1725–1801.
Az az avúltas munka, melyet e kötet első felében vesz az olvasó, egy
történetileg fontos korszakban, száz-száztíz évvel ezelőtt, legkapósabb
olvasmánya volt a magyar közönségnek s az akkori magyar irodalomnak
legnagyobb hatású terméke.
Szerzője 1787-től fogva kezdte magára vonni a figyelmet az akkoriban
megifjúlt magyar irodalom mozgalmai közt és csakhamar, már 1790-ben,
épen ezzel a munkával az annyira kedvelt Dugonics mellé emelkedett
népszerűségben. Uj író volt, de nem fiatal iró, mint voltak a mozgalmak
kezdői, előbb a bécsi testőrök, vagy a szerzetesek, vagy Kazinczy és
Péczeli, később pedig Kármán, hanem már öreg úr, mint Ráday és Orczy.
Élte javát a táborban töltötte s miután verekedett poroszszal,
francziával, spanyollal, sebet kapott, hadi fogságot szenvedett. Hadik
sarczoló serege élén megtapodta Berlin utczáit, – negyven évi
katonáskodás után nyugalomba vonúlva, élte alkonyán időtöltésül kezdte
írni könyveit. De épen olyan derék író lett, mint jeles katona volt, sőt
épen írói munkássága tette nevét maradandóbbá. Az 1790-es éveknek ő volt
a legolvasottabb írója s e kor nemzeti felbuzdulásának leghathatósabb
költői tolmácsa. Sőt nemcsak korának írt: irodalmi hagyatékának nagy
része irodalmi tőke lett, melyből később is kölcsönöztek íróink.
_Gróf Gvadányi József_, a Falusi Nótárius és a Rontó Pál költője,
«magyar lovas generális» még 1725-ben született, október 16-án, a
borsodmegyei Rudabányán. Családja fiágon nem tartozott az ősi magyar
nemzetségek közé s a magyarosan írt vezetéknév valójában olasz szó, egy
toscanai főnemes család neve: _Guadagni_; – néha még a költő is írta így
a nevét. A család fészke Arezzoban volt, Petrarca szülővárosában. Tagjai
részint olasz földön: Arezzoban, Firenzében, Rómában, részint Spanyol-
és Francziaországban, Ausztriában és Magyarországon a XVI. századtól
kezdve a XIX-ikig nevezetes állásokra emelkedtek mint politikusok, papok
és katonák. A magyar ág egyenesen katonacsalád volt. Sándor őrgróf
(Marchio Alexander de Guadagnis) költőnk dédapja III. Ferdinánd
idejében, állítólag 1648-ban jött ki Olaszországból mint generális,
Sándor nevű egyetlen fiával együtt s a magyarországi hadjáratokban
keresett babérokat és szerencsét; de már ennek az atyja is, szintén
Sándor, szárnyra kelt volt a kis Toscanából és a spanyol király
seregében vitézkedett, míg Flandriában a csatatéren halálát nem lelte.
Hasonló sors érte Sándor őrgrófot Magyarországon; elesett a Montecuccoli
alatt vívott győzelmes szentgotthárdi csatában. De családja gyökeret
vert az ős vérével öntözött talajban. Sándor fia, ki szintén ott volt az
ütközetben, életben maradt, I. Lipót király a borsodmegyei Szendrő-vár
kapitányává tette, mely vár akkor a török hódoltság közelében és a
kurucz mozgalmak idején elég fontos véghely volt; Sándor nem is hagyta
el többé Magyarországot, hanem megalapította a magyar gróf
Gvadányi-családot s nemzetségének új fényt és összeköttetéseket
szerzett. 1684-ben nőűl vette az ős Forgách-család egy sarját, néhai
gróf Forgách Ádám országbírónak Dorottya nevű leányát, a kivel a
rudabányai jószágot kapta hozományúl; 1686. máj. 14-én Szobjeszki János
lengyel királytól, a ki harmadfél évvel azelőtt, bécsi győzelme után
hazatérőben nyolcz napig élvezte fiával és vezérkarával együtt a
várkapitány dús vendégszeretetét, lengyel grófságot nyert és családi
czímeréhez a lengyel sast. Majd az 1687-iki országgyűléstől kérte és az
1688. márcz. 26-án kiállított diplomával megnyerte a magyar indigenátust
és mint honfiúsított gróf letette a nádor és a kanczellár kezébe a
hűségesküt a koronás király és a magyar nemzet iránt. A család ez újra
megalapítójának három fia volt, mind a három hadi pályára ment; a két
idősebb férfiivadék nélkül halt el, a legfiatalabb, János mint
vasaskapitány kilépett a hadseregből, nőül vette Nyitramegyéből b.
