nyelv irodalmi művelésének nemzetfentartó fontosságát s nemcsak

fölismerte, hanem társaival együtt lelkesen hirdette is. A testőrírók

átlátták, hogy a magyar nemzet elvész, ha nem művelődik; de ha más

nyelven művelődik, nem marad meg magyarnak. S elkezdték a műveltséget,

az új kor eszméivel együtt magyar nyelven terjeszteni, a franczia

irodalom formáiban és nyomán. Művelni kezdték a magyart és művelni a

magyar nyelvet. A hazafias buzgalom föllelkesítette latinműveltségű

szerzetes-tanárainkat is. Ők is művelni kezdték, első sorban a

nyelvünket és verstechnikánkat, a római költészet formáiban és nyomán.

Íróink kezdtek csatlakozni, tömörülni, egymás iránt érdeklődni.

Köztudattá vált a nyelv művelésének nemzeti fontossága s az irodalom

helyet kezdett foglalni a nemzeti nagy feladatok sorában. 1780 óta már

időszaki sajtó is szolgálta az írók érintkezését és törekvéseiket. Az

utánzó irányok mellett egyes íróink a régi magyar költészet hagyományait

akarták folytatni, de nemcsak mintegy ösztönből, hanem tudatosan. Így

tett Dugonics András, a tudós piarista, ki már 1774-ben megírta Trója

veszedelmét négyrimes versekben.

Különösen élénkebbé vált e mozgalom 1787 táján. Egész csoport új erő

érkezett a régiek támogatására vagy felváltására. S ekkor kezdődött a

felújult német irodalom erősebb hatása is nálunk s kezdi egy csoport író

ennek a követését. Előtérbe lép Kazinczy, megjelenik a fiatal írók

sorában az ősz Ráday Gedeon, feltünik Földi, Verseghy és a népies

Pálóczi Horváth Ádám, kinek Hunniása 1787-ben jelent meg. Ez évben már a

szépirodalomnak külön szerény kis organuma is keletkezett, a Magyar

Muzsával, mely a Magyar Kurir melléklapja volt. Egy év múlva önálló

szépirodalmi folyóirat indúlt meg, a kassai Múzeum és 1790-ben Kazinczy

Orpheusa szintén Kassán. Péczeli fordításaival és folyóiratával egyre

lelkesebben terjeszti a nyugati kulturát nyelvünkön. És ezt a mozgalmat

mindjobban szította a II. József germanizáló és alkotmányellenes

törekvéseivel szemben feltámadt nemzeti visszahatás, valamint a franczia

felvilágosodás hatásaként a szabadabb eszmék terjedése és küzdelme a

konzervativ felfogással, úgy hogy 1790-től kezdve egészen a

Martinovics-féle összeesküvésig szinte lázas irodalmi élet bontakozott

ki nálunk, melynek szépirodalmi, közművelődési és politikai ága egyaránt

tekintélyes virágzásra emelkedett. Magyar társaságok alakúlnak,

akadémiát terveznek, a szinügyet felkarolják, lapjaink, folyóirataink

egyre szaporodnak és tartalmasabbak lesznek. Valóban az irodalom nemzeti

közügy lett.

Ezek a politikai és szellemi áramlatok hullámzottak akkor, mikor

Gvadányi a polgári életbe visszavonult. Ez áramlatok közül a két első: a

felbuzdult hazafiság és a nyugati eszmék bizonyos tekintetben

támogatták, más tekintetben gátolták egymást, s az emberek sajátos

bonyolúlt helyzetben voltak, midőn állást kellett foglalniok. II. József

reformjai egyre erőszakosabban folytak s egyre ingerültebb visszahatást

keltettek. Az uralkodó törekvése kettőt jelentett: abszolutizmust a

politikában, szabad szellemet a társadalmi berendezésben és a

gondolkodásban. A történelmi jogok és a nemzeti hagyományok ellenében

felvilágosúlt és haladó abszolutizmus volt az ő politikai ideálja. Ezzel

szembe szegezkedett a konzervativ rendi alkotmányosság. Az eszmék

sajátságos kereszteződése állt elé. József szabadelvü volt vallási,

szellemi és társadalmi téren, de reakczionárius a politikában; a magyar

nemesség konzervativ vallási, szellemi, társadalmi tekintetben, de

szabadságát féltő politikai tekintetben. József szabadságot akar

alkotmány nélkül, a nemesség alkotmányos szabadságát őrzi kiváltságaival

együtt. E két véglet közt voltak átmeneti álláspontok. Némelyek örömmel

üdvözölték a haladást, de szabad politikai intézmények keretében; mások

mereven ragaszkodtak a nemzeti hagyományokhoz és visszautasították a

szabad szellemet; ismét mások ragaszkodtak a nemzeti nyelvhez, de a

nemzeti nyelven felvilágosodást és modern haladást akartak hirdetni.

Gvadányi egyenes elméje e bonyolúlt eszmeáramlatok közt is határozottan

megtalálta a maga irányát.

A franczia eszmék nem kellettek neki. Vakbuzgó ugyan nem volt, de

vallásos ember volt s jobban szerette a bibliát, mint Voltairet; a

naturalistákat, deistákat, atheistákat, forradalmiakat ki nem állhatta.

Régi világból való ember volt, jezsuita nevelés, megmaradt régi erkölcsű

embernek, s a modernség nem volt inyére, nemcsak vallási és politikai

tekintetben, hanem szokások és viselet tekintetében sem. Az új eszmék

tehát nem vitték kisértetbe.

Annál hatalmasabban megkapta a nemzeti felbuzdítás szelleme. Az a

fajszeretet, mely mindig megvolt benne, a ragaszkodás a nemzeti

hagyományokhoz, erkölcsökhöz és nyelvhez, most a nemzeti közszellem

ébredésével az ő lelkében is nemzeti hitágazattá erősödött és nem volt

nála lelkesebb magyar akkor, de konzervativ értelemben magyar.

Föltétlenül dynasztikus érzelmű ember volt mint katona és főúr egész

multjánál fogva és hű alattvalója II. Józsefnek, nem izgatott ellene

mint Ányos vagy Dugonics, bizonynyal tisztelte nagy egyéni

tulajdonságaiért is, de két dolog az uralkodó ægise alatt sem volt neki

kedves: az új eszmék terjesztése és a magyarság elfojtása. Vérző szívvel

látta a magyarság hátraszorítását a hadseregben, a közéletben, majd a

magánéletben is s mint a magyar nemesség tagja, fájlalta alkotmányunk

eltörlését. Műveltebb volt, mint középnemességünk zöme, tudott németül

és francziául, olvasta a német és franczia írókat; de megmaradt

konzervativ nézeteiben s gondolkodása szerint a magyar középnemességhez

lehetett számítani; világlátott ember létére, vagy annálfogva is,

szerette és élvezte a magyar különlegességeket és karaktert. S míg

föltétlen hódolatot érzett az uralkodó személye iránt, lelke mélyén nem

értett egyet túlzásaival; s ezt a csöndes ellenmondást annál inkább

összeegyeztethette dynasztikus érzületével, mert élte javát más dynaszta

alatt élte le, a mikor nem ezek voltak az ideálok. József túlzásait csak

az egykorú dynaszta időleges félrecsapongásának tekinthette,

alkotmánysértéseiért nem kivánt megtorló rendszabályt s kárhoztatta

azokat, kik II. József halálakor a Habsburgház jogát a magyar koronához

megszüntnek hirdették.

S épen mert nem látta ellentétben dynasztikus érzésével hazafiságát és

erkölcsi meggyőződését, annál inkább hirdethette a ragaszkodást

nemzetiségünkhöz. De nem a közéletet és iskolát germanizáló uralkodó

ellen fordult, hanem a magánéletben terjedő idegen divat, nyelv, szokás

és erkölcsök ellen, terjesztőik és követőik ellen. A politikát nem hozza

bele a versbe, nem is annyira abban konzervativ, hanem a szellemi,

vallási, társadalmi, erkölcsi kérdésekben.

1787 a Gvadányi irodalmi fejlődésében is nevezetes dátum. Ez évben

jelent meg első munkája nyomtatásban és ez évben írta főművét.

Amannak a czíme: _Pöstényi förödés, a’mellyet Egy Magyar Lovas Ezeredből

való Százados az ottan történt mulatságos dolgokkal élő Magyar nyelven,

Versekbe foglalt, 1787. esztendőbe, Rák Havának 12. napján.

Nyomtattatott Tsöbörtsökön, a’ Caspium Tenger partyán azon Esztendőbe_.

A kisded könyv négyesrímű alexandrinokban egy pár évszakleíráson és

önéletrajzi visszapillantáson kívül nehány mulatságos esetet ír le, a

melyek a pöstényi fürdőben történtek; némelyikben magának is része volt.

A történetek komikuma igen vaskos, részben mocskos és illetlen. Az egész

nem emelkedik felül a Badalai dolgokon, sőt azok kedvesebbek. Különben

Gvadányi itt sem akart egyebet, mint néhány megtörtént dolgot versekbe

foglalni ismerősök mulattatására; csakhogy a mit a Badalai dolgokkal nem

tett: ezt kiadta. Kezdte ő is érezni, hogy az írott szónak közérdeke

van. S bár a történetek nem emelkednek felül az anekdoták színvonalán és

az egyes jelenetek megmaradnak _egyes_ érdekü képeknek, általános érdek

és eszme nélkül, de Gvadányinak néhány becses tulajdonságát már itt

szívesen fogadta a közönség: így az eredeti szemlélet elevenségét és

részletességét, a genre-vonások iránti érzéket, az író pajkos jókedvét,

bár művészietlen, de természetesen ép magyar nyelvét és Gyöngyösi modorú

verselését. Nem volt utolsó dolog, hogy a mikor minden író minták után

dolgozik, akad egy író, a ki természet után rajzol. A könyv hamar

elfogyott, még ez évben újra kellett nyomatni. A nyilvánosság előtt

Gvadányi mindjárt az első alkalommal álnevet használ, incognitója

végett. Később is szeretett álarczot tenni föl verseiben, a költői

elhitetés kedvéért.

