Mikor az ember önmaga elől fut! S viszi magával mindenüvé üldözőjét.
Incze kétszer utazta körül a földet: az utazás minden neméhez hozzá volt
már törődve s most azt érzé, hogy kifáradt és türelmetlen. A szélcsend a
tengeren, a veszteglés a pusztában, a tábori nyomorúság soha sem
kedvetleníté el; hajh! akkor ott volt mellette maga a minden utak
czélja: a nő; az enyim, a minden. – Most az a mély tenger fenekén
fekszik s most aztán a legrövidebb út is oly végevárhatlan hosszú!
Incze megkisérté üldöző gondolatait más régiókba átcsalogatni. Nem
mentek oda. Gondolkozott a nagy missióról, mely reá otthon vár. Egy újra
szabadulni törekvő nemzet előharczosa lehetni, mint egykor a csatamezőn,
úgy most az államalkotás terén. Labyrinth az! Minden párt magáénak fog
tartani; melyiket választod? Lelkesedésed vagy bölcseséged szavát
hallgatod-e meg? Hallgat mind a kettő. Lelkesedés, bölcseség mind
odalenn fekszik az «enyim»-nél; a tenger fenekén. Vissza akarta magát
vinni ifjusági ábrándjai szinhelyére; minő öröm lesz a rég látott hazát
újra végigtekinthetni! az ismerős rónákon végigcsapongni, a kék hegyeket
közeledni látni! Nem melegedett fel rá. Ki vár ottan téged? Ki szeret
ott? Honszerelmed, otthonod odalenn fekszik a tengerben, az «enyim»-nél.
A vaspályán utazás sok változatosságot nyujt: tájak jönnek, változnak
sebesen; emberarczok jönnek, változnak sebesen. Minden tájék, minden
arcz hagy egy nyomot a lelkében. S mikor egy ifju szép hölgy halad el
egy pillanatra előtte, s a perron előtt megállva, még egyszer
visszatekint s történetesen ránéz: olyan rosszul esik neki ez a
tekintet. Miért vannak szép nőarczok a világon, mikor az egy sem az
«enyim?»
Egy állomáson az indóházból egy épen olyan nőt látott kilépni, a minő
Serena volt s utána egy épen olyan férfit, mint ő saját maga. Mikor
aztán közelebb jöttek, akkor látta, hogy nem hasonlít az a pár sem
Serenához, sem ő hozzá.
A vasút Prága felé a regényes cseh Schweiczon visz keresztül, az Elbe
folyó partja mentén. A kék folyamon tarkára festett vitorlás dereglyék
úsznak. Egy vadregényes táj, melyen keresztül a kultura egy hosszú
boulevardot tört keresztül.
A szédületes magas sziklaormokon fenyőerdők és lábaiknál négy-öt
emeletes házak, paloták, gyárak, hotelek, tarka gunyhók.
A sötét erdő közepén egy-egy nagy fehér kőhalmaz, s annak az oldalában
egy piros födelű ház. Milyen jó lehet ott elbújva lenni!
Néhol a házak olyan szorosan oda vannak építve a sziklafalhoz, hogy a
meredek kőlap a kémények füstjétől megfeketült.
Egész hosszú sor szikla egymás mellé állítva, mintha óriási
bástyatornyok sorakoztak volna, a tornyok közei telenőve magas
szálfákkal.
Majd meg mintha titáni lépcsők volnának egymás fölé rakva, égbejáró
hágcsóul óriások számára. Fehér nyírfaerdők a fehér sziklákon.
Hozzájárulhatlan kőszál tetején egy vaskereszt.
S aztán végtül végig az egész giganti építmény alatt az
ember-hangyaboly, az ember-méhkas művei: hegylejtők, hordott
törmelékből, zegzugos kígyóutakkal fel a kőbányáig; kőházak, miniumpiros
födelekkel; egy megnyíló völgyben díszes magas vendégfogadók: nyári
utazók tanyái. Egy helyen a sziklafal egészen ó-német építészi stylben
alakult meg, rétegesen hegyesülve fel szakaszonként, s alatta az
emberrakta lakok épen ilyen modorban vannak építve, mintha a hegyektől
tanulták volna.
Majd egy nagy sivatag, völgy, csupa háznagyságú sziklákkal beterítve; a
közepén egy nagy emeletes ház. Vajjon e palota urának ez a szántóföldje?
Egy-egy szép temető; tele sötétzöld életfákkal.
