Áldorfay szegényebbül tért vissza Fatiméhez, mint egy kolduló barát. A
mi egy nőre nézve a legnagyobb kincs: a becsülés, azt mind elvitte
magával Hanna, abból egy fillérárút sem hagyott meg Fatimének
elajándékozni valót.
Incze érzé jól, hogy ő Hannától milyen mélyen meg van alázva!
A nő tud szenvedni egyedül s midőn neki is kinálkozik a tiltott vigasz a
hajdani eszményképben, a kiből, ha akarja, csinálhat udvarlót, ha
akarja, csinálhat férjet, akkor az asszonynak van ereje elutasítani e
vigaszt magától s halálra kínozni magát női becsületéért.
Most aztán mindazok a gyanusítások, a miket Fatime mondott Hannára, meg
vannak hazudtolva.
A mennyit Hanna emelkedett, annyit sülyedt Fatime.
S Incze azt érzé, hogy az ő csillagzata Fatimével tart, nem Hannával.
Sülyed, nem emelkedik.
Fatiménél van a szive.
S ennek a leánynak becsvágya van, annyi mint egy herczegnőnek. Azt
vehette észre mindannyiszor, mikor megkisérté gazdagságával egyenlíteni
ki a számlát kettőjük között. Fatime visszautasított minden bőkezű
ajándékozási kedvet s Incze adósa maradt e leánynak: – egy egész új
világrésznek az árával.
Még sem maradt fenn számára más elégtétel, mint hogy őt gazdaggá tegye.
A gazdagság is tisztesség. És egyúttal próbaköve a szivnek. Vajjon, ha
Fatime is önálló vagyonnal fog birni, olyan bolondja lesz-e neki akkor
is, mint a milyen most – a szegény szinpadi hamupipőke?
Ehhez pedig csak ravaszság útján lehetett juttatni a leányt.
Incze kitalálta annak a módját.
Rábeszélte a leányt, hogy próbáljanak együtt szerencsét: vásároljanak
sorsjegyeket. Fatimének egy vendégszereplési jövedelme lett befektetve e
kisérletbe.
De Incze megcsalta a leányt, a nélkül hogy az észrevette volna, hogyan?
A sorsjáték szabályai szerint elébb a sorszámot (series) húzták ki.
Ezáltal mindazok a sorsjegyek, a mik a kihúzott sorszámmal birtak, mint
bizonyos nyerők, s a főnyereményre kizárólag versenyezhetők, egyszerre
ötvenszeres árra emelkedtek fel. Incze Fatimének az egyszerű sorsjegyek
helyett ilyen nyerésre kihuzott sorszámuakat vásárolt, a mikkel aztán
Fatimének okvetlen nyernie kellett. Harminczezer forinthoz jutott vele.
(Igaz, hogy Inczének ez ötvenezer forintjában volt, de Fatime azt
hihette, hogy az ő eredeti ezer forintja hozta a nyereséget.)
Incze ezzel egészen megnyugtatva hitte a lelkiismeretét, hogy így
becsempészhetett Fatime tárczájába egy arra nézve elég nevezetes
összeget. Azt hitte, hogy most már kevésbbé adósa neki annak az új
világrésznek az árával.
Hanem az új világrész létezése még jól el volt titkolva.
Incze látogatásai Belle Angéknál gyakoriak voltak ugyan s családias
otthonosságot árultak el, de azon túl semmit. Fatime valódi szeszélyes
gyermek volt irányában mások előtt is, de hogy vajjon több-e még a
gyermeknél is? azt nem tudta senki.
Még Belle Ange úr sem (a kire nézve pedig egy ilyen tudomás bőséges
kútforrása lett volna a libegő államkölcsönöknek).
Sőt még Cæsarine sem tudta – egészen.
Azaz, hogy annyira asszony volt, hogy bizonyos legyen a valóság felől;
de a tényt be nem tudta volna bizonyítani.
Áldorfay, a mint a szivar utolsó hamva a theáscsésze aljába hullott,
szépen kezet csókolt Fatimének; Cæsarinénak kinyilatkoztatá, hogy
legalázatosabb szolgája marad; vette a kalapját, bekiáltott egy «bon
nuit» monsieur Belle Ange odujába, ki a konyhán túl egy kis garçon
szobában lakott; forintot nyomott a kikisérő szobaleány markába s
dúdolva ment le a lépcsőn, melynek felső rácsajtaját bezárták utána.