A _Pöstényi förödés_ egész fontossága az, hogy jól fogadták; ez többre

bátorította a szerzőt. S Gvadányi megmutatta, hogy ennél derekasabb

dolgot is tud. A Förödés 1787-ben nyár elején jelent meg s még ugyanaz

évben egy más nagyobb verses munkához fogott; meg is írta, 1787. okt.

2-ától decz. 20-ig. Ugy tervezte, hogy újévi ajándékul adja a nemzetnek

1788-ra, de ez nem történt meg oly hamar és csak 1790-ben bocsáthatta

közre, noha az előszó 1788. jan. 1-én kelt. A könyv czíme: _Egy falusi

nótáriusnak budai utazása_. (Egész terjedelmében l. alább.)

A _Falusi nótárius_ már egészen más húron pendül, mint a Badalai dolgok,

vagy a _Pöstényi förödés_. Nem egyes személyi élmények többé-kevésbbé

ügyes és mulatságos elmondása ez, hanem mese-kompoziczió, mely bizonyos

alapeszmét magyaráz. Szemmelláthatólag érzi a szerző, hogy más az, ha az

egész nemzethez szól, mint ha csak ismerősök számára ír; az írónak akkor

a lelkét kell adni, legbelsőbb meggyőződését kifejezni. Komolyabb

becsvágygyal dolgozik tartalmi és művészi tekintetben egyaránt. Tréfál

itt is, de tréfája alá komoly czélzatot rejt: a magyarságot akarja

öntudatra ébreszteni, az elkorcsosodástól megmenteni, a züllőket

észretéríteni.

Már a kompoziczió is művészibb. Itt is vannak egyes mulatságos kalandok

és népéleti rajzok, mint pl. a Badalai dolgokban, de ezeket egységes

mese fűzi össze, melynek van eleje, bonyodalma és vége; a mese hőse nem

a költő, hanem egy költött személy, egy falusi nótárius, kinek

székhelyét Peleskére teszi (különben ott nem volt jegyzőség). Ehhez az

alakhoz bizonynyal volt modellje, vagy inkább modelljei, a kiknek

vonásaiból összeállította. A typust vette a falusi jegyzőkről, néhány

motivumot pedig, t. i. a lóháton utazást Budára hivatal végett,

állítólag Becsky Györgyről, a ki épen így tett, legalább a hagyomány

szerint. De az egész mese, a mint van, nem történt meg egy személylyel,

az a Gvadányi kompozicziója és leleménye. Élményleíró verseit eddig is

első személyben írta, a Budai utazást is első személyben halljuk, de nem

ő mondja el, hanem csak elmondatja. Itt tehát egy külön alakot

teremtett, a ki nem ő, hanem csak meséjének a hőse. Nem is akar vele egy

személy lenni, hiszen bizonyos fokig komikus személynek rajzolja. Eddig

is rajzolt typusokat, de ő volt az elbeszélés központja; most egyik

typusát tette központtá, egy elbeszélés hősévé. Ennek a typusnak pedig

azzal is életvalóságot igyekszik adni, hogy az előszóban úgy tünteti

fel, mintha az igazi személy volna, a verseket az írta volna meg és csak

a kiadást bízta volna Gvadányira. Ez a typus pedig: az idegen hatásoktól

érintetlen s nemzeti mivoltához ragaszkodó vidéki magyar honoráczior

typusa. Mint ilyen, egy eszmét képvisel, még pedig népszerű eszmét,

belső tartalma van, joga a közönség figyelmére. Erős külső vonásokkal is

felruházva és elhitető ürügygyel az olvasó elé vezetve, nem csoda, hogy

élő alakja és jó ismerőse lett a közönségnek.

A kompoziczió abban is külömb az előzőknél, hogy nem egyes mulatságos

történeteket ád elő, hanem az akkori élet elég teljes rajzát, a mi csak

elfért a mese keretébe, az úti krónikába. Nagyjában két ellentétes

végletet mutat be egymás tükrében: a falusi világot és a fővárosi

nagyvilágot, a vidéki egyszerű magyar embert és a fővárosi idegenné vált

úri társaságot. Az egész akkori magyar társadalom elvonúl előttünk,

osztályokra tagoltsága szerint: a honoráczior, a nemes, a kisvárosi

iparos, a pásztor, a fővárosi polgár, az arisztokráczia, pesti és budai

alakok, felekezetek, az életviszonyok, a szórakozások stb. A képek

nagyrésze jelentősebb és sorozatuk változatosabb, mint Gvadányi régibb

műveiben. A költő mind e változatokat egy ürügyül felvett mesébe

foglalja s ellentéteiket feltünteti. Az egyik véglet képviselőjéhez

vezet bennünket s annak a szempontjából néz és mutogat meg mindent. S

bár nem azonosítja magát ez alakkal, de rokonszenve vele van.

Egyoldalúságát, együgyűségét komikusnak rajzolja, de becsületes

meggyőződését és magyar érzését tiszteletreméltónak tünteti fel.

De előbbi műkedvelő, bohó versei közül különösen kiemeli a Nótáriust az

egész rajzot összetartó alapgondolat. A költemény azt hirdeti, hogy a

falusi és pusztai elmaradt magyarságban erkölcsi és testi erő van, a

nagyvárosi élet és szokások veszélyeztetik nemzetiségünket és

erkölcseinket, a magyar ember hordjon magyar ruhát, beszéljen magyarul,

ne majmolja az idegent, őrizze meg nemzeti mivoltát, mert az becsesebb

tulajdona minden egyébnél, a ki ezt elveszti, az nemzet nélküli korcs és

megvetni való.

Ebben a tanításban fejezte ki Gvadányi a maga lelkét s ezzel szólt a

nemzet nagy részének is a lelkéhez.

Tendencziáját: az elaludt vérű magyar szívek felserkentését makacs

meggyőződéssel és erős szatirával hirdeti. «Mordet ut sanet». Tükröt

tart a mostani tükörkedvelő «meghanyatlott és abajdócz szívű magyar

gavallérok és dámák elé», melyben főtől talpig jobban meglátják magukat,

mint a velenczei tükörben. Tekintsenek ebbe gyakran s akkor meglátják

magukon azt, a mi helytelen és esztelen, és ezt mintegy bálványozást

kiirthatják és számkivethetik.

Mi a bűn, a mi ellen a mű kikel? A nemzetietlenség. Nem a politikusoké,

a közjogászoké, hanem a magánembereké. Itt a baj fészke, hogy

magánéletünkben nemzetietlenedünk el; a nemzetietlenség pedig romlás is.

«Perditio tua ex te Israel.» A korcsokat ostorozza, a kik dicső és

nagyhírű nemzetünket «beszurkozzák és bekormozzák.» Tudja, hogy

szatirája darabos és nem oly csinosan hangzó, mint Horatiusé,

Juvenalisé, Rabeneré; de azokon a nemzettagadókon nem fog a simán csipő

szó, ostor kell ide, mint a rest lónak. A megélemedett cserfa héját nem

lehet tollkéssel lefaragni, hanem bárddal és fejszével. Igenis, több

helyt durva, sőt ízléstelen. De akart durva lenni, akarta az ízlést

sérteni, hogy annál maróbb legyen a szó. Martalékul akarja dobni az

idegenek majmolóit a közkaczajnak, csúfos szavakkal bélyegzi meg, hogy

mindenki mintegy lenevesse őket. A goromba szólamok egész gyűjteményét

adja a közönség ajkára, melyekkel az ily korcsokat le lehet főzni, s a

melyekből telik bőven férfira, nőre. Szatirája nem keserű, mint a ki

reménytelenül küzd, hanem megalázó, fölényes. Tudja, hogy a nevetséges

biztosabban öl. De nem is enyeleg, nemcsak tréfálkozik, mert a könnyed

gúny esetleg csak népszerűbbé tenné a kárhozatos divatot, mint afféle

pikáns újdonságot. Ő csúffá akarja tenni. A czélnak aztán alárendeli az

eszközöket, a hazafias irányzatnak az ízlés meg az illem tekinteteit.

A helyzet jóformán utalta arra, hogy eszméit egy vidéki magyar ember

által képviseltesse. Ugy szabadabban beszélhetett s kifejezéseit

élesebbekké tehette. A költött alak fedezi az írót. Ha a maga nevében

mondja ezt el, felháborodó verset kellett volna írnia, mint egy lyrikus

költőnek, minő pl. Virágnak a _Változás_a volt pár évvel később. Vagy

didaktikus vers támadt volna, minőket Orczy írt, sőt írt Gvadányi is

verses levelezéseiben. Egyik sem ért volna semmit. Lyrikus nem volt,

didaktikus versei unalmasak. Ellenben tudott félszeg alakokat,

genretypusokat derekasan rajzolni. Nosza, egy falusi nótárius, hadd

mondja el mindezeket ő helyette az; a jegyző együgyű is, intelligens is;

naiv és túlzó magyar, de annál inkább kitelik tőle az erős szó. Gvadányi

úgy tett, mint 70 évvel előbb Montesquieu a Perzsa Levelekben, a hol a

távol keletről jött előkelő idegen, Üzbek szolgál a nyugati metropolis,

Páris erkölcsének ironikus tükréül.