Pongrácz Esztert s Borsodmegyében Rudabányán lakott, míg 45 éves korában
el nem halt. Tizenegy gyermeke közűl négy maradt életben, köztük a
legidősebb volt József, a költő. – A magyar Gvadányi-család tehát
mindössze 41 évvel keletkezett a költő születése előtt, a magyar
nemességnek csak 37 év óta volt tagja; és az első Gvadányiak, kik vérség
és jog szerint magyarokúl születtek, csak a költő atyja és nagybátyjai
voltak.
Meglepő, szinte csodálatos jelenség ez előzmények után a költő Gvadányi
telivér magyarsága és rajongó fajszeretete. Egy nemrég még nemzetközi
családnak, egy jövevény-családnak a sarja, császári haditisztek ivadéka,
maga is ifjúkorától kezdve haditiszt, honnan örökli és honnan gyűjti
össze magában ama nemzetietlen korszakban, III. Károly, Mária Terézia és
II. József alatt a magyar természetnek azt az elpusztíthatatlan
teljességét, a magyar léleknek és nyelvnek azt az ismeretét és
szeretetét, világlátott ember létére a magyar faj ősi vonásainak oly
rajongó becsülését, hogy aztán ő lesz egy évtizeden át a nemzeti
visszahatás leghathatósabb szavú költője? – Pedig ismerte családja
hagyományait és származását, tartotta a rokonságot is az olasz
Guadagniakkal; egyikökkel pedig, János Antallal, a ki egyszerű karmelita
barátból biborossá, sőt a pápa vicáriusává emelkedett, mint idősebb
rokonnal mindaddig levelezett, míg a biboros 1758-ban meg nem halt.
Szintén a flórenczi ágnak egy sarjával, Ascanio de Guadagnival, ki a
XVIII. század derekán a császári seregben szolgált, de nem volt magyar
indigena, ezredes, később tábornok lett s mint nyugalmazott tábornagy
halt meg Innsbruckban, – a költő személyesen is érintkezett, sőt egy
időben az ezredében is szolgált. S mint az olasz rokonság tudata, épen
annyira ismeretesek voltak előtte családjának katona-tradicziói.
Montecuccolit, dédapja és nagyapja fővezérét, a kit a magyarok nem igen
szerettek, olyan éloge-ban ünnepeli legtudósabb hadvezérül, melynek
hangjában szinte több melegséget érzünk a katonai szaktekintély
tiszteleténél, úgyszólván személyes érdekeltséget. S nemcsak maga lép a
katonaősök nyomába, hanem fiát, az utolsó Gvadányit is e pályára adja.
Valóban, ha Gvadányi a XVIII. századnak egyik legmagyarabb embere volt,
katona és mágnás létére, a mikor majd egész arisztokracziánk
elnémetesedett, ennek a ténynek csak olyan okai lehetnek, a melyek
ellensúlyozták, sőt magukkal összhangba olvasztották az idegen katonai
hagyományokat.