Azt pedig senki sem tudta, hogy a mezzaninnak egy kis alacsony ajtaja a
lépcső közepéről egy szűk folyosóra vezet, s abból a folyosóból megint
egy csigalépcső visz fel egész Fatime boudoirjáig, s onnan egy keskeny
ajtó nyilik be, a mit a falszőnyegezés egészen elrejtve tart hivatlan
szemek előtt.
Ehhez a két ajtóhoz csak egy embernek van kulcsa.
A házat az építteté így, a ki e kulcsok birtokában van. A rejtek-bejárat
az ő terve szerint készült. A mezzaninban aztán az ő lakása van. A
honnan tetszésszerinti időben távozhatik el. Az ajtón érczbetükkel
pompáz e szó: «comptoir.»
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
– Milyen sajátságos kulcsok ezek? szólt egyszer Fatime Inczéhez, mikor
már egyedül voltak s minden ajtó zárva; a kettő egymásba csukható s
fogaival egymást kiegészíti. Ha ezeket a kulcsokat egyszer Hanna grófnő
megtalálná nálad!
– Nem találhat rájuk.
– Nem szoktak az asszonyok néha férjeik zsebeiben kutatni?
– Nem tartom e kulcsokat ottan.
– Hát másutt nem kutatják fel?
– Olyan helyen tartom, mikor otthon vagyok, a hol nem keresi: a
dohánytartó dobozom fenekén. Ő irtózik a dohánytól.
– Haha, szegény!
S azzal Fatime kivette Incze szájából a szivart és maga szivta azt
tovább.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ez így folyt hosszú időn keresztül.
Incze Budapestre is lerándult néha. Világi üzlete olyan szépen kétfelé
osztá idejét, hogy annak felét Bécsben, felét Budapesten kellett
töltenie. Nagy szavazásoknál még a képviselőházban is megjelent.
Hanna, Meránban visszanyerve egészségét, azon túl állandóul Budapesten
lakott. Incze, ha itthon volt, együtt járt vele estélyekre, szinházba. A
világ előtt egymáshoz udvariasak, szivesek voltak. A panaszt jól el
tudják titkolni ottan a magasban.
És aztán mikor közel voltak, akkor voltak egymástól legtávolabb. Hanna
hideg és rideg következetesen.
Hanem azért Hannának egy gondolatja sem volt az iránt, hogy férjét
féltse. Nem azért, mintha Inczét tartotta volna valami magasztos
lénynek, hanem saját magát.
A hogy egy királyné hiszi alattvalóiról, hogy azok hívek: nem azért,
mert jó emberek, hanem azért, mert tartoznak vele.
Hogy Incze a nejétől megtagadott hitvesi gyöngédségért másutt keressen
kárpótlást: ezt az eszmét büszkesége, oly magas volt, hogy meg sem
látta.
Abban az öntudatban, hogy ő maga még egy leheletet sem tűr el hitvesi
hűségén, a mi arra homályt vetne, jogot keresett arra a meggyőződésre,
hogy Incze is viseli, legalább lelkében, a megtagadott szerzetesi
köntöst s a világ örömeiről való lemondással siet vezekleni nagy
elkövetett bűneért. Semmi ujságot se mondott volna neki vele, a ki azt
súgta volna be, hogy férje minden matutina harangszóra veszi a
flagellumot s vérig korbácsolja vele a hátát. Ezt igen természetesnek
találta volna.
Aztán meg a szép gesztenyeszin fürtök kezdenek is már világosodni s a
göndör körszakállban fehér szálak vendégszerepelnek. Szabadalom ez a nem
féltetésre.
Annál nagyobb meglepetés lehetett aztán Hanna grófnőre, mikor egy napon
Bécsből, ismeretlen kéztől irott levelet kapott, mely szóról szóra így
hangzott:
– Méltóságos grófnő!
Önt a férje megcsalja. Bécsben a *-utczában *-ik számú házban lakik a
kedvese, a kiért önt elfelejti: Belle Ange Fatime. Ön ismeri őt.