Gvadányinál a peleskei nótárius viszi az ellenlábas szerepét. A műnek

megvan a kettősen komikus hatása: bizonyos mértékig komikus alak a

nótárius is, de még furcsább lesz a másik fél, a nagyváros korcs

társasága, melynek a nótárius föléje kerekedik. A kétféle komikumot

egymás tükrében látjuk. De mi közelebb a nótáriushoz állunk. Az ő

komikuma rokonszenves, a másik ellenszenves.

A mű felerészben genre, felerészben szatira. Csakhogy Gvadányinak nem

sikerült egészen az összeolvasztás; a főszemélyben a genrealak és az

erkölcsbíró egybeforrasztása. A nótárius nem egyén ugyan, de jó typus,

élesen elkülönzött alak mind a néptől, mind a mesteremberektől, mind a

pestiektől, szokásaiban, gondolkodása és beszéde módjában is. Útja Pest

felé kitünő népéleti rajzok sorozata, tele jellemző megfigyelésekkel.

Meg is marad jeles humoros alaknak mindaddig, míg a genrerajzolás tart.

De mikor szatirikus erkölcsbiróvá kell lennie, gyakran kiesik

szerepéből, a költő czélzatát olyan leplezetlenül hirdeti, hogy a

művészi elhitetésnek vége van s a jegyző ajkáról a szerző kifakadásait

halljuk.

1790-ben, a közhangulat legnagyobb feszültsége idején jelent meg a

könyv. Időszerűbben alig jelenhetett volna meg. Az ország forrongott.

József császár halálos ágyán feküdt. Felbuzdúlt a magyar érzés, hangossá

lett a magyarság dogmatikus követelése alkotmányban, erkölcsökben,

nyelvben, ruhában. Költőink közül régebben Ányos, újabban Baróti Szabó

kikeltek a nemzeti nyelv és öltözet elhanyagolása miatt. Egy imént

megjelent regény, Dugonics Etelkája tüntetett az érzés és a külsőségek

magyarságával. Roppant visszahatás támadt az idegen abszolutizmus ellen

épúgy, mint az idegen divat ellen. A köznemesség nagy része, mely a

Bécsbe szítókat és az idegen szokások követőit addig is majd kinézte,

most valósággal terrorizálta őket.

Gvadányi könyve legjobbkor jött. Gyorsan kapkodták. Hihetetlen mértékben

táplálta a közhangulatot s hatalmasan előmozdította a nemzeti viselet

felkarolását. Politikai és társadalmi hatása egyaránt nagy volt. Kiváló

eszköze lett a nemzetietlenek kicsúfolásának és forrása a nemzeti

önérzetnek. Igaz, hogy a mint az abszolutizmus veszélye elmulni

látszott, a magánélet idegenszerűsége ismét vissza kezdett térni; de

Gvadányi könyve a nemesség zömének meggyőződését az idegen módi és nyelv

ellen évtizedekre megalapította.

Ha az ember csak a Nótárius kiadásainak évszámait nézi, nem igen

becsülheti nagynak e munka elterjedését, vagy legalább érthetetlennek

találja a régiek adatait, melyek szerint az 1790-es években ennél

olvasottabb könyv nem volt, de még a 20-as, 30-as években is olvasták;

Erdélyben is igen el volt terjedve, a főranguaknál is. A könyv megjelent

1790-ben, második kiadása 1807-ben, a harmadik 1822-ben. Ezek a szerény

adatok azonban csalékonyak. A szöveg némi összevetéséből kiderül, hogy

Gvadányi 1790-iki kiadása nem egy kiadás; ezzel az évszámmal több kiadás

jelent meg, csak eddigi összevetéseink szerint 4 vagy 5-féle. A Nótárius

úgy fogyott akkor, mint ma azok a könyvek, a melyekre a «negyedik ezer»,

«hatodik ezer» jelzéseket nyomatják.

A könyv mint irodalmi jelenség is érdekes volt. Gvadányi nem tartozott

azon írók csoportjába, a kik a nyelvmívelést meg a verselés reformját

feladatul tüzték ki. Jó magyar nyelven ír, de nem törekszik különös és

újszerű szépségre a nyelvi előadásban. Gyöngyösi István formáit és

technikáját használja, mert szerinte Gyöngyösinél külömb poétát magyar

anya nem szűlt. Egészen a magyar költői hagyomány alapján áll. Sem

antik, sem német versformához és stilhez nem folyamodik. Még a

négyesrímnek párosrímre leszállítását is váltig ellenzi, a Nótáriust és

több más művét négyes rímben írja. Általán pedig nem sokat törődik a

külső ékességgel, fő előtte a tartalom. Az életre akar hatni, jobban

mint összes klasszikus és németes irányú költőink akkoriban. Még

kevésbbé formalista Dugonicsnál és Horváth Ádámnál is, a kik vele együtt

a régi és a népies költészet nyomdokain haladnak s együtt az ú. n.

magyaros írók csoportját alkotják az irodalomtörténet lapjain, a nélkül,

hogy a költői irány találkozásán kívül személyes irodalmi szövetség lett

volna köztük. Legtávolabb áll Kazinczytól. Nem sorakozik zászlója alá s

Kazinczy nem sokat tart költészetéről. Nincs is stilbeli kulturája, csak

mintegy természeti gazdagsága a magyar phraseologiában. De van nála, a

mi Kazinczynál nincs: az élet után dolgozás, a magyar élet rajza. Minő

eredeti a peleskei nótárius alakja, a fontoskodó, szűkkörű, naivul

lelkes vidéki ember ez őstypusa; s minő jóízüek az alföldi népéletből

vett rajzok, a vasas németekkel való kaland, általán az egész út Pest

felé, s kortörténeti szempontból is minő értékesek az akkori Pest

divatára, szórakozásaira vonatkozó részletek! S minő aktuális az egész

munka czélzata! Gvadányi ósdi formákban a szemlélet újságát adta,

természetesebben és gazdagabban, mint bármely kortársa. A magyar életből

vett rajzai túlélték a költőt, még tendencziáját is, mely Gaalnál

némikép már visszafelé fordult.

Ironikus előszavában érdekesen okolja meg, miért nem tart az irodalmi

divattal, miért nem ír sem ritka utikalandokban, sem izgató

bonyodalmakban gazdag regényt, mert a hazai talajon és a valóság körében

akar maradni. Az a realizmus, melyet munkája nálunk megalakulni

segített, nagyban hozzájárult a hihetetlen bonyodalmú regények

kiküszöböléséhez, a mint egykor messsze nyugaton a Don Quijote

pusztította az Amadis-regényeket. Egyébként is van valami közös Don

Quijote és a nótárius közt, bár a nótáriust nem szánta Gvadányi Don

Quijoténak, ellenkezőleg, maga is komolyan hitt törekvéseinek

sikerülhetésében. De mert az idők a külsőségekre vonatkozólag nem adtak

neki igazat, a későbbi nemzedék szemében a nótárius jobban közeledett a

spanyol lovaghoz.

S a nótárius nemcsak a közönségre hatott, hanem az irodalomra is, bár

teljes hatását csak később érezték. Egészséges, de gyakran vaskos

realizmusa sokára érte meg tisztulását és diadalát. De egy félszázaddal

később a magyar életnek egy jeles rajzolója, Gaal József a nótáriust

tette az első jóravaló magyar bohózat hősévé s ezzel mintegy új életre

keltette. Petőfi nagyrabecsülte Gvadányit természetességéért,

elmésségéért és nyelvének gyökeres magyarságáért. Arany pedig a

részletek realisztikus, hű és odaadó rajzában volt Gvadányinak, nála

természetesen sokkal művészibb követője.

Ezek a többé-kevésbbé ismert hatások mind æsthetikai természetűek.

Azonban volt Gvadányinak egy kevésbbé ismert, de nevezetes hatása is. T.

i. Berzsenyire. Igaz, hogy nem æsthetikai, hanem inkább tartalmi,

mintegy ethikai.

Berzsenyi és Gvadányi költői iránya ég és föld, s az ízlésbeli különbség

mellett alig jut valakinek eszébe, hogy a _Peleskei Nótárius_ és _A

magyarokhoz_ cz. óda közt egyéb kapcsolat lehessen, mint a korszellem

közössége. S mégis van külön kapcsolat a két mű közt.

Csak egy kissé elemezni kell a _Nótárius_ gondolati tartalmát, s

meglátjuk az egyezést. Mi ellen irányul e munka? Az idegen viselet

ellen, az idegen nyelv ellen, minden idegen «módi» majmolása ellen. A ki

ezeknek hódol, azt nevetségessé teszi, kigúnyolja és megbélyegzi, s

róluk adott rajzaival és érveléseivel mind azt törekszik kimutatni, hogy

az ilyen alak vagy _korcs_, vagy _bolond_ és _megcsúfolja nemzetünket_.

A külső dolgokban elnemzetietlenedés belső elfajulást is jelent,

léhaságok űzését, az erkölcsök hanyatlását, a nemzet sülyedését. A

nemzetnek az a magáról elfeledkezése ássa meg a sírját. «Perditio tua ex

te Israel.» – _A magyarokhoz_ írt ódában ugyane gondolatok uralkodnak.

