Lágy ujjak érik s fájva, szakgatottan,
A húrok alvó búja fölsajog.
Zengésbe ömlő, tördelt futamokban
Nagy mélységekből ébredt sóhajok.
Grieg, éjszak szkaldja, komoran borongva
Zeng, zúg, jajong a föltárt hangszeren.
Dala szélként fogódzik bánatomba,
Mely gyászhajóként suhan el velem.
S egyszerre már a messze-fönti fjordok
Felhős egébe tűz a homlokom.
Bús, esti fénybe sirván én bolyongok,
Én állok ott, egy izzó fjeldfokon.
Nekem sir ott a szivem, délre vágyva,
(Vággyal, amely csak űzött emberé.)
Oh, bús-örök vágy, éjszak ősi vágya,
Délszaki tájak, tengerek felé!