templomról. A templomot 1833-ban bővítették, a hátulsó rész 1764-ben
készült. Pompásan van elhelyezve. A dombtetőn gyönyörűen emelkedik ki az
ívesen ácsolt, kiugró harangházból a finom, karcsú torony s helyes
arányban van a sarkokra helyezve a négy melléktornyocska. A könnyű
faalkotmány fehérre meszelt síma falon nyugszik, komoly, egyszerű,
templomhoz illő síma falon. Csak a szögletein vannak pillérféle sávok s
felettük, alattok összefogja, körülövezi a torony falait egy párkány,
egy barázdált lap, valami igen sajátságos, egészen eredeti és teljesen
ide illő díszítés. Minden oly könnyed, egy-két újjnyi vastagságú, – csak
vakolat. Böcsületes, igaz érzésű művész-ember munkája ez; nem tukmált
embereire kölcsönszedegetett idegen formákat, az egyszerű magyar
templomon nem hazudott fából s vakolatból követ és kőfaragást, –
dolgozott józanul, őszintén, fával és vakolással úgy, ahogy azt a fa és
a vakolás anyaga s természete megkivánja. Őszinteségének s
egyszerűségének jutalma az épület bájos finomsága, az egésznek szinte
meg sem magyarázható harmóniája: befejezett, egész, körvonalaiban
természetesen összesimuló; az egyszerű egyenes vonalakban sehol semmi
bántóan meg nem törik, nehézkesség nincsen. Csak ha egészen a templom
közelébe megyünk, akkor vesszük észre, hogy az a primitiv falusi építő
ösztönszerűleg tudta a Parthenon építésének egyik titkát s azok az
egyszerű egyenesek nem is egyenesek, hanem görbék: a torony teste s
pillérei, alig észrevehetően, de következetesen, befelé görbülnek,
összehajolnak. Szerkezete, beosztása: célszerűen, józanul, nemes
egyszerűséggel magyaros. Bévül nagy négyszögletű terem, a két végén
karzattal; elül bejárás a papnak s az asszonynépnek, oldalt a férfiaknak
s a legényeknek. A toronyfal jó erős, hogy megbirja a harangzúgást.
Födése egyszerű. Fajtánk kedvének s lelkének fiatalsága az a zamatos
magyar cifraság, ami módjával jutott a toronyablak, meg az ajtó köré, –
egyszerűen csak vakolatból az is.
[Illustration: A KÖRÖSFŐI TEMPLOM TORNYA. (83)]
[Illustration: A MEREGYÓI OLÁH TEMPLOM MAGYAR DISZÍTÉSE. (84)]
HÁZ
[Illustration: NYÁRSZÓI SZOBARÉSZLET. (XIII. tb.)]
[Illustration: NYÁRSZÓI HÁZ. (XIII. tb.)]
[Illustration: JÁKÓ-TELKE FALUBÓL.]
Vasárnap délután, Magyarókerekén, kitelepedtünk a szérüskertbe, a vén
ács, Szűcs András Öreg szérüskertjébe, a szilvafa alá s ő mesélte, mint
építettek házat a régi világban, amikor még jobbágy volt a paraszt,
amikor még nem tették utcafelül az ablakot, ne leselkedhessék be az
ispán, hogy nyomban úrmunkájára zavarja azt, aki odahaza rostokolt.
… Hát csak annyi, hogy biz’ urat szógáltunk mi régen, nem magunkat. A
régi ember fakilincshez volt szokva, az ajtóra nem tettünk bélést, az
ablakra meg csak döglött juh-böndőt, kilyuggattuk s megvolt. Hogy a ház?
Megválasztották néki a helyet, nem tették utca felül, hanem bétették egy
hajitásnyira az utcától, a kert derekába. Ördögös helytől féltek. A
Tericáéké ma is úgy van, nem utcasorra. Hozzáfogás előtt szóltunk a jó
embereknek, segítsenek; másnak nem. Hatóságnak semmi szava belé. Fát,
segítséggel, kalákával, meghoztuk a Havasról; az oláh vágott hatvan fát
hat véka buzáért; a kalákának járt egy vacsora s pálinka. A vacsora? Egy
kis tészta-leves, borsós tokány, savanyu étel egressel, aféle jó füstölt
hús tejfölösen, meg friss sütésű kenyér. Az ételt felszólotta valami
rendes tudós ember, mondván, mire gyülekeztek, kinek a segedelmire,
ilyenformán:
Isten áld meg életünket,
Bocsásd meg sok bűneinket,
Szenteld meg eledelünket,
Fiadért hallgass meg minket.