Bolondos házak: valóságos tarka bohóczai az építészetnek, egyik feketére
festve, fehér körületű ablakokkal; a másik rózsaszinűre, fekete szegélyű
ablakokkal; a földszinten kékre, az emeleten veresre festett házak, a
falu közepén zöld tetejű torony, szürke fallal, veres templommal, fehér
ablakokkal, sárga kapukkal s a piros házfödelek ablakai hunyorgó emberi
szemekké vannak idomítva, mintha gúnyosan pislangatnának az alattuk
elutazóra, s maguk is tudnák, hogy ők milyen tréfás legények!
S még beszélnek is az utazóval. Van közegük hozzá.
A házak tégla építménye keresztbe rótt gerendák közé van szorítva; a
faépületváz kilátszik s ha a kőfal kékre van festve, akkor a fadúczok
rózsaszinüre, ha a fal sárga, a gerendázat zöld. S miután ennek az
alakítása is egészen az építész szeszélyére van bízva, az egymásba rótt
gerendák óriási betüket képeznek a házak oldalán.
Incze üldözte lelke futó gondolatait és olvasta az átfutó házak falain
ez óriásbetüket. Az egyik ház kinevette, a mit gondolt: HAHA; a másik
meginté: NANA, a harmadik eléje kiáltott: AHA; a negyedik biztatta: AZAZ
(csak keresd! «Ázáz» egy dæmon neve is). Az ötödiken aztán csupa X-ek
voltak. Ezt találd ki! az X az «ismeretlen».
… A königsteini vár ős tornyai előtt egy perczre megállt a vonat, hogy
egy ott várakozó utaspárt felvegyen; különben ott rendes állomás nincs.
Incze ez ideig egyedül volt a kocsiszakaszban, most az újon beszállókat
is ugyanoda bocsátották be. A kalauz nem rendelkezett több első osztályú
coupéeval: az újon érkezőknek épen úgy, mint a már bennülőnek nem nagy
örömére.
A vaspályákon a II-ik osztályon utazók barátságos, társalogni szerető
emberek, a kik mindjárt elmondják egymásnak: honnan jöttek, hová mennek?
mi dologban járnak? milyen időjárás van náluk? ha urak, az idegen
utitársnőnek udvarolnak, s ha úrhölgyek, az idegen utitársat
meghódítani, bár ha csak egy állomásra is érdemesnek tartják; hanem az
I-ső osztályú coupéek utazói kedvetlen emberek: azok nem tudják miért?
neheztelnek egymásra: a primus occupator az utóbb érkezőt parvenunek
tartja, s az utóbb jövő haragszik a már bennülőre mint jogtalan
bitorlóra. S dehogy árulnák el, hogy mi nyelven beszélnek; s ha hölgy az
egyik idegen, az compromitálva találná magát, ha szemei véletlenül az
átellenben ülő férfi szemeivel találkoznának.
Az új betörők egy ifjú hölgy és egy ifjú férfi voltak.
Minthogy a férfi először taposott Incze lábára, annálfogva szóljunk
arról elébb.
Arcza valódi cseh typus, kétszer újra kezdődő homlok, melynek két széle
magasan felemelkedik, mint egy kathedrale kettős tornya, s azzal
symmetrice a kettős állon kétfelé hegyesülő őz-szőke szakáll, nagy, kék
szemek, erős vonások s megszólalás közben az a sajátszerű modor, hogy
ajkait felhúzza, miközben egész fogsora kilátszik.
A kalauz grófnak czímezte az utazót.
Ez először azért taposott keresztül Inczén, minden mentegetőzés nélkül,
hogy néhány kézi bőröndöt átvegyen inasa kezéből; azután megint
retourgázolt rajta keresztül, de már akkor Incze maga alá szedte a
lábait, s akkor a lovag leszállt a hölgyet felsegíteni a coupéeba.
A hölgy fekete selyem ruhába volt öltözve s arczát sűrű kék selyem
fátyol takarta.
Kisérője a kalauzzal németül beszélt, az inasával francziául; a vele
jött hölgyet cseh nyelven szólítá meg.
Azt mondá neki, hogy foglalja el a jobboldali ülést az ablaknál, mert
onnan szép a kilátás, a baloldalon a sziklafal zárja el azt. A
jobboldalon pedig már az átellenes ülést Incze foglalta el: ő is
természetesen a szép panoráma kedveért.
Hogy miért használta a cseh nyelvet a gróf? annak az okát könnyű volt
kitalálni. A kalauztól megtudakolta elébb, ki amaz utitárs, a ki már
benn ül a coupéeban? Külföldről bejövő utazónak azon időben nagy
ellenőrzés mellett lehetett az osztrák tartományokon végig haladni;
erről már a kalauz is tudta, hogy ez egy magyar forradalmi hadvezér, ki
salvus conductussal utazik a Magyar Kronlandba, hol országgyűlés lesz,
melyre ő is meg van választva képviselőnek: Amerikából. Erről tehát fel
lehet tenni, hogy nem tud csehül.
