összekever alsót, felsőt, királyt, disznót. Az ember megismerkedik
egymással, mert kénytelen vele s ott ül aztán egy szép esős idő
alkalmával a veranda alatt X. gróf, Y. grófné két kis fiával, Z.
gyapjukereskedő, 2. szinész, A. gőzhajó-kapitány, C. tiszttartó, D.
lapszerkesztő, E. orvos, F. tisztelendő ur, G. dandy, azután táblabiró
Tallérossy fon Zebulon, aztán meg egy vad poéta.
Beszédbe kell elegyedni egymással, mert az eső nem ereszt sehova.
C. tiszttartó elkezdi a lamentot a rosz termésről;--kifagyott a repcze,
buza a télen!
A vad poéta bele szól, hogy mondjon valamit:
--Csodálatos, hogy csak a zab nem fagyott ki a télen.
A tiszttartó végig nézi szörnyen: „zab? télen?“ Itt aztán vége minden
discursusnak.
Z. kereskedő kezd ujra bele; milyen rosszul kel a gyapjú!
2. szinész nem állhatja meg, hogy hozzáértését ne tanusítsa a következő
észrevétellel:
--Különös, hogy csak a kecskegyapjunak van jó ára, a zigayának.
A kereskedő nagyot bámul: „zigaya? kecskegyapju?“ Nincs aztán több kedve
diskurálni.
X. gróf el akarja ütni a dolgot s hogy kisegitse a szinészt zavarából,
azt kérdi tőle, hogy micsoda operákban szokott énekelni.
Az pedig történetesen drámai szinész, s szörnyen apprehendál a
kérdésért.
Szerencsére éppen arra hajtat a gróf négyes fogata s magára vonja a
közfigyelmet: gyönyörű telivér lovak.
A gróf oda fordul hozzám, hogy mit szólok lovaihoz? Én valami nagyon
hizelgőt akarok mondani és azt mondom: „ugy-e bár ezek poroszka lovak?“
Persze én életemben egyszer ültem lovon s nekem az tetszett, hogy az
poroszka volt.
A gróf félre néz, elejti a szemüvegét, s félbeszakad az értekezés.
Erre D. lapszerkesztő, hogy jóvá tegye hibámat, a grófnénak kezd el
udvarolni, egyik távollevő testvérét magasztalva előtte, a kivel a
grófnő köztudomásra már régóta legmélyebb fachéeban van.
A grófné társalkodónéja igazitani akar a görbe mulatságon s átviszi az
irodalmi térre a konversacziót, azt kérdezve D. lapszerkesztőtől, hogy
ilyenkor, mikor nincs otthon, ki nyomtatja az ujságot?
Ennek sincs aztán kedve több előadást tartani.
Most a dandy lép fel s a tisztelendő atyának kezdi magasztalni a
coelibatus institutiójának magasztosságát; mire a tisztelendő ur
megjegyzi, hogy ő ugyan feleséges ember s unitárius pap Csíkben, az
aztán keresztyénileg kisegiti a dandyt a zavarból.
F. a gőzhajó kapitányt interpellálva, hogy vajjon csavargőzös-e már a
hajója? Persze Csíkben azt is hihetik, hogy ha sokáig csavarog valaki a
gőzösével elébb-utóbb csavargőzös lesz abból.
Majd a gazda-ember fogja elő az orvost s kezdi az orvosi tudományokban
való jártasságát az által napfényre hozni, hogy megmagyarázza neki,
miért vasas ez a savanyuvíz? Mert magnesia van benne, s a mágnes magához
vonja vasat a levegőből.
Az orvosnak szeme-szája eláll e fölfedezésre.
Itt megint elveszne a homokban a társalgás szűken eresztő patakocskája:
ha a kereskedő a grófnétól meg nem kérdezné: hogy ugy-e bár ikrek ezek a
kis gróf urfiak?
--Igen is. Ikrek.
--Mind a kettő a nagysádé?
Megint végünk van.
Most aztán a gróf akar velem beszédbe elegyedni:
--Hexameterekben szokott ön irni, ugy-e, vagy pentameterekben?
Ahán! Ez revánzs volt a poroszka lóért!