Az emberek fönnállva hallgatták. No, most szabad az étel! Részt vevének
minden tálból s a végén a megválasztott szószólló mondta a gazda
nevében:
Áldásidért szent Ur Isten,
Melyvel táplálsz az életben.
Neved légyön dicséretben,
Most és mindörökké Ámen.
Ki mit vett ezen eledelekből,
Adja Isten kedves jó egészségire
És köszönjük, hogy nem sajnálták
Fáradságukat, eljöttek segitségre.
Aztán, míg a szőllő el nem pusztult, borra mentek a falusi
korcsmároshoz, aki az uraság borát mérte, mert itt zsidó nem volt akkor
még. Nyolc kupa volt egy veder, megittak nehány vedret; két garas járt
egy kupáért. Főd iccével, afajta hólyag csuporral ittuk.
Fát, mondám, hatvanat hordtak egy házhoz. Fűrész nem volt, hát fejszével
neki s elrótták, ügyesen, gerezdbe. A faluban Peti Palinak vót csak
fűrésze, ő hozzá jártak deckát vágatni, ő csinált fakó kereket is, meg
egy-egy rongyos koporsót.
[Illustration: _a_]
[Illustration: _b_]
[Illustration: _c_]
[Illustration: _d_]
[Illustration: _e_]
[Illustration: _f_]
Küvet se tettek alája s lerakták a talpfákat. Kamara esett utca felül,
ablak a kertnek,hogy ne lássa az ispán, mit dolgozik a jobbágy. A fákat
(gerendákat) mind kieresztettük a szegelleten, nem csaptuk le falmentin.
A talpat nem fecskefarokra róttuk, mint ma, hanem gerezdre (_a_) mindig
az alsót. (Fecskefarkot nem is lehet, csak négyszögletes fára). A többi
fa gömbölyű maradt, héjját se nyúztuk le. Forgattuk a fát, vékonyt
vastagra raktunk és megest, különben felment vón’ vagy alatt maradt
volna. (A gerenda vékony végére a másik gerenda vastag végét, és
viszont). Igy lett meg sorra: tornác talp, ajtótalp, hátulsó talp,
kamaratalp, pitvarajtótalp, házajtótalp és az első ablak talpa (_b_). A
boronafa adta ki a falat (_c_); rakták egy öl, vagy egy öl és egy sukk
magasságra. A küszöböt kiadták a talpfák. Jó hatalmas tölgyfák kerültek
még akkor a Havasról. Ablaknak s ajtónak sasfákat raktak; a talpfába
sast csak az ajtónak róttunk. A sas- lyukba bétettük a sas makkját, ami
megvolt vagy három coll. A sas vésésibe (csatornaszerüleg a sas egyik
oldalán) raktuk a behegyezett gömbölyü boronákat, tiz tizenkét darabot
raktunk egy oldalba (_d_). Ablakszemődök már kitelt a hosszú boronából,
a könyöklő is kitelt, amibe a béhegyezett kis sasok adták a két
ablaksast. A béhegyezett sasokat olyik ember be is fúrta és
kőrisfa-szeggel szegezte be. A boronákat fenyűfából vagy bikkfából
szerettük. Az ajtószemöldök fölött még két rend hosszú boronával
megkerültük az egész épületet. Régen volt fa bőven, nem kellett cédula,
nem igen tódtak, de ha tódtak, a’ vót a boronatódás: két erős faszeggel
eresztették össze, úgy, hogy még az alsó hosszú boronába is ment szög,
jó egy sukkos (_e_).
A tornác?… Hát négy-öt lábfa, egyformán elosztva, úgy, hogy lábfa a
bejáró ajtó iránt ne legyen. A lábfákra ment, felül, egy lábfagerenda,
ügyesen megkézvonózva, megszegelletezve.