A legelső és legtermészetesebb ellensúlyozó hatás volt a családnak anyai
ágon magyar származása. Ezúton a Gvadányi-családba mindjárt a Forgáchok
révén a legnemzetibb magyar hagyományok kerültek s ezek hatását
támogatta az egész hazai környezet. A Gvadányi-család már az első
ivadékon megmagyarosodott, mikor még főnemességünkben nem lanyhúlt el a
nemzeti tudat. Maga a szendrei főkapitány, I. Lipót hű kamarása, nem
helyezkedett ellentétbe magyar sógorságának szellemével, inkább simúlt
hozzá. Az 1687-iki országgyűlés egész sereg idegent honfiúsított ugyan,
köztük sok kalandort, vagy a bécsi udvar eszközeit, mely biztosítni
akarta főnemességünkben hatalmi túlsúlyát; de Guadagni Sándor
szemmelláthatólag nem tartozott a kalandor betelepülők, vagy a nemzet
ellenségei közé: ő magyar nőt vett feleségül már azelőtt s nem királyi
birtokadományozás által lett földesúr, mint sok más inidgena, hanem
házasság által; a magyar nemesség sorába felvételét a feleségével nyert
jószágok és birtokjogok alapján kérte. Helyzete más volt, mint a királyi
kegyelemből magyar uraságokká lett indigénáké; rá nézve a magyar
nemesség értékesebb és erkölcsibb kapcsolat lett volna még akkor is, ha
csak utódaira való tekintettel kérte volna, mert éreznie kellett, hogy
családjának csak a magyar nemesség kebelében van létalapja. De személyes
érzelmei szerint is beleolvadt a magyar nemességbe. Midőn honfiúsítási
kérelmének támogatását kérte Borsod vármegyétől, kijelentette, hogy e
nemes ország hűséges és örökös szolgálatára őszinte becsülettel el
kivánja magát kötelezni. A honfiusító oklevél pedig az uralkodó és az
ausztriai ház iránti hűsége és érdemei mellett kiemeli «e mi magyar
királyságunk és a magyar nemzet iránti valamely különös vonzalmát.» – Az
anyai ősök és rokonság magyar szellemére nézve mi sem jellemzőbb annál a
ténynél, hogy noha Guadagni Sándor 1700-ban történt haláláig föltétlen
híve volt Lipót királynak, özvegye, Forgách Dorottya a nemsokára kiütött
Rákóczy-szabadságharcz idején a fejedelem pártjához szított s Rudabánya
termékeit a szövetségesek rendelkezésére bocsátotta; testvéröcscse
pedig, vagyis Guadagni Sándor sógora, Forgách Simon, a politikai és
katonai író, a ki a bécsi császári udvarnál nőtt fel mint I. József
gyermekkori barátja, előbb ugyan császári tábornok volt, de 1704-től
fogva kurucz generális, majd tábornagy lett, egyike Rákóczy leghíresebb
vezéreinek s a németek legszenvedélyesebb gyűlölőinek. Sőt Guadagni
Sándornak a legidősebb fia is, tehát az első Gvadányi, a ki magyarnak
született, kurucznak csapott fel s Rákóczy Ferencz seregében 1710-ben
alezredessé lett, míg aztán később valami ok miatt a császáriakhoz
pártolt át. Ez nagybátyja volt a költőnek. Szóval a család már a költőt
megelőzött nemzedékben át volt hatva a magyar vérrel együtt a nemzeti
szellem és közösség érzetétől, sőt a nemzeti érzések collisióin is
átment.
A magyar öntudat és érzés e bőségéből még a szatmári békét követő korba
is, mikor költőnk született és nevelkedett, átöröklődhetett annyi, a
mennyi elég volt arra, hogy Gvadányi ne csak jogi alapon, mint a magyar
nemesség tagja, hanem fajszeretetből is becsülje nemzeti mivoltunkat,
hagyományainkat és nyelvünket.
S ez a nemzeti lélek nemcsak öröklődött nála, hanem nevelkedése és
életviszonyai közt fejlődött és erősödött is, s még a nemzetietlen
korban is talált oly elemeket, melyekből táplálkozhatott.