S így akadunk fel, valahányszor elakarunk indulni, mig végre Tallérossy
Zebulon kitalálja a nyitját: elkezd politizálni; ott azután mind otthon
vagyunk, nincs járatlan elme, nincs bátortalan hang; bele szól gróf,
grófné, gazda, kereskedő, orvos, gőzhajókapitany, szerkesztő és poéta;
egyszerre hatan is beszélünk s mégis értjük egymást.
A szórakozott.
Az én nagybátyám a mértéktelenségig nagy régiségbuvár volt, s mikor
belemélyedt, azt sem tudta, hogy ebédelt-e már, vagy sem.
Egyszer azt kérdezte tőlem: „él még önnek a megboldogult édes atyja?“
Máskor meg egy özvegy unokahugának mondta azt, nagy panaszára, hogy a
férje meghalt; „S nem volt több annál az egynél?“
Máskor valami idegen háznál volt ebéden, s valami szörnyü kozmás ételt
hoztak fel: „bocsánat, szólt a házi gazdához, hogy ez a pecsenye olyan
kozmás; de a feleségem beteg, nem láthatott a konyha után.“ Vacsoránál
pedig az történt meg rajta, hogy nagyot ásitott; fölkelt, karját
nyujtotta a házi asszonynak: „gyerünk már aludni, kincsem.“
Egy izben a megboldogult akadémia elnökéhez (tán az akadémia
megboldogult elnökéhez? Szerk.) volt ebédre hiva, s összebeszélt egy
másik tudományos barátjával, ki szinte hivatalos volt az ebédre, hogy
együtt menjenek oda. Ez történet buvár volt. A történetbuvár a rendes
idő előtt fél órával megjelen nála, tudva, hogy ez az egészet rég
elfelejtette. Nagybátyám, természetesen sem öltözve, sem borotválkozva
nem volt még. A mig ezt elvégzi, kérte a tudós kollegát, sétáljon át a
könyvtárba s mulassa magát könyveivel.
Az alatt pedig, a mig megborotválkozott, rég elfeledte, hogy valaki van
a könyvtárában; elment, bezárta az ajtót, megjelent az elnöki ebéden,
azt végig ette és itta, legkisebb lelkiismeretfurdalás nélkül, s jó
későre vetődött ismét haza.
A mint a könyvtár ajtaján benyit, akkor hül el, hogy a történetbuvárt
ott látja maga előtt. Ezt biz idezárta szépen.
Az a legderekabb, hogy a történetbuvár akkor is olvasott, s midőn
nagybátyám belépett, azt kérdezte tőle, hát még sem megyünk ebédelni?
Régészeti kutatásai közben sokat járt az erdélyi havasok közt gyalog és
loháton.
Egyszer Vidránál hált meg, a vízesés alatti fogadóban. Reggel mondja az
oláh nemesnek, a ki ott a gazda, hogy hozassa elő a lovát. De a mig azt
nyergelték, sok idő telt bele; az ő feje teli volt a „római kapu“-val; a
lovagostorral addig ütögette a csizmaszárait, mig azok elindultak vele,
s ment aztán az uton végig, abban a hiszemben, hogy lovon ül, mindaddig,
mig a patak utját nem állta. Már most, hogy ugrasson ezen keresztül.
Szerencséjére egy jámbor oláh jött rá szemközt. „Ugyan földi, szól a
tudós fogja csak a lovam kantárát, mig leszállok róla, aztán majd
átvezetem a vizen.“ Az oláh világositotta fel aztán, hogy egy csepp ló
sincs alatta.
Egyszer meg a színházba ment a Próféta előadására. Előadás alatt eszébe
jutott, hogy neki van valami ócska okirata e felől a leydeni próféta
felől. Nem nyughatott, keresztül furakodott a zártszékéről a zsufolt
házon, hogy hazamegy, azt megnézi. Otthon a szállása ajtaján csenget. Az
inas belülről kikiált: „nincs itthon a tekintetes ur, a szinházba ment.“
A tudós erre nagy mormogva megfordul s visszamegy a szinházba, az egész
uton azon töprengve, hogy hogyan találja ő már most meg azt, a kit
keres--annyi ember között.
Hanem egyszer aztán ő is kapott revancheot a feleségétől annyi
szórakozottságért. A menyecske fiatal volt és szinte feledékeny, mint ő.
Volt egy házi barátja a tudósnak, a ki inkább kereste azt, a mi uj, mint
a mi régi. Hát egyszer nagyon gyanus társalgás közepett lepte meg őket a
régiségbuvár.