De még a házon munka van. A borona tetejébe jött a mestergerenda, a ház
közepin végig, jó öt öles; ha nem vót elegendő hosszú gerendánk, tódtuk,
de csak falközön (_f_). Mer’ e’ mán gerenda volt, megfaragva fejszével,
négy szegelletre megsimítva kézvonóval. Erre raktuk, keresztbe, a
folyógerendákat, szalmásházon ritkásabban, csak vagy hatot; most
félölenkint szokás, mer’ a decka most két öles. Nem mondtam még: a
folyógerendák kimentek a lábfagerendára (_g_). A folyógerendák fölébe,
az oldalfalakra, meg az első falra, meg a hátulsó falra, jött egy sor
koszorugerenda, akit megtódni nem volt szabad sohase. Igy lett két
hosszú koszorúfa, meg két kurta koszorúfa, összeróva négy végin,
bészegezve a gerezdbe is, négy szöggel. Most fészket csináltunk a
koszorújába, úgy, hogy a szarufa álla a fészekbe üljön; a szarufa vége
meg van ügyesítve (_h_). A szarufa három-négy öles, olyan magasra mégyen
föl, mint amilyen széles a ház tornáccal együtt. Egy bokor (pár) szarufa
két szarufából vagyon, összeköti üket a kakasüllő. Öt öles házra öt
bokor jár, minden ölre egy. A két szarufa egybetámasztott felső végit
összevésik, egyik a villa, másik a nyelv, erre mifelénk úgy mondják:
koca meg bak. A kakasüllő a szarubokor felső fertály részébe van róva
(_i_).
[Illustration: _g_]
[Illustration: _h_]
[Illustration: _i_]
[Illustration: _j_]
[Illustration: _k_]
[Illustration: _l_]
A munka java, amikor a szarufákat húzzuk föl. A ház farától egy ölre,
befele állítjuk az első bokor szarufát s ódalkötéssel marasztjuk meg. A
ház farára jő a középső hegyes szarufa, a kicsi kakasüllőbe, aki félölre
kinyúlik a szarufa csúcsa fölött; a ház farának két sarkára húzunk,
nékitámasztva a kis kakasüllőnek, két szegellet-szarufát, – a középső
hegyes szarufa és a két szegellet-szarufa közé jő még egy-egy
farszarufa, ezek is a kicsi kakasüllőre támaszkodnak (_j_). Eppeg így
megyen a munka a ház másik farán is. Aztán beléceljük, egy-egy léc
közibe eltér a lábunk, térdig; legalulra faragott lécet szegezünk, a
legtetőre is jut ilyen léc. Az alsó léc a gyakatartóléc, mer’ aztán
meggyakázzuk kereken a ház körül, két-két hüvelyknyire; a gyakákat a
koszorú gerenda alá eresztgetjük (_k_). Aztán béfödjük. Merekével
adogatnak föl jó bodros, összekapaszkodó borsószalmát, az jő alulra, meg
is gázoljuk böcsületesen, aztán arra a búzaszalma. Béfödés után póznát
teszünk rá, hogy a szél le ne hordja, károgót, mert arra pihennek a
varjak (_l_).
Már most bé is van födve, de se padlásolva nincsen, se tapasztva.
Hát bépadlásoljuk: a folyógerendákra lapítjuk a deckát. Mert régen a
deckát is csak fejszével csináltuk, mind csupa fejszével. Hasítottuk. A
régi decka ma megjárja pallónak a patakon, amikor szénát hordunk haza.
Erős jószág volt… A padlás tetejit bétapasztják. Sárt, lágy sárt
nyomnak, megkeverik szalmával is. A borona-fákba vésővel hasadást
csinálnak, abba osztég pockokat (kis ékek fából) vernek, megpockolják a
házat. A sár meg van már tapodva, törekkel (apró szalmás pelyva), azt
csapják a tapasztó emberek, mostanában cigányok. Jól oda kell verni a
sarat, kűvül kezdve, – bévül a házban csak akkor, amikor kűvül
megszárad. Aztán simítják, simítózsende (zsendely) élivel; aztán, amikor
jól megszáradva meghasadozott a sár, akkor megsikárolják lóganéval
összetapodott sárgafőddel. Kézzel sikárolják, tenyérrel, az asszonyok.