Annyit azonban szokott tudni a magyar ember, ha csehül nem ért is, hogy
akárhol járjon is a világon, két hely közül őtet illeti meg a rosszabbik
hely. Nem biz a! Hanem az jutott eszébe Inczének: hogy ime itt egy
boldog fiatal pár, minek legyek én akadály az útjukban! legyenek
boldogok erre a rövid időre is; s felajánlá az idegen lovagnak
(francziául) a helyet, a melyen ő ült.
A megszólított először gondolkozott rajta, hogy feleljen-e rá? azután
alázatos bókolással, melynél épen a túlzott nyájasságban volt a gúnyor,
azt válaszolá, hogy: «köszönöm: mi csak testvérek vagyunk, s a tájat már
ismerem.» S azzal leült a hölgy mellé.
Hát Incze azt sem bánta: nem sokat törődött velük. Szemei nem igyekeztek
keresztül törni a rejtélyes saisi fátyolon, mely a letakart arcz titkait
fedé; hanem a mint a vonat tovább robogott, ismét kinézett az ablakon, a
változó panorámát bámulva.
És ismét eltánczoltak előtte a harlekin házak, szeszélyes
betűrejtvényeikkel: egy kanyarulatánál a vaspályának egy közel épűlt ház
szinte repülve tünt el az ablak előtt, annak a gerendái ezeket a betüket
adták ki: «HANNA».
A fátyolos arczú hölgy kinyitotta az ablakot s messze kihajolt rajta.
A mikor visszavonta a fejét, már nem volt arczán a fátyol.
Szép márványszobor volna, ha kivül is kőből volna. Nyugodt,
szenvedélytelen tekintet; domború, magas sima homlok, egyszerűen
lesimított gesztenyeszín hajjal, hosszúkás arcza halvány; szemöldei
egyenesek, szemei fejedelmien lenézők; szép csigahajlású ajkain
életunalom és embermegvetés. De e nyugodt elbámulást néha egy-egy szeles
mozdulat, egy ideges fejfélrekapás szakítja félbe.
A hölgy be akarta zárni a waggon-ablakot s sokáig elvesződött vele, a
míg sikerült az neki; bátyja nem segített neki: valószinüleg
elszenderedett, skót utisipkás fejét a szegletnek támasztva. Inczének
pedig nem volt bátorsága felajánlani, hogy majd ő bezárja azt az
ablakot. Csak úgy sugárzott a hidegség erről a hölgyről.
Hiába volt olyan szép. Minden vonásáról rá lehetett olvasni: az a
«tied». Soha sem «enyim»: mindig «tied».
Mikor az ablakot becsukta, meleg lett a coupéeban: le kellett vetnie
felső köpenykéjét. Gyönyörű termete volt. Váll, kebel, karcsu derék,
mint egy istennőnek.
Incze nem ölhette meg magában azt a gondolatot, hogy ez a hölgy igen
szép. S jól esett neki az a másik gondolat, hogy a férfi mellette csak
bátyja.
De meg nem szólította volna azért. Ez kettős szentségtörés lett volna:
egy az élő, más a halott iránt.
A szép hölgy kezén finom svéd kesztyü volt, az egyiket lehúzta. Hófehér,
ideges, erős keze volt, végeiken visszahajló rózsás ujjakkal. A negyedik
ujján volt egy gyűrű, gyémánt solitairrel. A nap besütött az ablakon, rá
a gyémántra, mely szivárvány csillagokat szórt körül az átelleni falra,
e csillagok oda ragyogtak Incze szemei közé.
És azok a sötét fekete szemek is oda bámultak rá. Csak bámultak: nem
ragyogtak; épen úgy nem volt tudomások arról, hogy szikráikat halandó
ember szemeibe lövellik, mint annak a gyémántnak.
Inczének rosszul esett a fény. Az idegen szép szemek fénye. A kripta nem
tűri a napot: neki elég a maga halotti mécse. Neki fáj most ily szép
nőalakot ily közelből, ily mozdulatlanúl látni. Maga a ránézés is
hűtlenség vádja volt lelkében. Ah az az elveszett kedves halott emléke
erősebb sacramentum most, mint az egykori szűzességi fogadalom a
kolostorban.
Lehúnyta a szemeit. A vasuton szabad az embernek elaludni hölgyek előtt
is.
De ő azért nem aludt. Látta félig nyilt szempillái alól, hogy a
szoborszép hölgy egy gyors mozdulattal lehuzza ujjáról a gyűrűt s a
gyémánttal e betüket rajzolja egymás után a waggon ablakára: HANNA.