(_Anitra tánca._)
S a nagy zenésszel Operencián túl
Ragad a láz. Csak egy-két pillanat:
S elém Szahara pusztasága tárul,
Ülvén egy árnyas pálmatörzs alatt.
S im pálma árnyán, bársonyos homokban
Táncos bokák igézőn pergenek – –
Anitra, jer, ne hagyj elveszni szomjan,
Csókod borával enyhitsd lelkemet.
Te nem is tudod, mennyit sirt utánad
Sok fájó vágyam, árva bánatom.
Sorstól kapott, szép, fényes koronámat
Hogy loptam tova hajszás útakon.
De már tikkasztó út után oázis
Nyugtat, s nyomomba sakál sem vonit – –
Anitra, tied szivem, s koronám is,
Csak igy zenélj meg táncolj siromig.
S még mondanám. De közben este lett künt.
Az utolsó dal bent is most hal el – –
Fejem lelankad. Koronám is eltünt.
S a szürke homály némán átölel.