Fehér agyagot, olyan kékesgyöngy szinű fehér agyagot oláhnék hordanak le
a hegyből, Bocsból s adják pityókáér’, törökbuzáér, akkorákat, mint egy
cipó, – avval fehérítjük a házfalat, söprűvel. Mer’ vót fene, meszelő, a
régi világba!… A bocsi cipót megtörik, cseberbe, aztán elkeverik, míg
olyan lesz, mint a mész, aztán verik, seprüvel, a ház ódalához.
Hogy mibe került?… Manapság, szegény ember négy-öt esztendeig épít egy
kétszázötven pengős házat. Nem hogy tempóznék véle, de csak akkor
nyúlhat hozzá, amikor elád egy-egy kis malacot, vagy egy kicsi szénát.
Hogy régen, miből álltuk?… Kiszámítsuk. Vagy negyven kézinapszám
rámegyen. A födéshez is kell, teszem, husz-huszonöt ember. Tapasztásra
rámegyen nyolc napszám, sikállásra vagy négy; a beverést, körülbelől egy
nap egy asszony maga megteszi. Az ácsnapszám ma egy pöngő, az összerovás
megvan hát harminc-negyven pöngő, de akkor egy öt öles házat négy ezüst
pengő forintér’ vállalt föl egy ács. Igaz, adott mellé egy napszámost is
a gazda, meg maga is segített, meg ételt is adott. Tizbül kiállottuk
minden bajunkat. Igaz, akkor egy tehén tiz-tizenöt pengő volt, egy véka
pityóka négy garas; egy rosz huszas volt egy férfinapszám, mert hogy egy
rosz forint (váltó forint, 80 fillér mai értékben) három rosz huszasból
állott ki.
Mikor elvégeztük, adtak egy áldomást. Oláhéknál a pap csinál e’ kicsi
könyörgést, amikor belémennek a házba.
[Illustration: A KALOTASZEGI CSŰR TIPUSA. (85)]
Amint összeróttuk a talpat, egy piculát tett alája Jószeg Veszelika, meg
hét gerezd fokhagymát, – de el is égett, a háza! Nem vettem észre, hogy
magyar ilyet tett vón’! Az egy Péter Bandi Pali, 48 után…
A csűr? Az is csak ilyenformán, mindenféle módon. (85).
Talpat leteszik, felrójják gerezdbe a boronákat, olyan magasra, hogy az
ember eltérjen alatta, egyenesen állva, a marhája körül.
Keresztgerendákat is teszünk rája, jó vastagot, hogy a gabonát megbirja
a csűrpadláson. Ujra ró tovább, egy ölnyi nincs éppen, de jó öt sukkot,
– mikor ezt eléri, akkor állít túl afelül harmadfél ölre vagy egy másik
pajtát, s így lesz egész a csűr; vagy csak talpat állít s lábfákat rá,
olyan magasra, mint az egész pajta, héjjával (hiú, padlás) együtt, e’
meg a félcsűr. Félcsűrön a lábfakötéses lábfára jön a vállgerenda. A
vállgerendára, úgy, hogy átnyulik az ólhéjja (pajtahéjja, a pajta
padlása) fölé, jön négy vastag koszorúgerenda úgy, hogy a két hosszú
koszorúgerenda keresztülmegyen a csűr földje (a csűr nyitott része) s az
ólhéjja fölött. A pajtaablak, a marhaetető, a csűr földjére nyilik. Egy
böcsületes egész csűr megvan, hosszában, hat öles; a félcsűr négy-öt
öles, ebbül a pajta legalább másfél öl a szélességiben. A tető pedig
olyan magas, amilyen hosszú a csűr. A pajta kieresztett gerendáin áll a
szekérszerszám, a gereblye, villa, meg mi egyéb. A gyaka alatt van az
eszterha, (eresz, kieresztés) háznál csöpögőnek mondják.
A szalmatető?… Az a finom, csak! Házon elszolgál száz-százötven
esztendeig, tartja a füst, fejszével se győzzük szétvagdosni, amikor
bontunk. Csűrön is eltart, de csak negyven-ötven esztendőt, mer’ hogy a
csűrhéjjában nincs füst, aki aszalja.
[Illustration: ZSOBOK FALUBÓL.]
Így oktatott bennünket Magyaró Kerekén a vén ács, Szűcs András Öreg.