--Né-né! kiált fel az asszony;--te rólad egészen elfelejtkeztem!
Conjugatiói minták, kezdő diplomaták számára.
Én félek, te félsz, ő fél.
Mi félünk, ti féltek, ők félnek.
Én félek te tőled, te félsz én tőlem, ő fél mind a kettőnktől.
Mi félünk magunktól, Ti féltek egymástól, Ők félnek mindenkitől.
Én félek, hogy ott hagysz a sárban,
Te félsz, hogy ott hagylak a sárban,
Ő fél, hogy beleviszszük a sárba.
Mi félünk, hogy ti nem féltek,
Ti féltek, hogy hát ha mi sem félünk,
Ők félnek, hogy miért félünk?
Én félek, mert jó félni,
Te félsz, mert szeretsz félni,
Ő fél, mert tud félni.
Mi félünk, mert megtanítottak félni,
Ti féltek, mert hasznosnak látjátok félni,
Ők félnek, mert nem tehetnek máskép.
Én félek elkezdeni valamit,
Te félsz folytatni valamit,
Ő fél bevégezni valamit.
Mi félünk, hogy megcsaljuk egymást,
Ti féltek, hogy megcsal benneteket más;
Ők félnek, hogy hátha már megis csalta őket valaki?
* * *
Hány percz telik bele, a mig a magyar napszámos, a mikor nagyon sietős a
munka, a pipájára rágyujt?
1-ső percz. Kiveri a bagót a pipából.
2-ik percz. Belefuj, hogy jól szelel-e már?
3-ik percz. Lecsavarja a szopókáját s azt is külön kifujja.
4-ik percz. Megnyálazza a pipaszár végét, hogy erősen álljon a makrában.
5-ik percz. Előkeresi a dohányzacskót a korcza mellől.
6-ik percz. Kicsavargatja a dohányzacskót.
7-ík percz. Megtömi belőle a pipát.
8-ik percz. Meglóbálja a dohányzacskót, hogy összemenjen benne a dohány.
9-ik percz. Megint eldugja a korcza mellé.
10-ik percz. Agyarába fogja a pipát.
11-ik percz. Előkeresi egyik zsebéből a tűzkőt, meg a taplót.
12-ik percz. A másik zsebéből meg az aczélt.
13-ik percz. Elkezd csiholni.
14-ik percz. Rá üt a körmére.
15-ik percz. Ekkor megforditja a kohát, a hol még nincs elkopva.
16-ik percz. Tovább csihol.
17-ik percz. Csóválja a fejét, hogy a tapló nem akar meggyulni.
18-ik percz. Mégis csak kiüt valahogy.
19-ik percz. Elkezdi a taplót funi, hogy jobban égjen.
20-ik percz. Ráteszi az égő taplót a pipára. Lenyomja rá a körme
lapjával.
21-ik percz. Lecsukja rá a kupakot.
22-ik percz. Elkezdi színi a pipát, de nem szelel, mert nagyon meg van
tömve.
23-ik percz. Megnézi, hogy mi az ördög lelte a pipáját, hogy mégsem akar
égni.
24-ik perez. Ekkor aztán dühösen hozzá fog a szívásához, mig végre 25-ik
percz. Csakugyan eljut odáig, hogy elkezd a pipája füstölögni. Akkor
aztán folytatja a munkát.
Allegória ujabbkori politikusok számára tanulmányul.
A sümeghi uradalom egykori igazgatójához, Kisfaludy Sándor testvéréhez,
odamegy egyszer egy patak-molnár, szerződése megujitása végett, s
alkalmat vesz egyuttal panaszát előadni a felett, hogy bizony nagyon
kevés annak a malomnak a vize.
--Kevés biz az, de már arról nem tehetünk.
--Én tehetnék, ha megengedné az uradalom, mond a molnár.
--Halljuk: hogyan?
--Hát a mi viz már egyszer lefolyt a malomról, azt megint csatornán át
visszavezetném a patakba, hogy ujra a kerékre menjen.
A jó Kisfaludy elővette minden hydrostaticai tudományát, hogy
felvilágosítsa a merész vállalkozót, hogy ez lehetetlen, ez képtelenség,
ez minden természet-rendet megcsufoló gondolat, de a molnár csak nem
tágitott.