Árpád vére fajúl és romlásnak indul, pedig nem ronthatta meg külső

támadás, pártharcz nyolcz századon át, ép erkölcse védte; most lassú

méreg emészti, az erkölcsi züllés; rút sybarita vázzá lett, eldobta

őseinek bajnoki köntösét, megunta nyelvét s rút idegenre cserélte; a

nemzet őrlelkét tagadja, s gyermeki báb lett puha szíve tárgya. Sem

Barótinál, sem Virágnál nincsenek meg e gondolatok ilyen kapcsolatban és

teljességben Berzsenyi előtt, csak Gvadányinál. Hatottak a kemenesalji

poétára amazok is, Baróti egy allegoriájával, Virág dorgáló pathoszával,

és hatott reá Horatius is; de az alapeszme foganásában Gvadányinak volt

uralkodó része. Ne feledjük, hogy Berzsenyi épen akkor fejlődött és ért,

mikor a Nótárius kiadásait oly gyorsan fogyasztották, akkor volt

lelkesülő deák és virtuskodott a soproni németekkel, akkor volt «heves

ifjú» otthon atyja mellett, s ez a költeménye egyike legelső ódáinak,

láthatólag 1796 táján kelt. Döntő bizonyítékot szolgáltat az óda eredeti

szerkezete, a mely még részletesebben rajzolja a züllést s az idegen

divat követőjét így jellemzi:

Módi majom, gunyolásra méltó.

Egy ilyen – később kihagyott – versszak végén egyenest így fakad ki:

Fessen le hív Gvadányi tolla

_Nemzetemet csufoló bolond korcs!_

Ime ez egyenes hivatkozásban a nemzetcsúfolás, a bolondság, a

korcsosodás, a Nótárius e három főszempontja, együtt és egyszerre

előfordúl, s épen a Gvadányi szavaival megnevezve.

De a mely motivumból a tréfára hajló és tapasztalásokon meghiggadt

Gvadányi lelkében gúny és szatira lett, az a mélyebb és pathetikus

Berzsenyi ifjú lelkében tüzes és fenséges ódává alakult. És a motivum az

új alakban, a másfajta költői lélek közvetítésével ismét a nemzet előtt

világító költői eszmék közé emelkedett.

Valóban, a «Gvadányi buzgó szava számtalanoknak lelket adott», mint egy

kortárs írja (Csehy József Kazinczynak 1805 május 28.).

És Gvadányi mindinkább érezte annak a szerepnek a fontosságát, ha az

ember a maga gondolatait sokakkal, talán az egész nemzettel közölheti.

Érezte azt is, hogy még sok mondanivalója van, és tíz év alatt, az

1790-es évek folyamán egész sor könyvet adott ki.

Még meg sem jelent a Nótárius, új munkát írt, egy _magyar hadászati

kézikönyvet_, tudomása szerint az első e nemű kisérletet. Alkalmul

szolgált erre a II. József uralkodásának vége felé kiütött török háború;

de nyilvánvalólag nemzeti czélja volt vele, a hadi szellemet akarta vele

ápolni nemzetünkben, még pedig nemzeti nyelven. A munka 1788 nov. 10-től

1789 márczius 25-ig készült és 1790-ben jelent meg, még pedig nem

névtelenül, mint az eddigiek, hanem a szerző névbetűivel, mint komoly

szakkönyv. Teljes czíme: _A’ mostan folyó török háborúra tzélozó

gondolatok, melylyeket Gróf G. J. Magyar Lovas Generális ő Nagysága írt

1789. esztendőben. Mostan pedig a’ vitézkedni kívánó magyar ifjaknak

kedvekért, edjszersmind a’ nemes bandériumokból a’ Márs Mezejére

ki-szállani vágyódókért közrebocsáttatott_. (Pozsony és Komárom 1790.).

A 308 lapra terjedő könyvet Montecuccoli életrajza előzi meg, a kit

második Hunyadi Jánosnak nevez. Ezután 21 «gondolatban» (fejezetben) a

hadi szervezetet, a török hadsereg szervezetét, a fegyvernemeket, a

táborozást, az ütközetek módját ismerteti és egyéb taktikai dolgokat.

Fejtegetéseit személyes tapasztalatainak és emlékeinek közbeszövésével

és a történetből, különösen a legutóbbi század hadjárataiból vett

példákkal fűszerezi s a forrásaiból merített elméletet a maga gyakorlati

tanácsaival is megtoldja. Érdekes könyv hadtörténelmi, irodalomtörténeti

és életrajzi szempontból. Prózája régies, de megvan benne nem a

stilusra, hanem a dologra ügyelő gyakorlati és világos fejű ember

tollának könnyűsége.

Egy verses munkát is írt a változó szerencsével folyt török háborúnak

egy örvendetes eseményéről, Belgrád elfoglalásáról, Laudon alatt

1789-ben. A füzet czíme: _Nándorfejérvárnak meg vétele, mellyet Belegrád

és annak kommendánsa között eshető képzeltt beszélgetésben versekbe

foglaltt és Hazánk’ élő nyelvén közre botsátott G. G. J. Magyar Lovas

Generális A’ Versekben gyönyörködők’ kedvekért_ (Pozsony és Komárom

1790). Maga névbetűit azért tette ki, mert hadi dologról szól. A munka

előadása különben nem elbeszélő, nem akar hősköltemény lenni; hanem a

megszemélyesített Belgrád dialogusa Ozmán basával, később monológja

saját történetéről, végül üdvözlete Laudonhoz és Koburghoz. Ez a vers

már párrímekben szól. Az egész versben nincs semmi költőiség; nevezetes

azonban, hogy a magyar fegyverek érdemét nagy nyomatékkal kiemeli,

különösen érdekes a vers vége, a hol Belgrád örül, hogy anyjának,

Magyarországnak keblére visszakerült s kéri II. Józsefet, hogy legyen a

magyarok iránt bizodalommal.

Szeressed Anyámot és annak magzatit,

Mint annyi hatalmas Márs isten fajzatit.

Meg ne szomorítsad – tartsd meg kegyelmedben,

Tellyes reménységed lehet erejekben – stb.

Hozzá van csatolva egy négyes rímekben írt versezet «_Rettentő látás,

rettentőbb történet_, a melylyet egy tökélletes szívű hazafi, Erzsébet

hertzeg asszony’ Véletlen Halálának alkalmatosságával Anyai nyelven

ekképpen versekbe foglalt. Bóldog Asszony havának 24-dik napján,

1790-dik Esztendőben». Erzsébet Ferencz trónörökösnek, későbbi

királyunknak első neje volt s első leányának születésekor meghalt; a

költő azért ünnepli, mert a magyar nemzetnek az udvarban lelkes

szószólója volt; tehát az első fejedelmi Erzsébet, a kit magyar író ily

czímen ünnepelt. Egyébként a látomás nagyon szegényes költői lelemény.

Általán Gvadányi megszemélyesítései és allegoriái annál ízetlenebbek,

minél jobbak a való életből vett rajzai.

Az 1790-iki nagy nemzeti felbuzdulás, melynek egyik következménye volt a

magyar viselet tüntető divata, Gvadányit nagy megelégedéssel töltötte

el. Ez év ápr. 20-án örömtől újjongó versben üdvözli a magyar nőket, a

nemzeti öltözék felvételéért. A négyes rímű vers czíme: «_A’ nemes

magyar Dámákhoz_, és kis aszszonyokhoz szólló versek, melylyeket egy

buzgó szívvel bíró hazafi, a’ most közelebb történt változásokra nézve a

meg nevezett szép nemnek mulatságára és gyönyörködtetésére kibocsátott.»

(Pozsony és Komárom 1790). Egy szakasza így szól:

Érkezvén tavaszsza drága nemzetünknek

Elmúlt komor tele sinlődő ügyünknek,

Rózsát nyit hajnala régen várt egünknek,

Csirázik zsengéje elmúlt vig kedvünknek.

Mindenben közönséges a változás. Ez a tavasz a dámákat is

megváltoztatta: visszatért a magyar öltözet. Dicsőíti a magyar nők

szépségét a magyar ruhában, egy dalt is iktat közbe verbunkos nótára

hangjegygyel, és esdeklik hozzájok, tartsák is fenn ezt a divatot; a ki

renegát lenne, azt megátkozza ruhástul.

Ilyen röpiratszerű verse volt 1796-ból: «Egy a _Rhénus vize partján_

táborozó magyar lovas katonának Pozsony városába egybegyült rendekhez

irott levele» is. (Pozsony).

Sokkal fontosabb ez apróságoknál az 1790-iki országgyűlésről írt verses

munkája: «_A mostan folyó ország gyűlésének salyrico criticé való

leírása_, a’ mellyet Egy Isten mezején lakó Palócznak színlése alatt

írta azon buzgó szívvel bíró Hazafi, a’ kinek pennájából folyt ki a’

Falusi Nótáriusnak Budára való Útazása; ezen Munkáját-is négy sorú

Versekben Hazájának éleibe terjesztette 1790. Esztendőben, Bak Havának

25. Napján. Lipsiában, Wéber Simon Pétér költségével 1791.» A tárgy

tehát már a politika, s a munka az akkori gazdag politikai irodalomnak

nevezetes terméke; szelleme nemcsak hazafias, hanem dynasztikus is. A

versek «költek Sikámbriába Rák havának 27. napján, végeződtek Písó

várossába Bak Havának 25. napján 1790-ik esztendőbe.» Ez azt teszi, hogy

Gvadányi Budán fogott hozzá jun. 27-én és az országgyűlés átköltözése

után Pozsonyban fejezte be decz. 25-én. A munka előzetes terv nélkül

keletkezett s azért szerkezete részben napló-, részben krónikaszerű.