Munkatársunk, az építőművész, Medgyaszay Istán kivallatta Mákón a vidék
legügyesebb ácsmesterét, Pete Ferkő földmívest. Ez már újabb módi
épitkezés. (86).
… Hát elsőben is, azon kezdem, akinek kicsi a módja. Az pince nélkül
épít: pitart s házat amibe laknak, meg kamrát; a ház elibe tornácot,
hogy esőben künn üldögélhessünk, meg nyárba künn hálhassunk.
[Illustration: A BORONÁS FAHÁZ ÉPITÉSÉNEK MÓDJA. (86)]
A munka azzal kezdődik, hogy lerakjuk a talpgerendákat; jó erőset
keresünk, tölgyfából, szegletesre ácsoljuk; mindenik fal alá gyün
egy-egy, ahogyan a fal éppeg van. Ezeket már most összevágjuk ott, ahun
összetanálkoznak. Akkor már látni, milyen nagy lesz a ház, a pitar, meg
a többi. Ezekre a talpfákra rakjuk a falat, boronákból. A boronákat
fiatalabb fából válogatják, mer’ gyöngébbek is lehetnek; nem is ácsoljuk
szegletesre, megmaradnak ahogy vannak, gömbölyüek. Ilyet rakunk a
talpfára, egyiket a másikára fel, addig, míg azt nem gondoljuk, hogy, no
most már elég is lesz. A felső, utolsó boronafára gyün a padlás.
[Illustration: TAMÁS PÉTER BOLHA ÉPÜLŐ HÁZA MAGYARÓKEREKÉN. (87)]
[Illustration: SZILVAASZALÓ DAMOSON. (89)]
Igen, de hogy állanak meg az egymásra fektetett boronafák? Ippeg azt
akartam mondani, hogy a szegelleten összevágják, de nem úgy nímet módra,
hogy csak a szegelletig hagyják, hanem úgy, hogy mindenik fa túl ér a
másikán: egyik békapaszkodik a másik vágásába, annak a vágásába megest a
felette való. Úgy mondjuk ezt, instállom, hogy keresztbe rójjuk. Ha
minden falat így csinálnánk, ugyan megjárnók, mer’ nem volna se ablak,
se ajtó a házon. Azér’ ott, ahonnat ajtó lészen, kétoldalt ajtófélfát
vagy úgy is mondják, hogy sast álligatunk. Ennek a sasnak két végire
csapot hagyunk, a talpgerendába meg bevéssük a csaplyukat, oszt abba
béültetjük a két ajtófélfát; a két félfára meg ültetjük rá az ajtó
szemöldökfáját. Addig van felfele az ajtó. Mámost, hogy a boronafák az
ajtófélfátul el ne szabadúljanak, az ajtófélfát hosszában bevéssük, oszt
a vésetibe bésasoljuk a boronafákat. Így aztán jól bészorúl a boronafa
lecsapott vége és olyan akurátus, hogy meg se mozgathassuk. Az
ablakoknál csakis ilyenformán megy, csakhogy az ablakfélfát nem a
talpgerendába csapoljuk bé, hanem várunk, amíg annyi boronafát rakunk,
hogy már gondoljuk, no ez elég magos is lesz könyöklőnek. Ezt a felső
boronafát az ablak helyén oszt megácsoljuk, hogy az ablak bélése jól
bétanáljon; vésünk rá kétfelül csaplyukat, az ablakfélfát béültetjük,
oszt rakjuk tovább a boronafákat. Ahonnat ablak van, oda mámost nem kell
olyan hosszú boronafa, hanem csak a darabjából veszünk és megest
bésasoljuk az ablakfélfa vésetébe; ha meg elértük a félfa felső csapját,
bé ültetjük a boronafát. Ez az ablak szemöldökfája is. Mikor mán elég
magasan vagyunk, rátesszük az utolsó gerendát külül, környöskörül a
falakra. Ezzel oszt meg is van.
[Illustration: A KEMENCE PADKÁJÁN, B.-HUNYADON. (90)]
[Illustration: CSORGÓ A FORRÁS FÖLÖTT, MÁKÓN. (91)]
[Illustration: B.-HUNYADON. (92)]
– De bátyó, a leppentyüs lyukat a Kisó macskájának (kis csapóajtós
nyílás) mikor vágták ki?