--Meglehet az, csak az ember nagyon sok czikk-czakkot csináljon a
csatornával, aztán nagy kerülőt tegyen vele.
A jámbor aztán egész élete keresményét mind bele ásatta a csatornákba;
csinált sok czikk-czakkot, nagy kerülőt; de a viz azért nem folyott
vissza az ő malmára.
Malitiósus észrevétel.
Egy fiatal kritikus és szinte fiatal irónő igen hevesen disputáltak
egyszer egymással; egyszer aztán az irónő testvére nem állhatja tovább,
beleszól:
„Ugyan ne veszekedjetek már olyan nagyon, még valaki azt gondolja, hogy
férj és feleség vagytok.“
Amerikai házasság és elválás.
Miszter Plock és misztrisz Flock elhatározták, hogy egybekelnek, s
felkeresték e végett reverend Clockot, hogy eskesse őket össze.
Reverend Clock rövid czeremoniával férjet és feleséget csinált miszter
Plockból és misztrisz Flockból, rájuk adván a szokott áldást; hogy már e
szövetségben csak a halál választja el őket egymástól.
Másnap visszatértek hozzá, hogy nem ér ez semmit, válaszsza el őket
megint.
Jól van, monda Reverend Clock: és kivitte őket az udvarra. Ott
megfogott egy tyukot. Annak a két lábát kezébe adta a férjnek, a nyakát
az asszonynak, maga pedig fogott egy éles bárdot, s derékon ketté vágta
vele a tyukot.
--No, már most „a halál választott el benneteket“, mehettek a....
majdnem megmondta hová!
Tud németül.
Meghalt a gyönki pap, Sebestyén Péter, ki egyszersmind német pap is
volt. Mikor már a templomba mentek, kérdi valaki a végtisztesség tevők
közül, hogy hát a német actor ki lesz? De hát ki is lett volna.
Kálvinista embernek, mióta Göttingába, Jenába nem járunk, gyenge oldalát
képezi a német nyelv. Ott sültek, főttek, szégyenkedtek a tiszteletes
urak, senki nem merte a több készületet igénylő német halotti
beszédtartást elvállalni. Ekkor alázatos szerénységgel elő áll Sziládi
László, az országos hirüvé vált rögtönző, ki alig volt még akkor fél
éves káplán, s igéri, hogy ha a nagytiszteletü uraknak nem derogál, fog
egy kis kurta siri beszédet tartani a temetőben németül. Neki örültek az
öreg urak.
Álmélkodva hallgatta mindenki az ifju próféta elragadó szónoklatát. No,
ez lesz a mi papunk, mondák a gyönki sógorok. Valóban mindenki el volt
büvölve a szónok gyönyörü előadásán--s már-már bevégzendő vala
beszédjét, midőn igy szólt: „ja meine Kristen hier ruhen ihre Pulvern“,
s a gyászkönyüket elfojtott kaczaj váltotta fel, mely aztán biz a német
papságot is elfujta
A hajdankori kritika és antikritika.
Dyoniz verseket irt. Filoxénosz pedig kritikákat.
Csakhogy Dyoniz a mellett még király is volt; Filoxénosz pedig, szokás
szerint, szegény ördög.
Azért Filoxénosz mégis megkritizálta Dyoniz verseit, s nagyon roszaknak
találta azokat.
Ezért meg aztán Dyoniz fogta nyakon Filoxénoszt, s bedugatta a börtönbe.
Azután megint irt egy kötet verset Dyoniz, s mint minden poéta, azt
hitte, hogy ezek már jobbak, mint az előbbeniek voltak.
Előhozatta azután Filoxénoszt s fölolvasta neki az ujabb költeményeit:
--Nos, mit szólsz ezekhez?
Filoxénosz pedig azt felelte neki:
--Ereszsz a tömlöczbe vissza!
Nagyon alapos megjegyzés.
Két nap egymásután ez a két darab került szinre a nemzeti szinházban: „a
czárnő“ és utána „az észak csillaga“.
A második darab végén egy jámbor családapa igy szól a gyermekeihez:
--No lássátok! Ilyen vak a szerelmes ember. Ez a Péter czár meg ez a
Katalin jól láthatták a tegnapi darabban, hogy milyen rosz házaséletet
fognak együtt élni, és az sem volt nekik elég okulás, hogy a mai
darabban mégis nagy vigassággal össze ne keljenek.