Áldorfay minden este ellátogat e házhoz (melyet a négy plasticai állásu
caryatidáiról az erkélyen, a környékben a «négy tánczosnőház» neve alatt
ismernek). Mikor búcsút vesz, a lépcsőt bezárják utána, akkor egy
mesterséges kulcscsal a lépcső fordulatnál levő «Comptoir» szóval jelölt
ajtócskát felnyitja; ez a mezzanin folyosójára vezet. Onnan egy
csigalépcső visz fel jobbra, s e lépcső egy ajtónál végződik, a mit azon
angol kulcs társa nyit fel. Ez ajtó Belle Ange Fatime boudoirjába
nyilik. Ezt a kettős kulcsot Áldorfay otthon a dohány-doboza fenekén
szokta tartani. Ha meg akar ön győződni felőle, hogy ez a kulcspár mi
czélra szolgál? könnyen elkészíttetheti annak a párját otthon egy
műlakatossal. Szeptember 15-ikén bizonyosan ott fog lenni Áldorfay Incze
Belle Ange Fatiménél; mert akkor van ennek a születés napja. Más vendég
nem lesz jelen ez alkalommal rajta kivül. A háziak tizenegy órakor saját
szobáikba vonulnak vissza. E sorok iróját nem vezeti boszú; csak
igazságszeretet, s az ön iránti végtelen tisztelet.
A levél női kéz irása volt.
Ki irhatta ezt?
Hisz a kulcsok titkát senki sem tudta Fatimén kivül. Incze nem tartozott
azon rouék sorába, a ki nőkön szerzett diadalaikkal eldicsekesznek s
furfangjaikkal kérkedni szoktak. Csak Fatime egyedül tudhatta mind azt
oly összefüggően, a hogy a levélben meg volt irva.
Fatime irta maga azt a levelet.
De hát őrjöngés szállta-e meg a szivét, a mikor ezt tette? Hogy elárulja
Inczét; beszennyezze saját magát?
Nem őrjöngés sugallta ezt neki. Kiszámítás! Nyerni akart egyszerre
mindent.
Unta már azt a megalázó rabságot, s végét akarta szakítani a komédiának.
Ismerte jól Hanna grófnő engesztelhetlen büszkeségét s bizonyosra
számított nála.
Ha az a büszkeség oly kegyetlenül meg lesz sértve, a kitörés el nem
maradhat utána.
Egy csattanós botrány aztán végképen lehetetlenné teszi, hogy Áldorfay
Incze még valaha Starrwitz Hanna grófnővel egy levegőt szívjon.
Első tekintetre úgy látszik, mintha Fatime nagyon sokat koczkáztatott
volna ezzel.
Starrwitz Hanna grófnő azon hideg haragú hölgyek közé tartozik, a kik ha
meg vannak sértve, a bosszúállás eszközeiben nem válogatnak.
S végre egy jól sikerült botránynak még az a túlságos eredménye is
lehet, hogy Áldorfay Inczére nézve nemcsak Hanna grófnő vész el, hanem
egyuttal Fatime is! Úgy üthet ki a terv, hogy Incze elhagyja ugyan
örökre Hannát, de Fatiméhez sem tér vissza többet. Olyan nagyon erős
lehet a siker, hogy Áldorfay itt hagyja még Európát is.
Azonban Fatime soha sem szokott fellépni, a nélkül, hogy egészen ne
tudja a szerepét; ő soha sem játszik sugó után s ezt a bluettet maga
rendezte!
Hanna érzékei elzsibbadtak a levél olvasása után.
Ha azt hozták volna neki hirül, hogy nem igaz, hogy szent Nepomuk a
vízbe fulladt volna, mert kiúszott a Moldvából s még most is él: nem
lett volna ránézve oly hihetetlen mese, mint ez! Határos a
szentségkáromlással.
Hogy Starrwitz Hanna grófnő férje egy Bécs-külvárosi chansonette
énekesnő mellett elfeledhesse azt, hogy ő egy Starrwitz grófnőnek
tartozik hitével, becsületével; a ki viszont az ő hitét, becsületét
őrzi, oly biztosan, mint a frigyláda a szent szövetséget!
És mégis, e levél oly biztos hangon van tartva; oly concret adatokat hoz
fel, hogy nem lehet benne kételkedni.
Hiszen kézzelfogható tanújelre hivatkozik. A kettős kulcs! Ha ez való,
akkor minden igaz.
Hanna grófnő sokáig tanakodott önbüszkeségével. Eltépje-e a levelet, s
ne gondoljon rá többet? Önmagát alázza meg vele, ha hitelt ád neki!