– Mikor? Igaz-a, ezt el is feledtem. Hát akkor, amikor fektetjük a
boronákat. De a leppentőt utóbb akasztjuk bé.
– Aztán, még egyet. Azokat a gerendákat, ugy-e bár, nem teszik le csak
úgy a fűre? Azt mondja el bátyó, amint legislegelül kezdik, amikor még
csak a házhely van meg?
– Elmondom én azt is jó szívvel, csak előbb tömjem meg a pipámat. Jóképű
kicsi pipa ez, – forgatja, szemléli – már nem vónék el nélküle. Hát,
hogy tovább mondjam a mondókámat, elsőben is azon kezdem… hogy is no?…
Hát ahogy mondá, hogy ippeg csak a házhely van meg. Hát ezt má mi úgy
szoktuk, hogy körülszemléljük az egész telket. Hol leszen jó helye a
csűrnek? A gabonásnak? Hogy ne kellessék kapaszkodni a szekérrel, ha
takarodáskor hozzák haza a gabnát, szalmát, szénát s mi egymást. Ha nem
nagyon kapaszkodó a telek, legügyesebb mégis az utca felé építeni a
házat, de olyanformán, hogy közbül legyen még a kis kert. Mikor már most
kiszemeltük a házhelyet: meglépjük, hogy elég tágas legyen a bentájék, a
szegelletjire cöveket verünk, oszt kisinorozzuk. Akkor mán gyühetnek az
emberek, áshatnak. A kő falnak egy lábnyira kiássuk a földet, oszt
rakjuk bé a követ a helyibe, sárral. Akinek nagy a módja, az mészbe, meg
porondba (homok) rakatja, egyelesen (keverve). Így falazunk tovább,
egészen addig, amíg gondoljuk, hogy no most már elég is lesz. Ha
menedékes a házhely többet rakunk, ha igenyes, csak úgy derékig. Az
egyik szegeletre, úgy könnyü (alkalmas) helyt, odafalazzuk a katlant is
szilvaíznek. (A szilva lekvárt hivják Erdélyben szilvaíznek.) Azután
rakunk lépcsőt a pitarajtó elé. Mikor már ez mind megvan, szépen
elegyengetjük a fal tetejit, külül s bévül bévakoljuk, csak úgy a
hézagokat, aztán felűtetjük rá a talpgerendákat, ezekre meg felűtetjük a
boronafákat, egyiket a másikára fel, addig, míg azt nem gondoljuk, hogy
no most mán elég is lesz. Így rakjuk a falat.
[Illustration: A KEMENCE PADKÁJÁN, BONYA (NAGYANYA) AZ UNOKÁIVAL
(B.-HUNYAD). (93)]
[Illustration: PIHENÉS (B.-HUNYAD). (94)]
– Jól van jól, bátyám, ezt elmagyarázta, meg is értettem, hanem
másvalamit szeretnék tudni. Azokat a lejtős gerendákat, amire a zsuppot
vagy zsendelyt rakják, azt szarufának hijják. Sok iskolát jártam, de
azért máig se tudom, mért hijják a szarufát szarufának, mikor az nem
szaru, hanem fa?
– Hm, – mosolygott az ács, csak úgy a bajusza alá s megcsóválta tisztes
ősz fejét. – Öreg rendü ember vagyok, de ilyet még nem kérdtek tűlem se.
Mos mán látom, hogy csak olyan városi ács a tekéntetes úrfi. Hát
ügyeljen, mondjam el ezt is. Ott hagytuk el, hogy a kész falra
sárgerendát rakunk külül, környöskörül. Ezt meg azér híjják
sárgerendának, mert ezt a fedélgerendát még bétapasztjuk sárral, a
többit mán nem. Hát erre a sárgerendára rójjuk a folyógerendát, aki
átfeküszik a tulsó falra is, oszt a padlást tartja. Azér’ bé is
deckázzuk föjül, meg bé is tapasztjuk, de csak utóbb. A ház ezzel meg is
van. Most gyün a fedél. Elsőben is, környöskörül, a külülső falak
arányában, koszorut rakunk. A koszorúfákat ügyesen befészkeljük a
szarufáknak. Zsupp alá meredekebbek a szaruk, zsendely alá lankásabbak,
mert télviz idején a hó meg se akad ott. Az olyan pár szarut, aki egyik
falról a tulsóra ér és magába is megáll, egy bokor szarunak mondjuk.
