munkatársakat a dolgozásban; s azt elvégezve, indultam az országházba.
Mikor az Athenaeum kapuján kilépek, éppen akkor toppanik elejbém
Domahidy, mint egy Deus ex machina. Messziről mosolygott rám, s ő
köszöntött elébb.
„Servus Feri! Mondok neki! nézd csak, hogy jártam az elébb? Egy
tökéletesen idegen uri embert fogtam el helyetted az utczán, s egy egész
speechet tartottam neki, mig észrevettem, hogy nem te vagy.“
A megszólított erre azt monda:
„Kérem szépen: még mindig nem vagyok Domahidy Ferencz, szatmári
főispán.“
--Még az nap aztán harmadszor is összetalálkoztam Domahidyval: az már az
igazi volt:--de már nem mertem megszólítani. Elküldtem a levelét
postán.
Hajdan és most.
Boldog emlékü Bodola Sámuel erdélyi ref. püspöknek,--körutja alkalmával,
egy nagyvilágiasságáról ismert fiatal pap bemutat egy nagy értékü
urasztali aranykelyhet, melyet ő egy bálrendezés után begyült tiszta
haszonból vásárolt a hivek épülésére. Kérdé aztán, mi a főtisztelendő
megjegyzése reá?
--„Régen voltak aranypapok és fakupák; most pedig vannak arany kupák s
fapapok!“ lőn rá a felelet.
Báró Sina életéből.
I. Négy napig a béröltözetben.
Kár volna, ha a nagylelkü nemes életirásából e szép vonás kimaradna. Egy
kész kis regénytárgy ez magában.
Báró Sina egyik nagy kiterjedésü uradalmában egy fiatal kiszolgált
huszár nyert valami nagyon szegény alkalmazást. Jó családból való ifju
volt, finom nevelésü és eszményi szép férfi alak. Családja azonban a
szabadsagharcz alatt vagyonilag tönkre ment, őt magát elvitték
Olaszországba a huszársághoz, s mire haza jött, ősi házát, birtokát mind
idegen kézen találta. Államhivatal akkor magyar ifjak számára nem
virult, meg kellett elégednie a legszerényebb irnoki állomással.--Itt
deli férfias alakja s finom modora által feltünt az ifju földes urnak,
mikor a birtokait meglátogatta.--1858-ban az uralkodó körutat tett
Magyarországon, s ez alkalommal több előkelő földbirtokos csatlakozott a
magas látogató diszkiséretéhez. Hire volt, hogy báró Sina is nagy
pompával szándékozik az uralkodót fogadni: egy budapesti ruhakészitőnél
több napig ki volt téve a diszöltözet, mely négyezer forintba került: a
főúr huszárjának egyenruhájául.
Ez időben báró Sina magához hivatta a daliás alaku fiatal irnokot s azt
mondá neki:
„Ön mivelt, jó családból való férfi; de azért ne vegye megbántásnak, ha
önnek egy különös ajánlatot teszek. Itt van egy testőr huszári öltöny,
mely egészen az ön termetére van szabva. Ezt én a fejedelmi látogatás
alkalmára készitettem. Ha kész ön azt felvenni, a királyt fogja
szolgálni benne: és nem tovább, mint négy napig“
A fiatal férfi végiggondolt az ajánlaton és ráált. Négy napig
testőrhuszárkodott báró Sina mellett, s ez alatt deli alakja s finom
modora által még azok figyelmét is magára vonta, a kik különben nem
szokták az ilyen öltözetben levő embereket észrevenni.
Négy nap alatt letelt a szegődés ideje, mint ama mesebeli szolgálati
esztendő, mely csak három napból áll; akkor magához hivatá Sina az ifju
huszárviselt embert, s megköszönte neki a szives készséget és hüséges
szolgálatot.
„Ezt az öltönyt pedig tartsa meg ön emlékül. S hogy ezt még szükségből
se legyen kénytelen viselni többé, fogadja mellé ezt a kis napidijt.“
Az a kis napidij volt negyvenezer forint.
Ezt a történetet én Deák Ferencztől hallottam; tehát igaz.--A
regényirónak még csak egy szerető sziv vágyait s örömeit kell hozzá
költeni s kész a legszebb regény.