A hordón lovagló magyarok.
Barabás Miklóstól hallottuk, hogy egy angol műtárlaton lát egyszer egy
képet, mely egy sziklás vidéket ábrázol, a sziklákról patak omlik alá, a
patakon nagy boros hordók usznak, felkoszoruzva, a hordókon pedig
ujjongató emberek ülnek, a hydrostatica minden szabályaival daczolva.
Kiváncsi volt megnézni a tárgysorozatban, miféle szörny fantázia
szüleménye lehet ez a teremtmény? s olvasá a következőt:
„Szüretelő magyarok Korinthiából, kik a Tisza hátán szállitják haza
borral töltött hordóikat.“
A jó anglus ilyennek képzelte a szüretet, a korinthiai magyarokat és a
Tiszát.
Az Idők Tanujában néhány classicus latin költeményt olvasunk padre
Grando sziciliai jezsuita atyától, mely annyira megnyerte tetszésünket,
hogy nem tagadhatjuk meg magunktól, hogy legalább az utolsó stropháját
meg ne ismertessük olvasóinkkal.
„Votis tamen precor meis,
Parce Christe, parce reis,
Sive Turcis, seu Judaeis,
Sive Scribis[2] Pharisaeis,
Sive secta Sadducaeis,
Sive moribus Hevaeis,
Amorrhaeis vel Hetaeis,
Chaanaeis Jebusaeis,
Gergesaeis, Pheresaeis....
Dona eis requiem.“
Lábjegyzet:
[2] (Ezek valószinüleg irók.)
Cserében.
Vámbéry beszéli, hogy egy angol hittéritő járt Teheránban, s ott
sikerült is neki egyetlenegy perzsát megtériteni, jó ötven arany
fizetésért.
A missionárius aztán odább ment. Mikor ismét visszakerült Teheránba,
mondják neki, hogy a hive ismét áttért a mohammedán hitre.
Az angol mindjárt biró elé idéztette a duplán renegátot, s beperlé--mint
szerződés-törőt.
A vádlott perzsa nem tagadott semmit.
--Igaz, mondá, hogy te adtál nekem ötven aranyat, hogy legyek érte
ánglus; én elvettem az ötven aranyat s voltam érte öt hónapig ánglus. Ez
tőlem elég volt. Ha kevesled, hát akkor adok én neked ötven aranyat, s
légy te azért öt hónapig mohamedán.
Az angol nem állt rá a csereszerződésre.
A világ-helyzetről.
(Fk.) „Bonaparte locutus est!“--Ismerjük a Napoleonidáknak azt a
szokását, hogy beszédeiket mindig a hallgatósághoz szokták idomitani. I.
Napoleon azt irta 1797-ben Károly főherczegnek, hogy: „Egy emberélet
megmentése többet ér, mint a csatamező minden diadala.“ S ugyan ő volt,
ki később Berthiernek azt mondta, midőn ez az összeirási lajstromot
kezébe nyujtá: „És e szerint havonként volna elkölteni való tizezer
emberünk.“
III. Napoleon mindég az ellenkezőjét szokta mondani annak, a mit
elhallgat, tavaly azt mondta az orosz gorombaságokra, a mit de Vichy
válaszolt a haragos praelátusnak: „Az ilyen mennykövek ellen itt az
oldalamon a villámháritó!“ Ez idén pedig egészen ellene intézett
megtámadásra azt feleli, a mit Jean Paul idéz don Antonia d'Ulloa után:
„Hogy ha az ember a Caiboa rovart széttöri a kezén, meghal a mérgétől:
de ha lefujja, szépen megmenekül tőle.“
Tudjuk jól, mit mondott a korsikai azon kérdésre, miért oly
kérlelhetetlen boszuállók földiei? „Mert azokat csekélységgel nem lehet
megsérteni.“ Ebből értheti mindenki, hogy mit akartunk jelzeni?
III. Napoleon ugyan bizonyosan emlékezik arra, a mit Diderot mondott
Katalin czárnőnek: „Ha fölséged, mint drámairónő megbukik, még mindig
meg marad Oroszország czárnőjének; de ha én megbukom, mint drámairó,
akkor én egészen megbuktam!“ Hanem azért alig hisszük, hogy
vigasztalására szolgáljon az inversa ratio: „Ha én mint franczia császár
megbukom, még mindig megmaradok--Julius Caesar élete koszorús
szerzőjének.“
Nem! ilyen nagyra még a professzionátus irók sem becsülik koszorúikat.