Ezeknek a vége a tető gerincén túl kinyulik, úgy állanak ott sorjába,
mint a fehérmarha szarva. Hát lássa, úrfi, ezér mondjuk, hogy szarvazzuk
a házat, ezér hijjuk a szarufát szarufának!… Azontúl van még falszaru, a
szegelleten; meg fattyúszaru, aki csak ehez szegeződik, csak darabja,
csak a rövidje. A szarvakat fejül, ahun keresztbe vannak, összevésik, az
alsó végüket pedig lekerekítik, ha nincs ippeg nagy dologidő, a kupás
vésüvel vagy a fülessel ki is cifráljuk, oszt az egészet lécezik meg,
oszt ezt zsendelyezik be. Hej, amikor még legény vótam, – és elmerült az
öreg tekintete az üszkös parázsba, – akkor vigan ment az ilyes. Akkor
kalákába dógoztunk.
– Hát az hogy volt?
[Illustration: VINCE FERKŐ HÁZA, DAMOSON. (95)]
[Illustration: A KETESDI TISZTELETES CSŰRJE S KÚTJA. (96)]
[Illustration: TORNÁCOS HÁZ, DAMOSON. (97)]
– Akkor jobbak vótak az emberek. Az élet is könnyebb vót. Ha falubéli
legényember menyecskét hozott a házhoz, oszt hogy jobban megtérjenek, új
hajlékot akart építeni: elment a menyecske vagy egyik huga, megjárta a
falubéli nyámságot (rokonságot), hogy gyüjjenek segélni, házat építeni.
Megmondták, hogy szeredán, vagy akkor, amikor, oszt összegyüttek.
Hordták a küvet, a fát, rakták a falat, ácsoltak, faragtak, oszt hogy
esteledett, gyülőre hivá üket a menyecske az apai házhoz, estebédre.
Dalloztunk, táncoltunk, másnap újrakezdtük. De más világ is vót az
akkor! Fiatal házas vótam, azt tartották, ügyes legény vótam, meg a
menyecske is szép piros vót, mint a nyiló rózsa. Ügyes fehér nép vót
mindig. Olyan szaporán adogatta a merekével a zsuppot, amikor ezt a
fészkünket raktuk, hogy alig hogy győztem a tetőre szórni? No lelkem,
Katókám, igaz-e vagy se?
[Illustration: LŐRINC PÁL HÁZATELKE, MAGYAR-VALKÓN. (98) 1. A két
megkülönödött fiú háza. 2. A csűr, és pajták. 3. A gabonás, és pajta. 4.
Ösztörű. 5. Veteményes. 6. Két félszomszéd, balra van még az öregek
háza.]
– Hogy igaz-e, mán hogy ne vóna igaz, úgy emlékszem, mintha most látnám
– éled föl az ángyó. – Nem is vót akkoriba olyan ács, mint kend! Most is
látom, hogy villogott a szalu a kezében, akivel azokat a karókat, a
gyakákat hegyezte! Hogy verte bé üket, milyen szaporán haladt a munka a
keze alatt, egy szempillantás alatt környül vót verve véle az egész
koszorú. Oszt a Bot Kelemen Ferkó, meg a Gyurka kománk felment kenddel a
tetőre, igazgatták a zsuppot, a fehérnép meg adogatta, ki merekével, ki
hosszú vellával. Csakugyan hogy arra gondoltam, hogy rakjuk a
fészkünket. Alig tölt belé egy óra, felhánytuk a sok zsuppot. Kendtek
meg tapodták, verték, oszt hogy a két póznát is felkötötték a gerincre,
hogy a szél meg ne bolygassa a munkánkat – úgy tetszik, mintha most
látnám – felült Andris bátyó «a legöregebbik», a tetőre és ott ivott
áldomást az új házra, a bennlakókra meg a ki s bémenőkre… Hej, de nagy
idő haladt el azóta!