II. A rendezett földes ur.
E másik esetet is ugyanazon nagyértékü kutforrásból tudom. Egy igen nagy
birtoku magyar földes ur, Sinának egy régi jó barátja, egyszer
meglátogatta a bárót Budapesten, mikor az éppen itt időzött. Elmondta
neki látogatása okát. Örökös bajban van. Jövedelme igen szép volna; de
az neki sohasem elég; esztendő végin mindig deficzittel zárja be a
számadását, tanácsot jött kérni a bárótól, mint pénzügyi tekintélytől,
hogy mit kellene tennie, ami által gyökeresen rendezhetné pénzügyeit?
Sina egész készséggel ajánlkozott barátjának a legczélravezetőbb
utasitásokat adni, s aztán elbeszélgettek minden egyébb más napi
kérdésről, mig eljött a vacsora ideje.
„Menjünk együtt a vendéglőbe“, mondá Sina látogatójának.--Azonban
azalatt elkezdett esni az eső s a látogató bérkocsit akart
hozatni.--„Szükségtelen“, mondá Sina. „A vendéglő közel van, s nekem jó
nagy esernyőm van, elférünk alatta mind a ketten.“
Aztán elmentek együtt vacsorálni. Étkezés végével a rendezendő földesur
fizetett négy forintot és nehány krajczárt: a mi az ötösbül visszajárt,
azt hagyta borravalónak, Sina pedig költött kilenczven krajczárt az
estebédjére.
Akkor bucsut vettek egymástól s jó éjt kivántak.
„No, és mikor fogod velem becses utasitásaidat közölni a rendezkedésem
felől?“ kérdé a jó barát.
„Ugy hiszem, hogy már épen közöltem azokat veled“, volt rá a válasz.
A honvágy.
T ...y Sándor és K ...y Gyuri két kiváló vezértagja a magyar
emigrácziónak, azokban a vigasztalan napokban, a mik majd felköltötték,
majd elaltatták a reménységet, a hazába ismét visszatérhetni: együtt
időztek Genfben s ott segitettek egymásnak--épiteni fellegvárakat.
Minden érzékenység gyöngeség: igy a honvágy is az; férfiak nem szokták
azt egymásnak megvallani, hogy fáj a szivök: inkább elütik tréfával.
Egyszer künn sétálnak többedmagukkal a mezőn s intézik a magas politikát
T ...y Sándor e közben észreveszi, hogy K ...y Gyuri el-elmaradoz a
társaságtól, s valamit fölszed a gyepről, s azt alattomban, hogy senki
észre ne vegye, a zsebébe csusztatja.
Rálesett, hogy mi az, a mit gyüjtöget, s megütközve látja, hogy az semmi
sem más, mint száraz tehéntrágya.
Megvárta, hogy egyedül maradjon vele s megkérdezhesse tőle:
--Hát te mi a tatárnak szeded föl a mezőről a tehéntrágyát.
K ...y Gyuri fülig pirult e szóra, mint a tetten kapott szerelmes.
--Bolondság!--Már csak megvallom neked.--Mikor haza megyek, bezárkózom a
szobámba, tányérra halmozom ezt az összeszedett trágyatőzeget,
meggyujtom:--s aztán annak a bűze mellett azt képzelem, hogy odahaza
vagyok az én kedves alföldemen.
Mindakettőnek a szeméből kicsordult egyszerre a köny ...
.......Erre a bolondságra!...
A rejtélyes ajándék.
T ...y Sándor nevezetes gyüjteményben van egy szép elefántcsont
markolatu tőr, a mi bele játszott a világtörténetbe,
1854-nek egyik márcziusi napján Mazzini igy szólt T ...y Sándorhoz.
(Mindketten Genuában laktak.)
„Egy politikai menekültön kellene segitenünk, a kit üldözőbe vettek a
szardiniai hatóságok: csinálj számára valami pénzgyüjtést; te sok
urfélével vagy ismerős.“
T ...y még az nap este gróf K ...yné estélyen összegyüjtött az
ismeretlen jótékonysági czélra ezerötszáz lirát, s azt átadta másnap
Mazzininak.
„Több mint elég“, monda ez; „most csak felét adom neki, a többit
megkapja később; mert szüksége lesz rá. Köszönöm.“
Másnap reggel még ágyában hevert T ...y; mikor belép hozzá egy csinosan
öltözött fiatal olasz s bemutatja magát udvariasan, hogy ő az a bizonyos
politikai menekült, a kinek a számára a pénzsegélyt gyüjté.