Gvadányi megjelenvén Budán az országgyűlésen, mivel sok szünetnap esett

az egyes ülések közt, a bizottságok munkálkodása miatt, időtöltésül

versbe szedte az országgyűlés addigi folyását. Az egész vers alig volt

több eredetileg 6 lapnál; az, a mi most az «első tzikkely.» Kézirata

nagyon kapós lett az országgyűlés tagjai közt s az akkori számos

pasquillus közt is feltünt, noha Gvadányi nem írta pasquillusnak,

egyáltalán nem személyeskedett, csak birálgatta benne egy együgyű vidéki

ember (az istenmezei palócz) képében az országgyűlés menetét. A kik

olvasták a verset, addig unszolták Gvadányit, míg meg nem igérte, hogy

azon czikkelyt annyi czikkelylyel fogja szaporítani, míglen az egész

diétát ki nem énekeli. Meg is írta a többi czikkelyeket is, mindössze

tizenötöt, s a versezet 290 lapra növekedett. Benne van az országgyűlés

mind budai, mind pozsonyi ülésezésének előadása, a pártok politikája, az

üzenetek, a követségek és feliratok a koronázási hitlevél ügyében s

végül a II. Lipót király pozsonyi koronázásának lelkes leírása. Mindezek

közé beillesztette a szerző egy vértesalji vadászat rajzát, melyet még

1788-ban készített, de akkor nem adott ki. Ez az epizód több az egésznek

egy harmadrészénél, költői tekintetben pedig az egészben legtöbbet ér.

Eleven, részletes és ötletes rajza egy akkori nagyúri vadászatnak és a

vadászszokásoknak; központja az agyafúrt palócz, a ki újabb és újabb

tréfákkal tartja az egész társaságot; ennél jobbat Gvadányi is ritkán

írt. A munka többi része nagyon egyenetlen. Az ülések leírása elég

száraz; a palócznak ott kevés az ötlete, minden humor nélkül sopánkodik

a meddő vitákon. A munka költői értéke csekély, de van korrajzi értéke,

s kivált a pozsonyi koronázás és az akkori mulatságok leírása nagyon

figyelemreméltó; Gvadányi politikai álláspontját is ez a munka világítja

meg leghatározottabban. A vallási kérdéseket nem szivesen látta a

sérelmi pontok közt; e tekintetben az az elve, hogy legyen a vallási

kérdésekben türelem, a felekezetek közt egyetértés, de az uralkodó

vallást ne érje sérelem. Fontosabb az alkotmány kérdése. A fő itt az,

hogy biztosítsuk szabadságunkat, azért az alkotmányos szabadságot meg

kell újítani, az adófizetést szabályozni, a kereskedést előmozdítani, s

főleg az anyai nyelvet gyakorolni; jobbítani kell a törvényt,

helyreállítani a régi rendet, eltörülni az önkényuralom intézkedéseit.

Nyoltz esztendőbéli mind kiirtattasson,

Űző-eszközivel poklokra hajtasson.

Nemzeti hadsereg legyen alkotmányos szabadságunk biztosítéka. A

hadsereget háborúban rendelje a király, a hová kell, de békeidőn lakjék

itthon s idegen hadsereg ne élősködjék nálunk.

Erősítésünkre legyen garantiánk

Nem más, hanem önnön mi saját armádánk,

Maga fiaiból állítsa fel hazánk,

Ördögtűl se féljünk, ha lesz ilyen bástyánk.

Hazához, királyhoz hitét ez letegye,

Háborúban király hova tetszik, vigye,

Országban lakását békességben vegye,

Nem más nemzet, csak ez gyümölcsünket egye.

Kell észszel és vezéri tehetséggel kitűnő nádor. Az ország kormányzói

közt ne tegyen különbséget a vallás; nepotizmus, pénz ne érvényesüljön a

főtisztségek elnyerésében, csak az érdem. S ha mindezek biztosítva

vannak, meg kell koronázni II. Lipótot, esküt adva neki és véve tőle.

Ezeket mondja az író már az első czikkelyben. Még hathatósabban foglalja

össze programmját a befejezés. A palócz ugyanis a koronázás után

hazamegy Istenmezejére, de az országgyűlés még együtt marad, mert sok

fontos tárgyat kell még végeznie. Az író a nemzethez fordul esdeklő

szóval, hogy alkottassa meg ezen az országgyűlésen a jövendő alapjául a

következő törvényeket:

1. Kötelezővé kell tenni a magyar viseletet mindkét nemre nézve;

«fiscális actio vettessék nyakába», ki más ruhát hord, súlyos bírság,

vagyonkobzás, csúfság érje. 2. Második törvény a magyar nyelv legyen,

mert e nélkül semmi sem folyhat jól; egy nemzet sem szorul idegen

nyelvre. Magyar legyen a törvénykezés, a törvényhozás nyelve s

művelésére fel kell állítani a tudós magyar társaságot, melynek terve

nyomtatásban be van adva az országgyűlés és a király elé (Révai Miklós

terve; Révai tiszteletbeli tagokúl a főrendek közül épen gr. Gvadányi

Józsefet és b. Ráday Gedeont ajánlta). 3. Legyen nemzeti hadsereg. A ki

e hazában katonának megy, hazai ezredben tegyen szolgálatot, ilyen

ezredbe idegent ne lehessen tenni; a katonaság függjön a nádorispántól,

mint hazánk főkapitányától, ő parancsoljon a vezéreknek is; a vezérek

magyarok legyenek, a sereg akkora, a mekkorát az ország elbir; esküt a

királynak is, a hazának is tegyenek, békében tartózkodjanak itthon,

háborúban menjenek, a hova a király küldi. Ha ez megtörténik, nem kell

félni pogánytul, szabadságunk is biztos lesz, és nemzetünk «megtisztúl

minden bojtorványtúl.» Ha pedig ezt nem teszi a nemzet, dolga nem válik

jóra, keserves lészen minden óra, «térdet fog hajtani sok idegen szóra.»

Ezen három pontok az igaz gravamen;

Kitűl nem nyújtatik ezekben levamen,

Verje meg ily magyart a mennyei flamen,

Szívemből kivánom, mind örökké, Ámen.

De ez a tüzes magyar, a nemzeti hadsereg, a magyar nyelv, a magyar

viselet e bátor sürgetője egyszersmind hevesen kifakad a «filum

interruptum» elmélete ellen, lelkesen ünnepli a pragmatica sanctiót és

úgyszólván kárörömet érez azok felsülésén s réműldözésén, a kik a porosz

udvarral kaczérkodtak és majdnem hűtlenségi kereset alá kerültek; ki nem

állhatja az ellenzék akadékoskodását a diploma ügyében, bizalmat kíván

az uralkodó iránt, magasztalja a megkoronázott uralkodó erényeit és

ünnepli fiát, a nádort. Kazinczy káromkodva olvasta e szatirát, mely

szerinte tele van setét gondolkodással, intolerantiát prédikálván, rossz

hazafisággal, alacsonylelküséggel és erkölcstelen szemtelenséggel. A

három utóbbi vád mindenesetre igazságtalan. Felekezeti tekintetben talán

kissé elfogult volt, a szabad eszmék iránt türelmetlen is, a kifelé

tekintők iránt szigorú, a sérelmi politika apróbb fogásai iránt nem volt

érzéke; de rossz hazafi nem volt, a fődolgokban olyat követelt, a mit

még maig sem tudott nemzeti politikánk elérni: a nemzeti hadsereget;

tudta, hogy ehhez jogunk van s látta, hogy ebben van szabadságunk

legfőbb biztosítéka. A részletekkel nem sokat törődött, de a dolog

velejét egészséges itélettel eltalálta, követelvén a kétoldalú

szerződésnek mindkét oldalról becsületes megtartását és a bizalmat

egymásban. Dehogy volt rossz hazafi, inkább egyike azoknak a

hazafiaknak, a kik egységben tudták látni az uralkodóház és a nemzet

érdekeit.

Vidám és termékeny szellemének élvezői nem hagytak neki békét s újabb

meg újabb mulattató műveket kivántak tőle, vagy a régiek kiadására

biztatták. Így adta ki 1791-ben az Aprekasziónt is, tiz évvel azelőtt,

még tényleges szolgálata idején Galicziában írt tréfás versét, melylyel

egy idegen tisztnek tört magyarságát utánozta: «_Aprékaszión_, Mellik

mek sinálik Fersben mikor mek tartatik Szent Francz Xavér Neve nat

Pátron, Strenge Herr Kapitán Ur Nxxx (= Novák Ferencz), Nemes Regiment

Excellens Gróf N*** (= Nádasdi) Huszáren» (Pozsony). Ezt valaki már

1785-ben kinyomatta Kassán, Gvadányi tudta nélkül, de sok hibával; az

országgyűlés alkalmával kezébe került ez a hibás nyomtatvány s azért

ehatározta, hogy kiadja a helyes szöveget. A czímlapon, ismét nem

nevezte meg magát, csak a vers vége alá írta: _J. G._

Mikor 1792-ben Budán volt az országgyűlésen, egy előkelő hölgynél tett

látogatása alkalmával a háziasszony és hét nő-vendége körülvették és

kérve kérték, hogy az ő kedvökért még egy olyan játékos munkát adjon ki,

mint a Nótárius. Ő hiába hivatkozott korára, anyag hiányára, meg kellett

igérnie. Sokáig kereste a tárgyat, végre az ötlött eszébe, hogy megírja

Rontó Pálnak, egy magyar lovas katonának és gróf Benyovszky Móricznak

életét; hadd lássa a világ, hogy hazánk is szül olyan férfiakat, a kik

ritka és nevezetes dolgokat vittenek végbe, sokkal nagyobbakat és

jelesebbeket, mint ezer más idegeneké. – A munkát 1793 első felében

fejezte be s még ez évben kiadta. Czíme: _Rontó Pálnak_ egy Magyar lovas

Köz-Katonának és _Gróf Benyovszky Móritznak_ életek’, Földön, Tengereken

álmélkodásra méltó történettyeiknek, ’s véghez vitt Dolgaiknak Le-írása,

a’ mellyet Hazánk Dámáinak kedvekért Versekbe foglalt Gróf Gvadányi

József Magyar Lovas Generális. (Pozsony és Komárom, 1793.) Az ajánló

levél «Magyar Hazánk érdemes Dámáihoz» van intézve, mert nők kérésére

írta. Udvariasságába némi iróniát vegyít.