[Illustration: A LEGRÉGIBB HÁZ, SÁRVÁSÁRON. (99)]
[Illustration: NÉHAI BÁLINT ESTÁN ELHAGYOTT HÁZA S CSŰRE DAMOSON. (100)
]
– El a’ – sóhajt az öreg. – Hogy vége vót a kalákának, haza ment a
nyámság. Akkor kezdődött csak az aprólékos munka, a bentájék (belső
része a háznak). Elsőben is bétapasztottuk a házat külül belül. A
boronafák nem tartják a sarat, hát léceket szegezünk azok ódalára úgy
keresztbe, félen (ferdén) menőt. Bétapasztottuk a padlás deckáit is
fejül, hogy fogja a meleget, meg hogy ne zakatoljon, ha jár valaki a
hiuban, amikor törökbuzát, fuszujkát, meg más egyebet takarítunk bé. Itt
tartjuk a szalonnát, a kolbászt is, hadd füstölődjék. Mer mi felénk
nincsenek kémények, csak úgy a hiuba, a fedél alá, száll a füst a
kemencékből, megjárja jól a hiú felső részit, oszt a zsupp között, a
füstlyukakon kitakarodik. Azután megtapasztottuk a pitart, meg az
elsőház fődjét is; bészegeztük bendővel, marhahólyaggal az ablakokat,
csak úgy félfához, alul-fejül meg a boronafához, azontúl még
meglyuggattuk árral a bendőt, hogy kiláthassunk. Akkoriba nem vót még
mifelénk üveg. Manapság rakják bé a kész ablakokat, csak nyitogatni
kell. Azér ha eltörik az ablakszem, nem veszünk újat, mer azért
Kolozsvárra kell bémenni, hanem ahány darabba törik, annyi új bordát
teszünk az ablakszárnyra, oszt azokkal közrefogjuk az üvegcserepeket. Az
ajtót úgy csinátuk, hogy a vizifürésztől hoztunk deckákat, faszeggel
összeszegeztük, oszt úgy akasztottuk bé. Ide a pitarba dufla ajtót
tettünk s ez az innenső deckábul van, a külülfelül való csak léces. Úgy
híjjuk, hogy cserint, olyik helyt cserény. Ez csak attul jó, hogy ha
főznek, oszt erőssen meleg van, ki lehessen nyittani, de az aprójószág
ne gyühessen bé. Mer akad olyan gúnár, aki olyan kiváncsi az eleség
után, hogy kicsipkedi a kenyeret az asztalfiábul, ha nem veszik észre.
Ugy-a! No mikor ez mán mind megvót, akkor csinálódott a kemence.
Elsőben is alapítottunk tűszelyt (tűzhelyt) kőbül, osztán kijebb
tűszelyfát tettünk két oldalt, ahogy itt van e, a szegeletjit
összeróttuk, alája meg lábat faragtam. Az ilyen kemence, úgy mint itt
is, elfogja a fél pitart, azér az alaptyát sem raktuk telistele, hanem a
közit földdel tömtük meg, erre meg jó fajta kalotai kőbül kemence-boltot
raktunk. Ez a falrakás ezzel a tüszelyfával, akin most ülök e, szinest
van, hogy itt bécsusztassuk a cipókat. Ezt a kemencét e – és jól
megböködte a boglyaformát, annak bizonyságául, hogy még erősen áll – ezt
én fontam sövénybül, megtapasztottam pejvás sárral külül belül, de
száját is hagytam, ahun a kenyeret vetik bé. Itt a szája előttjit, ahun
az anyjuk az estebédet főzte, ezt meg szabad kemencének híjjuk. A tűz
fölé, erre a vasrámára, plakten (platten) vasat tettem, oszt a sütőt
kályhafiókkal (csempével) körül építettem. Ebbe sütik ünnepnapkor, meg
ha egyéb vigasság vagyon a házba, a fonottas kalácsot, a bélest, a
mézeslepényt, meg tudj’ isten mi mindenféle fehérnépnek való eleséget…
Hát mit is hagytam el még, no? Hát amint mondám, bétapasztottunk mindent
külül belül, alant, meg föjül a hiuba, oszt a menyecske néki kapott,
oszt meszetelte ki csinosan, hogy olyan vót az egész ház, mint a
patyolat; tul meg a padmalyt, a fal tövit és a tornác födjit vörös
agyaggal békente, oszt meg is vót az egész.