Blücher is nevetett, mikor az oxfordi egyetem megválasztotta doktornak:
„Tegyétek meg hát Gneisenaut is legalább patikárusnak, ő csinálja a
piluláimat.“
Napoleon is aligha nem ilyen pilulákra gondol, mikor kiadja magát
doktornak, a ki majd megfogja gyógyitani Európát.
Különösen az ujévi beszédeinél megszoktuk már azt kérdeni tőle, a mit
Boilan kérdezett Mallebranchetól, mikor az panaszolta, hogy Arnould nem
értette az ő művét az „eszmék világáról.“--„Tehát igazán azt akarta ön,
hogy megértse valaki a mit ir?“
Azért mi is azt mondjuk, szerkesztő barátunknak, a mit Sieyes abbénak
mondott az iskolás gyerek, mikor igy szólitá meg: „Adok neked egy almát,
fiam, ha megmondod, hol van az Isten?“--„Adok én önnek kettőt, viszonzá
az, ha megmondja, hogy hol nincsen?“ Tehát ön is, szerkesztő barátunk,
nekünk tiz Napoleondort kinál, ha irunk önnek a felől, hogy mit mondott
Napoleon?--adunk mi önnek huszat, ha azt megirja, hogy mit nem mondott
el?
Egyébiránt Lamartine is megérkezett Parisba, de nem azért, hogy pique
aux újra kezdje a képviselőségen a politikai gályát; még candidáltatni
sem engedi magát, hogy is lenne candidatus ott, a hol már egyszer
predicator volt?
Végül még egy élczet nem engedhetek el, mely most jutott eszembe és
nagyon jó.
Az angolok, a mért Simonoskit porrá lövették, hadiköltség fejében 16
milliócskát követelnek a japániaktól. No ezek is elmondhatják, a mit a
maroccoi bey mondott Du Quezne-nek, mikor fővárosát a francziák
lebombáztatták, s aztán követelték a nagy hadiköltséget: „Mért nem
szóltak nekem elébb? én fele árért is felgyujtottam volna magam.“
Különben a legujabb bonmot az, hogy Kasselben a deficit soha sem
deficiál.
Viszonttalálkozásig!
Különféle prédikácziók egy és ugyanazon textus felett,
ha majd a fővárosi elegáns világ extra-papot fog tartani a maga számára.
Textus: Illés próféta pediglen sokat éhezék vala a pusztában, a midőn is
a holló táplálta őt orrában hordott eledellel; elvégre pedig felviteték
az égbe tüzes szekéren.
A közönséges pap a közönséges embereknek erről igy fog prédikálni:
„Hát biz, édes gyermekeim, a szegény embernek mindig az volt a legfőbb
virtusa, hogy mennyi ideig birja ki a koplalást? Illés próféta im példát
adott nektek, hogy az ember nem azért született, hogy egyék, hogy a
hasát megtömje, a háját megnövelje; hanem hogy elmélkedjék a világ
mulandósága felett.
Mi volt az a próféta a régi időkben? nem más, mint mai világban az
újságíró. Voltak akkor is hamis próféták és igazi próféták, s
láthatjátok, hogy az igaz próféták szine előtt még a hollók is ugy
jelentek meg, mint előfizetők. Mert mit jelenthetett egyebet a próféta
ölébe hullatott kenyér, mint kegyes subventiót; azért ti se legyetek
rosszabbak a hollóknál, és praenumeráljatok az Idők Tanujára, a ki
egyedüli igaz próféta jelenleg a pusztában.
A mi pedig a tüzes szekeret illeti, az nagy vigasztalására szolgálhat
minden szegény embernek; mert ime, a hol szekerek vagynak, ott
kocsisokra is szükség leend, és igy a szegény emberek mindenütt fognak
munkát és conditiót kapni; ha jó bizonyitványuk lészen.
Hanem már most gyertek haza velem együtt édes gyermekeim, mert mingyárt
jönnek az uraságok; s azoknak másformán fognak prédikálni, valamint hogy
ti sem kivánhatjátok, ha egy csepp belátástok van, hogy ők együtt
imádkozzák veletek azt, hogy: „Add meg mi nékünk a mi mindennapi
kenyerünket!“ Miután ők zsemlyéhez szoktak.“
Az elegáns pap az elegáns közönség előtt pedig igy fog e felől
elmélkedni:
„Nagyságos és méltóságos keresztyének?