T ...y kérdé tőle, honnan jön? A menekült azt felelte: Pármából.
Azzal kivont a kebléből egy finom kis tőrt s azt letevé az asztalra.
--Fogadja el ön tőlem ezt a szegény kis emléket. Jó éjszakát.
Azzal távozott. T ...y Sándor aludt tovább s álmodott a pármai
herczegről, hogy akasztatja a politikai vádlottakat, s hogy
korbácsoltatja a piacz közepén az urhölgyeket, akik az olasz trikolort
merik viselni öltönyeiken.
Mikor aztán délben kiment az utczára, minden ismerőse azzal a hirrel
jött rá szemközt, hogy a pármai fejedelmet saját palotája lépcsőjén egy
ismeretlen ember mult ejjel agyonszurta.
Ez időben az olasz politikai életben, mint tudjuk--a tőr nagy szerepet
játszott.
Ez volt az a históriai tőr.
Mikor Deák Ferencz hazudott.
Akkor történt, midőn az ő felsége által a régi honvédek részére
felajánlt koronázási ajándékot, a százezer aranyat a honvédek közt
kiosztották.
A nyomorba sülyedt derék vitézek közül, kiknek érdeméből együgyüség
volna valamit levonni akarni, sokan sereglettek akkor a fővárosba.
Nincs abban semmi csodálni való, hogy némelyeket az üldöztetés,
elveszett jövő, talán keresetképtelenség és hazafiui bánat, meg a
köteles nemzeti háláról megfeledkezésünk a hegyek nemes levének tulságos
élvezetére vezetett. Pedig ha ez a szenvedély vagyontalansággal párosul,
könnyen a bűn ösvényére vezethet.
Tehát midőn a koronázási ajándékot kiosztották, egy, majdnem két évtized
szenvedéseitől megtört, ütött-kopott ruházatu egyén, ki arczán a borital
tulságos élvezetének kinyomatát viselte, és szintén honvéd volt: azon
alkalommal, midőn Deák közbenjárását a segély iránt az „öreg ur“-nál
kikérni járt, annak egy egész öltözet fekete ruháját ellopta. Aztán
elvitte egyenest a „schiffmannsplatzra“ s ott kinálgatta a házalóknak.
Az ott állomásozó rendőrnek feltünt ez a ruhaáruló alak. Megszólitotta,
hol vette a ruhát.
--Mit? Én X. volt honvéd vagyok. Ezt az öltözetet Deák Ferencz
ajándékozta nekem!
--No, majd megkérdezzük tőle, kövessen.
És elvezette a kapitánysághoz. Ott a ruhát még jobban szemügyre vették s
ugy találták, hogy ez az az öltözet, melyben Deák nagyobb ünnepélyes
alkalmakkor szokott megjelenni.
Egy derék rendőr emberünket Deákhoz kisérte. Ott előadá a történetet, a
rendőrség gyanuját, s a vélt tolvaj azon állitását, hogy az öltözetet
ajándékba kapta.
Deák fájdalmas pillantást vetett a tolvajra s a rendőrhez fordulva
mondá:
--Azt a ruhát csakugyan én ajándékoztam neki. Adja vissza neki, és
bocsássa szabadon.
Si accepisti, nega!
Az ötvenes éveknek elején volt itt Budapesten egy kellemetlen egyéniség,
akit senki sem szeretett, ellenben mindenki félt tőle. Először azért
mert minden félelmes helyre (policziára, katonai kormányzósághoz)
bejáratos volt, azután meg, hogy ujságokba irt s minden embert
bepiszkolt.
Azaz, hogy „minden ember“ volt a szinész; mert a többi nem igen jött elő
az odujából, hogy magáról beszéltessen. Ezeket aztán czibálta
kegyetlenül.--Türték a jámborok: azt gondolták, hogy ez a szubvenczió.
Egyszer azonban valami uj énekes került a szinházhoz, a ki még nem élte
bele magát az itteni állapotokba. Persze, hogy azt is kegyetlenül
lepiszkolta.
Az énekesek azonban nem olyan emberek, mint más. A megbántott müvész
odament a kellemetlen emberhez s azt a saját szobájában con amore
felpofozta.
Csak azután, hogy megtörtént a szerencsétlenség, kezdett el rajta
gondolkozni, hogy ez mégis nagy bolondság volt. Az ilyesmiért az embert
még be is csukhatják.