Ez Gvadányinak legnagyobb terjedelmű (548 lapra terjedő) verses munkája

s a Nótárius mellett a legfontosabb is. Két részből áll; az első hat

czikkelyben csak Rontó Pállal foglalkozik, a második tizenkettőben főkép

gróf Benyovszkyval s vele együtt Rontóval is. Az előszóban gróf Gvadányi

József, a ki verses munka czímlapjára itt írja először a nevét s a

munkát mint saját szerzeményét adja, egyenesen kijelenti, hogy «ne

tartsa egy érdemes olvasó is ezen munkámat költeményes románnak, mert

valósággal megtörténtek az abba foglaltatott dolgok». – Rontó Pál a vers

szerint egy sajókeresztúri paraszt ember burokban született fia volt;

gyermekkorában elkényeztették s mindenféle csínyekbe ártotta magát,

végre el is kószált a szülei háztól; lett koldúsvezető, deák, bojtárfiú,

betyárnövendék, utoljára felcsapott huszárnak a Nádor-ezredbe. A

háborúban vitézül forgatta magát, de mikor egyszer az alóla kilőtt lova

helyett rossz lovat adtak neki s ezért társai csúfolták, elkeseredésében

átszökött a poroszhoz. Utóbb a mieink kezébe került s ekkor a hadi

törvényszék halálra itélte, de Hadik gróf leánykája kegyelmet eszközölt

ki számára. A hubertsburgi béke után Magyarországba tért vissza

ezredével együtt. Máramarosban, Huszton egy kocsmában sótisztek kötöttek

bele, azokat karddal és pisztolylyal megattakozta s e miatt másodszor is

szökevény lett. Lengyelországba sietett s ott gróf Benyovszky Móricz

szolgálatába lépett. A történet főszemélye innentől kezdve a gróf lesz,

a kit a költő végig kisér kalandokban gazdag életén át Lengyelországban,

Kamcsatkában, a Csendes-tengeren, Madagascarban, mig visszatér Európába,

megfordúl itthon is, majd új expediczióra indúl Madagascarba s ott

halálát leli. Rontó másodszor nem ment vele Madagascarba, itthon maradt

s miután szülei már nem éltek, egykori deáksága helyén, Egerben házat

vett s ott élte le nyugalmasan végső éveit. Alakját sok humorral tudta

rajzolni a költő s a reá vonatkozó részek a legsikerültebbek. Benyovszky

mellett is jut neki szerep az elbeszélésben s hol tréfáival, hol

paraszthumorával belevegyül a távoli és exotikus világ rajzába.

Gróf Benyovszky a XVIII. század nagyszabású kalandorainak az egyik

legnevezetesbike maga is megírta életrajzát franczia nyelven, de angolul

adták ki 1790-ben s ennek nyomán világszerte végbement kalandjairól

számos elbeszélés készült különféle nyelveken. Gvadányi ezekkel szemben

gyakran helyreigazítással él, hivatkozva gróf Benyovszkynak személyes

szóbeli közléseire. Benyovszky neki távoli rokona is volt s midőn

Párisból haza is ellátogatott, Gvadányival Nagyszombatban négy napot

töltött; ez idő alatt bőven elbeszélte viselt dolgait. Az ellenmondások

esetében nem lehet mindig megállapítani Gvadányi adatainak helyességét;

de az események főváza történetileg igaz, a mint Benyovszky is történeti

személy (1741–1786). A naplók angol szövegét Jókai magyar forditásban

1888-ban kiadta s életrajzával bevezette.

Máskép van a dolog Rontó Pállal. Ilyen nevű alakot eddig nem sikerült

kimutatni. Még az sem tünik ki Benyovszky emlékirataiból, hogy volt e

neki Kamcsatkában magyar szolgája; sőt az emlékiratokban levő adatok

inkább ez ellen szólnak. Gvadányi nagy életrajzának írója, Széchy Károly

kutatta a Rontóra vonatkozó adatokat s arra a nézetre jutott, hogy

Gvadányi itt is modell után dolgozott, még pedig két modellje volt.

Egyik az a közhuszár, a ki a hétéves háborúban vitézkedett és dezertált

s a ki Huszton összevagdalván a sótiszteket, újra megszökött, talán

Kamcsatkában is járt Benyovszkyval; – neve is ismeretes abból a

jelentésből, melyet Szilágyi István a kamarai levéltárban a huszti

esetről talált: Erdei Mihály. A másik pedig az a Vlkolinszky Menyhért, a

kit a helytartótanácsnak 1791-iki ápr. 21-én kelt körözvénye úgy ír le,

hogy azelőtt körülbelül hat évvel Benyovszky Móricz gróffal idegen

amerikai tájakra bujdosott. Az egriek nagyatyáik előadása nyomán

emlékeztek egy Rontó Pálra, a ki öreg korában ott lakott a

Rácz-utczában, le is írják, milyen volt; s emlékeztek egy Vlkolinszky

Menyhértre is, a ki a Sánczban élt s a kit «gúnyosan» Rontó Pálnak

neveztek, mert szerencsétlen keze volt mindenben; de megjegyzik, hogy ez

a Rontó Pál nem tévesztendő össze az igazival. Széchy helyreigazítja az

egriek emlékezetét s a helytartótanácsi körözvénynyel szembesítve az

adatot, Vlkolinszky Menyhértet ismeri el az egriek valódi Rontó

Páljának.

Mi a Rontó Pált illető kétségekkel szemben Rontót valóságos személynek

tartjuk, és pedig egy személynek. Nem választjuk ketté. Hiszszük, hogy

Kamcsatkában is ott volt Benyovszkyval, s az a Rontó, a ki Madagascarból

hazajövet elbúcsúzott a gróftól és Egerbe vonúlt, ugyanaz, a ki a

hétéves háborúban katonáskodott. A jó Vlkolinszky Menyhért nyugodjék

békében; ha tudnók is, hogy ő volt a Rontó Pál második felének modellje,

mit érnénk e puszta névvel? De neki igazán kevés köze volt Rontó Pálhoz,

még kevesebb Gvadányihoz. Minden adat, a mit Széchy összeállít,

egytől-egyig azt bizonyítja, hogy Vlkolinszky Menyhért _nem_ volt Rontó

Pál, hanem – az utódja.

A ki Gvadányinak e munkáját nyilt szemmel olvassa, lehetetlen azt a

hatást nem nyernie, hogy Gvadányi itt az élet után dolgozott s valóságos

személyekről és történetekről hímezte ki elbeszélését. Már idéztük

előszavának azt a nyilatkozatát, hogy senki ne tartsa e munkáját költött

regénynek, mert valósággal megtörténtek a benne foglalt dolgok. S itt ez

nemcsak ürügy és elhitető fogás, mint a minő a Nótárius előszavában

előfordúl; ez a szó a Gvadányi _parolája_, a ki e művének czímlapjára

teljesen kiírta a nevet s nem alakoskodik az előszóban, mint néha

szokta. Hiszen a czélja is az, kimutatni, hogy nemcsak a külföldieknek,

hanem nekünk is vannak rendkívüli kalandokban forgott embereink. S

tehette volna-e mással ezt, mint való személyekkel? A hitelesség

bizonyítása annyira megy, hogy sok helyen megszakítja a vers folyamát s

prózában ad terjedelmes magyarázatokat és adatkritikát. Rontóra nézve

mind az előszóban, mind a vers közti jegyzetekben közli velünk, hogy a

hétéves háborúban ő alatta szolgált, ő volt a majorja s hivatala szerint

ő vezette ki az akasztófa alá. Hogy pedig gróf Benyovszkynak messze

világrészekben is követője és madagascari társa is ugyanez a személy

volt, arra nézve ismét nemcsak a költemény, hanem az előszó is

nyilatkozik. Megírja t. i. Gvadányi azt is, hogy ez a katona 1790-ben az

országgyűléskor, megtudván az ő Budán lételét, őt, mint egykori

főtisztjét felkereste s Gvadányi kilencz napig el sem eresztette; ez

alkalommal elbeszélte a katona a maga életét és a grófét is, a

Benyovszky-féle életrajz számos adatát pedig megczáfolta. Ugyane budai

találkozást Gvadányi versekben is aprólékos hitelességgel leírja. Még

azt is megemlíti, hogy Rontó utóbb is írt neki Szakolczára levelet, de

1792 őszén meghalt Egerben, a hol öreg napjaira (1734-ben született)

magát meghúzta és a Rácz-utczában élt, jó módban. Olyan részleteket is

felhoz egy jegyzetben, hogy abban az erszényben, melyet Benyovszky

utoljára adott Rontónak, Rontó Pál állítása szerint 500 arany volt, de

Rontó Madagascarból is hozott magával elég értéket. Mindez adatok

olyanok, hogy ezek szerint Rontó igazi élő alak volt, ha talán nem úgy

hítták is, s a Benyovszky Rontója ugyanaz volt, a ki a Gvadányi Rontója.