Gyermekévei Rudabányán teltek, e magyar lakosságú községben. A szülei
ház vagyon és életmód tekintetében közelebb állt a jobbmódú
középnemességhez, mint a latifundiumos mágnásokhoz, s a fiú nem volt a
kastély udvarára szoritva és a külső világtól elzárva. Zsenge
gyermekségétől fogva megtelt lelke a magyar népélet képeivel. Mikor a
gymnasiumi folyamra került a sor, tíz éves korában nyilvános iskolába
küldték Egerbe, a palócz-magyarság e fővárosába, a jezsuitákhoz, az
akkori előkelők szokása szerint valószinűleg valami mentorral. A
jezsuita-intézetekben dívott versenyrendszer nagyban fejlesztette
tehetségeit, s az eszes fiú minden osztályban első tanuló volt.
Megtanúlt jól latinul, szerette a poétákat s megtanulta a verselést is
annyira, hogy a mint írja, három óra alatt száz distichont is tudott
munkálni. A mellett ép oly csintalan és játékos deák volt, mint a többi,
pajkosságaiért nem egyszer kapott virgácsot vagy térdepelt; különös
kedvvel azonban katonásdit játszott ekkor is, mint kis deák is katonákat
verbuvált és a töröknek képzelt bodzát vagdalta velök együtt. Hogy pedig
minő nyilt szemmel figyelte meg a népélet jelenségeit, arról öreg
korából is tanuskodnak egri emlékei. Vidám lelkű, friss vérű fiú volt és
ritka fogékonysággal volt megáldva minden érdekes benyomás iránt. A
népélet sajátosságait nemcsak észrevette, hanem valósággal élvezte s
mint felsőbb körökhöz tartozó, bizonyos humorral tekintette, a melyben
azonban sok volt a gyönyörködés. A gymnasium ötéves folyamát a legszebb
sikerrel elvégezvén, Nagyszombatba vitte anyja az egyetemre. Atyja már
időközben meghalt. A philosophián is megtartotta elsőségét szorgalmával
és eszével. Nagy hatással volt itt reá Prileszky, a neves jezsuita tanár
és író, s különös kedvvel tanulta a bölcsészetet, míg a theologia iránt
nem érzett erősebb hajlamot. Vallásos ember volt, de a dogmatikát nem
kedvelte s a vallási könyvek közül csak a bibliát és Kempis Tamás művét
szerette olvasni. A három éves egyetemi tanfolyam elvégzése után 172
tanítvány közül elsőül emelték baccalaureussá.
Tizennyolcz éves korában készen volt felsőbb tanulmányaival is. Ment
tehát a hadi pályára, a hova minden kedve és a családi hagyományok is
utalták.
Épen akkor folyt az örökösödési háború s állították nálunk az ezredeket
a szép fiatal királyné, Mária Terézia védelmére. Gvadányi 1743. decz.
1-én belépett a Szirmai-féle magyar gyalogezredbe, mint «zászlótartó.»
Ez volt akkor a legkisebb tiszti rang s ezen kezdték a főnemes ifjak
hadi szolgálatukat.
Az örökösödési háború első nagy szakasza már lezajlott s hullámai
megtörtek Mária Terézia trónjának gránit alapzatán, a magyar nemzet
lovagias és lelkes hősiségén. A királyné önvédelemből támadásba csapott
át s már hatalmi túlsúlyától kellett ellenségeinek félniök. S kitört
ellene újra a háború itt is, ott is. II. Frigyes porosz király ekkor
kezdte a második sziléziai háborút, majd XV. Lajos is nyiltan hadat
üzent. Így Gvadányi mindjárt kezdetben a legnehezebb oldaláról ismerte
meg a katonaéletet. Mint írja, negyedfélév alatt ezredével hét
táborozást végzett, kettőt Sziléziában a poroszok ellen, ötöt Cseh- és
Olaszországban a francziák ellen. Elméletileg és gyakorlatilag
úgyszólván egyszerre tanulta a hadviselést. Bátor, jeles és igen
használható tisztté nevelkedett a harczmezőn; de ritka gyakorlati
érzékét tanulmányokkal is kiegészítette, tanulmányozta a hadászati
műveket, kivált Montecuccoli munkáit. De maga a sziléziai manőverezés a
legtanulságosabb hadászati iskola volt rá nézve, az osztrák methodismus,
másfelől Nagy Frigyes taktikája, s ismét a magyar szabad csapatok
harczmódja egymás mellett. A módszerből annyi, a mennyi szükséges a
sereg biztosításához, azonfelül sokat rábizni a bátorságra, a
szerencsére, Isten segítségére, végül inkább támadni, mint védekezni:
ezek az ő sarkalatos hadi elvei, a mint az elméletírók tanítása
elméjében a magyar hadi szellemmel és gyakorlati tapasztalataival
kereszteződött. Egyáltalán folyton művelte magát; ha csak alkalma nyilt,
olvasott, a táborban is mindig egész rakás könyvet tartott magánál.