Meg akarta előzni a veszedelmet. Elment a rendőrfőnökhöz s maga
bejelentette az elkövetett violentiát, kérve, hogy ha lehet, kegyelmes
büntetést szabjanak rá érte.
A rendőrfőnök mindjárt küldött a kellemetlen emberért s maga elé
hivatta, hogy szembesítse az. önvádlottal.
--Ez az ur feladta magát, hogy önt a saját lakásán felpofozta.
--Engem? Soha se tudok én róla semmit.
Eltagadta a kapott pofont.
Ekkor aztán megharagudott a rendőrfőnök s kicsibe mult, hogy a szegény
énekest most már meg azért nem csukták be, hogy mért „nem“ pofozta fel a
kritikust?
A poétás rektor.
Mikor Deák Vörösmartyval gyalog beutazta hazánk egy részét, egy kis falu
végén levő korcsmába is betértek pihenni s ott kérdezek a csaplárt:
nincs-e falujoknak valami nevezetes története, adomája, vagy embere?
mire ezt a feleletet nyerték: de bizony van olyan rektorunk, hogy
poétásabb nincs a világon se!
Ez különösen érdekelvén Vörösmartyt, azonnal kérdezte, nem lehetne-e
hozzá jutniok, hogy csodálják ők is? De izibe itt lesz, felelt a gazda,
ugy is lett. Vörösmarty elmondá, hogy mint nagy rögtönző poétát
lehetne-e őt hallaniok verselni?
--Igen is! illő diurnumért állok elébe, a mi minden rimre egy itcze bor.
Megegyeznek azonnal. Ekkor aztán kérdé a rektor, hogy hát miről
kadencziázzon? Deák az országuton látott egy batyus zsidót haladni, s
azt jelölé ki tárgyul. Mire a rektor rögtön igy zengedezett:
„A zsidó sokat utaz, keveset költ.
Utat nem csinál, gátat nem tölt. (Ez 1848 előtt történt.)
Az ő vetése soha sem zöld.
Mégis neki terem a föld.“
A két nevezetes utazó rögtön utalványozta a négy itcze honoráriumot.
Deák Ferencz-adoma.
Boldogult Deák Ferencz a buziási szép parkban találkozott egy fiatal
emberrel, a ki még akkor megyei tisztviselő volt s a kinek német eredetü
leány neje az öreg urnak azért tetszett, mert tökéletesen megtanulta a
magyar nyelvet.
Az öreg ur séta közben a fiatal emberhez fordul s tréfásan kérdi, hogy
tősgyökeres magyar ember létére mint tudott elvenni egy stocknémet
lányt.
--Hát kedves urambátyám, nagyon utálom a fajtáját; s azt gondoltam, hogy
ha egyet elveszek belőle: azzal is kevesebb lesz a német.
Az öreg ur egy darabig nem szólt, hanem aztán igy fordult a fiatal
emberhez:
--Te Ferkó, nem is vagy te olyan bolond, mint a milyennek teszed
magadat. De ha már mégis csakugyan bolond vagy, hát azt kivánom, hogy
teljesedjék be rajtad a magyar közmondás: egy bolond százat csinál.
--Szabad kérdeni urambátyám, hogy miként érti ezt?--kérdi a mi emberünk
az öreg urat.
--Ne kérdjed, hanem csináld!--fejezé be Deák a discursust.
A Széchenyi-üdvözlő.
A Tiszán az első gőzös haladt végig, fedélzetén Széchenyi István
gróffal, ki a nevezetesebb városok partjain kiszállott, hogy az üdvözlő
küldöttségek szónoklatait meghallgassa.
Ama küldöttségek közt, melyek Szegeden tisztelegtek, volt a csongrádi
is, Müller János szolgabiró vezetése alatt, ki midőn a nemes gróf elé
lépett, keblére tett kezekkel igy kezdé mondókáját:
--Engedje meg méltóságod, hogy két lépésnyire álljak meg méltóságodtól.
Széchenyi bámulva tekintett a szónokra, ez pedig igy folytatá:
--Mert méltóságod oly csillag a haza egén, kinek sugara és farka két
lépésnyire söpri el a föld emberét.
Széchenyi alig tudta visszatartani nevetését.
Palócz-szivesség.