Gvadányi némikép idealizálta az alakot, az elbeszélést kiszínezte néhol,

talán egyes adatokat rá vonatkoztatott, a mi beleillett az ő szerepébe;

de azt a két tényt, hogy a Gvadányi szökött huszárja és Benyovszky

magyar kisérője egy személy és ez az ember 1790-ben világkörüli útjáról

beszélt Gvadányival, kétségbe alig vonhatni. Hitelt nem tulajdonítani

lehetetlen olyan jegyzeteknek, a minő a II. rész 5. czikkelye után

következik. Itt Gvadányi, miután versben előadta a kamcsatkai

szabadulást Benyovszky naplója nyomán, prózában is elmondja azon

változat szerint, a mint Rontó neki Budán előadta. A budai találkozás

hitelessége ellen nem bizonyít az, hogy a Rontó elbeszélése több

részletre nézve máskép szól is, mint a Benyovszkyé, sőt természetes,

hogy különböző szemtanúk egyazon dolgot máskép adnak elő. Ha Gvadányi

egy költött alaknak akarta volna ezzel a hitelesség látszatát megadni,

hogy ellenmond egy hitelesnek tekintett munkának, ugyan furcsa úton járt

volna. Ellenkezőleg, az ő hűséges igazságérzete birta rá, hogy az eltérő

előadást is kivonatolja, minthogy e részleteket az egyik szereplőtől ő

így hallotta.

Ennyit Rontó Pál históriai voltáról. De nem ez a fő, hanem az, hogy

Gvadányi ezt a jóízű alakot jóízűen is tudta rajzolni. Eredetije kitünő,

jóhumorú alak lehetett, tele ötlettel és eredetiséggel. Gvadányi ez

alakot nem költötte, de nem is ejtette a porba egyetlen jellemző vonását

sem; a legnagyobb hűséggel megtudta őrizni elméjében a tőle hallott

részleteket és a róla nyert benyomásokat. Gvadányi képzelete ilyen

eleven alakot nem tudott volna költeni, de az eleven alakot nagy

szemléletességgel tudta utánozni; az a hiány, hogy megmarad az

utánzásnál s nem igen tud, vagy nem mer szabadon alakítani, itt is

érezhető; Rontó Pálban nincs az egyén lelki élete következetesen

fejlesztve; de gondolkodása módja, cselekedetei jó typust adnak, s az

agyafurt paraszt kópé, meg a pajkos és furfangos huszár kitünő

genre-jeleneteinek sorozata vonúl el előttünk. Ha a Peleskei Nótárius az

úri rendnek tetszett, ez a népnek nyerte meg a kedvét és sokszor újra

lenyomtatták, a ponyván is a legújabb időkig árulták. Rontó Pál a nép

képzeletének kedves alakja lett, a minő régebben Toldi volt. De a

párrímes alexandrinokat olvasni is szerette a nép, annyira természetes

benne a beszéd, népies a nyelv, hű a rajz és annyira ismeri a szerző a

népéletet. Inkább is a népnek való olvasmány, mint a dámáknak, a kiknek

ajánlva volt, mert elég sok benne az olyan illetlenség, a mi miatt ma

nem lehetne hölgyeknek ajánlani.

A Nótárius és a Rontó Pál olvasói többet és többet szerettek volna

olvasni Gvadányitól s egyre unszolták régi kéziratos munkáinak kiadására

is. Végre csakugyan kikereste régi papirosai közül a Badalai dolgokat,

melyeket majd 20 évvel azelőtt írt; úgy látszik, kissé megfejelte, azaz

befejezését megcsinálta; s mivel ez a darab magában sovány kötetet adott

volna, belevette föntemlitett tréfás köszöntő versét, valamint egy

szánkázás leírását, melyet 1788. márcz. 10-én készített «sokaknak

kérésére», s még pár apróbb tréfás verset; – ezek együtt a kötet «első

darabja.»

A «második darab» 1794-beli verses levelezéseit foglalja magában, Csizi

István nyug. főstrázsamesterrel (őrnagygyal) és Molnár Borbálával. Az

egész kötet czíme: «Unalmas órákban, vagy-is a’ téli hoszszú estvéken

való _Idő-töltés_. A’mellyet a’ Versekben Gyönyörködőknek kedvekért,

kiadott Gróf Gvadányi József magyar lovas generális.» (Pozsony 1795.,

232 lap.)

A Badalai dolgokról már volt szó fentebb, itt a verses levelezést kell

még érintenünk. Versben levelezni akkor divat volt. Kezdték a francziás

iskola tagjai, folytatták a többiek s minden irodalmi műkedvelő üzte ezt

a divatot, köztük épen asszony-poétáink is.

Így került Gvadányi is Csizi Istvánnal, majd két asszonynyal, végre

másokkal is, így egy miskolczi tanuló ifjúval verses levelezésbe. Csizi

István gyalogsági őrnagygyal több mint harmincz évi barátság fűzte össze

Gvadányit; nem csuda, hogy fölkeresték egymást a nyugalom éveiben is

levelekkel s ezek nagy részét versben írták, mint verselő emberek. Mert

Csizi is, a ki Tokajban lakott, olvasott ember volt és verseket írt.

Csizi a levelekben magábaszállt léleknek mutatja magát, Gvadányi

pajzánabb s nemcsak a másvilágra gondol, hanem a mult emlékeivel is

megtréfálja barátját. Csizi a Sátoraljaújhelyben lakó Molnár Borbálával,

egy szegénysorsú, de olvasni és verselni szerető asszonynyal verses

levelezést kezdett s a levélváltást elküldte Gvadányinak, a ki versben

felelt s Molnár Borbálát is belevonta a versváltásba. A levelekben több

a szertelen bók és a közhelyekből álló elmélkedés, mint a szellem vagy a

költészet. De a versek gyakorlott kéz munkái s itt-ott akad tréfa is.

Később, 1795-ben, nemes Fábián Juliánna, Komáromban lakó nemes Bédi

János csizmadiamester életepárja kereste fel Gvadányit verses levelével,

a mire a gróf versben válaszolt s ezután egy darabig leveleztek.

Gvadányi az asszonynyal megverseltette a komáromi földindulást. Fábián

Juliánna elég könnyen verselt, de költői képzelődése nem volt s versei

nem jelentékenyek. Gvadányi e levelezést 1798-ban kiadta. – Egy

miskolczi tanulóval, Dodits Andrással váltott verses leveleit 1834-ben

adták ki egy füzetben.

Gvadányi ezekből költőket és magának követőket akart nevelni; meg is

mutatja nekik egy-egy versében pl. a leírás módját, de maga is abba a

stiltelenségbe esik, hogy a verses levél többi részét meghagyja

közönséges értesítésnek, versbe szedett prózának. E lelkes műkedvelők

nem lendítettek a magyar irodalmon. Támadtak Gvadányinak később jelesebb

tanítványai.

Maga még egyszer visszatért a falusi nótáriushoz. Uj könyvet írt róla,

de most már párrímekben és kiadta 1796-ban 266 lapon. Czime: _A’ falusi

nótáriusnak elmélkedései, betegsége, halála és testamentuma_, mellyeket

két soros Versekkel ki-adott, és Új Esztendőbéli ajándékba, Hazánk

Dámáinak és Gavallérainak nagy szívességgel nyujtya Gróf _Gvadányi

József_ Magyar Lovas Generális ezen bé-állott 1796. esztendőnek első

napján. (Pozsony.)

E munka rövid foglalata az, hogy a falusi nótárius meggyengülvén

egészségében, az emberi sorsnak változandóságáról elmélkedik s e kérdés

megvizsgálására összehívja a környékbeli jegyzőt, tanítót, vámost, oláh

harangozót stb. s mintegy philosophus-akadémiában tárgyalja velök a

kérdést. Miután azok elmondták véleményöket s kiki leczáfolta az

előzőjét, maga is szót emel, valamennyit megczáfolja, s előadja a maga

álláspontját. E szerint minden változás okai magok az emberek, a kik

visszaélnek Istentől nyert szabadakaratukkal; okai különösen az

atheisták, deisták, naturalisták, szóval a felvilágosodottak és a

francziások. Közben a bő ebéd megterheli a nótáriust, rosszabbúl lesz,

úgy, hogy Pesten tanuló fiát sietve kell hazahivatni. Fiával közli végső

tanításait, lelkére köti az új tanok ellenzését, az Isten, király, haza

szeretetét, a magyar viselet és az ép erkölcs fentartását, – s

elbúcsúzva feleségétől, fiától, meghal. A tanács fiát ülteti a nótáriusi

székbe, őt pedig nagy pompával eltemetik. Epitaphiuma és végrendelete

zárja be a versezetet.

E munka sokkal terjedelmesebb, mint a Falusi Utazás, de azzal semmi

tekintetben nem vetekedhetik. Czélzata szerint úgy tekinthetni, mint a

költőnek szellemi végrendeletét. A szabad gondolkodók ellen irányúl és

pedig a szabad gondolkodók minden csoportja ellen. Ezeket épen oly

kiméletlenül csúfolja, mint a Budai Utazásban az idegen szokások

majmolóit. De Gvadányinak az a modora, hogy a saját szatirájának

képviselőjét szintén humoros színben mutatja be, itt messze

túlkalandozott a kellő határon. Gvadányi a nótárius rovására olyan

drasztikus tréfákat enged meg magának, s vele mint emberrel olyan

méltatlanúl és következetlenül bánik, hogy a nótárius ízetlen bábbá

sülyed s az olvasó részint a nótáriust unja meg, részint a költőre

boszankodik, ki egy jó alakot elrontott. Már Arany János megrótta azt a

czinizmust, melylyel a mi jó nótáriusunkat úgy beszélteti

testamentumában, mint a ki jegyzőtársait a falu becsapására oktatja s a

kinek egész könyvtára az évtizedek során összegyűlt naptárakból áll.

Valóban ezek a vonások nem illenek a többihez; ezek más typusból valók.

Gvadányi a maga helyetteséből is csúfot űzött. Ezzel pedig czélzatainak

is ártott. Mi súlya van a félművelt, sőt nem is művelt emberek szavának

a XVIII. század eszméivel szemben? Ezekkel a naptárolvasó nótáriusokkal,

meg a vámszedővel és társaikkal akarja Gvadányi legyőzni az

illuminátusokat? A mellett a realizmusok olykor szükségtelenül undorító.

Ebben a műben is sok a detail-rajz, a népszokások hű és eleven képe,

többek közt a javasasszonyé, a falusi doktoré, a sirató asszonyoké,

stb.; továbbá vannak vidéki anekdoták, pl. a megcsúfolt borbély boszúja

a doktoron, Toty Dorkó esete stb. (_Toty_ egy szótag!) Ez utóbbi volt a

géczi boszorkány, a ki Gaal darabjában megint szerepel, mint Tóti Dorka.

A szabadgondolkodókat még sem gyűlölte annyira, hogy közömbös téren

munkáikhoz ne folyamodjék. Magát Voltairet is olvasgatta és

felhasználta. Mikor 1792-ben kiadta XII. Károly svéd király életrajzát

egy vastag kötetben, Voltaire művét vette alapúl, azt majdnem

fordította. De felhasználta Péter czár naplóját is, valamint némely más

forrásokat. Gvadányinak kedves tanulmánya volt a történet és kedves hőse

XII. Károly a maga merészségével, hadi tudományával, tüneményes

sikereivel és rettentő bukásával. A könyvet, mint komoly históriai és

katonai munkát, neve teljes kiírásával bocsátotta ki. («_Tizenkettődik

Károly’_ Svétzia ország’ királlyának Élete» stb.) Az előadásba

helylyel-közzel alkalomszerü verseket, valamint egyéni megjegyzéseket

iktat, hogy érdekesebb olvasmánynyá tegye. A hol a Mazeppa-mondát adja

elő, megjegyzi, hogy ha mi magyar hazánkban is jól számba venné valaki,

itt is sok olyan vitézt lelne, kik szomszédaik feleségét szeretik s ha

vad lovakra felkötöztetné őket, abból nagyobb armada telnék, mint

királyunk hada.

Általán Gvadányi nemcsak mulattatni kivánta a hazai mindkét nemű

közönséget, hanem hasznos munkát is akart eléje adni. Hosszas

tervezgetések után egy nagy világtörténelem szerkesztésébe fogott. Az

első kötet előszava 1794. nov. 18-án kelt s a kötet 1796-ban került ki

sajtó alól. Czíme: _A’ világnak közönséges Históriája_. A’ mellyet

Magyar hazájához viseltető szeretettűl ösztönöztetven, és nékány jeles

és hiteles Authorokból kiszedegetvén ugyan ezen Hazájának élő nyelvén

bátorkodik nékie, mint igaz fiúi szeretetnek áldozattyát mély

alázatossággal bé-mutatni _Gróf Gvadányi József_, Magyar Lovas

Generális, stb. (A szerző arczképével.) A könyv főkép Millot abbé műve

után van szerkesztve, azonkívül Rollin, Baumgarten, Schröck munkáját

követi. A felekezeti türelmet azzal tanusítja a szerző, hogy lehetőleg

kerüli az egyházi kérdéseket. A vállalat olyan terjedelmes, hogy az első

jó vastag kötet csak a görög történelem végéig halad, a második a

rómaiakét adja és így tovább. Gvadányi életének hátralevő évei főkép e

munka készítésével teltek el. Összesen hat kötetet írt meg; a czenzura

az utóbbi köteteknél eleget akadékoskodott s a megjelenés sokáig

tartott. A hatodik kötet is már halála után jelent meg, a hetediket Kis

János adta ki, a nyolczadikat Sikos István s ezzel a sorozat félbe is

szakadt. A régies nyelvű munka nem jelent haladást történetírásunkban,

de sok hasznos ismeretet terjesztett.

Ilyen munkásság közben egyszer az öreg generális betegeskedni kezdett és

1801 decz. 21-én meghalt. A szakolczai ferenczrendi-templomba temették

el, a honnan hamvait később a báró Horeczky-család rohói sirboltjába

vitette át b. Horeczky Nándor pozsonyi kanonok.

Felesége két évvel utána 1803-ban, leánya 1809-ben, egyetlen fia,

Ignácz, mint nyug. ezredes, 1828-ban Pozsonyban halt meg s ezzel az

egész magyarországi Gvadányi-családnak magva szakadt.

Egyik nekrológja így emlékezik meg róla:

«Nagy kedvelője volt a magyar litteraturának s itt a nagyoknak igen

gyönyörű példával ment elő, de nemcsak, hanem elő is mozdította azt szép

tehetségei szerént… Szerencsés volt kivált a mulattató versek

szerzésében, s azoknak az igazságoknak oktatólag való előadásában,

melyeket a köznép értelméhez igen jelesen tudott alkalmaztatni: de

belőlük azért bármely rendű olvasók is tanulhattak. Ilyen a Peleskei

nótáriusa és több munkái.»

Arczképei egészen azt a jellemet tükrözik, melyet munkáiban látunk.

Magas nyilt homloka, beszédes, élénk szeme, szögletében egy hamiskás

vonással, vidám, nyájas arcza épúgy hirdetik a derék jó lelket, mint a

kipödrött bajusz, a varkocsba font haj s a bodros ingelő korának magyar

divatját. Mozgásában és a társas élet formáiban rococo-gavallér volt, de

magyar; régi jezsuita nevelés. Ellensége minden merészebb újításnak, de

igaz hazafi, konzervativ értelemben. Hogy olasz vér, csak tréfáló kedve,

utánzó és ábrázoló ösztöne éreztette; inkább temperamentumában vannak

olasz elemek, mint érzésmódjában, műveltségében vagy ízlésében; előtte

vagy korában is több író van, ki olasz kultura tekintetében megelőzi.

Stilérzéke épen nem olaszos, nyelve ósdias is.

Egyben több volt a legtöbb korabeli irónál: tartalmat adott, nemzeti

tartalmat. Nem keresett új formákat, sőt új eszméket sem, hanem a magyar

lélek meglevő képzettartalmát használta fel s ebből teremtett új

alakokat. Osdi formákban, hazai elemekből a szemlélet ujságát teremtette

meg, bizonyos természeti, naiv művészettel. Volt saját ethikuma s

társadalmi és nemzeti eszményeket hirdetett.

Gvadányi idejében egy író sem volt egyetemesen népszerű. Annyira

különböző volt a nemzet osztályainak műveltségi iránya, annyira

hiányzott az egységes nemzeti műveltség, annyira különböztek az

ízlésbeli, formai és irodalmi elvek, hogy lehetetlen volt az egész

olvasóközönségnek tetszeni. De bizonyos, hogy Gvadányinak volt

legnagyobb közönsége, mert ő a legnagyobb körű közönségre támaszkodott,

annak az ízlésében írt. Nem akarta új ízlésre tanítani olvasóit, inkább

ő símúlt a közönség ízléséhez; de a csiszolatlan formában hangot tudott

adni a közönség vágyainak és eszméinek és élő alakká tudta tömöríteni

egypár kor- és néptypusnak a nép lelkében élő határozatlan vonásait. A

költészetet nem igen vitte előbbre æsthetikai, vagy inkább formai

tekintetben, új gondolatokkal, eszmékkel sem gazdagította, de egy-két

képzeleti alkotással igen, a mi megmaradt és termékenyített. A nemzeti

léleknek azt adta vissza, a mit tőle vett, ehhez a néhány képhez kötve,

rímekbe szedve és az ő vaskos, de egészséges humorával megízesítve. Erős

fajszeretete pedig, mely kezdetben csak művészies érdeklődés volt,

később, a nemzeti lélek ébredésekor lángoló hazaszeretetté fejlődött, a

nemzeti öntudatnak gazdag erőforrása lett és hatása nemzeti szempontból

is történeti jelentőségű. Miután élte legnagyobbrészét arra szentelte,

hogy a magyar névnek dicsőséget és a koronának fényt szerezzen, voltakép

pedig kardjával az osztrák összmonarchia hatalmának segített alapot

teremteni: élte végső másfél évtizedét olyan munkára fordította, a mit

maga mellékesnek tartott, de a mi áldásosabb lett imádott nemzetére

nézve még hadi sikereinél is. Életének ebben állt a szerencsés nemezise.

_Négyesy László._