Mikor Frigyessel 1745 végén létrejött a béke, a hadsereg nagy részét
levitték Olaszországba a spanyolok és francziák ellen. Gvadányi ekkor
már hadnagy volt. Ottani működéséről néhány adat maradt fenn. Mikor
királynénk hadai a szövetséges angolokkal és szárdokkal együtt genuai
területről a partvidék mentén Francziaországba készültek nyomulni,
Gvadányi részt vett a harczokban, a mentonei szoros és magaslatok
megvívásában, átkelt a sereggel együtt 1747. Szent András éjtszakáján a
Var határfolyón, gázlón, majd pár nap mulva franczia földön franczia
fogságba került több tiszttársával együtt és Toulonba vitték, a hol négy
hétig ült, mikor kicserélték s visszatérhetett ezredéhez. A sereg már
ekkor visszavonulóban volt a franczia területről. A Var folyón
átkeléskor 1748 hamvazó szerdáján az volt Gvadányi parancsa, hogy a
sereg átvonulása után rontsa le a hidat. E parancs végrehajtása közben
súlyos sebet kapott: a franczia szolgálatban levő svájczi lövészek
meglőtték a ballábán. Tengeren szállították Savonába, a hol tizenhárom
hétig feküdt. Felgyógyulása után még elvégezte a táborozást Genua alatt,
miközben főhadnagygyá léptették elő. Még ez évben létrejött az aacheni
béke, a hosszas háború véget ért s Gvadányi hazatérhetett
Olaszországból. A katonai pályán azonban megmaradt; idősebb rokona, gr.
Guadagni Ascanio eszéki parancsnok huszárezredébe lépett, s a parancsnok
kapitánynyá nevezte ki. 1751. decz. 1-én, tehát épen 8 évre a hadseregbe
lépte után a Baranyay-huszárezredbe ment át, mint százados-kapitány.
A béke éveit felhasználva, huszonhat éves korában családi tűzhelyet
alapított. Nyitramegyében lévén elszállásolva századával, nőül vette az
odavaló b. Horeczky Francziskát, a kitől három gyermeke született. Neje
azonban néhány év mulva elhalt.
Elkövetkezett a hétéves háború. Gvadányi, a hivatásos katona végig
küzdötte ezt is Csehország, Szilézia, Szászország és Brandenburg
harczterein. Pálffy és Daun kolini nagy győzelme után (1757), mikor Nagy
Frigyes Szászországba szorult, Gvadányi ott volt a zittaui támadásnál.
Majd előkelő szerepe volt a berlini merész és bámulatos ügyességgel
végzett hadi vállalatban, mikor gr. Hadik András magyar tábornok 1757.
okt. 16-án meglepte a porosz fővárost, benyomúlt két kapuján, a várost
250 ezer tallérral megsarczolta «és – a mint Gvadányi írja – ezen
városnak szüzességével, mint valami képzelhető zöld borostyán koszorúval
(mivel soha mindaddig azon város még semmi ellenségtől meg nem vétetett)
Felséges Asszonyunkat nevenapján megköszöntötte.» E hadi tényt egész
Európa csudálta. A balszárnyon Gvadányi volt a megszálló sereg elővédje
111 emberrel s a potsdami kapun csapatja élén elsőül vonult a városba.
Jelen volt a boroszlói és a hochkirchi győzelmes csatákban (1758).