Tél idején, nagy hóban, fát vágtak a palóczok az erdőben. Arra hajtat
egy szán, és beleütődve egy szikladarabba, felborul.
Látták a palóczok, hogy a bennülő zöldhajtókás egyén--kit ők
katonatisztnek néztek s azt hitték, hogy azon ezredbeli, melyhez fiaik
tartoztak--nem bir kikászolódni a hóból; odamentek és a legnagyobb
előzékenységgel nemcsak a vélt tisztet, hanem a feldőlt szánt is talpra
állitották.
Midőn már minden rendben volt, az utasok ismét a szánban, bundáikban
elhelyezve ültek: szivélyesen köszöné meg a palóczok szolgálatkészségét
a zöldhajtókás ur.
--És ha Losonczra vetődnek, bármiben is szivesen megszolgálom
fáradságukat, csak forduljanak hozzám.
--Haát meere es keressük oszténg az urat?--kérdék az atyafiak.
--Én N. finánczkomiszárius vagyok, a pénzügyigazgatóságnál mindig
megtalálnak.
--Tyüh! Micsoda ... finácz? akko haat vissza a haóba!
És ezzel ismét felboritották a szánt kocsistól, finánczkomiszáriusostól
együtt, s hagyták őket eviczkélni a félölnyi hóban.
Adomák az öreg gróf Károlyi Istvánról.
Elenyák páter, az öreg Károlyi István gróf udvari papja és fiainak
nevelője, müvelt, életrevaló, vig ember volt, nagy kedvében járt urának,
ki nem is talált rajta egyéb kivetni valót, mint, hogy a páter igen
gyéren pislogatott belé breviáriumába. Ezt az egyet aztán ura már csak
tréfa kedvéért sem állhatta meg szó nélkül.
A páter váltig szabódott a szemrehányás ellen, ő levén az, ki mindennap
legbuzgobban recitálja el a maga breviariumi részét, nem is tett neki
több szemrehányást, hanem belelopott egy százast a breviariumba, éppen
a tisztelendő ur védszentjéről szóló lapok szomszédságába.
Mikor aztán egy év mulva rá névnapját ülte a tisztelendő páter: ura
felköszönté ékes asztali köszöntéssel, kivánván neki oly hosszu életet,
hogy öregsége napjaiban a breviariummal is megbarátkozhassék.
Persze, hogy a páter ismét erősen protestált az igazságtalan insinuaczió
ellen.
Ekkor aztán ura egyik fiával előhozatta a tisztelendő ur breviariumát,
felütötte azon a lapon, melyen Elenyák nagy meglepetésére egy százas
rejtőzködék s a társaság derült mosolya közt küldeték el a bankó a falu
jegyzőjének a tisztelendő ur nevében, ki nevenapján a szegényeknek
kivánt vele egy jó napot szerezni.
* * *
Két tisztje versenyzett egymásnak hátamögötti leszólásában.
A gróf végre megsokalta a dolgot; s mikor jött az egyik besugó,
leültette, hogy irja le szórul szóra, a mit társáról elpletykázott. Jó
lesz majd ad acta tenni nehogy feledésbe menjen.
Ugyanigy tett a másikkal is.
Mikor aztán mindegyik biztos volt benne, hogy társát teljesen eláztatta:
egy szép napon felhivatta őket együttesen és mindegyiknek társával
szemtől szemben kellett előtte felolvasnia irásba foglalt rágalmazásait.
* * *
Egyszer egy szép fóti parasztasszonyt fogott el az erdésze, a ki a nagy
erdőn fát lopott. Felkisérte a kastélyba, s elmodta, hogy micsoda
veszedelmes erdőpusztitó tolvajt fogott el.
--És csakugyan olyan nagy fatolvaj ez az asszony?--mondá a gróf.--No
ezen gyökeresen kell segiteni. Azonnal küldjön neki erdész ur egy öl
felvágott cserfát a házához. Tudom, hogy nem jár többet az erdőre fát
lopni.
Muszka élcz.
Miklós czár igy szólt Mencsikoffhoz:
„Hallod-e te! Hogyan van az, hogy én, ha kimegyek a nyefszki prospektre
ott találkozom a te öcséddel;--ha megyek az angol rakpartra, megint
találkozom a te öcséddel;--ha a nyári kertben sétálok, ott is megint
találkozom a te öcséddel?--Hát nincs a te korhely, naplopó öcsédnek
egyébb dolga, mint minduntalan ott csavarogni, a hol én járok?“
A dorgálást elmondta Mencsikoff herczeg az öcscsének, ki huszárhadnagy
volt.
A huszárhadnagy erre azt viszonzá:
„Hallod-e bátyuska! Hogyan van az, hogy én, ha kimegyek a nyefszki
prospektre, ott találkozom a czárral;--ha megyek az angol rakpartra,
megint találkozom a czárral;--ha a nyári kertben sétálok, ott is megint
találkozom a czárral?--Hát nincs a czárnak egyébb dolga, mint
minduntalan ott kóborolni, a hol én járok?“
Valljuk meg, hogy jó vicz volt; hanem az öcsém uramat elküldték érte
Szukum-Kaléba makkot sütni.
Székely támad.
--Törvényszéki jelenet.--
Elnök: No hát Bozsi bá, mondja el az egész dolgot, hogyan történt, de
nagyon igen nagyon sokat ne hazudjék.
Bozsi bá, csizmadia mester. Nem vagyok én paraszt: tudom, hogy mennyi
dukál egy székelynek? azt is tudom, hogy mennyi borvizet szokás önteni a
bor közé, hogy az uraknak tessék? No, hát igy van a dolog. Hogy a Gábor
urfi, a ki fain gyerek, mert kivül hordja a pantallóját a csizmája
szárán, odagyün hozzám, s azt modja: hogy „Gyuszi bá, mi ketten vagyunk
Székelyországban a legokosabb emberek.“ Minthogy pedig ez igaz, hát a
többinek is igaznak kell lenni. Aztán elmondta, hogy ő most beszélt a
török szultánnal Pesten, a hol annak magának van egy kávéháza, a hová
minden délután lejár azon a gőzsiklón, a mit a Széchenyi Ödön csinált
neki Konstantinápolybul Pestig--fekete kávéra, amit én is ittam már
egyszer. Aztán meg patikája is van neki ott Pesten, a hol olyan szert,
árul hogy ha azt mondja, nincs többé kopasz fej, hát egyszerre minden
töröknek haj nő a kopasz tarkóján. No ugy-e, hogy ez is igaz. No, hát
akkor az is igaz, hogy a török szultán keservesen panaszkodott, hogy
annyi a pénze, nem tudja mit csináljon vele? Azt mondja neki Gábor
öcsém: adja ide: elverem én! Ez is igaz. Hanem hát hogy juttasson belőle
a szegény székelyeknek is; mert kis szekér faragásbul nehéz megélni sok
gyerekes embernek. Hát aztán a szultán, erre igért neki akkora pénzt,
hogy ha én azt le akarnám irnya, az egyik ajtónál elkezdeném, s a
másiknál se végezném el, abból az igért pénzből megint a Gábor urfi
igért nekem annyit, a mennyivel a vásáros ládám megtelik, én meg abból
igértem annyit minden egyes legénynek, a mennyi egy csizmaszárba belefér
(már tudniillik, mikor a lábára fel van huzva).
Elnök: És mi czélra volt ez az igéret?
Bozsi bá: Hát csak arra való volt, hogy feltegyük a vörös sipkát, a ki
alatt senki se lát meg bennünket, átballagjunk a grániczon, s ha lehet
elfogjuk a muszka császárt seregestül, ha nem lehet, visszagyüvünk, s
kitagadjuk belőle magunkat.
Elnök: Ez tiszta munka. Félre lehet állni. Álljon elő a fináncz! Hát
maga hogy keveredett bele ebbe a dologba?
Fináncz: Hát egy pár fejelésre lett volna szükségem: bementem Bozsi
bához; mondok neki: „jó reggelt nagy jó uram!“ Mondja nekem: „Káplár
öcsém, kell-e ahajt ötszáz forint?“ Mondok neki: „Ide vele nemzetes
uram“. Aszongya rá: „Strámester öcsém, mingyárt meglesz, hogyha
felcsapsz!“ Mondok neki: „Ötszáz forintért fel is csapok, le is csapok,
mindenfelé csapok tekintetes uram!“ Aszongya rá: „Ember vagy a talpadon,
hadnagy öcsém; hát akarsz-e török katona lenni?“ Mondok neki: „Üsse
part! nekem mindegy, akár német, akár török, csakhogy a hitvallásomat, a
kiben neveltettem, disznóhus és bor dolgában meg nem változtatom
méltóságos uram.“ „Nem is kell a! kapitány öcsém, csak ezt az irást kell
aláirnod la!“ „De hát mi van abban az irásban nagyságos uram?“ „Hát
csak a van abban, major öcsém, hogy: én ez s ez, kötelezem magamat, hogy
ha Isten megsegit, s megházasodhatom, s aztán a feleségemet is
megsegiti, hogy fia lesz, s aztán még hatszor megsegiti, hogy hét fia
lesz, s a hét között egy olyan lesz, a ki semmi jó dologra használható
nem lesz, hát azt elküldöm a török szultán segitségére katonának.“ „Hogy
ne írnám ezt alá, excellentiás uram!“ “No hát ird alá óbester öcsém.“
Aláirván, ahajt igy szólék hozzá: „No hát majszter, most már adjon kee
arra az ötszáz forintra egy pár fejelés csizmát.“ Arra megfogá a
nyakamon a bőrt és kilöke a kaszármájából.
Elnök: Ez okosan volt végezve. Halljunk egy földészt. Hát te öcsém
legény mi járatban vagy itt?
Legény: Könnyü a szegényt kicsufolni, de nehéz felruházni. Könnyü
keeteknek onnan beszélni az akasztófárul, de nekünk „szijmadzag:
huzzad!“ Aztán a tordai malacznak is több esze lehetett volna a maga
idejéhez képest. De hát micsináljon a szegény ember, mikor odahaza azt
mondja a sok gyerek: „apám uram, csináljunk puliszkát, vizünk már van!“
Akkor találkozik az ember Bozsi bával a vásáron. Van az embernek a
tarsolyában éppeg huszonöt piczula, aztán az ember számlálgassa, hogyan
lehetne ebből egy uj zekét, egy süldő malaczot, egy pár csizmát, meg egy
vaskondért venni rézbül? aztán akkor megszólitja az embert a Bozsi bá a
sátor alul, a hol csak ugy lóggnak sorba a sok szép ránczos torku
fisleder csizmák, hogy olyan, tudom, a király szobájában sincs! s
aszondja, hogy „mit busulsz öcsécském, hátha ötszáz forintot adnék, nem
nevetnél-e egy garas árát?“ Az ember csak megáll erre a szóra. S akkor
aztán elmondja Bozsi bá az embernek, hogy kiütött a szabadság
Törökországban, mind odamegyünk most! A Klapka is azért járt itt, hogy
kinézze, hol lesz legjobb hely a kapituláczióra? A Helfi Náczi
parancsolatot kapott a császártul, hogy csináljon ribilliót. Csak ugy
osztogatják a sok lófarkat: a Baldácsi bácsi hármat is kapott. Mondék
magamban: lúfő már vagyok, ha még lúfarkat is kapok hozzá, egész lú
leszek, nem kell gyalog járni Udvarhelyre. Én bizony parolát adtam. S
aztán abbeli örömömben, hogy ötszáz forintot kapok, nem vettem a
huszonöt piczulán se zekét, se malaczot, se kondért, hanem menék a
csapházba, s hogy helyet csináljak az uj pénznek, eltraktáltam a régit
az utolsó piczuláig. Már most csak azt szeretném tudni a nagyságos elnök
urtól, hogy maga-e a török basa, a ki nekem azt az ötszáz forintot
kifizesse? Mert máskülönben mi okért bolondita fel engemet ide?
Elnök: Majd megtudja mindjárt. Most halljuk a fuvarost, mit tud.
Fuvaros: Hát már aztán mit tudhatna egy szegény fuvaros ember? Kezembe
adnak egy bombit, azt mondják, hogy az borvizes üveg. Hát tudhatom én,
hogy azok odaát Bécsben mért csinálják vasbul a borvizes üveget.
Ideadnak egy puskát s azt mondják, hogy ez furulya. Hát nem valóságos
igaz-e, hogy az oláhfalusiak a puskával furulyáltak. Az egyik fujja a
félső likánál, a másik billegesse a billegtetőjénél? Hát én csak azt
hiszem, a mit nekem mondanak, s ha a nagyságos elnök ur azt mondja, hogy
az a tinta nem meginynya való, én még azt is elhiszem.
Elnök: Elmehet kend! Lássunk egy tanult, litteratus embert; hadd
legyünk okosabbak tőle.