Illés ur próféta volt, még pedig nem az a próféta, a mit most sokkal
gyöngébben adnak elő a nemzeti szinpadon, mint Lagrange idejében; sem
Schofka társa, a wetterprofét; nem is egy somnambule, ki entree mellett
három kérdésre ad nagysádtoknak feleletet; hanem egy valóságos elegáns
gavallér, a ki ha valamit mond, annak teljesülni kell. Ein Mann, ein
Wort!
Hogy birtokos ur volt, az kiderül onnan, hogy pusztában lakott; tehát
pusztája volt; er wohnte auf seiner Puszta. Vraisemblebalment azért
éhezett, mert ez nála Hungercur vala. Hanem azért öltözetét el nem
hanyagolta.
Kitűnik azon kor jeles institutiójából a hollókkal, melyek neki enni
hordtak, hogy azon időben még a holló is, le corbeau! meine
Hochgebohrenen, kötelezve volt, megadni az illetékes dézsmát, payer le
dime,--az ő földes urainak.
A mi pedig a tüzes hintót illeti, melyen monsignore Illés elragadtatott
az égbe, az nagysádtoknak nagy vigasztalásra fog szolgálni, hogy a más
világon is vagynak equipageok, s ottan is elegáns fogatokon fognak
járni azok, a kiket ez rang szerint megillet.
És most legmélyebb köszönetemet nyilvánítom méltóságtoknak és
nagysádtoknak, hogy kegyeskedtek magukat saját személyükben megalázni,
és hogy az alatt mig beszéltem, fennhangon nem diskuráltak. Legyen
szerencséjük az angyaloknak máskor is elfogadhatni kegyelmességteket, s
elegáns toilettjeikben minél változatosabb variácziókban
gyönyörködhetni.“
Egy nap egy mandarin életéből.
Mikor Zin-Zin Tatárország kormányzó mandarinjává lett, elindula
Pekingben látogatásokat tenni a többi collegáinál.
Kezdte a főmandarinon, Ling-ling-en, a hol is, chinai szokás szerint,
egymást orraik összeértetésével üdvözölve, következő párbeszéd
keletkezett közöttük:
--Óh sokféle érdemű Zin-Zin, mondsza miféle rendet akarsz te csinálni
Tatárországban?
--Óh végtelen bölcsességü Ling-ling: azt fogom csinálni, hogy összehivom
rögtön a tatár országgyülést; eléje adom, hogy küldjön követeket a te
mindent helybenhagyó tanácsodba.
--És ha nem küld?
--Akkor szétkergetem; s egyenes választás utján fogok neked kötéllel
annyi követet, a hányra szükséged van.
--Nagyon bölcsen gondoltad ki, óh Zin-Zin, tégy aképen. Itt jól
fogadtatva, elment Zin-Zin ahoz a mandarinhoz, aki a külső
hatalmasságokkal való ügyeket vezérli. Az is megkérdezé tőle, hogy mit
akar csinálni a tatárokkal.
--Összehívom őket az országgyűlésre, s ott rájuk parancsolok, hogy
jöjjenek fel Pekingbe.
--No, és ha nem jönnek?
--Akkor szétkergetem őket, s a kit megfoghatok, hajánál fogva huzom ide
egyenes választás szerint.
--Óh azt ne cselekedd bölcs Zin-Zin, az nekem nem jó mulatság lesz;
valamennyi ázsiai hatalmasság mind csak azt lesi, hogy mikor kap hajba a
mennyei birodalom egyik fele a másikkal? hogy akkor ők is ránk
rohanjanak. Erről a szándékról tehát tégy le.
Zin-Zin nagyon csóválta a fejét: egyik azt mondja, hogy jó lesz, másik
azt mondja, hogy nem jó lesz, Ez már furcsa.
Mene tehát a harmadik mandarinhoz, a ki igazságot szolgáltat
mindenkinek, akár kell, akár nem.
Annak is elmondá, hogy össze akarja hivni a tatár országgyűlést, hogy
küldjön követeket Pekingbe; ha jön, jön; ha nem jön, hozza.