Közben előlépett őrnagygyá és a nádor-huszárokhoz került (a «palatinális
regementbe»). A törzstiszti kinevezésre épen egy másik, később íróvá
lett főrendű katonatiszt: b. Orczy Lőrincz ajánlta Török ezredessel
együtt a nádornak, a ki az ajánlást fölterjesztette a királynéhoz. Mind
Batthyányi Lajos gr. nádornak a kinevezést Gvadányival közlő levele,
mind a haditanács rendelete a legteljesebb elismerést fejezi ki Gvadányi
vitézsége, hadi tudománya, tapasztalata, buzgósága és ügyessége iránt.
Képességeinek érvényesítésére hatásköre növekedtével mind tágabb tere
nyilt, s ő a háború hátralevő öt éve alatt jó és balszerencsében mindig
kitüntette magát. Egyszer Szászországban Auerbach mellett kis csapatát
egy nagyszámú ellenséges sereggel szemben nagy ügyességgel megmentette;
ilyen esetekről írja bizonyos önérzettel, hogy ha futnia kellett is
néha, kudarczot sohasem látott. Mikor 1762. okt. 15-én Szászországban
Freiberg közelében Hadik megverte Henrik porosz herczeg hadait, s Gyulai
Ferencz gyalogezrede vállára kapva puskáját, karddal kergette ki a
bányák szorosaiból az ottan konok puskatüzeléssel védekező
Salmuth-ezredet és Kleist szabadcsapatát: akkor a síkon a nádorhuszárok
hajtottak az ellenseregnek és Gvadányi szavai szerint úgy leaprították,
hogy alig hatodrésze esett fogságba.
Mind e véres harczokban Gvadányinak hajaszála sem görbült meg, pedig
merészen kereste a harczi kalandokat s vitézsége és ügyessége miatt
gyakran bízták meg veszélyes feladatokkal.
A sok Kleist közűl, a kik Nagy Frigyes seregeiben szolgáltak, különösen
elhiresült kettő. Az egyik Ewald Christian, a költő, a «Tavasz» cz.
festőköltemény szerzője, hős hadvezér, a ki a hétéves háború derekán
1759-ben vérzett el. A másik Friedr. Wilhelm Gottfried, amannak távoli
rokona, a legvakmerőbb porosz főtisztek egyike s Frigyesnek kedves
embere, 1759-től a zöld huszárok ezredese. Ez az ú. n. «zöld Kleist»
1760-ban önkéntesekből, huszárokból, dragonyosokból, «kuruczok»-ból
(magyarországi szökött katonákból) és vadászcsapatból egy szabad
hadtestet szervezett, a mely «Freicorps» félelmes dúlásokat vitt végbe s
vakmerő portyázásaival nyugtalanította hadainkat. De Kleist méltó
ellenfelére talált Gvadányiban, a ki sok kárt tett embereiben s különös
kedvvel portyázott a «kuruczokra», mint a kik hűtlenűl az ellenséghez
pártoltak. Épúgy sokat zaklatta a hires Ziethennek, valamint az egykor
mellőzött osztrák tisztből porosz szolgálatban hadtestparancsnokká
emelkedett Wernernek zsoldosait, s a halálfejűeket, a kikről azt
tartották, hogy pardont sem nem kérnek, sem nem adnak, sokszor csuffá
tette. Félelmes híre volt a poroszoknál. Kleist is személyesen ismerte
és nem egyszer a harcz dúlása közben nevét kiáltozva hítta; Gvadányi
előugratott, paroláztak, a porosz generális tetőtől talpig megnézte a
magyar törzstisztet, azzal tisztelegtek és tovább vágtattak. E
barátságos és lovagias érintkezés ellenére is azonban Kleist 100 aranyat
tűzött ki Gvadányi fejére; de Gvadányi nem vesztette el a fejét, hanem
egyszer hirtelen Kleistra csapott s ő ragadta el a tábornok equipage-át.
Maga a «Pöstényi förödés»-ben ezt a lélekkel teljes képet rajzolja hadi
életéről: